Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-05-13 / 19. szám
Ha a Szentlélek énekre késztet, bizonyos, hogy csodák elfogadására is késztet, aminthogy e csodák a mi üdvösségünkre történtek és hir- dettettek. Luther Evangélikus Élet ‘ 55. ÉVFOLYAM 19. SZÁM 1990. MÁJUS 13. HÚSVÉT UTÁNI 4. VASÁRNAP CANTATE ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS ÁRA: 8,50 Ft Énekeljetek ! Kantate vasárnapja van. Mégsem az illendőség miatt tesszük vezércikk témává egyházunk ének- és zeneügyét. Az egyházi munkaágak közül többnek a megújulásáról, problémáiról esett már szó. Most vettük elő az ének- és zene ügyét is. Időszerűvé, teszi ezt az is, hogy április 30-án az országos ének- és zeneügyi bizottság ülésezett talán fennállása óta először az országos elnökséggel együtt. Meg kell jegyeznem, megtisztelve éreztük magunkat, hogy az új országos elnökség a sok bizottság közül először velünk ült le beszélgetni az új útról, új lehetőségekről. Bizonyára benne volt ebben a mi sürgetésünk is, de mindenesetre sok felgyűlt probléma indokolta, hogy megtörténjék. Nem panasznap volt, - annak ellenére, hogy előkerült az elmúlt négy évtized sok visszássága, buktatója, - hanem gondos felmérés és ahol lehet, azonnali segítségnyújtás. A legnagyobb segítség az volt, hogy a beszélgetés során a bizottság megkapta a zöld utat, hogy szakmailag valóban irányítson, tanácsoljon, gazdája legyen az egyházi ének- és zeneügynek. Eddig is volt bizottság, de hatásköre nem. Most egészen a gyülekezetben folyó munkáig van lehetőség ajánlásra, segítésre. Súlypontok, csomópontok alakultak a beszélgetés során. Ilyenek voltak a kántorképzés, a kottakiadás kérdésének megoldatlansága, a kántorok jogi helyzete a gyülekezetben (az Egyházi Törvény nagyon szűkszavú és szinte semmit nem szabályoz,) az énekkarok ügye, gyülekezetbeli anyagi támogatása, hivatásos, kvalikifált egyházzenészek képzése és azok elhelyezkedése a gyülekezeti munkában, a Teológiai Akadémián folyó zenei oktatás erősítése és még sok más téma került megbeszélésre. Fel kell vetnünk Kantate vasárnapján magunknak a kérdést, szükségünk van énekre, zenére, vagy egyetértünk a sokszor hallott kifejezéssel: jó, ha van, de ha 'nincs, az sem baj. Egyszerűnek látszanak a kérdések, de jó lenne feltenni és válaszolni reá: milyen a helyzet gyüleketünkben? Van-.e kántor, szól-e az orgona, harmonium? Milyen a kántor helyzete? Megbecsülik-e erkölcsileg, anyagilag? Van-e utánpótlás? Mennyiben használjuk az énekeskönyvet? Hogyan állunk az „új énekek” ismeretével, tanulásával? Van-e énekkar? Mi- lyefi áldozatot hoz a gyülekezet, hogy mindezek rendben folyhassanak? Vannak egyházmegyék, ahol •„nagy ügy” az ének és zene ügye. Lehetne tőlük tanulni. Ma a társadalomban is érezhető az európai tendencia, a zene felé fordulás. Az egyházban is kínálkozik erre az alkalom. Ez irányban is kinyíltak a kapuk! Természetesen számolni kell a lehetőségekkel. A bizottság szabad utat kapott az egyházzenei munka szervezésére. Egyelőre még csak tervek szintjén, de hadd adjunk hírt új le-? hetőségekről. Fel kellene kelteni az érdeklődést és tanulási vágyat a fúvós hangszerek iránt. Miért ne lehetne pl. a most alakuló és profilját kereső piliscsabai új intézményünk gazdája - a fóti orgona-harmónium oktatás mellett - a fa- és rézfúvósok tanításának, összefogásának? Vagy vissza kellene állítani a korábbi hat féléves zenei oktatást a Teológiai Akadémián, mert lehetetlen az, hogy a lelkészek tájékozatlanok legyenek az egyház éneklésében és zenéjében. A műveltség kérdésén túl ez istentiszteleti, liturgiái követelmény is. Több segítséget kell adni énekkaroknak. Javítani kell a Sajtóosztály zenei kiadványainak mennyiségét és szakszerűségét - és erre megvan a szándékunk. Mindezek szép óhajként hangzanak, amolyan Kantate- vasámapi illendőségnek látszanak, ha nem figyelünk egy dologra: legyen az nek- és zene „ügye” egyházunknak. Lelkészeknek, gyülekezeteknek, fiataloknak és időseknek, egyházi vezetőségnek és minden egyháztagnak. Ezen áll vagy bukik sok minden az egyházban, - ebben a kérdésben is. Ha sokan lesznek egyházunkban, akiknek „szent ügye” lesz (de sokszor elmondta ezt boldogult Kiss Jánosunk, akinek ez valóban azzá lett!), akkor nemcsak egy bizottság találta meg helyét és munkáját most egyházunkban, hanem mindannyian lelkes munkálói, szolgálói lehetünk a musica sacra-nak! Tóth-Szöllős Mihály Miniszteri levél D. Ordass Lajos püspök ügyében Amint arról Lapunkban már hírt adtunk, egyházunk Elnöksége D. Ordass Lajos püspök állami rehabilitációja ügyében megkereste 1989- ben kormányunk illetékeseit. A választ az alábbiakban közöljük. Egyházunk Elnöksége és Országos Presbitériuma legközelebbi ülésén teszi majd meg D. Ordass Lajos püspök ügyében a szükséges intézkedéseket. , IGAZSÁGÜGYI MINISZTÉRIUM MINISZTER 40014/1990/711 IM IV. Dr. HARMATI BÉLA úrnak, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnöke BUDAPEST Tisztelt Püspök Úr! A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Elnöksége nevében D. Ordass Lajos evangélikus püspök rehabilitálásával kapcsolatos levelezésünkre utalva az alábbiakat hozom szives tudomására. Megállapítható, hogy D. Ordass Lajos püspök felmentése nem volt indokolt az 1957. évi 22. tvr. alapján, tekintettel arra, hogy a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöki tisztét a jogszabály hatálybalépését követően is több mint egy évig, mind az egyháza, mind az állami vezetés megelégedésére ellátta. Erre utal a Műveldésügyi Minisztérium Állami Egyházügyi Hivatal akkori elnökénk több, olyan tartalmú kijelentése is, amely szerint D. Ordass Lajos püspök vonatkozásában nem alkalmazható az említett rendelet, mivel korábbi rehabilitációja eredményeként püspöki tevékenysége 1945. évtől megszakítás nélkülinek tekintendő. A rendelkezésre álló iratok és más adatok alapján arra a . következtetésre jutottam, hogy az Evangélikus Egyház illetékes testületének 1958-ban tett intézekedései, amelyek végső soron D. Ordass Lajosnak a püspöki székből történt elmozdítását eredményezték, az akkori kormányzati szervek politikai megfontolásokon alapuló nyomására születtek, amelyekhez felhasználták a hatályos jogszabályokat is. A történtek miatt - utalva Németh Miklós miniszterelnök úrnak az Országos Vallásügyi Tanács ülésén 1989. október 20-án tett nyilatkozatára - a Kormány nevében megkövetem a Magyarországi Evangélikus Egyházat és D. Ordass Lajos özvegyét. Bízom benne, hogy ezen nyilatkozatom hozzájárul az állam és a Magyarországi Evangélikus Egyház kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuló kapcsolatának a fejlesztéséhez. Budapest, 1990. április 23. Üdvözlettel: Dr. Kulcsár Kálmán Énekeljetek az Úrnak! Archív fotó Az Északi Evangélikus Egyházkerület 1990. május 17-én csütörtökön Vili órakor a Bécsikapu téri templomban rendkívüli közgyűlést tart. Az érdeklődőket szeretettel várja az Elnökség Curitiba 1990 A cikk a nagygyűlést más alapállásból nézi, mint eddig közölt beszá- molóink. Az NSZK-ban megjelenő ŰTITÁRS c. magyar evangéliumi lapból vettük át a szerző engedélyével. Karagandai Iván Ha a középkorban élt volna, egyszerűen úgy írták volna be pl. egy egyetemi anyakönyvbe, hogy Johannes Karagandus. Akkortájt u. | a név - a keresztnév! - volt egyáltalán fontos. No meg a helység, ahonnan a személy elszármazott. Ha a kettőt összekötötték, a legfontosabbat tudták róla. Azt hogy ennek vagy annak a szentnek a napján született vagy azon keresztelték meg, no meg azt, hogy a földnek melyik pontjába vert gyökeret, azaz, hová való volt? Címadó Jánosunk azonban nem, a középkorban élt. Ezév februárjában találkoztam vele a brazíliai Curitibában, az LVSZ nagygyűlésén. Vezetékneve Gudi volt és a kazahsztáni Karagandából jött, hogy a szovjetunióbeli németajkú, evangélikusságot egyedüli delegátusként képviselje. Mokány, zömök kis ember, aki tudja, hogy hívő testvérei miért küldték el erre a találkozóra s ehhez a megbízáshoz hű is akar maradni. Gudi testvér furcsa egyházat képvisel. Olyat, amely a SzU törvényei szerint egyáltalán nem is létezett. Olyat, amely csak kényszerkitelepítettekből állt, hiszen a harmincas évek sztálini »tisztogatásai« eredményeképpen a Volga mellől Kazahsztánba deportált németek alkották. Olyat, amelynek egyes gyülekezetei inkább vállalták az illegalitás minden veszélyét, mintsem, hogy az ateista szovjet hatóságoktól működési engedélyt kértek volna. Olyat, amelynek kb. 15 évvel ezelőtt Nyugatnémetországba vándorolt ki az utolsó, fölszentelt lelkésze. Olyat, amelynek hivei kézzel másolták a Bibliát és az énekeskönyveket, hiszen ezek behozatala vagy nyomtatása szigorúan tilos volt. Csak a legutóbbi évek enyhülése engedte meg, hogy az egykori volgai németekből álló gyülekezeteket kicsit összefogják, sőt egy lett püspök személyében még hivatalos egyházfőt is kaptak. Öntudatos prédikátornak nevezném legszívesebben Gudi testvért. Megtanulta gyülekezete szomorú történetéből, hogy egyedül csak az Isten kegyelmében bízva lehet a legnagyobb veszélyeket is túlélni. Ezért ragaszkodott ez a gyülekezet egyedül és kizárólag az Isten Bibliában tanúsított igéjéhez. Ezt olyan kincsként ismerte meg, amelyhez tilos hozzányúlni avatatlanul, s amelyet mindenek felett kell szeretni. Laikus, tehát nem lelkészi státusú, de lényegében lelkipásztor a barátunk. Abból a fajta sáfárból, aki kizárólag Isten és az ő gyülekezete iránt érez felelősséget. Aki tudja, hogy amit mond, azért teljesen vállalnia kell a felelősséget. És, ha szorul a hurok, neki kell megvédenie a megtámadott nyájat. Egész viselkedéséből ez sugárzik: töretlen igeszeretete és szinte mértéken felüli küldetéstudata. Nem kelti semmiképpen valami tajgai, félénk emberkerülő benyomását. Ellenkezőleg! Bibliaórán ültünk egymás mellett. Egy-két püspöktől eltekintve, inkább fiatalok voltak a kör tagjai. Vezetőnk brazil teológiai tanító volt, aki komoly ízelítőt nyújtott az ún. felszabadulási teológiából. Mindegy, hogy a Hegyi Beszéd melyik szakaszát olvastuk föl, ő úgy is mindig ugyanarról beszélt: a bűnös nemzetközi konszernekről, a környezetszennyeződésről, a földnélküli brazilokról, az őserdőirtásról, az állatvédelemről, a nők felszabadításáról, a fegyverek elpusztításának szükségességéről, az urak és elnyomók elleni küzdelemről, stb. stb. S bár e témák fontosságát önmagában szinte egyikőnk se tartotta lényegtelennek, de - jólneveltségből vagy kényelemszeretetből mind hallgattunk (inkább kussoltunk), mert hát ugye mit meg nem tesz az elpu- hult nyugati a »szent békesség« kedvéért... ' * Csak Gudi testvérprédikátort nem lehetett hallgatásra ítélni. Először is megvédte az igét. Kereken kijelentette, hogy ezeknek a témáknak semmi köze ahhoz a bibliai szakaszhoz, amelyben ugyan szó van a két úrnak szolgálás lehetetlenségéről, de ugyanúgy arról is, hogy először Isten országát és az ő igazságát kell keresnünk, s minden más erreföl ráadásként adatik nekünk. Másodszor pedig elmondta, hogy az az Isten, aki a mező liliomainak és az ég madarainak biztonságánál többet ígér az övéinek, annak gondoskodó szeretetét nem lehet ilyen vagy olyan - izmussal kierőszakolni, de mégolyán brutalitással és kegyetlenséggel megakadályozni sem. Éppen az ő népének sok évtizedes szenvedése közepette volt ez a boldogító felfedezése, hogy Isten gondot visel róla. »Ahol a mi erőnk csődöt mondott, ott segített az Úr!« Gudi testvér nem mondott kellemeset és a »rendszerbe vágót«, amit az LVSz Curitiba-i naggyűlése szigorúan elrendelt magának. Persze nem sok sikerrel. Mert bár a téma »Meghallottam népem kiáltását« volt, mégis ebből keveset sejttetett a gyűlés. A beolvadásra vagy elpusztulásra ítélt indió őslakosság szemére is vetette a találkozónak, hogy az ő jogos követelésével nem foglalkozott. Másrészt pedig három napon át csak a Szövetség új szervezed szabályzatáról volt szó. Ennek a meddő csatározásnak kellemetlen kísérőjelenségei voltak. A harmadik világ egyházainak udvarolni akarván, a Világszövetség vitatott főtitkára, a norvég Stálsett, keresz- tülverekedte, hogy a végrehajtó tanács tagjainak fele közülük jöjjön, holott ezek a világ luteranizmusá- nak csak egyötödét képviselik. Nagy örömmel üdvözölte a gyűlés Namibia függetlenségét, de semmit sem szólt az egykori szocialista államok egyházaival szembeni évtizedes mulasztásokról. »Hearing« volt a magyar, keletnémet, román, lengyel, lett és észt változásokról, de azt éppen egy magyar elnök úgy vezette, hogy abból végül is csak a gonosz emigránsok vádolása hangzott ki... Az asztalnál viszont olyan képviselők is ültek, akiket »Moszkva kegye« már régóta »com me il faut«-embereknek tartott. Amikor pedig az abeszsziniai fiatal csak öntötte az olajat a tűzre, a marxista ideológiából vett antikapitalista érveivel, óva a szabaddá lett országok egyházait a kapitalista mammonizálódás veszélyétől, - akkor megmutatkozott ennek a Világszövetségnek a teljes -dilemmája: nincs pénze, de jótékonykodni akar. És nincs személyisége, mert a középszerű emberek nivellált egyesületévé vált. A luteranizmus, amely mindig is feladatának tartotta a többiek teológiai kihívását, 12 napon át teológiátlanul ült és tárgyalt Curitibában. Nem merte felvenni a »kiáltok« kesztyűjét, hogy Isten igéje fényében foglalkozzék égető gondjaikkal. Inkább önmagával foglalkozott, rendtartási és szavazási manőverekkel töltötte az idejét. Szánalmas képet nyújtott. Az LVSz nagy alkalmat mulasztott el, s nem mert Istenre hagyatkozni és őt megkérdezni. Gudi János testvér is elégedetlenül ment vissza Karagandába. Vajon mit mond el útjáról és küldetéséről a gyülekezetének ? Gémes István
