Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-04-22 / 16. szám

r 7 • Aki hiszi ezt az igét, hogy Krisztus az ő javára halt meg s támadott fel, azon Krisztus feltáma­dása megmutatja erejét. Újjászületik tőle, azaz Isten képmása szerinti új teremtmény lesz be­lőle. Luther I ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 55. ÉVFOLYAM 16. SZÁM 1990. ÁPRILIS 22. HÚSVÉT UTÁNI 1. VASÁRNAP QUASI MODO GENITI ÁRA: 8,50 Ft ■■■■■■■ A konfirmandusokról a gyüle- keztekben általában örömmel szoktak beszélni. Nagy öröm a vizsga napja, amikor a fiatalok szép feleletekkel bizonyítják, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban, esetleg években mennyi mindent tanultak meg az egyház és a helyi gyülekezet történetéből, milyen bibliaismeretre és hittani ismere­tekre tettek szert. A konfirmációi istentisztelet is valóságos örömün­nep. A virágokkal gazdagon feldí­szített oltár, sőt az egész templom a maga bódító illatával csodálatos ünnepi hangulatot ébreszt a ben­sőnkben. Az ünneplőbe öltözött kis csapat látványa melengető ér­zéseket kelt. Sokszor a saját rég­volt konfirmációnk emlékei ébre­deznek bennünk. Valamit igyek­szünk felidézni a magunk ifjúságá­nak örömeiből. így lesz a mai kon­firmációkon való részvételünk a saját konfirmációnk reneszánszá­vá, a korábbi szövetségkötésünk megújításává. Együtt veszünk úr­vacsorát a fiatalokkal, s együtt in­dulunk új útra velük. A konfirmandusokkal együtt mindig vizsgázik az egész mai gyü­lekezet is. Amikor a kérdések el­hangzanak, s amíg a feleletek a padokból megszólalnak, mindenki magában felel. A gyülekezet tagjai is úgy érzik, hogy a kérdés nekik is szólt. Minden szülő számára sze­mélyes kérdéssé lesz, hogy vajon tud-e arra a kérdésre felelni, ami­ről a gyermekét megkérdezték. A kérdések feltevésekor lesz nyil­vánvalóvá, hogy bizony komoly munka, tanulás kellett ahhoz, hog a kérdésekre a megfelelő válaszo­kat megtanulják a fiatalok. Ezt a komoly munkát nem lehet megta­karítani a konfirmációra való elő­készületnél. Ezért kell sokszor kéz­be venni a konfirmációi kátét, Bib­liát és az énekeskönyvet, meg talán még egyebeket is, hogy meg tud­junk felelni a kérdésekre. Jézusról, .Megváltó Urunkról sokat kell ta­nulnunk, hogy igazán megismer­jük Őt. A konfirmációi vizsga azonban csak az első lépés, a tanu­lás itt nem állhat meg. Minden konfirmációi istentisz­teleten nagyon jelentős mozzanat a vallástétel. Ebben a konfirmandu­KONFIRMANDUSOKRÓL KONFIRMANDUSOKNAK Konfirmációi hitvallástétel sok arról tesznek bizonyságot, hogy amit tanultak, az nem csupán értelmük ismeretévé vált, az egy­ben szívük, hitük vallástétele is. Minden konfirmációra való felké­szítésnek a célja az, hpgy ilyen érte­lemben hangozzék el a valíástétel. A reménységünk az, hogy valóban el is jutnak a konfirmandusok a Krisztusban való hit meggyőződé­sére. Nagyon sokat jelenthet ebben a tekintetben lelkészek hitből&olyó bizonyságtétele. Sokan indultak el a hit útján a konfirmációban lelké­szüktől kapott indítás alapján. Rendkívül fontos azonban az a családi háttér is, ami a fiatalokat a szülői otthonban körülveszi. Bib­liát olvasó, imádkozó, a hit útján járó és a keresztyén szeretet gya­korlatában élő szülők otthonában a gyermek is hamarabb megismer­heti a keresztyén hit és szeretet út­ját. Nagy tehát a felelősségünk gyermekeink hitét illetően. * Mit tudunk a konfirmáció alkal­(Archív fotó) mával ajándékba adni konfirman­dusainknak? Nagyon sokszor érté­kes ékszer, gyűrű vagy nyaklánc az ajándék. Az egyház a gyülekezet ajándéka leginkább egy Biblia. Ez kifejezi azt, hogy a további életúra is nagyon szükséges, kifjezetten nélkülözhetetlen útravaló a Bibliai az Isten igéje. Ha azt szeretnénk, - már pedig az az óhajunk, - hogy a fiaink és leányaink minél inkább megismerjék Isten szeretetét és a hit útját, akkor kezükbe kell ad­nunk a Bibliát. Isten igéjének sze- retetére kell nevelni gyermekein­ket. Természetesen el kell vezet­nünk őket a gyülekezetbe is, ahol Isten igéjének hirdetését hallgat­hatják. A hit ugyanis hallásból van, mégpedig Isten igéjének a hal­lásából. Az lenne igazán jó, ha fia­taljaink a konfirmációval nem be­fejeznék az Isten igéjének tanulá­sát, hanem éppenséggel rákapná­nak annak jó ízére» a mind jobban és jobban keresnék az alkalmakat, ahol az igét hallgathatják. A konfirmáció az első úrvacso­ravétel alkalma. Drága lehetőség a bűneink bocsánatának elnyerésé­re, az Istennel és embertársainkkal való megbékélésre. Istennek nagy ajándéka, amit nem csupán éle­tünkben egyszer akar adni. Azért vannak az egyházi év rendjében meghatározott böjti, bűnbánati vasárnapok és időszakok, hogy él­jünk a lehetőséggel, és keresssük meg a bűnbocsánat elnyerésének és a megújulásnak az alkalmait. Bizonyára minden gyülekezetben megvan a gyakori úrvacsoravétel­nek a lehetősége. Talán többször is, mint ahányszor élünk vele. Úgy gondoljuk, talán annyira mégsem vagyunk bűnösek, hogy nagyon sűrűn vegyük. Luther Márton fi­gyelmezteti a keresztyéneket, hogy aki nem érzi, hogy szüksége van az úrvacsorára, annak kell igazán vennie, hiszen éppen az a bűne, hogy nem tartja magát bűnösnek. Szép szokás, hogy a konfirmációi istentiszteleten a konfirmandus hozzátartozói is vesznek úrvacso­rát, de ha csak ilyen ritka és rend­kívüli alkalmakra várunk, nem marad valóban csak szokás? Nagyon szép kifejezése a közös­ségnek az, hogy a konfirmáció al­kalmával együtt van az istentiszte­leten az egész család. Ez a közös­ség lehet egyben imádkozó hátvéd is. A teljesebb jogú keresztyén élet útján induló fiatal maga mögött tudhatja^ az érte imádkozó család és gyülekezet közösségét. Ennek megtapasztatalása erősítheti őt a hit harcában. Ezért van szükség a továbbiakban is ilyen közösségre. Megvan a lehetőség ilyen közösség megtalálására és alakítására. Ifjú­sági bibliakör, konferenciára, tá­borozásra összegyülekező fiatalok csapata lehet ilyen egymás terhé­nek hordozásában, egymásért való imádkozásban is buzgolkodó kö­zösség. Nem kell magunkra ma­radnunk gondjainkkal, problé­máinkkal. Lehet találnunk társat, akivel megoszthatunk örömöt és bánatot, aki segít a megoldás kere­sésében és megtalálásában. Ilyen közösséget ajándékozhat nekünk egyházunk. Istennek legyen érte hála! Vető Béla Megkésett tiszteletadás Karner Károly, Sólyom Jenő és Wiczián Dezső emlékére DR. SÓLYOM JENŐ SZÉKFOGLALÓ BESZÉDE (Folytatás) in. Tisztelt Közgyűlés! Egyházi törvénykönyvünk jelenlegi formájában szinte alig tesz említést az egyházkerületi felügyelő feladatairól, azon az általánosságon túl, hogy a püs­pökkel együtt felelős az egyházkerület jó rendjéért. A zsinatnak, sok egyéb feladat mellett ezzel kapcsolatban is újonnan kell fogalmaznia, mit is vár egy egyházkerületi felügyelőtől. Tisztá­zandó azt is, fenntartandó-e, hogy a kerületi felügyelőt élethossziglan vá­lasztják. A magam részéről természete­sebbnek tartanám, ha erre a tisztségre is minden ciklusban új választás lenne. Amennyiben szerkezeti változásokat is elhatározna a zsinat, esetleg a kerüle­tek beosztását megváltoztatná, úgy an­nak a Déli Egyházkerületi felügyelői tisztem automatikus megszűnésével kell járnia. Akár az egyik, akár a másik esetben, a gyülekezetek lehetőséget kapnának, hogy új egyházkerületi felü­gyelőt válasszanak. A jelenlegi felügye­lő pedig, ha erejét meghaladónak bizo­nyul a feladat, tisztességgel vonulhatna vissza. A jelen, törvényileg alig szabályozott helyzetnek viszont talán éppen az az előnye, hogy a felügyelők a saját kariz­májuk szerint szolgálhatnak, s maguk alakíthatják munkamódszereiket. Erre utalt a meghívóra választott ige is: „Különbségek vannak a szolgálatok­ban, de az Úr ugyanaz” (lKor 12, 5). Ugyanazt az Urat akarom szolgálni, mint az egyházkerület minden más tisztségviselője, de a magam adottsá­gaival. Mint természettudományokkal foglalkozó, s egyébként is inkább befe­lé forduló egyén, nem pedig a szavak evangélikus egyházhoz való ragaszko­dásomat, egyházszeretetemet tudom felajánlani. Az első feladat, melyet magam előtt látok az egyházon belül, a megbékélés szolgálata. Az Országos Egyházi El­nökség az elmúlt héten felhívásban for­dult a gyülekezetekhez, hívekhez, lelké­szekhez, s ebben kéri, hogy „együttes erővel, egységben és szeretetben egy­mást segítve építsük gyülekezeteink életét, végezzük az evangélium szolgá­latát”. A magam részéről szeretnék én is ennek a folyamatnak az elősegítője lenni. Kész vagyok bárkivel párbeszé­det, bármely csoporttal beszélgetést folytatni, hogy egymást jobban megis­merve megszüntessük azt á bizalmat­lanságot, mely némelyekben még min­dig él a jelenlegi egyházi vezetőkkel szemben is, az utóbbi években bekövet­kezett teljes személyi megújulás ellené­re. Lehet, hogy az egyházi rehabilitáci­ók során nem mindenki kapta még meg azt az elégtételt, melyre számított, hi­szen sokakban esetleg csak belül élnek azok az emlékek, hogyan nyomorítot­ták meg lelkészi szolgálatukban egyko­ri egyházi vezetők őket, formális elíté­lés nélkül, s igy jogi rehabilitációra sem tarthatnak, vagy nem is tartanak igényt. Hány olyan egyháztagunk lehe­tett, akiknek a hitét rendítette meg egyesek viselkedése? Ezért szimbolikus értékűnek találnám, ha ez az új egyházi vezetés sommásan bocsánatot kérne mindazokért a bűnökért, melyeket ko­rábbi püspökök és felügyelők követtek el lelkészek vagy egyháztagok ellen. A megbékélés szolgálata mellett a másik legsürgősebb feladatnak, amint megújulást érzem. Mint felügyelőnek, itt azoknak a külső feltételeknek a megteremtésén kell munkálkodnom, hogy az evangélium minél több ember­hez juthasson el. Ami ezen túl van, az már a Szentlélek munkája, s ezért csak imádkozni tudunk. Hadd emeljem ki ezzel kapcsolatban az ifjúság kérdését. Mint három gyer­mek édesapja, különös felelősséget ér­zek azért, hogy a gyermekek, fiatalok is minél nagyobb számban találják meg Jézust. Ma, amikor szinte divattá lett a keresztyén szellemű nevelés emlegetése, azt szeretném, ha az iskolai, gyülekeze­ti hitoktatásunkon keresztül ez nem egyszerűen egy zsidó-keresztyén erköl­csi rend megismerését jelentené, hanem egy Jézushoz kötődő, és evangélikus hitvallásunkon alapuló keresztyén élet kiindulópontja lenne. Ennek alapfelté­tele a gyülekezeti ifjúsági és gyermek- munka kiszélesítése, az ifjúsági evange­lizációs lehetőségek növelése. Az egy­házkerület vezetőinek nyilvánvaló fel­adata, hogy minden lehetséges támoga­tást megadjanak a gyülekezeteknek eh­hez a munkához is. Hamadiknak hadd említsem a kül­földön élő magyar evangélikusokkal tartandó kapcsolatok kérdését. Ez két okból is közel áll a szívemhez. Egy­részt, mert családunk Erdélyből, Ko­lozsvárról került Sopronon keresztül Budapestre. Magam is ott születtem, ott is kereszteltek meg. Másrészt, mert több évig éltünk Nyugat-Európában, s kerültünk kapcsolatba az ottani ma­gyar lelkigondozói munkával. Most,1 amikor Nyugat-Európa felé megnyíl­tak a kapuk, s rendszeressé váltak a kapcsolatok az ott szolgáló lelkészek­délyben élő testvéreink is szabadabban vallhatják meg hitüket és nemzeti ho­vatartozásukat, nagyon fontosnak tar­tom, hogy egymástól kölcsönösen ta­nulva, egymást erősítve tudjuk a nyelvi és hitbeli közösséget építeni. Végül hadd szóljak egy olyan kérdés­ről, ahol sok mindent újra kell gondol­nunk, s amely terület szintén közel esik hozzám. Az elmúlt évek hivatalos ideo­lógiája feloldhatatlan ellentétet látott a hit és tudomány között, különösképp a hit és a természettudományok között. Most pedig olyan valaki áll itt az egy­házkerület felügyelőjeként, aki Istenbe vetett hitét soha nem tagadta meg, ugyanakkor a természettudomány egyik ágának, a fizikának a művelésé­ben bizonyos elismerést ért el. Ez a helyzet nemcsak számomra volt kihí­vás, hanem kihívás lehet az egész egy­ház számára is. Még aktuálisabbá teszi ezt a kérdést az, hogy a magát tudományosnak hir­dető marxi ideológia befolyásának az összeomlásával sokakban a tudomány iránti bizalom is összeomlott. Tapasz­taljuk ugyan a keresztyénség befolyá­sának a növekedését, de ijesztő módon terjednek a keresztyénségtől idegen, ir­racionális, misztikus elképzelések. Ez mutatja talán legjobban azt, hogy a tudománynak nem a keresztyén hit volt az ellentéte. Ez az ellentét csak látszóla­gos volt, a tudomány módszereinek az abszolutizálásából fakadt. Pedig a tu­domány és a hit a világban való tájéko­zódásunknak két különböző módját, különböző szintjét jelenti. A maguk sa­játos módszereivel más kérdésre keres­nek választ. Vegyük azonban észre ko- molvan. hoev a teriedő irracinnsliTmiiB ígértük olvasóinknak, hogy az Or­szágos Egyházi Bíróság által nemrég rehabilitált vezető egyházi személyisé­gek sorában Túróczy Zoltán püspök mellett megemlékezünk a méltatlanul mellőzött - Ordass püspök szavai sze­rint 1958 nyarán „csúfosan elkerge­tett” - három teológiai tanárunk sorsá­ról. Mind egyházi, mind tudományos vi­lági körökben mindhármukat.feltétlen tisztelet és megbecsülés övezte. Mivel azonban a „fordulat éve” (1948) után is bátran fenntartották addigi meggyő­ződésüket, egyre több támadásnak vol­tak kitéve az állami szervek és néhány velük együttműködő vezető egyházi személyiség részéről. Amikor elérkezett a vízválasztó 1956-os esztendő, annak nyarán a kö­vetkező 1956/57-es tanévre a Teológiai Akadémia dr. Wiczián Dezsőt, az Egye­temes Egyháztörténet tanárát válasz­totta meg dékánnak, helyettesül pedig dr. Sólyom Jenőt, a Magyar Protestáns Egyháztörténet és Egyházjog tanárát prodékánnak. A Rákosi-korszakkal szembeni ellenállás, majd felkelés esz­méi áthatották a teológus ifjúságot is. 1956. október 31-én a teológiai tanárok és a hallgatók is csatlakoztak a buda­pesti evangélikus ifjúság Nyilatkozatá­hoz, amely többek között a következő­ket mondta ki: „.. .Az evangélikus egy­ház tanításához és hagyományaihoz hűen teljes szívvel azonosítjuk magun­kat a magyar nép hősies szabadsághar­cával, amelyet hazánk függetlenségéért vív... Készek vagyunk részt venni a rend helyreállításában, a megbékélés előmozdításában és népünk jövendőjé­nek építésében... Meg vagyunk győ­ződve aról, hogy a magyar nemzet kiví­vott függetlenségével együtt a teljes val­lásszabadságot is elnyeri és az egyház­nak teljes szabadság biztosittatik arra, hogy Istentől rendelt mindenfajta szol­gálatát korlátozás nélkül végezhes­se.,,” Az egyház hozzáállásának megítélé­se azonban egy év leforgása után nega­tív és ellenséges lett az illetékes állami tényezők részéről. Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal akkori el­nöke egy általa összehívatott lelkészi értekezleten 1958. január 24-én nyíltan kijelentette: „az evangélikus egyház­ban nem az egyház életének megfelelő politika folyt, hanem az evangélikus egyházban is ellenforradalom játszó­dott le”. Ebben az időpontban már nem Wi­czián Dezső, hanem dr. Nagy Gyula, a rendszeres teológiai tanszék tanára volt az Akadémia dékánja. Az állam az ezt követő hónapokban egyre erélyesebb „tisztogatásokra” szánta el magát mind a lelkészi karban, mind az Aka­démián és a Teológus Otthonban. Az utóbbi éléről eltávolította annak (má­sodszor megbízott) igazgatóját, Veöre- ös Imrét és helyébe a számára megbíz­hatóbb Fekete István hévízgyörki lel­készt helyezte. Sürgősen gondoskodott arról is, hogy a forradalmi időkben NDK-ban kutatómunkát végző dr. Pálfy Miklós hazajöjjön és 1958 szep­temberére átvegye mind a dékáni, mind az otthonigazgatói tisztet. Ekkorra - közelebbről az 1958 nya­rán - egyházi és állami utasításra össze­hívott Tanári Kari Ülésen adta a dékán a Kar tudomására, hogy az egyházi vezetőség három professzort kényszer- nyugdíjazott. E három köztiszteletben álló tanár a 61 éves Karner Károly, az 54 éves Sólyom Jenő és az 58 éves Wi­czián Dezső voltak. A döntés kizárólag politikai indíté­kát az is bizonyítja, hogy az „azonnali hatállyal” történt olyan értelemben, hogy nevezetteknek többé tilos volt az Akadémiára belépniök, sőt tilos volt otthonukban való meglátogatásuk is! Igaz, egyházi nyugdíjazásukat csak 1959. január 1-i hatállyal hajtották végre, de Mihályfi Ernő egyetemes fel­ügyelő, egyetemes közgyűlési világi el­nök és Vető Lajos püspök, egyetemes közgyűlési lelkészi elnök „erre az időre szabadságolta és a további tanári mű­ködés alól” felmentette őket. Fájdalmas és az egyházunk számára különösen is tragikus időszak volt 1958 dereka. Ma is átérezzük, ha lepergetjük az akkori dübörgő eseményeket: június 18-án közölte Horváth János ÁEH el­nök Mihályfi felügyelővel, hogy az El­nöki Tanács nem fogadta el Dezséry László 1956 őszi lemondását; ezt kö­zölte a felügyelő Ordass Lajossal, aki másnap átadta a püspöki hivatalt; a Déli Egyházkerület presbitériuma júni­us 24-én felkérte Dezséry Lászlót a püspöki hivatal átvételére, aki a maga szemszögéből adott nekik „tájékozta­tást”, majd bejelentette lemondását; ez utóbbihoz az Elnöki Tanács augusztus 25-én hozzájárult, majd szeptember 1- jén a Déli Egyházkerület presbitériuma a püspöki tisztre ajánlotta Káldy Zol­tán pécsi esperest. A politikai és egyházpolitikai bosszú áldozataiul esett három tanár nélkül, megcsonkítva kezdte el az új tanévet és a mai egyháztörténészek ítélete szerint egyik legnehezebb évtizedét a Teológiai Akadémia. Nemcsak professzorai, ha­nem hallgatói is megcsonkultak: sokan estek áldozatul 1956-os bátor kiállásuk drákói következményeinek. A lelkészi kar és a teológusok bizal­ma és szeretete azonban tovább kísérte nehéz életpályájukon az „elkergetett” professzorokat. Egyikük, Wiczián De­zső súlyos szívbajt kapott és már 1961. december 7-én váratlanul elhunyt. Nekrológját az egyházi lapok nem kö­zölték ! Temetésén mégis az egész teoló­gus ifjúság és 57 lelkész kísérte a Far­kasréten. - Sólyom Jenő kényszemyug- díjazásakor hat gyermeket, köztük öt iskolást kellett, hogy neveljen feleségé­vel együtt. Alázatosan hordozta csak­nem két évtizeden át a sorsát, mint az Országos Egyház egyik beosztott - és csak élete végén vezető - levéltárosa. 1976 karácsony napján hunyt el család­ja tagjainak imádkozó jelenlétében, hamvait kívánsága szerint a kolozsvári szülőföld házsongárdi temetőjébe he­lyezték. - A három száműzött közül legtovább Karner Károly professzor élt. Tudományának tárházából a mindvégig mellőzött negyed évszázad idején is sok gazdag anyagot hozott napfényre - részben Kovács Károly írói néven -, így a Hellenizmusról, Ró­máról és a zsidóságról (1969), az Apo­kalipszisről (1974) és sok más teológiai és kulturális témakörről. Életének 88. évében, 1984. október 25-én hunyt el soproni felsőlövéri otthonában, ahol barátai és tisztelő, főleg egykori tanít­ványai gyakran meglátogatták. Mindhárom professzornak tanítvá­nya voltam. Mindháromnak nagyon sokat köszönhetek. Hitük, tudásuk és helytállásuk példakép értékű számom­ra. Ezért nemcsak mint országos egy­házi bíró, nem is csak mint egyháztör­ténész, hanem mint hálás tanítvány te­szem le e sorokkal jelképes sírjukra az utókor köszönetének a koszorúját. Fabiny Tibor ségünkkel ellentétben van. Ebben kell meglátnunk az igazi kihívást, itt kell természettudósoknak és lelkészeknek együtt fellépniök. A tudomány és hit szembeállításá­nak következménye volt a hittudo­mány hetének hivatalos részről történő tagadása. Ez azzal a következménnyel járt, hogy az egyetemekről, a Tudomá­nyos Akadémiáról száműzték a teoló­giát. Sok más okkal, például az ember­hiánnyal, vagy egy egyoldalú teológiai irány erőltetésével együtt ez is hozzájá­rult ahhoz, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházon belül a teológi­ának mint tudománynak a művelése háttérbe szorult. Most, az új lehetősé­gek kitárulásával, amikor valószínűleg hamarosan a teológiát is elismeri a Ma­gyar Tudományos Akadémia oly tudo­mányágként, melyben akadémiai tudó­mam/Ac T<r\lr*\*»o* « kara lesz, az ezzel járó minden joggal és kötelezettséggel együtt, alaposan meg kell vizsgálnunk, mit tudunk tenni a teológia tudománya hazai művelési lehetőségeinek javítására. IV. Tisztelt Közgyűlés! A bevezetésben mondott köszönete- ken túl, s mindazok felett köszönetét mondok Istennek eddigi szeretetéért, mellyel életemben eddig vezetett. Az Útmutató egyik mai igéjében Ézsaiás próféta arra szólít fel: „Bízzatok az ÚRban mindenkor, mert az ÚR a mi kősziklánk mindörökre!” (Ézs 26,4). Ezt követve, bizalmamat ezután is bele vetem, tőle várok erőt. Kérem további kegyelmét, vezetését, hogy felügyelői munkámban, a fentiekben említett fel­adatok teljesítésében ne az én akara­tom érvényesüljön, hanem az övé, s

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom