Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-06-16 / 24. szám
Evangélikus Élet 56. ÉVFOLYAM 24. SZÁM 1991. JÚNIUS 16. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 3. VASÁRNAP Az Isten szeretetének te vagy a gondolata. ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Legyen életed is a szeretet válasza. Michel Quoist ÁRA: 12 Ft manmi mmmm HIT ÉS HAZASZERETET A TARTALOMBÓL LÉLEK-LÁNGOK ÚJ INDULÁS KESZTHELYEN GONDOLATOK EGY-KÉT PÉLDÁZATRÓL Beteg vasárnap, fáradt hétköznapok Sokéves tapasztalattal rendelkező idegorvos ismerősöm magyarázta egy baráti társaságban a következőket: a neurózisok és a váratlan idegösszeomlások jelentős részének oka nem más. mint annak a parancsolatnak a gátlástalan megszegése, hogy „szenteld meg az ünnepnapot", az említett lelki betegségeket ő persze nem Isten büntetésének fogta fel, hanem az emberi magatartás következményének. Nem biztosítjuk magunknak a szükséges pihenést, kikapcsolódást, lazítást - fejtegette -, hétközben rohanunk, futunk, sietünk, de hétvégén is hajtunk, gürcölünk, kíméletlenül fogyasztva testi és lelki energiáinkat és alig adunk időt és alkalmat magunknak a feltöltekezésre. Áldozatok vagyunk - mondta az orvos -, önmagunk áldozatai, mert begörcsöl az életünk a folytonos és a szünet nélküli erőfeszítéstől. Még a gépeknek is pihennie kell időnként, ha nem akarjuk, hogy túlságosan korán kopjon el. Réges-rég a paraszti világban is tudták, hogy az igavonó jószágnak is rendszeres pihenésre van szüksége ahhoz, hogy ki ne dőljön. A baráti körben azonban félbeszakította valaki az orvosi eszmefuttatást ezekkel a szavakkal: nem szeretem a vasárnapot, különösen nem a több napos ünnepeket, alig várom, hogy elmúljon az egész, egyszerűen nem tudok magammal mit kezdeni, már fárasztó a fekvés, káprázik a szemem a tévézéstől, megunom az üres járatú filmeket és a limonádé műsorokat, hát - sóhajtotta az illető - mit csináljak, hogyan üssem agyon az időmet... Inkább csinálok valamit a kertben, a lakásban, hiszen mindig van mit. Elgondolkodtató a felvetődő kérdés: vajon csak ez a két véglet van? Hétvégi gürcölés vagy tehetetlen semmittevés? Aligha! Mind a kettő beteges, sarkaiból kifordult megoldás, és éppen ezért Istennek aligha tetsző. Ám az említett parancsolat egy harmadik alternatívát, lehetőséget kínál nekünk: azt, hogy szenteld meg az ünnepnapot! Megszentelni valamit pedig azt jelenti, hogy Istennek adni, aki különleges tartalommal tölti azt meg és ezáltal a lelkünket, az életünket! Keresztyén felfogásunk szerint a vasárnap két hallatlanul fontos tényre utal és egyúttal figyelmeztet bennünket: 1. a hetedik napra, amikor Isten a teremtés után megpihent (felesleges lenne vitatkoznunk a napok azonosságáról), 2. a harmadnapra, amikor Jézus Krisztus a halottaiból feltámadt. Ezért minden vasárnapunk ünnepe annak, hogy létezik ez a világ a maga ezernyi szépségével és minden vasárnap egy kis húsvét! Húsvétkor Jézus feltámadt! Pünkösdkor még szent Lelkét is kiárasztotta, hogy higgyünk ebben! Vele és általa feltámadhat újra a vasárnapi ünneplésünk, ami erőt adó lelki tartalommal töltheti meg az egész lényünket és így újult erővel foghatunk minden hét elején a munkánkhoz, bármilyen szerszám legyen is kezünkhöz idomítva. Istennek tetsző, egészséges vasárnapunk gyümölcse lehet a lendületes hétköznapok sora. Isten igéje - az igehirdetés által - teheti egészségessé vasárnapjainkat, frissebbekké hétköznapjainkat. Ribár János Syloaler linói Ojtcstűmenlum lordtliiinak (Ojnigct. i}4i) cimlapjc Sylvester Jánosra emlékeztünk Elgondolkodtatóak a megemlékezések, évfordulók. Nemcsak egy napot tesznek mássá, felejthetetlen délutánt szerezve a résztvevőknek, hanem önmagukon túl is mutatnak. Sokszor bizony önvizsgálatra is késztetnek. Kérdéseket tesznek föl kimondatlanul is. Kellemetlen kérdéseket: Vajon a kultúra ápolása csak egy-két ember ügye? Vajon felvállaljuk-e mindazt a múltból, ami a mienk? Vajon beszélhetünk hagyományaira, kulturális örökségére büszke egyházról? És, ha igen, akkor ez miben mutatkozik meg? Ezek és hasonló kérdések vetődtek föl bennem, miközben örültem annak, hogy május 26- án a sárvári várban, a helyi önkormányzattal közösen rendezett ünnepségén egyházunk Sylvester Jánosra emlékezett. Solymár Gábor helyi lelkész hosszú évek óta gondozza mindazt az örökséget, ami szép feladatként rábízatott. Az Újszövetséget Sárváron 450 éve fordító Sylvester János emlékének fölmutatása, a két példamutató nap jórészt az ő érdeme. Nem hagyhatjuk említés nélkül azonban Fabiny Tibor professzor segítő munkáját, aki betegsége miatt sajnos nem vehetett részt az ünnepségen. A várban a Magyar Nemzeti Múzeum és az Evangélikus Országos Múzeum segítségével létrejött kiállítás mutatta be azokat a fontos állomásokat, személyeket, akik bibliafordító nagy elődünk életében fontos szerepet játszottak. A patrónus Nádasdy Tamásnak és a vár úrnőjének, Kanizsai Orsolyának nagyméretű festményét is megtekinthették az érdeklődök. Szokolay Sándor mondta, aki nemcsak a kiállítás megnyitójára jött Sárvárra, hanem elsősorban azért, hogy erre az ünnepi alkalomra komponált művét az ősbemutatón vezényelje: „Ritka pillanata a történelemnek, amikor egy világégés, tragédia után egy nemzet újra magára talál.” Hiszen a mohácsi vész következményeit nyögve is képes volt arra, hogy jeles tudósa páratlan irodalmi tettel elsőként fordítsa magyarra a teljes Újszövetséget. „Sylvester János a hitet, a magyar nyelvet és a hazaszeretetet ötvözte.” A kiállítás megnyitása után, a rossz idő miatt az udvarra tervezett hálaadó istentisztelet és megemlékezés népes gyülekezete a vár előcsarnokát töltötte meg zsúfolásig. Szebik Imre püspök imádságában így emlékezett: „Istenünk jó Atyánk! Távoli évszázadok fáklyájaként világít előttünk Sylvester János tudós alakja. Köszönjük hitét, amellyel elkötelezte magát Krisztus szolgálatára. Köszönjük tudós műveltségét, amellyel magyar nyelvre fordította 450 évvel ezelőtt Krisztus örök igéit, az Újszövetséget. Köszönjük hazaszeretetét, amely kiapadhatatlan forrása volt népünk iránti felelősségének és hőn szeretett irodalmi munkásságának. Kérünk, áldd meg emlékét, hogy hite világítson Krisztus-követésünkben, tudós alakja biztasson a tudomány szeretetében, elkötelezettsége bátorítson, ha utunkon sötét felhők tornyosulnak, mint akik tudjuk, hogy Isten szeretetének fénylő napja a sötét felhőkön is átragyog.” Zsid 13,7-8 igéje - „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” - alapján nemcsak Sylvester Jánosra emlékezett a püspök, hanem mindenekelőtt Jézusra mutatott, kinek Sylvester elkötelezettje volt. Ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy JÉZUS A CSALÁDBAN ki volt Sylvester János, akkor azt mondhatjuk: az evangélium elkötelezett szolgája, tudós, művelt filológus, magát tudatosan magyarnak valló, evangélikus egyházát szerető tudós. Példája világítson, munkája biztasson, elkötelezettsége bátorítson minket is. Hite láttassa velünk azt a Jézust, akitől küldetésünket kaptuk. Hiszen Jézus Krisztus mindenkor a tiszta emberség, a tiszta erkölcs forrása és üdvösségünk záloga. Az istentisztelet után Bánjfy György a „Próféták által szólt rigen az Isten...” - jól imert sorral kezdődő újszövetségi előszót mondta el felejthetetlenül. Ezután csendült föl a sárvári Pedagógus és Ifjúsági Kórus énekével, majd a helyi réz- és fafúvósok kíséretével ennek az Előszónak a megzenésített változata, Szokolay Sándor szerzeménye. Bánffy György előadásában még sokáig gyönyörködhettünk Sylvester bibliafordításának szép nyelvében. Elgondolkodtathattak bennünket az ünnep után Sylvester János Grammatikájának előszavában olvasható sorok, melyeket Szebik Imre püspök is idézett: „...ha hazai nyelvünkkel, e kinccsel, mely addig elölünk rejtve volt, s most . először rátalálva feltártuk és napfényre hoztuk - élni nem vonakodunk, hamarosan (amint remélem és óhajtom) szegényekből dúsgazdagokká teszünk." Mert van, ami nem devalválódhat még korunkban sem: a tiszta anyanyelv, a kultúra értéke. Mely igazán nemessé lesz a tegnap, ma és mindörökké változatlan Krisztustól kapott belső erő, erkölcsi tartás által. Nagy László EGYEDÜL ÉLEM ÉLETEMET! EGYEDÜL? 1973 júniusában Édesapám temetésével kapcsolatban kora reggel ki kellett mennem a temetőbe. Azon az úton félelmetesen rám szakadt a magány. Olyan jó lett volna magam mellett tudni egy segítő társat, együttérző, együtt gondolkozó férjet. És azon az úton ezért imádkoztam: „Uram! Ajándékozz meg valakivel, akit szeretni tudnék és aki engem is szeretne és akivel a szolgálatban is egyek tudnánk lenni!” Imádságom nem hallgattatott meg, legalábbis nem úgy, ahogy én kértem. Nem úgy indultam tehát, hogy egyedüllétre lett volna „tervezve” életem. Igenis szépnek és értékesnek tartom a házastársi, a családi közösséget. Ugyanakkor nem érzem magam sem kisebbrendünek, sem kevesebbnek azáltal, hogy nincs férj az oldalamon. Mégpedig éppen azért nem, mert életformámat Uram kezéből fogadom és fogadtam el. Úgy érzem és hiszem, hogy az ember családi élete az, amiben legjobban lenne szüksége nem a saját terveihez és elképzeléseihez kérni Isten segítségét, hanem imádságban elkérni azokat a terveket, amik az Ő szeretetének és alkotó bölcsességének tervei és engedelmességben azonosulni azokkal. Tévesnek tartom azt a felfogást, aminek a hatására rossz házasságukból még ki sem kapaszkodott emberek már a következő kapcsolatba bonyolódnak bele, merti anélkül el sem tudják képzelni az életüket, de gyermekeikkel meg sem próbálnak olyan kapcsolatot teremteni, ami minden hiányérzetet megsemmisít. Isten rendje a házasság kapcsolata, de vannak helyzetek, amikor nem az újabb „párkapcsolattal” kell a magányból kitörni, vagyis nem a magam kereste helyzetekkel! Hanem életemet, jövőmet valóban Jézus kezébe téve, rábízva, várni az Ő vezetésére, ami lehet, hogy újabb házasság lesz, de lehet, hogy szülő-gyermek, vagy gyermek és szülő kapcsolata, vagy szolgálat. Urunk lehetőségei kimeríthetetlenül gazdagok. Most pedig rátérek arra, miért is tettem a címbe kérdőjelet e szó után: egyedül. Igen, egyedül élem az életemet, nincs férjem, nincsenek gyermekeim. De sokszorosan nem vagyok egyedül! Együtt élek 84 éves édesanyámmal. Nem problémamentes ez a közösség, mert pl. ha este fáradtan hazaérek, Ő még szeretne hallani a napi eseményekről, gyakran kell magára hagynom szolgálati utaim alkalmával, vagy amikor beteg, nekem akkor is végezni kell a munkámat és ilyenkor „idegenek” gondjára kell bíznom. De ez mégis közösség szeretetben és közös imádságban. Tudva elhallgatni és tudva meghallgatni! Nem ugyanaz a véleményünk mindenről, néha össze is vitázunk eltérő véleményeink fölött. Mégis ez a közösség drága nekem. Nem vágyom arra, hogy „végre független” legyek! Másik oka a kérdőjelemnek a gyülekezet. Lehet-e egyedül az ember ott, ahol sok százan várnak rám és ahol lakásunkon nincs megszabott hivatalos idő, meghallgatáskereső vagy ügyeiket intéző emberek akkor jönnek - jöhetnek, amikor annak szükségét érzik. Néha jól is esik „egyedül” lenni, feldolgozni a nap eseményeit, a beszélgetéseket, a hallottakat. Elismerem, hogy speciális helyzetben vagyok, mivel nagy létszámú evangélikus közegben és szülővárosomban élek. Nem mindenki aktív gyülekezeti tag azok közül, akik között élek, mégis velük is közösségem van, talán mint rokonokkal, iskolatársakkal, ismerősökkel és megállunk egymással beszélgetni, számon tartom őket! Nem vagyok elégedett sem önmagámmal, sem szolgálatommal, sem a gyülekezettel (a hétezer lélek nyilvántartottal!). Fáj, hogy nem mindenki vágyódik vasárnapról vasárnapra az ige üzenetére, bibliaórákon az ige mélyebb megértésére. De a „gyülekezetét” magam mellett érzem. Vannak, akikkel együtt imádkozom, vannak, akik vigyáznak Édesanyámra, akik segítenek, ha a gyülekezet vendéget fogad és az nálunk van elszállásolva. És van baráti kapcsolat, amely nem érdekbarátság, hanem igeszolgálat mellett született és erősödött. A leglényegesebbet hagytam utoljára. Nem vagyok egyedül, mert érzem, tapasztalom Jézus szavainak valódiságát: „íme, én tiveletek vagyok...” Ő mindig és mindenütt megtalálható és megszólítható! A tudat, hogy hozzá tartozom, hogy velem van, elűzi az egyedüllét és a sötétség félelmetességét. Tudhatom, hogy segít megoldani feladataimat, hogy embereket rendel mellém és vesz el mellőlem, ahogy arra szükségem van. Tudhatom, hogy egyedül Ö ismeri teljesen és igazán legbensőbb gondolataimat, érzéseimet, viaskodásaimat, kísértéseimet, kudarcaimat. Egyedül tehát, de nem magányosan ! Jézus szándékát megértve lehet szabadulni a magánytól kis faluban és nagy városban egyaránt. Igékre szeretnék utalni, a már idézett jézusi mondatra, valamint: ugyancsak Jézus mondja: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” - „Tiszta és igaz kegyesség az Isten előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket...” - vagyis a magányosokat. S ha két magányos meghallja Jézus felszólítását, szavát, akkor ott közösség születik. Nobik Erzsébet lelkész
