Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-29 / 30. szám

Evangélikus Élet 1990. július 29. EED ifo GYERMEKEKNEK A. FIATALOKNAK 0 A GAZDAG ÉS LÁZÁR Cégek és táblák Először is olvasd el a Bibliádból a példázatot Lukács evangéliu­mának 16. részéből: a 19. verstől a 31-ig. Ha nincs még saját Bibli­ád, kérd el szüléidét! Bizonyára jártál már temető­ben. Sok ember vélekedik úgy, hogy a halállal vége mindennek: megvolt a temetés, nincs tovább. Ezzel szemben Jézus egészen mást hirdet. A halállal nem ér véget minden. Ez az egyik fontos mondanivaló. A másik pedig az, hogy itt a földön dől el, milyen lesz a folytatás a halál után. Leg­jobban teszed, ha ezekre a kérdé­sekre úgy gondolsz, hogy a te éle­tedről, majdani halálodról (bár még nagyon fiatal vagy) és az azt követő folytatásról van szó. Jézus téged is név szerint kíván megszó­lítani és fontos dolgokat mondani. Második osztályos lehettem, amikor először hallottam ezt a példázatot. Az iskolai hittanórán a lelkész bácsi, aki motorral érke­zett az iskolához, színes krétákkal fel is rajzolta a fekete táblára az esetet. Sok mindent nem értet­tem akkor, de az világos volt, hogy a két szereplő nagyon messzire került egymástól halá­luk után. Az egyik gazdag volt. Talán ez volt a baja? Nem, a gazdagság még nem feltétlenül akadály, hogy valaki szeresse Istent és az Úr Jézust. Bár az is igaz, hogy a gazdagok közül nagyon kevesen gondolnak Istenre. Talán tudod, hogy Ábrahám, a zsidó nép ős­atyja, aki régebben élt Dávid ki­rálynál, de még Mózesnél is, igen gazdag ember volt. Mégis nagyon komolyan vette Istent, minden­nél jobban bízott benne. Az Isten arra szeretne nevelni minden gazdagot is, hogy legyen hálás teremtójének és segítsen rászo­ruló embertársain. Mindenkinek szól Isten szava: Szeresd az Urat, a te Istenedet,... és szeresd fele­barátodat, mint magadat. A pél­dázatbeli gazdag azonban csak magával törődött. Szerette a dí­szes ruhákat és a hasát. Se Isten­re, sem rászoruló embertársaira nem gondolt. Aki ebben az élet­ben Isten nélkül él, az a halála után is Isten nélkül marad. A gazdag helye a pokol lett. Milyen a pokol? Csak sejtjük. Aki átélte a háborút és volt a túzvo- nalban, az tudja, hogy pokoli volt ott. De ez csak gyenge hasonlat. Aki a pokolban fog kínlódni, az rádöbben, hogy Isten nélkül ott nincs öröm, szeretet, simogatás, megbocsátás, világosság, békes­ség. Csak az ellentétük. Ráadásul arra sincs kilátás, hogy a gyötre­lem egyszer véget érne. A másik szereplő Lázár, a sze­gény és beteg ember. Ne gon­dold, hogy ó betegségéért vagy szegénységéért kapta kárpótlásul az üdvösséget. Ó bizonyára hall­gatott Mózesre és a prófétákra, akik Isten küldöttei, szavainak hirdetői voltak. Vigasztalódott az örökélet örömében és nyugalmá­ban, amit olyan szépen fejezett ki Jézus: Ábrahám kebelén pihent. A példázat befejező részében olyasmit mond el Jézus, ami a valóságban nem történhet meg, de a mondanivaló így volt érzé­keltethető: A gazdag hiába kö­nyörög Ábrahámnak, hogy élet­ben levő testvéreit keresse fel Lá­zár és figyelmeztesse őket, ne­hogy úgy járjanak, mint gazdag testvérük. Azt a választ kapja, hogy aki nem veszi komolyan Is­ten igéjét, azt csoda sem győzi meg. Ez így igaz.: ha tehát megje­lenne egy ember a halottak vilá­gából, azt úgysem hinnék el. Megdöbbentő, hogy Jézus feltá­madását sem akarták elhinni ta­nítványai. Pedig erről előre szólt nekik Jézus. Azzal kezdtem, hogy vedd kézbe a Bibliát. A példázat arra is tanít, hogy olvasd, hallgasd Isten igéjét. Otthon és a gyüle­kezetben egyaránt. Isten igéje legyen neked is naponkénti táplálékod. Megtudhatod belő­le, hogy Jézus Krisztus neked is boldog földi életet és utána örök életet akar adni. Itt a föl­dön dől el, hogy a tiéd lesz-e. - Figyelj Jézus szavára! Cöllner Pál- Szerinted hogy fogják hívni a Le­nin körutat tíz év múlva?- Nem tudom.- Nocsak! Ennyire nem hiszel a rendszerben?! Diákkorom gyengécske vicce volt ez, mi mindenesetre jót derültünk rajta. Kimondva-kimondatlanul evidencia­ként fogadtuk el, hogy a főváros egyik legszebb útvonalát Vlagyimir Iljicsről nevezték el. Ugyanígy természetes szó- használattal mondtuk, hogy „novhét- tér”, és „felszabtér” meg mások. Hal­lottuk, persze hogy hallottuk szüléink szájából, hogy Oktogon, meg András- sy út, de olyan avíttnak, régiesnek tűnt az egész. Elfogadtuk a hatalom név­adásban is megnyilvánuló jelenlétét, kérdéseket csak később tettünk fel. Tö­redelmesen bevallom, hogy a kék, sőt a piros nyakkendőt is vidáman visel­tem. Feszessé, kényelmetlenné csak a KISZ-tagság (kényszer-)zubbonya kezdett válni. Azért elmélkedem mindezen, mert látom, hogy az ugratósan provokáló vicc beteljesedett: kék munkaruhás emberek kis létrákkal bukkannak fel egy-egy utcasarkon, s pillanatok alatt leszerelik az utcanévtáblákat. Lenin neve eltűnőben a körúti házakról. Akárcsak maga a szobor a Dózsa György úton. Tavaly, Nagy Imréék te­metése előtt előbb csak diszkréten fel­állványozták, aztán valósággal úgy fe­lejtették, s most íme, a márványtömböt is szétbontották már. Ettől a volt szo­bortól ellátni egy gyönyörű saroképü­letre. Ma már kevesen tudják, hogy egykor a perzsa sah rezidenciája volt. Híressé, sőt hírhedtté nem ez tette a Lendvay utcai házat, hanem az, hogy ott székelt az Állami Egyházügyi Hiva­tal. Mit látni most ennek ablakában? Narancsszínű zászlócskát, kettőt is, rajtuk a felirat: Fidesz. Ez a néhány éve még üldözött mozgalom, ma az egyik legnépszerűbb párt, kapta meg az épü­letet a néhai pártállam egyik legotrom­bább intézményétől. A rendszerváltás tényét ilyen apró momentumokban le­het leginkább megragadni. Jó lenne, ha ma büszkén mondhatnám, hogy az ÁEH idejében soha be nem tettem a lábam ebbe a házba. Sajnos, be kell vallanom, egyszer jártam itt. Behívat­tak. A főelőadó vagy főtanácsos úr hosszú ideig keresett, míg végre elért. Még 84-ben, az LVSZ világgyűlés előtt volt ez. Udvariasan invitált, fáradnék be egy kis beszélgetésre az ifjúsági gyű­léssel kapcsolatban. Tíz percet ha vol­tam nála, még kávét sem kaptam. Sze­gényen érződött, hogy felsőbb utasítás­ra csak a kötelességét teljesíti: főnökeit meg kellett nyugtatnia, hogy ő tájéko­zódott a várható témákról és résztve­vőkről. Röpke csevelyünk során aligha mondtam világrengető dolgokat: sem hős, sem áruló nem voltam. Ez a jobb sorsra érdemes tisztviselő csavar volt a gépezetben - de talán önmagámra is érvényes ez? Mert viszolyogva figyel­tük azokat, akik állandóan az ÁEH-ba szaladgálnak, velük konzultálnak - de érdem-e, hogy mi ezt nem tettük? Ak­kor már inkább azt az emlékemet elve- nítem fel, amikor a Belügyminiszté­riumtól, az akkor még hírhedt BM-től kerestek meg Siófokon. Püspököm se­gítségével rövid úton le tudtam rázni őket, de szorongva gondolok arra, hány és hány lelket tiportak meg látogatá­saikkal az ilyen öltönyös, mézesszavú, de kemény tekintetű urak? Hány és hány társunkat állítottak gyötrő, lelki- ismeretfurdalásos helyzetbe, tettek ta­lán besúgóvá, Ezáltal pedig elhintették közöttünk a bizalmatlanság és gyanú- sítgatás magvát?! A hivatali cégtábla lekerült az épületről, vidéken is már csak többé-kevésbé bújtatva maradtak meg az egyházügyi titkárok - de a lég­kör fertőzött maradt. Ha már gondolataim ebben a térség­ben járnak, hadd ugoijak még néhány háztömbnyit a Fasori Gimnáziumhoz. A pártállam idején ez is tabu kérdés volt, legfeljebb rébuszokban lehetett róla beszélni. Az állam és az egyház közötti állítólagos jó viszony megbon­tásán munkálkodott az - így mondták nekünk akkor - aki ezt az iskolát sze­rette volna visszaszerezni. Sokunknak nagy álma volt ez. Egy teológustársam­mal nagy tétre menő fogadást kötöt­tünk: azt mertem állítani, hogy az ez­redfordulóig újra egyházi kézben lesz ez az iskola. Tizenegy évvel a határ­idő lejárta előtt megnyertem a foga­dást. A nyereményt azonban egyelő­re nem tudom bekaszírozni, mert említett társunk időközben külföldre szakadt... Az iskoláról jut még eszembe: szo­morúan, olykor rémülten figyelem azt a csúsztatásokkal teli, hisztérikus kam­pányt, amelyet több párt és mások folytatnak az iskolai hitoktatás ellen. Tapasztalom, hogy sokakkal azt hitet­ték el, hogy a miniszter és az egyházak kötelező hittant akartak, s ez ellen vív­nak szenvedélyes harcot. Nem tudom továbbá, hogy ezek az urak és hölgyek miért nem emelték fel a szavukat - tisz­telet a kivételnek! - akkor, amikor az egyháziakat valósággal üldözték, ami­kor raportra hívták a templomba járó­kat, vagy azokat a szülőket, akiknek gyerekeit - nem az iskolában, hanem a templomban - konfirmálták... Sokan vagyunk rosszkedvűek, per­zselő nyárban is. Fáj a megosztottság, a sok nemtelen támadás, fájnak a gon­dok. Pártoktól és ideológiáktól független, egyszerűen csak emberi, s ha lehet, ke­resztyén életünk visszaszerzése ugyanis tovább tart, mint bármely cégtábla cse­réje. Fabiny Tamás A HÍVŐ EMBEREK JOGEGYENLŐSÉGÉÉRT & E*| REJTVÉNY - A HARMADIK MEZŐ A harmadik mezőbe is egy betű kerül. Egy férfi neve szerepel Jézus szenve­déstörténetében. Maga a férfi nem szólal meg és valójában igen keveset tudunk róla. Mégis nagyon fontos szereplővé válik. Nagy a népszerűsége a nép között. Minden bizonnyal azért, mert egy olyan felszabadító harc vezetője lehetett, ami a római elnyomás ellen küzdött. Talán az ó csapatából valók voltak azok, akiket Jézussal keresztre feszítettek. A férfit, azonban szabadon bocsátották, mivel ünnep volt. Ki ó? A kezdőbetűjét kell a harmadik mezőbe írni. Ha jól töltötted ki az első három mezót, akkor már tudod, hogy a rejtvényben szereplő élőlény - aminek a rajzát a végén el kell küldened - melyik bibliai könyvben van. KIEGÉSZÍTÉS A bibliai totó harmadik fordulójának helyes megfejtője volt még TÓTH ERZSÉBET, Kisapostag, Petőfi u. 54. Gratulálok! Koczor Tamás Ingrid Sjöstrand SIETEK Sietek. Nem érek rá leckét írni, kivinni a szemetet, kitakarítani. Be kell majszolnom az egész világot, mint egy paradicsomot, mielőtt megöregszem, mielőtt meghalok. Több nyilatkozat jelent meg a hittan oktatásával kapcsolatos vitában. A Ma­gyar Protestáns Közművelődési Egyesü­let intézőbizottsága július 5-én fogal­mazta meg állásfoglalását. Bár azóta újabb tárgyalások voltak a kormány és a különböző felekezetek képviselői kö­zött, mégis dokumentum értéke miatt az alábbiakban közöljük az Egyesület nyi­latkozatát. A fakultatív iskolai hitoktatás harsá­nyan hirdetett ellenérveit hallgatva tartjuk szükségesnek véleményünk részletesebb kifejtését. Úgy gondoljuk először is, hogy a fakultatív - tehát önként választható - iskolai hittan bevezetése a hívő embe­rek természetes egyenjogúsági igényé­nek megvalósítását jelenti s ez a lépés senkinek az emberi jogait nem sérti. Az 1945 előtt hatalommal fenntartott he­gemon helyezetet s az 1949 utáni erő­szakos elnyomást követően a hívő em­berek és az egyházak így végre olyanok lehetnek, mint bármelyik embertársuk, illetve bármilyen más intézmény - elő­jogok és hátrányok nélkül. A gyerme­kek és a társadalom állítólag bekövet­Megjelent a Diakonia új száma Az 1990/1. számunk június vé­gén hagyta el a nyomdát. Beszá­molunk a folyóirat tartalmáról - tájékoztatásul mondanivalónkról és további olvasók toborzásául. A meditációt Isten nem vizitre hív címen Madocsai Miklós lelkész ír­ta. Vallomások a lutheranizmusról összefoglaló témáról Andorka Ru­dolf szociológus, akadémikus, id. Fasang Árpád zenepedagógus, Lis- ka Endre tanár, Sólyom Jenő fizi­kus, akadémikus személyes meg­nyilatkozását olvashatjuk. Remé- nyik Sándor erdélyi evangéükus költő száz éve született. Születésé­nek 90. évfordulóján Czine Mihály írt folyóiratunkban szép esszét költészetéről és költői sorsáról. Most a tények beszédével mutatja be Reményik Sándort az egykorú emlékező, Járosi Andor kolozsvári lelkész 1942-ben, a költő halála után született írásával. Ő volt Re­ményik Sándor lelkipásztora. Benczúr László lelkész világítja meg kettőjük mély barátságát, mely Reményik Sándor életében Istenre mutató segítség lehetett. Erről tanúskodik a cikkre követ­kező vers: Az én lelkipásztorom. Imre Mária, Reményik Sándor unokahúga, a költői örökség hűsé­ges kutatója ad bő összeállítást a költő és Járosi Andor levelezésé­ből, melyhez csatolja a nemrégiben elhunyt Járosi Andorné sorait is. Szépfalusi István, az ausztriai magyarság lelkigondozója fejti ki tapasztalatai alapján, személyes tanúságként, hogy az ausztriai ma­gyarok részei a magyar nemzet­nek, s hogy ennek melyek az egyes következményei. Nagy László, a lap helyettes szerkesztője Albert Gábor íróval, a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület titkárá­val beszélget el, aki rámutat a pro­testáns kultúra és a protestáns ér­tékrend kapcsolatára. Az államhatalom 1951-ben fel­oszlatta a diakonisszaanyaháza­kat, az 1989-es esztendő meghozta az újraindulás lehetőségét. Jelen számban a hazai evangélikus dia­konisszamunka történetét hárman rajzolják meg. Buthy Ella, a győri anyaház 88. életévében járó, utolsó főnöknője a győri, kicsiny kezdet­ből országos méretűvé vált diako­nisszamunka múltját eleveníti meg. Túrmezei Erzsébet diakonisz- szatestér a Fébé Evangélikus Dia­konissza Egyesület rendkívül szé­les, sok ágú szolgálatának képét festi elénk. Kovács Pál lelkész a békéscsabai diakonisszaanyaház életét kíséri nyomon keletkezésér nek hajszálgyökereitől megszűné­séig, s a kezdet helyén ma is műkö­dő Szeretetotthonig. Cseh-Szombathy László szocio­lógus végigtekinti a magyar csalá­dok szerkezetében és működésé­ben gyökeres átalakulást hozó negyven esztendőt, megvilágítja a család mai helyzetét, és vázolja a családról alkotott szemlélet válto­zásának szükségességét, ebben a munkában az egyházak szerepét. A hitoktatás terén megnyílt új le­hetőséggel hogyan élt egyházunk? - erről „helyszíni tudósítás” ad be­számolót a fővárosból és egy Pest környéki faluból Takácsné Ko­vácsházi Zelma és Bohus Imre lel­kész személyes tapasztalataként; az első cikk felöli a hittantanítás általános elvi és mai gyakorlati kérdéseit is. Ferdinánd István, ny. teológiai tanár Dosztojevszkij emberképe c. írásában megmutatja, hogyan vilá­gosodnak meg a nagy orosz író regényeiben népe lelkialkatának vonásai és egyetemes emberi prob­lémák. E sorok írója, a folyóirat szerkesztője folytatja sorozatát az újszövetségi iratok színgazdagsá­gáról és Krisztusról szóló tanúság­tétele változatosságáról. Ebben a számban Márk és Máté evangéliu­mának sajátos mondanivalója tá­rul fel. Felsorolom a Kulturális figyelő változatos témáit és az ismerteté­sek íróit: Karner Károly: Az idő­szerű hitvallás (Madocsai Mik­lós), Ordass Lajos: Az imádkozás­ról (Tarjáni Gyula), Kékén And­rás : Deák téri esték (Csepregi Zol­tán), Képes Géza: Örök szomjú­ság (Jánosy István), az Eperjesi graduál, melyet Ferenczi Ilona gondozott (H. Hubert Gabriella), Krisztus utolsó megkísérlése (Vedres Imre), Misszió vagy dia­lógus? (Reuss András), Platón: Az állam (Vekerdi László), Huszár Tibor: Bibó István (Bozóky Éva), Mivel vannak teli az üres mozik? (Zay László). A szépirodalmi anyagot Rába György, Albert Zsu­zsa és Scholz László versei fémjel­zik. A számot Bojtos Sándor ny. lelkész aforizmái színezik. Záró közleményként egy közelmúltban keletkezett mai protestáns hitval­lás szolgál Svájcból. Reméljük, hogy a folyóirat olva­sóinak nyári pihenését vagy az ott­hon töltött estéket meggazdagítja ez a szám, melynek íróit köszöne- tünk illeti. Veöreös Imre kező veszedelmes megosztásáról be­szélni ezzel kapcsolatban - túl azon, hogy ez rosszhiszemű gyanúsítgatást, előzetes és előítéletes véleményformá­lást jelent egy nem létező tevékenység­ről s nem.ismert lelkészekről, hitokta­tókról - értelmetlen, hiszen most csak „törvényesen” is láthatóvá válik egy korábban is létező társadalmi különös­ség, szellemi és lelki szín, amelyet az elmúlt rendszer a legváltozatosabb mó­don, következetesen meg akart szüntet­ni. Az emberi sokféleség értéket terem­tő megvalósulása lehetetlen a nevelés­ben is megvalósuló gyakorlat nélkül. Van-e értelme pluralizmusról beszél­ni, ha egyesek bizonyos másféleségeket végső soron csak „eltűrni” óhajtanak? .Meglehetősen különösnek tartjuk azt, hogy a nemrég még politikailag üldö­zöttek egy része egykori üldözőivel kö­zös platformra állva akarja újra má­sodrendű „ideológiává”, „szabadidős magánüggyé” tenni a hit akár keresz­tyén, akár zsidó formáját. Emberek ugyan senkinek sem tudnak hitet adni, de a vallásos hit ismereti részeit ugyan­úgy tanulni és tanítani lehet, mint bár­mely ún. pozitív ismeretet. A szabadon választható iskolai hit­tan ellenfelei miért nem tartják az em­beri szabadságjogok sérelmének azt, ha ők mindenki számára kötelezően ún. általános humanista erkölcstant akar­nak bevezetni az iskolába? Az a véle­ményünk, hogy - az ő doktrinér auf- klérista felfogásukkal ellentétben - nem létezik semmiféle intellektuális­racionalista világnézeti evidencia, me­lyet minden „modern” embernek „ter­mészetesként” kell elfogadnia. A tudás és a hit nem ellentétek még akkor sem, ha egyesek csak a tudásban hisznek. A vallásos hitet és intézményeit ugyan­úgy nem teszik,, veszélyessé” múltbeli tévedések és a hit nevében elkövetett bűnök, ahogyan az ateizmus sem pusz­tán visszaéléseiből vagy bűneiből íté­lendő meg. Mi szeretnénk immár konk­rét emberekről és tettekből s végre nem ideologikusán, a mindenhol és minden­kor létező fanatizmusokból kiindulva megérteni és megbékélni képes maga­tartást kialakítani. Különösnek tart­juk, hogy a „fejlődésben” és a „hala­dásban” hívő embertársaink nem ve­szik észre, hogy elmúlt a kétoldalú tü­relmetlenségektől szított „kultúrhar­cok” múlt századi világa. Sajnos, úgy tűnik, hogy a szabadon választható is­kolai hittan ellenfelei a hitet és a vallást még mindig a „humanizmus”, a „szel­lemi haladás” ellenségének, de legalább is akadályozójának tekintik. Ennek megfelelően akarnak kijelölni egy elkü­lönített, belterjes rezervátumot, ahol az oda tartozók szabadon kiélhetik racio­nális szempontból „folklorisztikus- nak” tekinthető vonzalmaikat. Nem hisszük, hogy csak a szekularizált kul­túra világát kell az iskoláknak közvetí­teniük. Nem hisszük, hogy csak a hívő embereknek kellene elfogadni türelme­sen nem hívő vagy közönyös embertár­saik választásait. Érthetetlenek lés rosszhiszeműek azok az állítások, amelyek az iskolai hittan költségeit „többlettehemek” ál­lítják be. A hívő emberek a többiekhez hasonlóan adófizető polgárok. Azt gondoljuk, hogy a nemzetiségiekhez hasonlóan joguk van külön- ill. többlet „szolgáltatást” igényelni az iskoláktól. Mi is helyeseljük az állam (= hatalom) és az egyház elválasztását, de azt vall­juk, hogy az egyházakat és a társadal­mat nem szabad és nem is lehet elkülö­níteni. (E régi felfogásban az egyház valamiféle életidegen klérussal egyenlő és nem a hívő polgárok közössége!) Meglehetősen következetlennek látjuk azokat a nézeteket, amelyek örömmel elfogadják, sőt igénylik az egyháza' j. j sokirányú szeretet (= szociális) szolgá­latát a társadalmi bajok leküzdésében, de a szolgáló lelkűiét'formálását még­sem fogadják el az „intellektusterem- téssel” egyanrangúnak! Különösen „érdekesnek” tartjuk azt a gondolatot, amely az iskolai hitoktatás fejében bér­leti díjat akar szedni. Ez még Rákosiék- nak sem jutott eszébe. Emlékeztetni akarjuk ezeket a „gondolkodókat” ar­ra, hogy az elkonfiskált egyházi javak kamataiból elég egyszerűen kitelik a hitoktatás költsége - ha már az „adófi­zető jog”, vagy a szimpla emberi jog kévés. A szabadon választható hittan ellen­felei - miközben nagy hangon emlege­tik a teljesen „vallástalanított” iskolájú országokat - többnyire bölcsen hall­gatnak arról, hogy számos európai or­szágban a most tervezett magyar meg­oldáshoz hasonló rend működik, anél­kül, hogy ott középkor volna s a tudo­mányon csorba esnék. Nem hisszük, hogy a többféle gyakorlat közül csak egyféle a helyes. Mi azt gondoljuk, hogy mindig a szülőnek van joga dön­teni gyermekeinek neveléséről. Feltéte­lezzük, senki sem akar kevesebb jogot adni a hívőknek, mint a többieknek. Az állandóan emlegetett „történel­mi” félelmekkel kapcsolatban - bár mi kellő előzetes bizalommal viseltetünk népünk eddig is megnyilvánult józan­sága és türelme iránt - elegendőnek véljük a törvényhozás által deklarált állampolgári jogegyenlőséget és annak szigorú - bármely oldalról történhető megsértésének - büntetését s azt, hogy mindez helyhatósági szinten is mara­déktalanul érvényesüljön. (A szülők politikai pártállása szerinti megoszlás következményeitől miért nem fél im­már senki?) Mi, a magyar társadalomban ki­sebbséget jelentő protestáns keresztyé­nek, azt gondoljuk, hogy a szabadon választható iskolai hittan ellenzőinek világképét nem az általunk is nagyra- becsült politikai liberalizmus jellemzi - bármennyire is ezt állítják. Ok egy min­denkor és mindenhol veszedelmes kizá­rólagossági igényt, emberi gondolko­dási abszolutizmust képviselnek. Azt hisszük, hogy a valódi, kamaszkori ideologizmusát kinőtt liberalizmustól s az evilági hatalom birtokának igézeté­ből szabadult felnőtt keresztyénségtől egyaránt idegen törekvés ez. Kérjük ateista és közömbös honfitársainknak e harcosan hangos részét: ne emeljék politikai-hatalmi kérdéssé az iskolai fa­kultatív hitoktatást és ne akarják ez ügyben szembeállítani a nagy történel­mi egyházakkal az ún. kisegyházakat. Legyen az végre valóban magánügy - kinefe-kinek a maga döntése szerint. Budapest, 1990. július 5. A Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület Intézőbizottsága MEGRENDELŐLAP Belépek a Diakonia előfizetői közé. Kérem megküldeni a megjelent 1990/1. számot is. Az előfizetési díjat, évi 160 forintot a megküldendő számhoz mellékelt csekklapon befizetem. Név: ............................)...................................................................................................... Cím : ............................................................................................................. A b orítékra írandó címzés: Diakonia Kiadóhivatala 1086 Budapest, Puskin u. 12.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom