Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-03-25 / 12. szám

r Evangélikus Élet 1990. március 25. Cl ül jrts----------------- GYERMEKEKNEK ----------------­AD OTT LEHETŐSÉGET! Sziasztok! Van kedvetek egy ki­csit együtt gondolkodni velem az istentiszteleti kegyelem h i rdetés­ről? Biztosan ismeritek azt az érzést: Ülsz a számtanórán és azon druk­kolsz nehogy ÉPPEN MA szólítson fel a tanítónéni felelni, mert nem tudod a leckét, a házi feladatod sincs kész, egyszóval kész lebu­kás. Ö pedig lassan elkezdi lapoz­ni a naplót és megáll a nevednél. Rád néz, aztán mégis lapoz to­vább. Uhhh...-tör fel belőled a megkönnyebbült sóhajtás, s nyo­mában az a felemelő érzés, hogy MEGKEGYELMEZETT! S aztán még az a gondolat: amit elmulasz­tottam, holnapra bepótolhatom. Néhány éve volt egy motorbal­esetem. A motor első kereke „meg­botlott”, és én hatalmas ívben elre­pültem róla. Abban a pár másod­percben, amíg a levegőben vol­tam, megéreztem, micsoda félel­metes helyzetben vagyok. Lehet, hogy olyan szerencsétlenül fogok leérkezni a betonra, hogy sose ke­lek fel onnan többé. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten előtt el kell szá­molnom mindennel, amit addig tet­tem. A mérleget borzasztóan rossznak éreztem, hiszen sokkal több volt a „rossz” serpenyőben, minta a „jó"-ban. Mint áz iskola-“ padban, most is csak azért imád­kozhattam: nehogy „felszólítson" Isten! Nehogy azt mondja: itt most vége az életednek, gyere, hadd lássam, hogy készültél. Mert én bi­zony nem nagyon készültem. „Hi­szen olyan fiatal vagyok még”, „hiszen előttem az egész élet" - ehhez hasonló gondolatok fészke- (ődhettek a fejemben akkoriban. Tehát MOST találkozni Istennel az nem csak lebukás, hanem szé­gyenletes megsemmisülés. Mintha rám is nézett volna - aztán földet értem. Néhány bukfencező ütődés után végre felülhettem és körül­nézhettem: élek? Uhhh... Megke­gyelmezett! Még ADOTT LEHETŐ­SÉGET arra, hogy töltögessem a „jó” serpenyőt, hogy bepótoljam, amit elmulasztottam, kijavítsam, amit rosszul csináltam, bocsána­tot kérhessek mindenkitől, akinek szomorúságot okoztam. És van még egy történetem: Még nem avattak lelkésszé abban'az időben, amikor nagyon sokat be­szélgettem egy zűrzavaros életű fiatalemberrel. Igyekezett javítani, változtatni az életén, de újra meg újra kudarcot vallott, s ő is érezte, egyre mélyebbre süllyed. Éppen emiatt Istennel sem kereste a talál­kozást, szégyellte magát, s ezért nem mert templomba se jönni. Egy alkalommal elmentem érte s együtt indultunk a harangszó hívó hang­jára. Útközben újra csak vonako­dott és kesergett kilátástalan sor­sán, én pedig Isten szeretetéről be­szélve próbáltam biztatni. így ér­keztünk az istentiszteletre: a bűn feszültségével és Isten akaratának keresésével. Ebben az Istenközeli órában minden szó fontos volt, de talán leginkább a bűnvallás és utána a KEGYELEMHIRDETÉS szavai. A kesergő könnyeket pedig az örömkönnyek váltották fel. Vajon a mi búnvallő imádsá­gunkra mit válaszol Isten? Büntet? „Megússzuk” még most az egy­szer? Vagy megkegyelmez, s min­dent elfelejtve új lehetőséget ad? Figyelj csak rá az istentisztele­ten, Neked mit üzen? Koczor Györgyné Rajzok: Koczor György A % VASÁRNAP IGÉJE Gál 4,21-31 . ' CSAK NEM AKARTOK VISSZATÉRNI? Pál apostolt kortársai részéről igen sok támadás érte, s ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen ő egy egészen új vallásosságot hirdetett meg missziói útjain. Világosan látta azt, hogy a Krisztussal való találkozás élménye nemcsak az ő egyéni életét változtatta meg gyökeresen, hanem általában az ember­nek Istenhez való viszonyát változtatja meg, ha az ember Krisztust megváltójának fogadja el. Izraelben a Tóra iránti tisztelet, a törvények szigorú megtartá­sa alapvető követelmény volt. Pál ezt nemcsak hogy nem követelte meg a pogányokból lett hívőktől; hanem károsnak tartotta. Ha a törvény megtartása lenne szükséges az üdvös­séghez, akkor ezáltal Krisztus áldozatának jelentősége és érté­ke csökkenne, ezért küzdött Pál olyan elszántan azok ellen, akik a mózesi törvények megtartását követelték az újonnan megtért pogányoktól. Különös, hogy ellenfelei olyan sok követőre találtak, különös, hogy sokan nyakukba vették a törvény igáját, ahelyett, hogy örömmel fogadták volna az evangéliumot az ingyen kegye­lemből elnyert üdvösségről. Érveiket természetesen az írásból, az Ótestamentumból vették, s ezért tudták elhitetni az újonan megtértekkel is, hogy csak azok tartoznak a kiválasztottak­hoz, akik a teljes törvényt megtartják. A Galatákhoz írt levélben Pál szintén az Ótestamentumból veszi érveit, melyek a keresztények, a Krisztusban hívők sza­badságát támasztják alá. A kétféle vallásosságot egy hason­lattal mutatja be, amely a kiválasztásig, tehát Ábrahámmig megy vissza, s így ugyanolyan érvényű, mint ellenfeleinek érvei. Ábrahámkét népnek, két embertípusnak az atyja volt, mondja Pál. Az egyik test szerint született a törvény alatti szolgaságra, a másik az ígéret szerint szabadságra, mint az örök élet örököse. A rabszolga fárad és küszködik, de jogai nincsenek. Az örökösnek semmit sem kell tennie, mégis min­den az övé. Ezért kérdi Pál megdöbbenten a megzavart híve­ket: Csak nem akartok visszatérni a szolgaságba?! Talán első hallásra úgy tűnhet, hogy ez a probléma ma már nem időszerű, hiszen a keresztények számára a mózesi tör­vényhez való visszatérés nem jelent kísértést. Mégis vannak, akik a törvény uralma alatt kívánnak lenni. Vannak, akik azt mondják, hogy túl egyszerű lenne „csak úgy” ingyen kegyelemmből üdvözülni, ez nem lehet igaz! Ezért nem akarják elfogadni Krisztust. Nem akarnak Isten kegyelméből élni, hanem saját igazságuk és jócselekedeteik alapján akarják elérni életcéljukat. De vannak a Krisztusban hívők között is olyanok, akik még mindig a cselekedetek alapján osztályozzák az embereket. Igaz ugyan, hogy ingyen kegyelemből üdvözülünk, mégis ki akarják zárni az Istennel való közösségből azokat, akik nem egy általuk meghatározott erkölcsi norma szerint élnek. A mózesi törvényből egyes részeket kiragadnak, s aszerint ítélkeznek mások fölött. Ezért küzdött Pál olyan kérlelhetetlenül a törvényeskedők ellen és ezért kell nekünk is újra meg újra hangsúlyoznunk az ingyen kegyelemből tanítást, hogy üdvösségünk ne emberek tettein alapuljon, hanem azon a valóban „hihetetlen” szerete- ten, amit Isten irántunk tanúsított Jézus Krisztus által. így lesz a keresztény élet a törvény alatti reménytelen küzködés helyett Isten szeretetének boldog magasztalása. Szilas Attila IMÁDKOZZUNK Mennyei Atyánk! Hálát adunk, hogy megismerhettük és egyre jobban ismerhetjük Fiadat, aki a mi megváltónk is. Add, hogy éljünk szereteté- vel és mindig lássuk megbocsátó kegyelmét! Ámen. „írok nektek, ifjak.. ” Buenos Aires 1990 A majd féléves készülődés idején is, de még most is, hazatésérünk után egy hónappal kissé hihetetlennek tűnik, hogy részt vehettem a Lutheránus Vi­lágszövetség VIII. nagygyűlésén és az azt megelőző ifjúsági találkozón. Egy hetet töltöttünk együtt Argentí­nában, Buenos Airesben közel kétszá­zan, fiatalok a Föld minden részéről, hogy elgondolkodjunk az egyházban betöltött helyünkről, feladatainkról, küldetésünkről, és hogy együtt készül­jünk fel a curitibai nagygyűlésre. Rendkívül komoly, súlyos kérdések kerültek elő a tallkozó Jeremiás köny­véből választott témájához kapcsoló­dóan: a környezetvédelem - az utolsó per­ceket éljük, amikor mégtehetünk vala­mit bolygónk megmentéséért, az élet védelme- felelősek vagyunk mindannyian azért, hogy embertár­saink emberhez méltó életet élhessenek. az evangélium továbbadása - hogyan tudjuk mi, fiatalok átadni másoknak a Jézus Krisztus feltámadásáról szóló örömüzenetet. Plenáris üléseken, munkacsoportok­ban folytak a megbeszélések, de termé­szetesen napjainkat Biblia-tanulmá­nyok, áhítatok indították és zárták le. A reggeli bibliaórák minden napra valami meglepetést tartogattak szá­munkra. Nem lehetett egyszerűen csak „beülni” ezekre az alkalmakra, hanem aki a teremben volt, annak kreatívan, egészen gyakorlati módon részt kellett vennie a munkában. Hol saját testün­ket rajzoltuk le hatalmas csomagolópa­pírokra, benne a bennünket Istentől elválasztó bűneinkkel, hol színes zász­lókat hajtugattunk az öröm jeleiként és így ünnepeltük Jézus Krisztusban ka­pott új életünket. Az utolsó reggeli áhí­taton valamennyien hófehér pólóban vettünk részt, amikre később színes fes­tékkel á héten kapott ajándékokat, örömeinket, reménységünket, isten sze­retetének jeleit festettük fel egymásnak. A nap hivatalos programját az esti áhítat zárta, amit inkább éjszakai áhí­tatnak kellene neveznem, mivel gyak­ran éjfél után került rá a sor. Ezeken az alkalmakon minden este más ország képviselői szolgáltak igeolvasással, imádsággal, énekkel, muzsikával. Az elcsendesedés percei1 voltak ezek, talán azért is, mert sokan közülünk elbóbis­koltak közbén, vagy már el is vönultak, hogy kipihenjék a nap fáradalmait és erőt gyűjtsenek másnapra. Azok számára azonban, akik ezután is kitartottak most kezdődött a nem hivatalos program, ami egyéni, csopor­tos beszélgetésekből, éneklésből állt. Ezek az éjszaki órák, amikor a hőmérő csak 25-28 fokot mutatott, voltak a legalkalmasabbak erre, mivel nap köz­ben az igen sűrű program, valamint a gyakran 40 fokos hőség ezt megakadá­lyozta. A zene, az éneklés az egyik legfonto­sabb alkotórésze volt a konferenciá­nak. Reggel, este, gyakran egy-egy hosszúra nyúló ülés közben is európai, afrikai, de leginkább latin-amerikai énekeket énekeltünk. Mivel sajnos sem portugálul, sem spanyolul nem értek, így néha csak hosszas töprengés (vagy másokkal való konzultálás után) sike­rült kideríteni egy-egy énekről, hogy keresztyén tartalmú, vagy nem, ennek oka egyrészt, hogy énekeik dallama, ritmusa teljesen eltér az európai éneke­kétől, másrészt pedig az, hogy szívesen énekelnek akár az áhítatokon is ún. „pol-beat” dalokat, amik mondjuk a szegények felszabadításáról szólnak. Azt sem akarom elhallgatni, - bár tu­dom, első hallásra kissé meglepő lesz - hogy több alkalommal az áhátat befe­jező éneke alatt dél-amerikai testvé­reink főipattantak helyükről és mire észbekaptunk valamennyien körtáncot jártunk. Nem állítom, hogy szeretném itthon is bevezetni az ehhez hasonló áhítatokat, de azt sem szeretném, ha valaki ennek alapján messzemenő ne­gatív következetetéseket vonna le a ta­lálkozó jellegéről, tartalmáról. Az egyik célja éppen az ezeknek a konfe­renciáknak, hogy megismerhessük, ho­gyan élik meg keresztyénségüket test­véreink saját környezetükben, meg­őrizve hagyományaikat. Vasárnapra a város és a környék gyülekezeteitől meghívások érkeztek az istentiszteletekre. Mi természetesen a magyar gyülekezetét választottunk, ahová finn, észt testvéreinkkel együtt hívtak bennünket. Megható volt az igazi magyar vendégszeretetet megta­pasztalni a Föld túloldalán, amikor 8-10 fő helyett 30-an állítottunk be. „Semmi baj, minél többen vagytok, an­nál nagyobb az örömünk!” Nagy él­mény volt Buenos Aires kellős közepén magyar igehirdetést hallgatni; beszél­getni a lelkészzel és feleségével; idősek­kel, akik 50-60 évvel ezelőtt hagyták el Magyarországot és azóta sem voltak itthon; fiatalokkal, akik már kinnt szü­lettek, de gyönyörűen beszélik anya­nyelvűket, amit szüleiken kívül a ma­gyar cserkészetnek köszönhetnek. Ter­mészetesen a menü magyar paprikával fűszerezett pörkölt volt, aminek csak úgy, mint itthon, óriási sikere volt a vendégek körében. Valaki, amikor egy ifjúsági órán dia­képeket vetítettem és beszámoltam az útról, megkérdezte; mi a célja egy ilyen találkozónak? Azt hiszem nem ő az egyetlen, akikben felmerül ez a kérdés, gyakran gondolkodtam el én is ezen. Meghallgattunk ragyogó előaadáso- kat és hozzászólásokat különböző té­mákról, munkacsoportokban megosz­tottuk egymással gondolatainkat és megpróbáltuk ezt egy rövid jelenlétben öszefoglalni, szavaztunk és jelöltünk résztvevőket különbőz! pozációk be­töltésére. Mégis, ami számomra a leg­fontosabb volt: közösséget építettünk. Hogy ezután országokhoz és földré­szekhez arcok társulhassanak, akiket bár kilométerek ezrei választanak el egymástól mégis egy óriási közösség­hez tartoznak, amit Lutheránusi Világ- szövetségnek neveznek. Keveházi Klára AZ ÖRÖK ANTIGONÉ ŰJ KÖNTÖSBEN \ A TEOLÓGIAI FAKULTÁSOKRÓL „Cselekedj úgy, hogy tetted példá­ja mindenkor az egyetemes tör­vény mértéke lehessen” - Kant hí­res ppsztulátumának egyik legelső mintája a thébai királylány, aki tudja, élete árán is engedelmesked­nie kell az isteni törvénynek, ellen­szegülve a zsarnok önkényének. Isteni és emberi törvény szétválása is talán itt tárul - művészi síkon és teljes világossággal - először elénk, habár van a thébai lánynak távol­ban élő, mégis közeli rokona, de nem tudnak, és nem beszélnek ró­la, „mert nem dalolt róla felkent költő.” Saul király másodfelesége, Ricpa ez a rokon (Sámuel II. könyve, 21-.6—11.). Nagyjából An­tigoné kortársa is, legalább is tör­ténetük megírását illetően: Szo- phoklész drámája a Kr. e. V. szá­zadban született, kicsit korábbi időre tehető a zsidó nép babiloni fogsága amikor az Ószövetség könyveit le-, illetve újra leírták. Ricpa gyermekeit takaija le, és védi a vadállatoktól Antigoné a testvérét; a hasonlóság vándorló történeti motívum is lehetne (akár­csak Jefte hadvezér föláldozott lá­nyának és Iphigéniának sorsa), va­lószínűbb azonban, hogy mindkét temetés megtörtént, sőt jóval több is; nem azonos monda vándorolt Thébai és Jeruzsálem között, ha­nem az a távoli kor teremthetett más-más szereplőkkel hasonló helyzeteket. Az a távoli kor? Miért távoli? Háromezer év ide vagy oda - hely­ben járunk a haladásra oly büszke illúzióinkkal. Ezt a keserű felisme­rést sugallja a Várszínház új Anti­goné bemutatója, amely az „örök”, úgy látszik mindig is idő­szerű drámát új fordításban és me­rőben modern rendezésben vitte színpadra. Eörsi István költői szépségű, szöveghű fordítása a leg­fontosabb gondolatok kidomborí­tására sokkal alkalmasabb mint a Trencsényi-Waldapfel Imre féle, korábbi, professzoros pedantériá­val, de költőiség nélül született át­ültetés volt. Antigoné tündöklő személyiségének csodája, hogy an­nak a szövetén is átragyogott. Nem az új fordítás modernizál és aktualizál tehát, hanem a rendezés. Kezdésig szigorúan görög hangulat urlakodik: a nézőtér közepén van a színpad, rajta régi szobrok torzói, töredékei, az oldalfalakon antik szobrok képe. Az atmoszféra töké­letes. Az is marad, ám időtlenné válik, amikor bejön a kórus: min­den tagján mai szabású, sarkig érő télikabát, a fejeken kalap. A nők is olyan öltözéket hordanak, mintha csak a sarki Közértbe futottak vol­na le napjainkban. Ruha teszi az embert? Vagy a drámát? Az előadást? A ruha is. Képzettársításokat kelt. Eszünkbe juttat valamit. A nézőnek például óhatatlanul eszébe juttatja azt az anyát, aki 1958-ban, a Rákoske­resztúri temető 301-es parcellájá­ban napokon és éjszakákon ke­resztül bujkált a bokrok között, hogy meglássa, hová temetik ha­lálraítélt fiát, és akinek (meg az ő híradása nyomán később sokak­nak) virágait lovasrendőrők tapos­ták le, újra, meg újra. Nem csak az öltözék, a játékstí­lus is asszociációkat kelt. A régi Antigonéknál megszoktunk bizo­nyos szelíd fennköltséget. Az isteni törvényt betöltő hősnő nyugod­tan, glóriásan indul halálos végze­te felé. (Miként ez a keresztyén vér­tanúk kötelező viselkedésmódja is - legalább Fra Angelico, az „an­gyali festő” ábrázolásai óta.) Ám ez a modern thébai (vagy budapes­ti?) király- (vagy munkás?) lány se nem nyugodt, se nem fennséges, se nem csendes. Csak elszánt. És a lelkiismeretének végképp elkötele­zett. Alkut nem ismer, ám a halált nem kívánja, Hadész isteneihez nincs köze. (Itt mintha el is térne a rendezés az eredeti drámától: Kerényi Károly Hegel nyomán még úgy magyarázza Antigoné jel­lemét, mint az eszményi görög asz- szonyét, akinek hagyományadta kötelessége a halotti kultusz ápolá­sa, lévén a holtak alvilága valósá­gos gyökérzete az élők létezésének. Ebben a gondolatkörben összetar­tozik halál és élet, sírgondozás és anyaság. Antigonénak az utóbbi nem adatik meg, erősebben kötő­dik hát az elsőhöz.) Ez a modern Antigoné nem vá­gyik az alvilágba, ellenkezőleg, har­sány, hangos, viaskodó; és amikor hosszú láncon vonszolják mai egyenruha-félét viselő katonák, kétségbeesetten sikoltozik. Emberi oz a lány (kortársunk lenne, ha akkor el nem vonszolják...), - amit e felfogás által fennségéből veszít a dráma, visszanyeri a reálisabb áb­rázolás révén humanitásban és hoz­zánk szóló időszerűségben. A színházból kilépve azon tű­nődhet a látogató, vajon miért oly fontos a halotti kultusz, hogy évez­redek jönnek és mennek; háború­kat, forradalmakat hoznak és visz­nek; az elpusztíthatatlan, örök Káin járja a világot és öl; közben pedig, mindig másféle ruhában, új­ra meg újra föltűnik fiz örök Anti­goné, sirat, temet, olykor élete árán, olykor csak félelmét és bor­zadását legyőzve mint Kanizsai Dorottya, vagy a mi századunk asszonyai? A hitek is változtak közben, csak az Antigonék nem. A mai ember már nem hiszi, hogy a lélek bo­lyong, míg a testet el nem hántol­ják; az ateista azt sem, hogy van lélek a bolyongásra; a keresztyén hívő pedig tudja, hogy a Krisztus­ban ígért örök élet független a test sorsától. És mégis... Valami ősi, be­lénk ivódott „kategorikus imperati­vus” ellenállást nem tűrően paran­csolja: a holtakat el kell temetni, emléküket ápolni pedig kötelező. Bozóky Éva Február 23-án a Nemzetközi Egye­temtörténeti Bizottság Magyar Nemze­ti Bizottsága és az Egyháztörténeti Mű­hely szervezésében az Eötvös Loránd Tudományegyetemen „Hittudományi fakultások és tanintézetek a 20. századi magyar felsőoktatásban” címmel tudo­mányos ülésszakra gyűltek össze a kü­lönböző egyházak, felekezetek képvise­lői és az érdeklődők. Székely György akadémikus megnyitó­ja után Török József a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia tanára kezd­te az előadások sorát. A délelőtti prog­ramban kapott helyet Fabiny Tibor professzor is, aki az evangélikus teoló­giai fakultásról tartott előadásában a magyarországi lelkészképzés 450 évét vázolta fel. Részletesen szólt arról, hogy a múlt század első évtizedében merült fel először egy állami fakultás felállításának gondolata. A bécsi egy­házi küldöttek ezt részben Pozsony­ban, részben Debrecenben vélték meg­valósítani. A terv azonban nem sike­rült. 1870-ben Eötvös József törvényja­vaslatot készített, mely a teológiai fa­kultásokat első ízben kívánta volna a pesti egyetem szervezetébe bekapcsol­ni. Ezzel a felekezetek egyenjogúságát kimondó törvénycikket akarta a gya­korlatban is megvalósítani. Több más tényező mellett elsősorban a felekezeti elfogultság akadályozta ezt meg. A re­formáció 400 éves jubileuma alkalmá­ból került elő újra ez a kérdés. A tria­noni kényszerbéke az egyházak közül az evangélikusságot sújtotta leginkább. A pozsonyi és epeijesi teológiai akadé­miák elvesztésével egyedül Sopronban maradt főiskolánk. Akkor az egyházi vezetés úgy döntött, hogy a Pécsi Er­zsébet Tudományegyetem átmenetileg Sopronban teológiai kart hoz létre. 1923. február 8-án kelt alapító levél a tárgyalások eredményeként kimondja a megalakulást. A fakultás utolsó éve az 1949-50-es tanév volt. A délután folytatódó előadássorozat­ban a teológiai és lelkészképzések helyé­ről szóltak az előadók. Evangélikus részről Prőhle Károly professzor tartott előadást. Nem annyira a lelkészképzés 20. századi történetével, mint inkább az abból adódó elvi jellegű kérdésekkel foglalkozott. Még csak hír volt, hogy a kultuszminiszter javaslatot fog előrer- jeszteni két egyetem felállítására Debre­cenben és Pozsonyban a tervezés azon­ban elkezdődött. A debreceni reformá­tus teológiai fakultást kap, ugyanakkor megszólalt az igény, hogy Pozsonyhoz evangélikus fakultás kapcsolódjon. Ré­gi vágy fogalmazódott meg ezzel. Ugya­nakkor szenvedélyes vita is kialakult e körül. Voltak akik a tudományos kép­zéssel szemben a gyakorlati kérdést he­lyezték homloktérbe. Ez a vita, felfogás szinte mind a mai napig végigkíséri a teológiai képzést. 1923—50-ig állandóan napirenden volt a kérdés, hogy az egye­temi oktatás mellett hogyan lehet a lel­készképzés gyakorlati feladatát is meg­oldani. Most, amikor a teológiai fakul­tások visszaállításának lehetősége föl­merül, ezt az alkalmat meg kell ragad­nunk, hiszen ez felel meg az előttünk járt nemzedékek akaratának is - hangsú­lyozta Prőhle Károly. Át kell gondol­nunk azonban a teológiai szerepét a tu­dományok világában, a lelkésznevelés rendjét és a teológia felekezeti jellegének jogosultságát. A konferenciát Várszegi Asztrik ró­mai katolikus püspök szavai zárták. N. L.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom