Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-03 / 22. szám
F Evangélikus Élet 1990. június 3. Megkülönböztetett szeretettel... Kettős kántori jubileum Május első szombatján örvendező családtagok, gyülekezeti hívek, tisztelők és barátok bensőséges egyházzenei hangversenyen emlékeztek meg a Diósgyőr-Vasgyári templomban arról, hogy Filadelfi Béla orgonista-kántor betöltötte nyolcvanadik életévét, s ebből a nyolc évtizedből 55 évet töltött szeretett gyülekezetében kántori szolgálatban. E ritka szép jubileum Isten színe előtti hálaadás, egyúttal visszatekintés is volt az együtt megtett lelki útra. Filadelfi Béla a Felvidékről, Ti- szolcról már tízéves korában Miskolcra került. Öten voltak testvérek. 1931-ben végezte a miskolci Evangélikus Tani tóképzőt, de az akkori nehéz idők jellegzetességeként 8 évig állás nélkül, csak alkalmi munkákból tengette életét. 1935-ben lett - a gyülekezet anyaegyházként való megalakulásával egy időben orgonista-kántor, Topscher Zoltán lelkész mellett, akivel - a lelkész korai halála miatt - még három évet sem szolgálhatott együtt. Amikor dr. Vető Lajos lett a lelkész, ő helyezte el a Lenin Kohászati Műveknél tisztviselőként. Idők folyamán hat lelkésszel szolgált együtt, mindig lelkiismeretesén, pontosan és hűségesen. 1945 után mint klerikális szerepelt, de vállalta a kisebb fizetést is, mert nem tudott hűtlen lenni egyházához. Akkor is ott volt az orgonánál, amikor félve, lopva lehetett csak kijönni a gyárkapun; amikor a templomba szólító ünnep munkanapra esett, és rossz pontot szerzett magának', aki „kilógott”. 1961-ben szívbetegsége miatt nem dolgozhatott. Hat hónappal nyugdíjaztatása előtt orvosai eltiltották a munkától, az orgonálástól is, ő azonban az áldott Orvosra, az Úrra hallgatott, s nem hagyta abba az orgonálást. Mindig meleg barátság fűzte a miskolci lelkészekhez. Készséges szolgálatát a másik két gyülekezet is gyakran igényelte. A jubileumi ünnepre magas színvonalú zenei műsort állítottak össze azok a budapesti és miskolci Zeneművészeti Főiskolai hallgatók, akik részben a vasgyári parókián és a vasgyári templom orgonáján is gyakorolva készülnek fel nemes hivatásukra, a musica sacra, az egyházi zene és a hangszerek királynőjéhek szolgálatára. A gyülekezet lelkésze és az egyházmegye esperese meleg hangú köszöntést mondott és átadta az egyházkerület püspökének jókívánságait is. Pál apostol a Thesszalonikai első levelet intéssel is zárja, amikor azt írja: „Kérünk titeket, hogy becsüljétek azokat, akik fáradoznak közöttetek... és az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel.” E hétvégén jó volt érezni, hogy nemcsak motiválja, hanem továbbkíséri a szolgálat útján hűséges kántorát ez a megkülönböztetett szeretet. Pásztor Pál A NYÍREGYHÁZI EVANGÉLIKUS GIMNÁZIUM UTOLSÓ HAT ÉVE Nyíregyháza legrégibb és legszínvonalasabb középiskolája volt az evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium. Több mint százéves múltra tekinthet vissza. Gazdag könyvtárral és egy ereklyeként őrzött Kossuth-levéllel rendelkezett. Neves tanáraira joggal lehetett büszke. Közülük többen irodalmi munkásságot fejtettek ki (mint például Vietórisz József költő vagy Dr. Belohorszky Ferenc Bessenyei- kutató). A nagy múltú és szabadelvű szellemű gimnázium nyugodt légkörét a második világháború zavarta meg. 1942 októberének egyik napján közölték a diáksággal: „Iskolánkat katonai célokra lefoglalták!” Derült égből villámcsapásként ért ez mindnyájukat. Ettől kezdve évekig nem léphettek be a tanulók a „suli” épületébe (ami hadikórház lett). A tanítás ekkor a helybeli „polgári iskola” épületében folytatódott. A délutáni iskolába járás kizökkentette a „kossuthosokat” megszokott életritmusukból. Kellemetlen volt számukra az is, hogy itt kis tantermekben, négyszemélyes padokban szorongtak. (Hányszor visszasírták a régi épületet!) A következő, 1943/44-es tanévben a szintén evangélikus Geduly Lánygimnázium adott helyiséget délutánonként a „Kossuth”-nak. Itt sokkal szebb és jobban felszerelt tantermek voltak, mint a „polgáriban”. Sajnos, ez a tanév rövidségben rekordot ért el. November 3-án (!) kezdődött a tanítás és a náci megszállás nyomán április 7-én be is fejeződött. A felső osztályos diákok nem örvendhettek a kényszerű vakációnak, mert munkaszolgálatra kellett menniük, ahol elég kellemetlen élményeket szereztek. (Bár helyzetük még tűrhető volt zsidó vallású diáktársaikéhoz képest...) 1944 nyarán a Gedulyt is lefoglalták katonai célokra. Az iskolának újabb helyre kellett átköltöznie. A Kállai út 34. számú földszintes házban kezdődött meg a tanítás 1944 szeptemberében. Elképesztő zsúfoltság uralkodott itt. A néhány „tanteremnek” csúfolt szűk helyiség még délelőtt-délutáni megosztásban is kevésnek bizonyult. Öt hétig volt itt tanítás (megszakítva légiriadók miatti szünetekkel). 1944 őszén a front átvonult a városon is. Tragédiák történtek a „Kossuthban” is. Barcs Sándor tanárt polgári hadifogolyként elhurcolták és többé nem tért vissza. Máczay Lajos és Belohorszky Ferenc pedagógusokat pedig börtön- büntetésre ítélték. (A zavaros időkben eltűnt djákokról most ne is beszéljünk.) 1944. november 15-én az evangélikus elemi iskola épületében indult meg ismét a tanítás az ideiglenesen egyesített fiú- és lánygimnázium részére. A megnyitáskor nyolc tanár és ugyanannyi diák (!) jelent meg. Később aztán fokozatosan jöttek vissza a tanulók. Az 1945. július 14-i évzáráskor jelentették be, hogy a Kossuth Gimnázium visszakapta régi épületét. Azon a nyáron sok fiú dolgozott a háborús károk helyreállításán. 1945 szeptemberében már ismét a régi iskolaépületben indult meg a tanítás. A körülmények persze még nem voltak békebeliek. 1945/ 46 telén például két hónapos „szénszünetet” tartottak. Hála Schárbert Armin igazgató és a tantestület erőfeszítéseinek, a békeállapotok lassan kezdtek visz- szatémi. Demokratikus szellemű nevelés érvényesült, összhangban az intézmény liberális hagyományaival. Komoly kulturális élet zajlott a Kossuthban (például az önképzőkör keretében). 1948 március 15-én pedig a tanulók szépen ünnepelték meg a „48-as” centenáriumot. Hamarosan azonban vésgJjíjgk jöttek. Kampány indult az iskolák államosításáért. Ezt sem a tanárok, sem a diákok nem kívánták. Májusban még élt a reménység, hogy a Kossuth megmarad evangélikus kézben. Az akkori megegyezés értelmében ugyanis az egyház vidéken is megtarthatott egy gimnáziumot. A soproni iskola azonban négyszáz éves múlttal ‘rendelkezett, ezért a nyíregyházit államosították. Schárbert Ármin igazgató tiltakozásul lemondott. 1948 őszén már „Állami Kossuth Lajos Gimnázium” felirat volt az épületen. A régi, nagy múltú evangélikus iskola megszűnt... Ma már, évtizedek távlatából nézve megállapíthatjuk: igazságtalanság volt elvenni az evangélikus egyháztól a Kossuth Gimnáziumot. Felvetődik a jogos kérdés: nem lehetne-e a hibát orvosolni? Merényi László volt Kossuth-diák „Hiszem ... az örök életet.” „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” - írja Pál a korin- thusi gyülekezetnek (1 Kor 15, 19). Az eljövendő üdvösség nem esetleges toldaléka tehát hitünknek, hanem lényeges és nélkülözhetetlen tartalma. Isten szeretete nemcsak e földi életben vesz körül minket. Ez a szeretet nem hagy magunkra a halál mélységében sem, hanem győzedelmeskedik felette, és éle-, fűnket teljességre juttatja az örök üdvösségben. Az örök élet csodás titkait most Isten eltakarja szemünk elől: hitben járunk, nem látásban (2 Kor 5,7). E fátylat nem lebbenthetjük fel sem a spiritizmus démoni eszközeivel, sem tudományos mezben jelentkező képzelgésekkel, de hitünk reménységgel tekinthet előre. Ez a reménység nem a haláltól megrettent ember végső kiútkeresése, nem alaptalan illúzió, hanem Jézus Krisztus húsvéti feltámadására építő meggyőződés. Péter apostol élő reménységnek nevezi, megkülönböztetve a naiv optimizmus álmodozásaitól (1 Pt 1,3). Ez a reménység az üdvösséget várja, amely nem e földi lét végtelen időbeli meghosszabbítása, hanem az igazi ÉLET, amelyre mindnyájan vágyunk, amit már nem ront meg a bűn, nem semmisíti meg a halál, nem szorítja korlátok közé a tér és idő. „Onnan még nem jött vissza senki!” - mondják sokan kételkedve, de ez nem igaz! Jézus visszajött és azt mondta, hogy helyet készít nekünk is, mert azt akarja, hogy ahol Ő van, ott legyenek tanítványai is (Jn 14,3). - Az örök élet nem fantáziánk szülte mesevilág, hanem Isten kegyelmének ajándéka (Rm 6,23). .Igaz, az üdvösséggel kapcsolatban sok kérdÜre nem tudunk válaszolni. De azt tudjuk, hogy ott Isten letöröl szemünkről minden könnyet (Jel 7,17), s hogy ott mindenkor az Úrral leszünk (1 Thess 4,17). Vele együtt lenni a szeretet zavartalan és teljes közösségében, ezt a mennyország! Ez az örök élet nem természetes, automatikus velejárója e földi létnek. Ennek az életnek ára volt: Jézus halálával fizetett meg érte. Odaadta az életét, hogy nekünk életünk legyen. Hozzá kötődjünk hát hitünkkel, őt ragadjuk meg szeretetünkkel, mert akié a Fiú, azé az élet (1 Jn 5,12). Az örök élet végső célja ad értelmet és tartalmat minden rövid távú földi célnak és indít arra, hogy tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a megkömyékező bűnt, s állhatatossággal fussuk meg az előttünk lévő pályát Jézusra nézve, hogy lélekben megfáradva el ne csüggedjünk (Zsid 12, 1-3). Madocsai Miklós Hitünk és a fák Néhány évvel ezelőtt olvastam egy szerencsétlen családról. Az édesapa nagyobbik fia az erdőre járt fát szedni. A fatörzsek döntögetése során egyik- törzs megcsúszott és mindkettőjüket agyoncsapta. Nem kell ecsetelni az édesanya fájdalmát Most már csak a kisebbik fiának örülhetett és benne gondolta megtalálni vigasztalódását. Két év sem telt el, amikor egy esős, őszi sonbaton a fiú motorozni indult. Anyja tartotta volna vissza, de a fú nem halgatott a kérő szóra! Jelentős sebességgel haladt a csúszós betonon. Egy kanyarban megcsúszott a gép kereke. Uralmát vesztette a motor felett és egy nagy fának rohant. Szörnyet halt! Amikor az édesanya értesült róla, eszelősen kiáltozni kezdett: minek is vannak fák e világon? Ha rajtam múlna kiirtanám az összes fát. Azok tették tönkre "az életemet. Nagyon szíven talált ez a fájdalmas történet. Valóban kárunkra és szenvedésünkre teremtette Isten a fákat? Gondolatok ébredtek bennem: minek is vannak a fák? ezeket szeretném most mással is megosztani. A Biblia első oldalain azt olvashatjuk, hogy Isten az ember teremtése után ezt mondta: „... nektek adok ezen a föld színén minden maghozó növényt és fát... mind ez legyen eledeletek.” Az Éden-kerti történetben is hasonlóan szól: „...sarjasztok a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót. Az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” Már ezekből az idézetekből is kitűnik : azért teremtette isten a fákat, hogy éljünk általuk! Miután Istenünk kiűzte az embert az Edenből - mert ettek a jó és a rossz tudásának fájáról - ezt mondta: „...azért, hogy ne nyújthassa ki kezét és ne szakíthasson az élet fájáról is - hogy egyék - kiűzte őket az Éden kertjéből.. És miután kiűzte őket, odaállította az Éden kertje elé a kerubokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” Az első emberpár tehát nem tudta megbecsülni azt, amit kapott. Többre vágyott! Noé idejében „látta Isten, hogy mennyire megromlott a föld.” Elhatározta, hogy elpusztítja az embert és vele az egész élő világot. Csak Noé és családja menekült meg, mert feddhetetlen és igaz ember volt. Noé Isten parancsára bárkát épít gó- ferfából, amelyben családjával együtt megmenekül az özönvíz általi haláltól. Ismét tapasztaljuk: Isten a fából készített bárkával menti meg az ő népét! Mind ezek láttán elcsodálkozunk, hogy a mai ember sem becsüli túlságosan az életadó fát, erdőt. Ma is irtják a hatalmas őserdőket, szennyezik a levegőt, a vizeket és a terméföldet. Talán az utolsó órában ébredtünk rá, hogy ez nem mehet így tovább! Világméretű mozgalom harcol érte, hogy mentsük meg a föld tüdejét az erdőket. Valóban a fák, az erdők lekötik a port, a széndioxidos elhasznált levegőt és helyette ózondús levegőt adnak a földnek. A tüdő is ezt teszi, bár a sorrend fordított! Én inkább a szív munkájához hasonlítanám a fák ilyen, áldásos munkáját. A szív is először magába szívja az anyagcsere termékeit tartalmazó elhasznált vért és helyette oxigéndús vért présel ereinkbe. Fiatal korom óta dédelgetek szívemben egy szép legendát. Arról szól, hogy mikor az özönvíz elmúlt Noé bárkája megfeneklett az Ararát hegyén. Hosszú idő-szállt el felette. Évszázadok, évezredek. A bárka részeire omlott szét, de voltak olyan hasábok közte, melyek még élő csírákat hordoztak. Kihajtottak és a bárka helyén egy kis erdő nőtt fel. Később hatalmas fák lettek. A legenda szerint innen származott az a fa, melyből Jézus Krisztus keresztjét ácsolták. Szép tanítása ennek a legendának, hogy a Noé bárkájának fája védelmet nyújtott a benne lévőknek a víz általi haláltól! Krisztus keresztfája pedig védelmet ad a benne bízóknak és hozzá menekülőknek a tűz általi halálban, mikor e világ elpusztul. Azok akik a keresztfánál rakják le bűneiket, azoknak Jézus átveszi súlyos terhüket - mint a fák a szennyezett levegőt - és cserébe friss, éltető, „ózondús” ígérete hangzik feléjük: Jöjjetek énhozzám és én örökéletet adok nék- tek.. A fák Isten csodálatos teremtményei. Az Édenkert fái, Noé bárkájának fái és Krisztus keresztfája, mind az ember megtartását, életét sőt örökéletét segíti s végzi. Ezért védjük a fákat, mert életünk függ tőlük. De védjük Jézus Krisztus keresztfáját is. Ezt a fát is sokszor akarták kivágni, de nem sikerült. Öleljük át mi is, védelmezzük, mert életet ad a benne hívőnek. írásom elején arról hallottunk, hogy az Édenkert közepén ott állott az örökélet fája, kerubok és lángpallos védte, hogy az ember ne juthasson közelébe. Ma élő emberek! Isten ide állította közénk, a világba az örökélet fáját, Jézus Krisztus keresztjét. Nem őrzi lángpallos se kerubok. Mindenki szabadon járulhat hozzá. Megszabadulhatunk bűneinktől, gyógyíthatatlan betegségeinktől. Eltörli és helyette az örökélet reménységével ajándékoz meg. Induljunk hát a kegyelem királyi székéhez ajkunkon az ének soraival: Paradicsomnak te szép élő fája, Oh drága Jézus Istennek báránya. Te vagy lelkűnknek igaz Megváltója, Szabadítója. Csilló Mihály Esti mese Lajoskomárom Ütött a boldog óra, Rabságomnak vége, Eloszlott virradóra Éjfél sötétsége. Nevetéssel telve szám, Ajkamon vigasság, Új világ derült reám: Tündöklő szabadság! (Evangéliumi Énekek, 126. sz.) Gyermekeimnek, mikor kicsinyek voltak, esti mese gyanánt folytatólagosan elmondtam Arany János Toldiját. Lenyűgözve hallgatták a nagy erejű és tiszta szívű Toldi Miklósról szóló történeteket a legjobb magyar költő verseinek zenéjén keresztül. Toldi után Toldi estéje következett, abból olvastam fel bőven részleteket, végén az öreg Toldi halálát. Elhangzott az utolsó verssor.- S elborító a sírt új havával ,áz ég. Az eposz befejeződött, de a gyerekek folytatásra vártak. Csöppnyi csend múltán hétéves kislányom (Ildikó) hirtelen felült kiságyában, rémülten rámnézett, s mint aki nem akar hinni a fülének, kiáltva kérdezte:- Miért halt meg?! Miért halt meg? nörHliltpjf végig arcocskáján és egyre csak hajtogatta makacsul, kétségbeesetten.- Miért halt meg? Édesapám, miért halt meg? Mintha csak azt kérdezte volna, miért volt akkor a sok nehéz küzdelem, bátor viaskodás, dicsőséges tett, nagyszerű győzelem. Miért volt akkor az egész élete Toldi Miklósnak, ha egyszer ez lett a vége. Ez a'„miért”? gyötör mindnyájunkat, kicsinyeket és nagyokat, nem Toldi Miklós szomorú vége, hanem szeretteink és mimagunk előbb vagy utóbb bekövetkező halála miatt. Miért egyáltalán az élet, a vele együttjáró sok harc, fáradság, szenvedés, ha utána minden esetben a halál következik. Kislányom -jóllehet Arany János a szemei elé varázsolta Toldi Miklós hólepte sírdombját - a vers folytatását várta; életünk folytatása után kívánkozunk mi is - bevallottan, vagy titokban, esetleg csak tudat alatt, ösztönszerűen. Értelmünk határozottan ellene mond sóvárgásunknak: nincs élet a síron túl, nincs folytatás, csak rothadás. Ha a halállal vége mindennek, értelmetlen az élet. Azért élni, hogy mpobalinnlf tömény értplmetlenség, és értelmetlen dolgot csinálni (esetünkben: élni) értelmes lény, tehát az ember számára merő hiábavalóság, meddő gyötrelem, zsákutca. Emberi erőnkkel, eszünkkel nem találunk kiutat ebből a zsákutcából. Megnyitva fülünket Isten felé, mi a hiábavalóság foglyai meghallhatjuk, megtudhatjuk, hogy Isten Fia Jézus Krisztus megváltott minket, azaz kiszabadított a hiábavalóság hatalmából - nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és , halálával. Mi keresztyének tudva- tudhatjuk ezt. Tudjuk is, de pusztán a tudással nem megyünk semmire. Megváltottak vagyunk, bűntől, haláltól szabadok, de nem hisszük. Nem fogadjuk el a szabadság királyi ajándékát. Megnyílt előttünk börtönünk ajtaja, elhangzott az igaznak s ezért szabadnak nyilvánítás, de minket továbbra is rabságban tart kétségeskedésünk, hitetlenségünk. Erő kellene, amely kimozdít bennünket renyhesé- günkből. Az első pünkösdről szóló apostoli bizonyságtétel szerint a Szentlélek ellenállhatatlan mozgósító erő: megvilágosítja a szemeket, hallóvá, értővé teszi a füleket, szíveket, szólásra nyitja az ajkakat, járásra készteti a lábakat. - Erre az erőre van minékünk szükségünk, és miénk lehet, ha kérjük. Határozott ígéretünk van arra, hogy Isten meghallgatja, teljesiti a Szentlélekért való könyörgésünket. Maga Jézus mondja. Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik (Lk 11, 13). A Szentlelket elnyerve, neki engedelmeskedve, gátlásainkat levetkőzve kiléphetünk már börtönünk homályából a szabadság tündöklő napjának ragyogó sugárzásába és fogságunk áporodott, nyomasztó légköréből a tökéletes felszaba- dultság friss, tiszta, ózondús illatárjába : lélegezhetünk, járhatunk, életünk Isten új szabad világában - újjászületve. Te vagy a legjobb ajándék, Drágább a színaranynál. Kívüled mást nem kívánnék, Ha te hozzám szállanái. Szentlélek, jöttöd várom. Koldus szívem kitárom, Hogy amíg végsőt nem dobban, Lakjál benne, templomodban! (Ev. Énekeskönyv, 237. é.) ______________ Sághv Jenő Áp rilis 22-én, a húsvét utáni első vaásmapon, a gyülekezet egyhangú bizalmát kifejező tisztségviselőválasztás volt. Áz ezt követő ünnepi istentiszteleten Lábossá Lajos esperes iktatta be szolgálatukba az újonnan választottakat: Mosber- ger Mihály felügyelőt, Wanderer Attila és Fésű Istvánné gondnokokat, Hámori Imréné pénztárost, Vései Lászlóné jegyzőt, Stinner György, Kozma Andrásné, Smikl György, Kitzberger István, dr. Tulcz István, Hutvágner László, Chéhmeiszter Ádám, Megyeri István, Bartos István presbitereket. Még a megterített Úrasztalához való járulás előtt a gyülekezet nevében gyermekek köszöntötték a beiktattottakat, valamint négy leköszönő tisztségviselőt: Reisz Pál felügyelőt, Czéh István gondnokpénztárost, Szemerei András pénztárost és Wieland János gondnokot. Reisz Pál testvérünk 1947 óta volt felügyelője a gyülekezetnek, s leköszönő beszédében csak az Úr hűségét tudta áldani azért, hogy őt e hosszú szolgálatában megtartotta. Az istentisztelet után közebéd várta a gyülekezet tagjait. V Csendesnapok Piliscsabán A pesti egyházmegye gyülekezetei részére csendesnapokat tartunk Piliscsabán. Június 15-17. - a felnőtt korosztálynak „Gyertek, mert minden kész” (Lk 14,12-24) és . • \ T , június 18-22. - nyugdíjasoknak „Jézusnak van hatalma” (Lk 5,17-26) címmel. Költségtérítést fejenként az első alkalmon 400,- Ft, a második alkalmon 800,- Ft. A jelentkezéseket az alábbi címre kérjük: Széli Bulcsú, 1195 Budapest, Nagy S 11 41. Telefon: 127 35 86
