Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-04-29 / 17. szám

Evangélikus Élet 1990. április 29. Tavasz Borsodban KÓRHÁZI BETEGEK LELKIGONDOZÁSA Április első vasárnapján szép, napsütéses, igazi tavaszi nap kö­szöntött reánk. Ezen a napon in­dult első vidéki szolgálati útjára Szebik Imre, az Északi Egyházke­rület új püspöke, feleségével együtt. Első útja, volt kedves gyülekezeté­be, a miskolci gyülekezetbe veze­tett, ahol két évtizeden át először segédlelkészként, majd gyülekezeti lelkészként szolgált. A gyülekezet nevében a püspök-házaspárt Sár­kány Tibor esperes nem vendég­ként, hanem hazalátogató család­tagként köszöntötte. A gyüleke­zetnek nem volt semmilyen külön ünnepi alkalma, az istentiszteleti létszám mégis ünnepivé nőtt. So­kan akartak találkozni volt lelké­szükkel, mint új püspökkel. A püspök igehirdetése Jézus kö­vetéséről szólott. „Aki az eke szar­vára teszi kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” - mondja Jézus (Lk 9,62). Jézus sza­vai nem tiltják a hálás emlékezést és a múlt értékeinek megbecsülé­sét. Követése azonban életünk új irányvonalát jelenti, amelyben Jé­Alábbi soraim döntően személyes jellegűek, hiszen azqk egyéni éle­tem alakulásával kapcsolatosak. Mégis, azért ragadtam tollat, mert a történés - aktualitása mellett—' az egyén, az egyház és a társadalom „mezsgyéjét” is érinti és talán vég­leg lezár egy rossz emlékű korsza­kot, megnyitva az utat az egész társadalom, benne az egyes ember szabadságának, a szabad vallás- gyakorlásnak, az emberi méltóság tiszteletben tartásának és kinek- kinek világnézeti vagy felekezeti meggyőződése, hovatartozása - szankciók fenyegetettsége nélküli - vállalásának. 1956-os múltam miatt - a hatodik szemeszter hallgatása közben, mint III. évfolyamos hallgató - tá­voli ttattam el az Evangélikus Teo­lógiai Akadémiáról. Bár hitemben és meggyőződésemben az .elmúlt harminc év alatt sem változtam meg:, csak a remény pislákolt beü- nem: egyszer talán még lehetőség nyílik teológiai tanulmányaim folytatására. Az elmúlt évben ha­zánkban végbement mélyreható politikai változások - amelyek a rendszerváltás szükségességét is „kikényszerítették” - reális közel­ségbe hozták életcélom teljesítésé­nek lehetőségét. Időközben (1967-ben) elvégeztem a jogi egyetemet úgy, hogy öt évig rettegtem attól: egy névtelen levél mikor hozza az ELTE Jogi Karán nyilvánosságra exponált múlta­mat, hogy aztán onnan is az utcára kerüljek. Isten kegyelméből azon­ban ez nem következett be! 1989. őszén beadott kérelmemre Evangélikus Teológiai Akadé­miánk Tanári Kara 743/1989 szá­mú, 1989. december 20-án kelt le­velében - többek között - arról értesített, miszerint „...1960. III. 10-én az Evangélikus Teológiai Akadémiáról eltávolítása törvény­telen volt. Teológiai Akadémiánk Tanári Kara mind a négy hallga­tót, akiket akkor az Akadémiáról kizártak teljes rehabilitációban ré­szesíti. Minden segítséget meg­adunk ahhoz, hogy telológiai ta­nulmányait befejezhesse.” E levél 1989-ben a legszebb karácsonyi ajándékom volt. Személyesen kerestem fel Akadé­miánk dékánját, dr. Nagy István professzor urat, aki írásbeli kérel­memre közölte, hogy a Tanári Kar csökkentett óralátogatással - ter- mészetsen az előírt vizsgakötele­zettségek szigorú megkövetelésével - bizonyos időkorlátozás nélküli vizsgabeosztással, hozzájárul ta­nulmányaim folytatásához és befe­jezéséhez. E humánus és rendkívül méltányos döntésnél a Tanári Kar nyilván mérlegelte családi körül­ményeimet (felnevelendő gyerme­keim vannak) és közfunkcióm ellá­tását - amely a megélhetés biztosí­tása mellett azért egyfajta szolgálat is embertársaim iránt - és ma még maradéktalanul teljesítendő fel­adatom. Rendes évi szabadságom ugyanakkor lehetőséget biztosít arra, hogy időközönként „beül­jek” a teológia padjaiba és hallgas­sam az előadásokat, jegyzeteljek, katechetikai dolgozatokat írjak és „visszahozzak” valamit abból a csodálatos érzésből, amely éppen harminc éve megszakadt, de Isten zus előttünk jár, aki nem vesz ki minket a világból, hanem szabad­dá tesz mások szeretetben való szolgálatára. Erre hív most is mindnyájunkat Jézus.; A gyülekezet jó ökumenikus kapcsolatainak a jele volt, hogy résztvett az istentiszteleten dr. Kürti László református és dr. Ko­vács Endre római katolikus püs­pök is. A miskolci 6. számú zenei általános iskola ötven tagú ének­kara Halmai Istvánná tanárnő ve­zényletével pedig szép zenei él­ménnyel gazdagította az ünnepi együttlétet. Délután az arnóti gyülekezet meghívásának tett eleget a püs­pök-házaspár. Itt is régi jó isme­rősként köszöntötték, hiszen egy évtizeden át volt az egyházmegye esperese. Arnóti igehirdetésében az igazi Szőlőtőről, Jézusról tett bi­zonyságot (Jn 15,1-5). A Jézusban való megmaradásra buzdított, mert Őnélküle nem tudunk keresz­tyénként élni, Vele viszont gazdag, sok gyümölcsöt termővé lesz éle­tünk. Most a Jézusban való meg­kegyelméből tartalmában most to­vább folytatódhat. Nem tudom szavakkal kifejezni: milyen érzés volt a napokban be­kopogtatni a dékáni hivatal ajta­ján, találkozni a professzorokkal, majd bemenni a 15. számú tante­rembe csupa ismeretlen, kedves és mosolygós III., IV. és V. éves hall­gató közé, ahol dr. Reuss András professzor - hajdan volt teológus­társam - etikát adott elő. Ötvenhárom éves vagyok, mögöt­tem a család biztos támaszával, nagy gyermekekkel, egyéni és szakmai sikerekkel és sikertelensé­gekkel, de mindenképpen több év­tized múltjával „felvértezve” sem tudtam leplezni izgalmamat, ami­kor beléptem a tanterembe és be­mutatkoztam az egyszerre kérdő­en, de megértőén rámnéző kedves és fiatal hallgatóknak. Leültem az utolsó asztal mögé és jegyzetelni kezdtem. Mint harminc évvel aze­lőtt dr. Nagy Gyula professzor úr etikaelőadásán. Akkor talán a most előadó Reuss András is ve­lünk jegyzetelt, dehát a „pozíciók” időközben megváltoztak. Én ismét „diák” lettem, a volt teológustárs pedig majdan szigorlatoztató taná­rom lett. Aztán katechtetika következett dr. Nagy István dékán úr szeretettel­jes, a hallgatókat megértő, na­gy on-nagyon közvetlen és közért­hető „irányítása” mellett. Ő külön is bemutatott a hallgatóknak, utal­va teológus múltamra és arra, hogy „mi Gyurkával teológustár­sak voltunk.” Mindez nagyon jól esett. Félreértés azonban ne essék (hiszen a bizalmaskodásnak még a látszatát is kerülni szeretném): e kedvesség nem a Dékán úr velem közös teológus múltját megemlítő tényközlése miatt volt oly jóleső érzés, hanem azért, mert mindezt az a dr. Nagy István professzor mondta, akit én teológusként min­dig rendkívüli módon respektál­tam elhivatottsága, sokszor kérlel­hetetlen következetessége és ese­tenként talán túl szigorú vagy me­rev magatartása miatt. És most egy kedélyes - a dolgozatban „bot­ladozó”, a bírálatban „fukarko­dó” hallgatókat megértő - mosoly­gós, humorosan „atyáskodó” pro­fesszor ült a katedra mögött! A Teológiáról kijövet egész nap a 15-ös tanteremben eltöltött négy óra hatása alatt voltam. Újra és újra felidéztem az előadásokon hallottakat, a kedves és bájos leányarcokat, a kedélyes „sráco­kat” - akik valamennyien gyerme­keimmel szinte egyidősek és ez önmnagában valamiféle megma­gyarázhatatlan vonzódást, szerete- tet és megértést „diktál” bennem minden hasonló korú fiatal iránt - és arra gondoltam: bár soha ne múlna el ezeknek a csodálatos óráknak a hatásá, élménye és örö­me ! Néhány nap múlva - hivatalos budapesti tartózkodásom alatti rövid szabadidőben - pár órát is­mét fiatal „évfolyamtársaim” kö­zött töltöttem dr. Bodrog Miklós pszichológiai óráit és dr. Muntág Andor professzor úr ószövetségi exegézisét hallgatva. A héber nyelvvel kapcsolatos - már har­minc évvel korábban is - enyhén szólva hiányos felkészültségemre újulásra van szüksége egyházunk­nak és egész népünknek. Az istentisztelet keretében iktat­ta be az esperes az arnóti gyüleke­zet új felügyelőjét, ifjú Simon Jó­zsefet, tisztségviselőit és a presbité­rium tizenhárom új tagját. A pres­bitérium nemcsak megújult, de életkorát tekintve is megfiatalo­dott. Utána a vendégeket köszön­tötte id. Deme Károly a gyülekezet helyettes lelkésze, Barcsák János az új és Tóth Pál a régi gondnok, az újcsanálosi társgyülekezet pres­bitere és Baksi ReZső ongai refor­mátus lelkipásztor. A püspök dél­előtt és délután is rövid tájékozta­tót adott egyházunk jelen helyzeté­ről és feladatairól. Az utána követ­kező terített asztal melletti, testvéri együttlétet is felhasználták az ar­nóti és újcsanálosi gyülekezet tag­jai, hogy elmondják gondjaikat és kéréseiket. Az új püspök sok szép emlékkel és egy sereg „nyakába zúdított” problémával és megol­dásra váró feladattal térhetett haza első vidéki útjáról. gondolva némi izgalom fogott el, amelyet azonban az egyik kedves ifjú hallgató imigyen oszlatott el: „a nehézségek ellenére azért min­denki sikeresen veszi ezt az aka­dályt is...” Erre jegyeztem meg: harminc éve néhai dr. Pálfy Miklós professzor úrnál Exodusból és Esaiásból magam is ,jó”-ra kol­lokváltam, de azért az elmúlt évti­zedek héber „nyelvtudásomat” il­letően sem múltak el nyomtalanul. Vagy talán éppen nyomtalanul múltak el? E kérdést ma reggel fogalmaztam meg, amikor otthoni dolgozószobámban kinyitottam Rudolf Kittel: Biblia Hebraicá- ját... E két nap után hitben, reménység­ben és bizakodásban feltöltődve, va­lamilyen különösen felemelő érzés­sel jöttem ki a Teológia kapuján. Ismét diáknak éreztem magam, fia­talnak és - ami a döntő - ismét elérhető közelségben éreztem (ér­zem) a végcélt: a lelkészi szolgálatot! Amikor a számomra „történelmi­nek” is nevezhető napokat ma­gamban és családom körében ösz- szegeztem, Lukács evangéliumá­nak következő mondata jutott az eszembe: „Én is mondom néktek: kérjetek és megadatik néktek; ke­ressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” (Lk 11,9) Iilanicz György Ismét kinyíltak előttünk a kór­házak kapui, már mint előttünk lelkészek előtt. Az elmúlt negyven évben csak látogatási napon me­hettünk beteg híveinkhez. Ilyenkor érdemleges beszélgetést nem foly­tathattunk a betegekkel, mert na­gyon divatba jött a kórházi bete­gek látogatása. Nemcsak a helybe­liek jönnek, hanem a vidékről autó falkák özönlenek a kórház felé. Természetes és dicséretes, hogy mindenki látni akarja betegét és beteg is kívánja látni övéit. Jön tehát a család, a rokonság, a bará­tok és a beteg ágyát ember gyűrű veszi körül. Sokszor az orvosok panaszkodnak, hogy egy egy láto­gatási nap nagyon megviseli a be­teget. Ilyenkor a lelkész csak egy kézfogással, vagy üdvözlő intege­téssel mutathatta meg magát be­tegnek. Az úrvacsora szentségét körülményes adminisztrációval megszerzett, írásbeli engedéllyel le­hetett kiszolgáltatni. Nagyon ke­vesen tudták ennek a. hogyanját. Sőt a kórházak legtöbbjében még ezt is titokba tartották. Ma már visszatérhetünk a régi lehetőségek­hez, amikor a lelkész szabadon, Kiskőrösi szolgálatom kezdete az ún. „gazdasági válság” korára esett (Áz 1930-as évek eleje). Ez volt az általános szegénység ideje. A föld termékeinek alig volt érté­ke. A homoki vidéken termő ke­nyérgabona, a rozs mázsájának ára 6 pengő volt, de a termelő an­nak is csak a felét kapta meg pénz­ben, a másik fele az ún. „boletta” volt, amivel csak adót fizethetett, de boltban, piacon nem vásárolha­tott érte semmit. A Kiskőrösön fő­terményt jelentő szőlő mustjának literjéért öt és fél fillért fizetett a felvásárló, a piacra vitt, de el nem adott malacait a gazda nem vitte vissza haza, egyszerűen szélnek eresztette, legalább etetnie nem kellett őket. A földesgazda nem feltétlenül szükséges béresét, cselédjét elbo­csátotta,'bár a napszám mindössze 80 fillér volt, napszámot sem foga­dott. Hirtelen megnőtt a földmíves munkanélküliek száma. De mert a gazdák is pénztelenek voltak, nem bírtak építkezni, gazdasági szer­számot, ruhaféleséget vásárolni, pangott az ipar és a kereskedelem is. Ezeknek az éveknek sírnivalóan szomorú típusa volt az „átutazó iparos.” Szakképzettséggel bíró, életerős, dolgozni vágyó iparosse­minden időben bemehetett a kór­házakba. A portások tisztelegtek és az ápoló személyzet szolgálatké­szen adott útbaigazítást és tette le­hetővé, hogy a beteg közelébe jus­sunk. Sok kórház volt, ahol a bete­gápoló apácák vagy diakonisszák végezték az ápolást. Az orvosok is tiszteletben tartották a lelkészek munkáját, annyira, hogy, ha éppen az úgynevezett nagyvizit idején ad­tunk úrvacsorát, a főorvos addig más kórterembe ment munkatár­saival, hogy bennünket ne zavar­jon. Betegeinket elláthattuk a lel­ket építő irodalom termékeivel, külön erre a célra írt olvasmányok­kal. Ma nemcsak visszatérhetünk a régi rendhez, hanem a kórházak egyenesen követelik, hogy végez­zük a betegek lelki gondozását. Természetesen, többek között ez is megszaporítja a lelkészek munká­ját. Nem csak azért, mert a kórházi lelki gondozás nagyon időigényes, de méginkább azért, mert nagyon kevés a lelkész. Különösen ott vá­lik elvégezhetetlen feladattá ez a munka, ahol nagy a kórház, vagy éppen több kórház van. Az a lel­kész akinek kilométerek sokaságát kell megtenni, hogy nagy területen szétszórt gyülekezetét gondozhas­sa, nem jut ideje arra, hogy a kór­házakban ágytól ágyig menve ke­resse azokat, akik lelkigondozásra várnak. Valahogyan mégis el kell végezni ezt' a munkát! Egyelőre nincsenek betegápoló apácák, dia­konisszák, akik a testi ápolás mel­lett a lelki gondozásban is segíthet­nének. Ezúton hadd hívjam fel hí­veink figyelmét arra, hogy ebben nagyon hathatós segítséget nyújt­hatnának azzal, hogy akinek bete­ge fekszik valamelyik kórházban, áz illetékes lelkészt értesítenék. Hadd említsek egy példát arra, hogy miként lehetne segítséget nyújtani a kórházi betegek gondo­zásában. A székesfehérvári gyüle­kezetben voltam segédlelkész, ahol nagy megyei és katonai kórház volt és van ma is. Itt a kórházi lelkigondozásban nagy segítséget nyújtottak a Fébé diakonisszák, meg az ő bibüaóráikra járó, kór­A három előadó egy egy záró mondata: Cserháti Sándor szerint az új teológiai koncepció közös ki­dolgozására szükségünk van. Ifj. Fasang Árpád: A magyar társada­lomban és az egyházi társadalom­ban létező szellemi közöny és tu­nyaság ellen fel kell venni a küzdel­met. Meg kell indítani a megújulás csatornáit és ez csak a diakóniai teológiával történő leszámolás út­ján lehetséges. Andorka Rudolf az elhangzottakból kiemelte, hogy legfontosabb a görcsök oldása. Nem látja katasztrofálisnak a helyzetet, éppen ellenkezőleg. Megnőtt az érdeklődés az embe­rekben a vallások, egyházak iránt. 1980 körül a szekularizációs ten­gédek járták az országot munkát keresve, s mert nem kaptak, nincs rá más megfelelő szó - koldultak, tál ételért, pár fillérért könyörög­tek. Lelkészi hivatalunk ajtaján is gyakran, naponta több ily átutazó iparos kopogtatott segítségért. Egyes szegény evangélikus csa­ládjaink nyomorát is növelte az a körülmény, hogy a feleség több gyermeke mellől a 60-80 fillérért sem mehetett el napszámba, vagy ha mégis elment, ezzel gyermekei egészségét, fejlődését, sokszor szinte az életét'is veszélyeztette. Mert a nagyobbacska, de még nem iskolás gyermekeit otthon hagyta, ahol azoic agész nap nem jutottak meleg ételhez, az utcán csavarog­tak, a lakásban, udvarban nem egyszer tűzesetet okoztak. A legki­sebb, pólyás, vagy még csak csúsz- ni-mászni képes gyermekét az anya hátára kötve vitte magával a mezőre, szőlőbe, ami tavaszi, őszi szélben, hidegben, vagy ezzel ellen­kezően a nyári hőségben megint- csak a gyermek egészségét veszé­lyeztette. Ezt a nyomorúságot látta meg Lengvári Zsigmond tanítónk, s ad­dig jött-ment, agitált, kopogtatott ajtónkon, amíg az evangélikus gyülekezetben létre nem jött a házlátogatást vállaló hívek. Ők minden héten végigjárták a kórter­meket és amikor olyan betegre akadtak akik a lelkész szolgálatát, sőt az úrvacsora szentségét kíván­ták egy cédulán behozták a beteg pontos kórházi címét. így bizony gyakran megfordultunk a kórhá­zakban. Úgy gondolom, hogy ez ma is bevezethető lenne. A gyüle­kezetek nagy részében vannak bib­liaórák, ahova azok járnak, akik igaz vágyakozással keresik az ige mélységeit és éppen az ige indítta­tására szívesen vállalnák ezt a munkát. Akik erre vállalkoznának azokat a lelkészeknek fel kellene készíteni erre a szolgálatra, hogy kellő tapintattal végezzék vállalt munkájukat. A beteg állapotánál fogva túl érzékeny és könnyen megriasztható pl. pontosan az úr­vacsora ajánlásával, mert sajnos nagyon beleivódott az emberek tu­datába az a tévedés, hogy az úrva­csora a haldoklók szentsége, ha azt betegágyon veszi magához az em­ber. Nagy szeretettel és tapintattal kell tehát eljárni, hogy ne ártsunk szolgálatunkkal. A kórházlátoga­tók természetesen csak látogatási időben mehetnek a betegekhez és ilyenkor vihetnek magukkal hit­építő olvasmányt, mit otthagynak a betegeknél. Ézen közölni lehet írásban, hogy a lelkész hogyan ér­hető el, mikor tart a kórházban istentiszteletet. Ajánlanám, hogy a lelkészek időnként a szószéki hir­detésben, bibliaórai beszélgetésben felhívnák a hívek figyelmét arra, hogy ők maguk is értesíthetnék az illetékes lelkészt, hogy hozzátarto­zójuk a kórház melyik osztályán, melyik kórteremben fekszik. A Sajtóosztályunk kiadhatna erre a célra olyan levelezőlapot, amin csak a megfelelő kipontozott ré­szen a fentieket közölni lehetne. Ezt minden lelkészi hivatal tart­hatná és ajánlhatná. Végül nagyon jól véssük emléke­zetünkbe, hogy a gyógyulás egyik legfontosabb elősegítője a bűnbo­csánatot nyert lélek békéje, az Is­ten szeretetében megerősödött hit bizonyossága. ülíno a l .VfiO^AUu dencia megfordult. Csak ki kell használni az alkalmakat. Harmati Béla püspök szavai zárták a fórumot. Jó volt hallani a szociológus alapvetését. Sok írás­ból és felszólalásból, ami a múlttal kapcsolatos, hiányzik ez az elem­zés. Itt még tanulni kell! A múlt értékelését nem csak egy­más között, de Isten színe előtt kell elvégezni. Bűnbánatiak - hallot­tuk - közöny és tunyasággal szem­ben. Nehéz dolog szembenézni pa­pi lustasággal és presbiterek tehe­tetlenségével. Több aktivitás kell! Ma nemcsak a múltat mértük fel, de a jövő felé is tettünk lépéseket. Jó volt a fórum. Szükség lesz még ebben a tárgyban is és más közérdekű kérdésben fórumok rendezésére. tszm Napközi Gyermekotthon, mely valóságos áldássá vált sok szegény család számára. Mily nagy szükség volt ezen J akkor még oly ritka - szociális intézményre, mutatja, hogy az ott naponként elhelyezett gyermekek száma 80—120 körül mozgott, okleveles óvónő, Urbán Erzsiké foglalkozott velük, dada volt mellettük, szakácsnő főzött nekik, hiszen ebédet is kaptak fillé­rekért, illetve amikért a szülők e filléreket sem tudták megfizetni, azok a teljes napi gondozást, élel­mezést teljesen ingyen élvezhették. Ma már az ilyen napközi gyermek- otthonok nem mennek ritkaság- számba, de hatvan évvel ezelőtt bizony annak számítottak és mi jól eső érzéssel vehetjük tudomásul, hogy egy evangélikus gyülekezet, a kiskőrösi vállalkozott ily úttörő szociális munkára. E sorok olvasásakor szívünk mélyéről sóhajthatunk: Isten óvja hazánkat, népünket ilyen, a har­mincas évekre jellemző gazdasági válságtól, munkanélküliségtől, ugyanakkor örüljünk annak, hogy országos evangélikus egyházunk népe ma is nem egy, de tizennyolc intézményében végzi a Krisztus parancsa szerinti szeretetmunkát. id. Dedinszky Gyula Ismét a teológián Sárkány Tibor ( > A Bódás János KONFIRMÁCIÓRA Meghallgattuk ajkatok szent fogadásait. Bár Lélek szólt volna benne, s igaz, tiszta hit! Zúgtátok a harci dalt, mely gyújt és elragad: „Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt!” Most még érte lelkesültök, s holnap a világ táncdalára hajladoztok, mint a gyenge láng. Holnap már egy másik útra csábít tán a test? Ködbe vész előttetek a megváltó kereszt. Zsenge ifjak, gyenge lányok, bárcsak lelkesen Krisztus útján járhatnátok mindig győztesen^! Út, Igazság, Éiet Ő s nincs benne tévedés, nélküle a boldogsághoz kincs, tudás kevés. Véle járva nem kísérhet szégyen és kudarc. Általa lesz szép az élet, lelkesült az arc. Tettetekből ne teremjen könny, szitok, se vád, szolgáljátok Istent, embert és a nép javát. Tartsatok ki, mert a Sátán támadásra kész. Eszköze ezer ígéret, vagy gaz csel vetés. Csak tovább is Jézus tiszta zászlaja alatt, van hatalma! Megsegít és győzedelmet ad! V_______________________________________ Mátis István FÓRUM A DIAKÓNIAI TEOLÓGIÁRÓL (Folytatás az 1.. oldalról) Kiskőrösi emlékmorzsák - 1928-1942 V. Szociális helyzet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom