Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-04-29 / 17. szám

Az egész evangéliumban alig van kedvesebb kép, mint amellyel Krisztus pásztorhoz hasonlít­ja magát, aki az elveszett juhot vállán viszi vissza a nyájhoz. Viszi manapság is - örökké. Luther Evangélikus Elem 55. ÉVFOLYAM 17. SZÁM 1990. ÁPRILIS 29. HÚSVÉT UTÁNI 2. VASÁRNAP MISERICORDIA DOMINI ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 8,50 Ft „ír o k nektek...” Ez a kifejezés, amely János 1. levelében jelen és múlt időben né­hányszor előfordul (2,12-14), gon­dolatébresztő lehet ezen a vasárna­pon egyházunkban. A húsvét ün­nepe utáni második vasárnap, amely igéiről a „Jó Pásztor” vasár­napja nevet is viseli, egyházunk ha­gyománya szerint egyúttal „Sajtó­vasárnap” is: arról beszélünk, hogy az írás hozzátartozik az egy­ház, a gyülekezetek szolgálatához. Ősi idők óta igy volt ez a régi Izra­elben: leírták „Mózes törvényét”, Izrael történetét, a próféták igéit, a bölcsek tanítását. Ugyanígy leír­ták az evangéliumokat, Jézus életé­nek sok eseményét, Jézus tanítását, tudósításokat az apostolok utazá­sairól és szolgálatairól. Az aposto­lok pedig leveleket írtak a gyüleke­zeteknek, tanítványaiknak. És ez folytatódott az egyház életének majd kétezer esztendején át, mind a mai napig. Világos az írás mögötti igény: tudjon mindenki arról, mi az Isten akarata, mik azok a törvények, szabályok, amelyek meghatároz­zák azoknak az életét, akik Isten­hez tartozónak vallják magukat. Ismerjék a tanítást, amelyet nem­zedékről nemzedékre továbbad­tak, és amelyet ezután is tovább kell adni. Tudják, hogyan élnek, milyen kérdésekkel foglalkoznak a más városokban, más országban • élő hívők, milyen problémákkal kell megküzdeniük, és milyen se­gítségre volna szükségük. Arról, hogy korunkban jelentő­sen megnőtt ez a igény, nem kell sokat beszélni, írni, ezt mindenki jól tudja. Legfeljebb az „írókat”, a riporterket kell biztatni, hogy töb­bet, jobbat, színesebben és közért­hetőbben írjanak. Ami pedig még fontosabb: világosan látnunk kell, hogy, amikor újságok - napilapok, hetilapok -, folyóiratok és köny­vek olyan mérhetetlen mennyiség­ben jelennek meg, egyházi sajtóra különösen is szükségünk van. Úgy tűnik, hogy ma szinte mindenki mindent megírhat, amiről tudo­mást szerez, vagy ami eszébe jut. Ráadásul tanúi vagyunk annak, mennyit tudnak ártani egyesek­nek, csoportoknak, sőt hépéknek is á sajtón keresztül azok, akiknek egyenesen az a céljuk, hogy má­soknak hitelét rontsák, becsületét sértsék. A nem egyházi sajtónak is vannak szabályai, van „etikája”, amelyeket törvény ír elő. Nekünk, keresztyén embereknek a magunk sajátos szabályaihoz és etikánkhoz kell alkalmazkodnunk a sajtó terü­letén is. A mi követelményünk elsősor­ban az, hogy Isten igéje, az evangé­lium határozza meg írásainkat. Gyülekezeteink tagjai joggal vár­ják el, hogy amit lapunk közöl, az sajátosan evangélikus, keresztyén legyen, hogy olyan folyóiratokat és könyveket jelentessünk meg, amelyek ezt a szellemet terjesztik. Joggal várják el, hogy ne egysze­rűen olyasmiket írjunk, amiket „piáshol is” olvashatnak. Természetesen szükség van ige­magyarázatokra, prédikáció-rész­letekre, imádságokra. Szükség van arra, hogy egyszerű szóval tanít­sunk, magyarázzuk a keresztyén tanítás fő részeit. Szükség van olyan versekre és elbeszélésekre, amelyek a hitet erősítik, vigasztal­nak, vagy intenek. De szükség van hírekre, tudósításokra gyülekeze­teink és egyházunk életéről, hazai és külföldi egyházi eseményekről. Mindezekre úgy, hogy ezzel gyüle­kezeteink, egyházunk és egyéni ke­resztyén életünk kapjon segítséget. Vannak, akik azt hiszik, hogy az egyházi sajtóban nincs szükség „a világ” kérdéseivel való foglalko­zásra. Lehet, hogy ennek oka ré­gebbi, rosszul, talán kényszer alatt, talán az egyháztól, a keresztyén- ségtől idegen szempontokból meg­írt cikkekben rejlik. Mindez nem ment fel senkit az alól, hogy a min­dennapi élet kérdéseivel vivődő ke­resztyén embereket segítse egy-egy hozzászólással, keresztyén hívő vé­lemény nyilvánításával. Bizony, nagy szükségünk van olyan írások­ra, amelyek lelkipásztori támoga­tást nyújtanak, keresztyén tanítást szólaltatnak meg hétköznapjaink gondjaiban, problémáiban. Arra is szükség volna, hogy gyü­lekezeteink tagjai aktív részt vállal­janak egyházi sajtónk munkájá­ban. Egy-egy megjegyzéssel, segítő bírálattal, vagy pedig gyülekezeti hírrel sokan tudnának szolgálni. Ezenkívül lapunk és kiadványaink hűséges olvasásával, terjesztésével is segíthetnek. Évről évre az volt a szokás, hogy a gyülekezetek offertóriuma ezen a vasárnapon a sajtó ügyét támogat­ta. Ha most ennek a vasárnapnak az offertóriuma más célt fog is szolglni, a gyülekeztek maguktól gondolhatnak arra, hogy rendsze­resen támogassák anyagiakkal egyházi sajtónk ügyét. Gondoljunk arra is, hogy sok evangélikus néha csak úgy kap ige­hirdetést, imádságban segítséget, hireket egyházunk életéről, hogy lapunkat és kiadványainkat juttat­juk el hozzájuk. Akik írnak, erre is kell gondolniuk, akik olvassák, a terjesztésnek ebbe a szolgálatába is be kell állniuk. Talán túlságosan is közismert * dolgok vannak ebben a néhány sorban. Talán vannak, akik töb­bet, vagy mást vártak egy ilyen cikktől. De azért nem árt többször is hallott, vagy olvasott dolgokat újra meg újra megírni, hogy fele­désbe ne merüljenek. Ezért íródott meg mindez. Imádságainkban gondoljunk egyházunk sajtómunkájára is. Kérjük Istent, adjon olyanokat, akik írnak, akik írásaikban meg­szólaltatják az evangéliumot, akik írásaikkal tanítanak, akik híreik­kel megörvendeztetik a távol élő­ket is; olyanokat, akik terjesztik, meg támogatják anyagiakkal a ter­jesztését mindannak,, amit írunk. Kérjük, hogy adjon bölcsességet azoknak, akik ezt a munkát irá­nyítják - hogy mindaz, amit írnak, terjesztenek, növelje és erősítse a hitet, vigasztaljon, intsen, tanít­son, segítsen helytállni az életben. Muntag Andor FÓRUM A DIAKÓNIAI TEOLÓGIÁRÓL Több héten át hirdettük, mégis viszonylag kis részvétellel folyt le a nagy érdeklődéssel várt fórum; melynek célja Közelmúltunk érté­kelése - a diakóniai teológia kérdé­sei címben fogalmazódtak meg. Bevezetőként három rövid vita­indító előadás hangzott. Andorka Rudolf nem foglalko­zott teológiával, sem a közelmúlt egyháztörténelmének felvázolásá­val. Kiindulópontja ez Volt; a fel­vetett kérdések megértéséhez érde­mes a korszak magyar társadalom- történetét röviden felvázolni. „Az 1945 óta eltelt korszakot összefog­lalón úgy jellemezhetjük, hogy egy totalitáriánus gazdasági-társadal- mi-politikai rendszerből lassan és visszaesésekkel egy fokozatosan li­berálisabbá váló autoritariánus rendszerbe ment át. Az előbbi rendszer a társadalom minden tag­jának mindennapi életét, gondol­kodását uralni próbálja, utóbbi nem tűri el a politikai ellenzékisé­get, de nem törődik azzal, hogyan alakítják az állampolgárok min­dennapi életüket, mit gondolnak és magántársaságban mit mondanak egymásnak.” Az előbbi rendszer 1953-54-ben fordult meg és 1963- tól számíthatjuk a másik irányba való fejlődés jeleit. Minden kérdés­ben és minden időszakban újra és újra mérlegelni kellett „hogy az A. O. Hirschman amerikai társada­lomtudós által megfogalmazott két alternatíva: 1. a „kivonulás”, vagyis ellenállás és 2. „szavazás” vagyis a rendszerbe való kompro­misszumos beilleszkedés és ezen keresztül a megnyílt lehetőségek felhasználása és a pozitív irányú fejlődés előmozdítása közül melyi­ket illetve a kettőnek milyen kom­binációját a leghelyesebb választa­ni.” Végül a fórum számára két tanácsot adott: Ne gondoljuk, hogy a végső igazság birtokában vagyunk és számítsunk arra, hogy a jövőben is szükség lesz kompro­misszumokra. Ifj. Fasang Árpád adott ezutáú néhány szempontot a diakóniai teológia bírálatához. A diakóniai teológia nem tekinthető önálló teológiai iskolának vagy irányzat­nak - az alkalmazkodás teológiá­ja. Viselkedési modell egy olyan társadalmi rendben, amelyben a marxista-leninista-sztálinista gyö­kerű kommunista pártok diktatú­rája érvényesült. Az egyházi veze­tés is átvett gyakorlatokat az ál­lamtól (diktatórikus vezetés, pres­biteri egyházvezetési gyakorlat formálissá tétele, a szabad gondo­lat száműzése) ezek idegenek az evangélikus hagyományoktól és a keresztyén tanítástól. Az imma- nencia túlhangsúlyozása a trans- cendenciával szemben, így a sze­mélyes hittől elszakadnak a szo- ciáletikai kérdések. A diakóniai teológia segítségé­vel sikerült az államvezetés politi­kai akcióinak és akaratának játék­szerévé tenni az egyházat és ennek következtében adtak politikai nyi­latkozatokat az egyház nevében (pl. tsz-ek létesítése, 56-os esemé­nyek ellenforradalmi megítélése, „egyházi ellenforradalomról” szó­ló megnyilatkozások, 68-as cseh­szlovákiai megszállás támogatása stb.). A fentiek következtében az egy­ház hangja erőtlenné lett, hitelét vesztette. Súlyos társadalmi, mo­rális és szociális bajainknak előidé­zője is lett ezzel. Mindeddig nem mertünk szembe szállni tévelygé­seinkkel. A gyógyulás útja-módja: a legteljesebb elhatárolódás a dia­kóniai teológiától, mégpedig a bűnbánat hangján. Cserháti Sándor professzor mondott el néhány tételt ezután a fórum megbeszélés könnyítésére, vezetésére. A professzor tagja a diakóniai teológiával foglalkozó heidelbergi munkaközösségnek és ezt a munkáját is segítségül véve formálta véleményét. Egyházunk megújulása nem történhet teoló­giai tisztázódás nélkül. A teológia feladata, hogy az egyház minden megnyilvánulását kritika alá von­ja. Az egyetlen mérce csak az evan­gélium lehet. A diakóniai teológiá­ra is vonatkozik az, hogy nem le­het a visszaélések miatt egyszerűen elvetni, mert a visszaélések nem minősítenek egy teológiát. Az alapvető felismeréseket már Káldy Zoltán előtt megszólaltatták jelen­tős teológusok. Kiindulópontja valóban az evangélium centrumá­ban van. Felismeréseire szüksé­günk lesz egyházunk útjának új szakaszában is. Vannak a diakó­niai teológiának személyi konzek­Beiktatták a Pesti Egyházmegye új vezetőit, BOLLA ÁRPÁD esperest és PINTÉR GYŐZŐ felügyelőt Sokszor és méltán elmarasztalt egy­házi törvényienknek talán egyetlen nem kifogásolt paragrafusa az, mely az egy­házmegyei tisztségek 6 évenkénti meg­újításáról szól. Ennek értelmében írták ki a választást az esperesi és egyházme­gyei felügyelői tisztre a Pesti Egyház­megyében. A főváros balpartján - pesti oldalán — elterülő kis területű, de nagy létszámú egyházmegye 17 gyülekezete szavazott, Újpesttől Pesterzsébetig és Deák tértől Cinkotáig. Az esperességre Szirmai Zoltán fasori és Bolla Árpád rákospalotai lelkészt, a felügyelői tisztre Húsz Róbert eddigi felügyelőt és Pintér Győző kispesti másodfelügyelőt jelöl­ték. A szavazatok felbontása után az eredmény 9 :8 mindkét esetben: espe­resnek Bolla Árpádot, egyházmegyei fe­lügyelőnek pedig Pintér Győzőt válasz­tották meg. Az új egyházmegyei elnökség ünne­pélyes beiktatására a rákospalotai nagy-templomban került sor április 7- én, szombaton. Közgyűlésként kezdő­dött az ünnepély, melyen a lelépő el­nökség: Szirmai Zoltán és Húsz Ró­bert elnökölt és előterjesztették a többi tisztségre javasolt személyek neveit. A közgyűlés kettőjüket az egyházme­gyei főjegyzői tisztre választotta meg és elfogadta a tisztségviselőknek jelöltek névsorát. Ezután került sor - istentisz­telet keretében a beiktatásra, melyet dr. Harmati Béla püspök végzett. Liturgus segítői voltak Szirmai Zoltán és Zász- kaliczky Péter. A beiktató igehirdetés textusa Ef 1,17-18 volt. A vezetők felelősségé­ről van itt szó. A vezetőknek tovább kell látniok, mint azoknak, akik reá­juk bízattak. Ha valaki a felelősség lépcsőjén feljebb áll, nem azt jelenti, hogy nagyobb a hatalma, hanem messzebb kell ellátnia. Az egyházban osztott felelősség van, mindenkire bí- zatik valami és azért kell a bölcses­ség, hogy ahová Isten állított, ott előbbre lássanak a vezetők. Ma so­kan az információt keveslik, pedig abból túl sok is van. De a bölcsesség nem egyszerűen információ halmaz. A biblia különbséget tesz tudás, is­meret és bölcsesség között. Az isme­retet meg lehet szerezni, de a böl­csesség kezdete az Úr félelme! Szólt ezután a püspök arról, hogy a főváros területén a keresztyénség majd kétezer éves, ennek hagyományát, örökségét is viszi magával a jelenkor és a bölcsesség ahhoz is kell, hogy ráépül­jünk erre az alapra. De ahhoz is, hogy személyesen legyen közösségünk Isten­nel, Jézussal. Ahhoz kell a lelki szemek megvilágosodása, hogy Krisztus ke­resztjét lássátok és láttassátok, hogy legyen lelki ébredés Pesten! Bolla Árpád esperesi székfoglalója nélkülözött minden sallangot, elhagyta a tiszteletköröket és a közepébe vágott. „Az elmúlt negyvenöt év alatt többféle fertőzést kaptunk, ebből szeretnék hár­mat kiemelni” - kezdte, majd sorra vet­te ezeket. Az első a szekularizáció. melynek ágazatai az elegyháztalano- dás, elvallástalanodás, a keresztyénség- től való elfordulás végül az elistentele- nedés voltak. Végső eredménye ennek a folyamatnak odafordulás a világ felé, sőt gyakran a nihil felé. Ez a világjelen­ség nálunk is elterjedt - segítséget kell adnunk az ebben a betegségben szenve­dőknek. A második az ideológiai ateiz­mus fertőzése volt, mely a sejtjeinket programozta át. Az élő Jézust kell be­mutatnunk az ebben szenvedőknek. Végül a harmadik a diktatúra, annak személyiségromboló hatása. .Ezt a ha­tást a menekültügyi munka során bősé­gesen tapasztalhattam. Milyen ellen­szérumunk van? Tudatosítani kell mindezt, hogy ne engedjük megfertőz- tetni magunkat. Ne áltassuk magun­kat: két nemzedék viseli a keresztelet- lenséget, a pogányságot, mely az er­kölcstelenségbe torkollik. Jézus szava szól: Én vagyok! Ne féljetek! Csak csend kellene hozzá, meghalljuk. Szólj Uram, hallja a te szolgád ... így kellene kezdeni. Tehetnénk már valami szépet Jézusért, hogy lássák, nem halott, ha­nem él! Mindenkit hívok, sok a tenni­való! Kifejezte bizalmát és együttmű­ködési készségét a különböző csopor­tok, egyesületek, szövetségek felé, sok jó szint hoztak egyházunk életébe. Az egész beszédet áthatotta az a mondat, mely a végén így formálódott: Bízza­tok! Senki ne csüggedjen el! Pintér Győző felügyelő először be­mutatkozott, mivel erre a rövid vá­lasztási idő alatt nem volt alkalma. Építészmérnök, aki a 40-es évek végén az ébredés hatása alá kerül, egy evan- gélizáció során ragadja meg Krisztus szeretete, még diák korában. Később a tordasi gyülekezet laikus munkása, aki tanfolyamot végez és bizonyít­vánnyal rendelkezik. Jelenleg a kispes­ti gyülekezetben végzi ezt a szolgála­tot. Mint felügyelő, szeretné szolgála­tával segíteni, hogy minél többen talál­kozzanak Krisztus szeretetével és le­gyenek tanúi. A gyülekezben egyfor­mán fontosnak tartom a tradíciót és az ébredést - mondta beszéde során és azt is, hogy legyen közösség, mely egy­másért szolgál. Megemlítette a lelké­szek közötti élő közösség, fratemitás elengedhetetlen szükségét is, de ala­kuljon a közösség a gyülekezetben is. Többféle kegyességi forma is élhet egy gyülekezetben. Legfőbb kérdése ma egyháznak és gyülekezetnek: hogyan fogunk megújulni a szeretetben? Eh­hez kell felsorakoznunk és ehhez kért támogatást és imádságot befejezéskép­pen. Számos üdvözlés, közöttük dr. Frenkl Róbert országos felügyelő és Szebik Imre püspök szavai, valamint Paul Hansen dán lelkész barátunk me­leg köszöntése fejezte ki, hogy ehhez az induláshoz milyen széles körben álla­nak oda a támogatók és imádkpzók. Az üdvözlések sora a fehér asztalnál is folytatódott, jelezvén, hogy sokak sze­retete és barátsága áll az új vezetők mellett. vendéi is, meg kell vizsgálnunk, ki élt vele vissza egyháza és szolgatár­sai kárára. Jó volt, szükséges volt a három előkészítő, vitaindító előadás. Ti­zenhármán szólaltak meg a vitá­ban és nagyon fegyelmezetten és tárgyszerűen szóltak. A vita során egyes elemek ismétlődtek is, ezzel mintegy nyomatékot adva egy-egy jelenségnek. Ilyen volt pl. a diakó­niai teológia kötelező volta -, le- het-e egyáltalán kötelező teológiá­ról beszélni? Azután az eredetére vonatkozólag többen vallották, hogy nem elég négy évtizedet csu­pán áttekinteni - előbb is volt dia­kóniai teológia, de azt meg kell vizsgálni, mi volt a torzulás és mit kell elítélni. A tyrannizmust le kell választani róla. Arról is szóltak, hogy nem volt komplett teológiai rendszer, csupán hitünk aktuális megvallása. A baj csak az, hogy abszolutizálták. Többen szóltak a bűnbánat hangján - mindnyájan besározódtunk, mert akkor és ott nem mertük elmondani: nem vál­laljuk. Magunkat csaljuk meg, ha azt hisszük, már átléptünk az újba és még nem zártuk le ezt a kérdést. Nagyon sürgősen le kell zárni a múltat, hangzott az igény. Görcsö­ket kell feloldani, ldjelölni az új tennivalókat és munkára gyűjteni az embereket. Jogos bírálat érte a „társadalmi diakóniát”, amely a kontraszelek­ció megalapozása volt. Előtérbe kell hozni azokat, akik emiatt szenvedtek. Ma igen fontos a misz- sziói koncepció. Többen jutottak el hozzászólá­sukban - egészen természetesen - a zsinat szükségességéhez. A türel­metlenség hangja csupán azért je­lentkezett, mert már úgy érzik töb­ben, késésben vagyunk. Ugyanak­kor a felkészülés tempóját is lassú­nak tartották. Egyik hozzászólás a korosztály problémát is elővette. Vajon értik-e a fiatalok az egészet? Két őszinte kérdés hangzott: Ho­gyan prédikálnak a fiatalok? és Hol tegyük le a diakóniai teológia terhét? Egyik nyugdíjas lelkész a végén örömét fejezte ki: ennyi el­lentét között meg tudtuk hallgatni égymást, ez is egy lépés volt a lezá­rásban. Hálára vagyunk kötelez­ve! (Folytatás a 3. oldalon)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom