Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-04-08 / 14. szám

Evangélikus Élet 1990. április 8. EED Ül irts A GYERMEKEKNEK // KIS TELEFONOM... ff Biztosan sokan ismeritek ezt a gyermekéneket: „Kis telefo­nom van nekem, két összetett kezem..." Az imádságot való­ban lehet a telefonáláshoz ha­sonlítani, hiszen Istent sem lát­juk, de beszélhetünk Vele. Hála Istennek, az imádság „vonala” nem olyan bizonytalan, mint a magyarországi telefonvonalak. Köztudott, mennyi baj vari ná­lunk a telefonokkal: kevés a készülék, nehéz a kapcsolatte­remtés, és sokszor alig értjük egymást, mert rossz a vonal mi­nősége. Persze az imádsággal is vannak problémáink, és a hiba mindig a mi „készülékünkben” van. Hiába van mindig kéznél a két kezünk - sokszor elfelejt­jük imára kulcsolni. Vagy, ha akarunk is beszélni Istennél - nem tudjuk, mit mondjunk Ne­ki. Kérjünk valamit? Vagy talán inkább panaszkodjunk? Néha érezzük, jó lenne megköszönni valamit, dehát tényleg olyan fontos ez? Én azt hiszem, valójában csak akkor akadozik a kap­csolat, ha csak ritkán szólunk Istenhez, ha különleges „ese­mény” az imádkozás. Ha min­dennap kapcsolatban va­gyunk Vele, mint egy jó barát­tal, akkor nem formálgatjuk a szavakat, hanem egyszerűen elmondjuk azt, ami nyomja a szívünket. A legfontosabb azonban, hogy az imádság ne a fogmo­sás és az esti mosakodás sorá­ban álljon. Ne csupán kötelező napirendi pont legyen. Az imádkozás = kapcsolat Isten­nel. S egy kapcsolat semmit sem ér, ha csak az egyik fél akarja, ha csak napi fél percet szánunk rá. Hittanosaimtól megkérdeztem, szerintetek mi­kor lehet imádkozni? Rögtön rávágták a választ: este lefek­vés előtt és az istentiszteleten. És hol lehet imádkozni? Hát természetesen a templomban - hangzott illédelmesen a „vallá­sos” felelet. Igencsak meg vol­tak rökönyödve,' mikor azt mondtam, hogy reggel, délben, délután és este, otthon, iskolá­ban, autóbuszon és kirándulás közben is LEHET imádkozni. Mindenkor és mindenhol érde­mes imádkozni, mert Isten hal­lótávolságon belül van, és „ve­szi az adást". Csak hegyezzé­tek a fületeket, nyissátok ki a szíveteket és a Bibliátokat, és a választ is megkaphatjátok Is­tentől. Nem véletlen, hogy az istentiszteleten, de gyermek- bibliaórán vagy hittanórán is az imádság mindig kapcsoló­dik az igeolvasáshoz, igehirde­téshez, a bibliai üzenet felolva­sásához és megbeszéléséhez, hiszen így jöhet létre igazi pár­beszéd, beszélgetés közöttünk és Isten között. Nemrégiben egyik anyuka újságolta új felfedezését a szü­lői értekezleten: amióta a kislá­nyom hittanra jár, mindig rám­szól otthon: „Anya, te is imád­kozzál!" S nekem is vele kell imádkoznom. Közben rájöttem, nem is rossz dolog ez! Kívánom, hogy Ti is mind­annyian jussatok el erre a bol­dog felismerésre: Jó imádkoz­ni, jó elmondani •örömünket, bánatunkat, kérésünket Isten­nek, mert ö szeret és törődni akar a mi ügyeinkkel. Halljuk meg a bibliai üzenet örömhírét: „Szüntelen imádkozzatok!” Ez nem teljesíthetetlen, túlzó pa­rancs, hanem nagyszerű lehe­tőség, bármikor, bárhol, tehát mindig és mindenhol hívható a „mennyei szám": a hívott Fél „otthon van", szabad a vonal, várja a hívásunkat. Jó beszélgetést! Gáncs Péterné ÚJRAINDUL A ZENEAKADÉMIAI EGYHÁZZENÉSZ-KÉPZÉS Az Egyetemi Tanács határozata alapján a Liszt Ferenc Zeneművé­szeti Főiskolán az 1990/91-es tan­évben hosszú évtizedek után újra megindul az egyetemi szintű egy- házzenész-képzés. Az egyházzene fontosságát már a Zeneakadémia alapítója, Liszt Ferenc is ismétel­ten hangsúlyozta. A két világhábo­rú között Harmat Artúr megalapí­totta az egyházzenei tanszakot, melynek színvonalát Kodály, Gár­donyi, Harmat, Bárdos és mások pártfogása és közreműködése biz­tosította. Mióta a tanszak meg­szűnt (illetve átalakult karvezető- és énektanárképzővé), az egyház­zene is, a széles körű zenekultúra is érzi hiányát. A határozat most újra lehetővé teszi a képzés megin­dítását, talán még előnyösebb kö­rülmények között, mint azelőtt. Az egyházzenei képzés az „Isko­lai ének- és zenetanárképző” (is­mertebb nevén: karvezető) tan­szak kiegészítéseként működik, s ez azt jelenti, hogy az általános zenei tárgyakat a legjobb tanárok­tól, a világi pályán működő kollé­gák közösségében tanulhatja az egyházzenész is. Természetesen éppúgy megkapja a karvezetői és iskolai gyakorlatot, majd ennek el­ismeréseként e diplomákat, mint növendéktársai. Ezen felül viszont intenzív egyházzenei képzésben is részesül, melynek tantárgyai: az egyházzenei irodalom ismerete, li­turgia, gregorián ének, népének, beszéd- és recitálásgyakorlat, egy­házzenei metodika, orgona, latin. A képzés az európai egyházzenei hagyomány egészébe vezet be min­den növendéket. A liturgia tan­tárgy oktatása azonban felekeze- tenként tagolódik, s róla - a létre­jött megállapodás szerint - a meg­felelő egyházi felsőfokú intézet gondoskodik. Az egyházzenei képzés iránt ér­deklődőknek az iskolai ének- és zenetanárképző szakon, annak kö­vetelményei szerint kell felvételi vizsgát tenniök. A jelentkezéskor előre közlik, hogy egyházzenei képzésben is részesülni kívánnak, s hogy a liturgiát melyik egyház szerint fogják tanulni. Ez a felvéte­li rendszer garantálja, hogy az egy­házzenei képzés színvonalbeli en­gedmény nélkül indulhasson meg. (Mindazoknak, akik további rész­letek után érdeklődnek, a Zenemű­vészeti Főiskola tanulmányi osztá­lya ad felvilágosítást.) Úgy hiszem, hagy örönpi a képzés újraindulása mindazoknak, akik a Musica Sacra ügyét szívükön vise­lik :püspököknek, papoknak, kán­toroknak, karnagyoknak, a szent zenével kapcsolatba kerülő hívek­nek éppúgy, mint azoknak, akik tudják: az egyházzene az általános zenekultúra része, s egyiknek sorsa szorosan összefügg a másikéval is. . Dobszay László VIRÁG- ^ VASÁRNAP IGÉJE Fii 2,5-11 ALÁZATOSAN IS KIRÁLY Igénk csupán a bevonuló Jézusra összpontosít, mi mégis tekintsünk a környezetére is! Fáradt tanítványaival érkezik, szamár háton ülve. Nincs előfutár, mégis sokan várják. Nem előkelőségek, hanem Jeruzsálem városának szegényei. Mit várhatnak az érkezőtől? Szent városuk felszabadítását? A ró­maiak kiűzését? Mindenképpen sorsuk jobbra fordulását. Nem nagy a pompa, de Jézus életében mégis egyedülálló. Éljenzik, áldják! Egyszerű kis ruháikat s zöldágakat szórnak az Úr nevében jövő elé- Nem egyedül érkezik, mégis egyedül van. A nagy zsibongásban útja célját csak Ő tudja. Áldozni jön, engedelmesen, alázatosan az életével - életért! A város­hoz közeledve meg áll a környező dombokon. Nézi a város szépségét és köny gördül le arcán. E város lakóitól távoli az alázat. A népben megmaradt az Istennek is oly sokszor ellen­szegülő dacos gőg. A városba bevonuló Jézus mindezeket tudva hallja a Hozsannát. Azt is tudja, mindez szalmaláng lelkesedés. Néhány nap múlva ezek az ajkak kiáltják - feszítsd meg! Tudja mi vár rá. Tanítványainak hiába mondogatja az úton, minden porcikájukkal tiltakoznak - 0 megy tovább a kereszt útján engedelmesen! Nagyhét küszöbén vagyunk. Forrongó világunk mai ke­resztyénéi várják-e, váijuk-e az érkezőt? Ha igen mit várunk Tőle, tartós-e lelkesedésünk! Ha érkezése csalódást okoz, nem elégíti ki óhajunkat, mit kiáltunk másodszorra! Tanítványai velejártak, a közelében voltak, mégsem tanultak Tőle aláza­tot. A Mesternek sokszor kellett letörni nagyravágyásukat. Bizony mitőlünk is sokszor távoli, amiről igénk beszél az igazi alázat. Az emberek szeretik a dicsőséget, szinte nincs kivétel, ezen keresztyén voltunk sem segít. El szívünkben a nagyravá- gyás. A másik javára nehezen tudunk lemondani, komoly áldozatot hozni. Az emberiség történetében rengeteg közeli és távoli példa bizonysága ennek. Bizony sok alázattal ellentétes dolog játszódik le előttünk kis hazánkban is! Okult-e vajon a mi sokat szenvedett népünk a múltból! A keresztyén világ szolgáljon jó például, tanuljunk Megváltónktól - O valóban király volt és szolgált! Isteni dicsőségét elhagyva jött közénk. Emberré lett, létünk minden nyomorúságát felvéve. Megüre- sítette magát, mindenét odaadta. Úgy uralkodott, hogy szol­gált és szegénnyé lett. Példát mutatva tanítványainak alázat­ban, megmosta lábaikat és mindig a jóra a békességre intette őket. Ha egymásnak szolgáltok szeretetben akkor vagytok az enyéim. Ma is érvényes e drága figyelmeztetése! Sokszor ne­héz elfogadnunk, amit kér. Nehéz megértenünk böjti útját. Hitért, tisztább látásért imádkoznunk kell. Tegyük meg, itt az ideje. Isten kegyelméből új Nagyhét köszöntött reánk! Sok évvel ezelőtt keresztyén édesanyák kettőzött figyelmet fordí­tottak arra imádkoznak-e fiaik és leányaik. Közéjük tartozott az én munkáskezű drága Anyám is! Kérjünk a mi Istenünktől imádkozó és imádkozni tanító édesanyákat! Elcsendesedve figyeljük Megváltónk útját, aki megtehetné, amire egykori tanítványai biztatták, hogy elkerülje a keresztet. De O enge­delmesen és nagy alázattal megy tovább. NAGYCSÜTÖRTÖK IGÉJE lKor 11,23-29 AZ ÚR ASZTALÁNÁL Nagycsütörtök estéjé sok gyülekezetünkben áraszt benső­séges családi hangulatot. Rendszerint a gyakran együtt imád­kozok kis serege van ilyenkor együtt. A biblia órákon részt vevők, a templomban az oltár körül. Őket az Úrvacsora vételéről nem kell tanítani. Együtt imádkozunk azokért, akik Nagypénteken és Húsvétkor térdelnek az oltár elé. Kérve, hogy mindannyiunk számára erő és áldás legyen a Jézus Krisztussal való közösség! Egykor a Mester utoljára volt így együtt terített asztalnál tanítványaival. Az Egyiptomból való szabadulásra emlékezve fogyasztották el a páskavacsorát. A hála és öröm vacsorája volt ez! Jézus új tartalmat ad e vacsorának a régi helyett. Az asztal körül levők nem nagy örömére mint annyiszor most is szenvedéséről és haláláról szól. Majd arról, hogy a kenyér és bor jegyén keresztül mindig velük lesz. Ezért adja testét és vérét! Amikor már testi szemeikkel nem láthatják így erősíti őket. A mi egyházunkban nem emlékvacsora az Ur Szent- Vacsorája, hanem szentség! Drága alkalom, mely erősít a hitben, bűnbocsánatot, életet, igazi újulást, üdvösséget ad! Gondolnak-e erre gyülekezetünk tagjai - amikor az Utolsó vacsorát ábrázoló csodálatos festményekre néznek! A képe­ken látszik a tanítványok sokfélesége is, ott ül az a Júdás, ki érteden maradt Mestere mellett. Számára nem életet, hanem megbánás helyett árulást és halált jelentett e vacsora! Az őrségi szórványban végzem hosszú esztendők óta szolgá­latomat, ahol aránylag nagyon kevés az úrvacsorával élők száma! Úgy vélik e drága asztalközösséggel élni esztendőnként egy-két alkalommal is elég. Rendszeres templomba járók közt, még olyan is van, ki egyáltalán nem él vele! De tapasztalom, ahogy kergetik egymást e szinte sírva rohanó esztendők az alkony felé, többen oda találnak a kegyelem-asztalához! Ma pedig egyre több a nyugtalan összezavart lelkiismeretű ember. Keresik a belső békességet, a lelki egyensúlyt, nyugalmat. Ki is mondják sokszor - óhajtják Isten és embertársaik bocsána­tát! Igen a bűnbocsánat adhat igazi megnyugvást, békességet és felszabadult, örömöt is. Még emberektől is milyen jó ezt hallani. Úgy-e emlékezünk sokan. Hallhattuk drága Szüléink­től! A múlt tavában egyre szépülő kis ámyemlékeim közt ne­kem is van ilyen. Azóta már csendes temetőkertben pihenő Apám, megérdemelten büntetni akart. Rám emelte mérges tekintetét s lendült volna már utána a kéz is. Könnyes szemmel áltam előtte - halkan bócsánatot kérve. Tekintete földerült, eltűntek homlokáról a ráncok, és az ütésre lendülő kéz simoga­tó lett. Nagy boldogság e bocsánat utáni öröm! Kimeríthetet­len gazdagsággal ezt kínálja nekünk Urunk! A hívő ember számára áldott megnyugvást is ad az úrvacsorával való élés. Sok reménytelen-reménykedő gyógyíthatatlan beteg ágyánál kellett megállnom. Könnytől fátyolos szemmel Krisztus testé­nek és vérének vétele után, halk szóval így búcsúztak: „Most már nyugddtan halok meg!” Molnár Jenő „írok. nektek, ifjak...” „Megtaláltuk a Messiást!” Szénási Sándor református konfirmációi olvasókönyvéről Evangélikus egyházunk egyik Achilles-sarka - hazai viszonylat­ban - a hitoktatással és konfirmá­cióval foglalkozó irodalom sze­génysége. Jelen írásommal csak az utóbbira térek ki, sajátosan a fenti címen megjelent testvérkiadvány indítása nyomán. Akár a német, akár a skandi- náv-francia vagy osztrák luthera- nizmus idevonatkozó tevékenysé­gére gondolok, a gazdagon kiállí­tott gyermek- vagy ifjúsági sajtó­termékek - ha nem is formai, de tartalmi vonatkozásukban - ki­csiny és szegény hazai egyházun­kat is elgondolkodtathatják: mi az oka évtizedes, sőt napjainkra is ki­terjedő mulasztásunknak. A nagyon is alkalmatlan idő­pontra - a serdülőkor alsó, 12-13 éves határára - rögzített hazai gya­korlatunkat véleményem szerint amúgy is revízió alá venni és refor­málni kell. Ami pedig irodalmát illeti: sem a konzervatív hangvéte­lű, sem a moderneskedő kísérlet nem váltotta be a hozzá fűzött re­ményeket. Úgy tudom, a fiatalabb lelkésznemzedék néhány tagja egy­házvezetői irányítás mellett igyek­szik már mindent megtenni a mu­lasztás pótlására. Nem nehéz felfedezni eddigi kri­tikai megjegyzéseim indítékait. A fenti gondolatsort Szénási Sán­dor bicskei református esperes nemrég megjelent kátéjának olva­sása indította el bennem. Ez ugyanis követendő példát mutat nekünk arra, hogy miként lehet magas szinten ötvözni a klasszi­kus, tradicionális tanítás anyagát a mai egyházak helyzetének és kér­déseinek korszerű bemutatásával, miként lehet irodalmi példákkal tükröztetni a gondolkodás és a ke­resztyén hit egységét, miként lehet régi igazságokat mai, modem fia­talokkal megértetni. A káté szerzője abból a meggyő­ződésből indul ki, hogy a mai kor információrobbanása idején, ami­kor tömegek éhesen olvasnak, ép­pen a hittudomány területén nem lehetünk igénytelenek és csekély tudásra törekvők. A bibliai igék, a költemények és az énekek a sok irodalmi utalással együtt mind ar­ra szolgálnak, hogy a konfirman­dusok majd később, felnőtt fejjel is újra meg újra elővegyék és házuk népével együtt forgassák a könyv lapjait. A 220 oldalas, 22 fejezetből álló, gazdagon illusztrált könyv abból a helyes előfeltételből indul ki, hogy a konfirmáció a hitrejutás alkal­ma. Ennek a célnak rendeli alá anyagát, amit az is bizonyít, hogy mindjárt a „tananyagot” megelő­zően - éspedig kiváló, mai pedagó­giai érzékkel - a Krisztust megtalá­lás titkáról és öröméről szól. Csak ezután kezdi tárgyalni a keresz- tyénség, az egyház tanítását. Jó, ha mi is felfigyelünk erre: ha evangéli- zálás nélkül tanítjuk fiataljainkat, akkor ne csodálkozzunk, ha kon­firmációjuk után tüneményes gyorsasággal eltűnnek a templom és a lelkész színe elől. Rövid, de alapos egyháztörténe­ti bevezetés után a könyv sorra tárgyalja a három hitágazat: a te­remtés, a megváltás és a megszen­telés kérdéseit. Ezek között a kö­zépső, Jézus Krisztus váltságműve kapja terjedelmében is a legfonto­sabb helyet. A keresztség és az úr­vacsora tárgyalásánál az utóbbi, oly sokat vitatott kérdés olvasásá­nál persze megáll az evangélikus hívő. Nem kielégítő számára a 65. kérdésre adott felelet, hogy t.i. az Úrvacsorában látható jegyek, „a kenyér és a bor Jézus Krisztus megtöretett testét és kiontatott vé­rét jelképezik”. Hitünk szerint - és ebben közelebb állunk katolikus testvéreinkhez - az úrvacsorában Krisztus Urunk valóságos testét és vérét vesszük. De ez az ősi válasz­tótan nem választhat el minket a helvét hitvallású testvéreinktől, legkevésbé pedig e könyv értékei­nek vállalásától. Az egyházról szóló két fejezet külön értéke az ökumené mai hely­zetéről szóló tájékoztatás. Az egyébként korrekt statisztikai ada­toknál egy hiányérzete persze tá­mad az olvasók: nem tűnik ki be­lőle, hogy a protestantizmuson be­lül - ellentétben a hazai helyzettel - világviszonylatban többségben van a lutheranizmus, mint a kálvi- nizmus. E szerény megállapításom annál kevésbé értékítélet, mert vi­lágviszonylatban maga a keresz- tyénség is kisebbség. Ezt a szép, ökumenikus szellemű kátét mi evangélikusok is hálás szívvel köszönjük. Együtt szívlel­jük meg a Szerző utószavának e mondatait: „A konfirmáció nem végállomás, hanem indulás... Az autóvezetői jogosítványt sem azért szerezzük meg, hogy emlékül elte­gyük, hanem azért, hogy birtoká­ban saját magunk járhassuk au­tónkkal az utakat. A konfirmáció önálló hívő életre akar ’képesíte­ni’...” Fabiny Tibor Olvasói levél Mérhető-e az ember számokkal? Van egy gimnázium, ahol nem „kizárólag” a számok törvénye ér­vényesül a felvételinél. Van egy iskola, ahol a gyerme­ket is figyelembe veszik, mint em­bert. Egy iskola, ahol nem csak az számít, hogy hibátlanul teljesít-e a tanuló! Itt többre kíváncsiak, ami nem mérhető számokkal. Az evangélikus gimnáziumban a felvételi beszélgetéseken derülhet ki, hogy ki rádióamatőr, ki beszél kifogástalanul bolgárul vagy ki szaval művészien, s talán az is, mi­lyen a jelleme, habár csak négyes tanuló. Tán ezek különleges esetek? Igen, ezek a különleges esetek is lehetnek értékesek és jók! Leg­alább annyira jók, mint a színtiszta kitűnő bizonyítványok. Köztu­dott, hogy kiváló evangélikus köl­tőnk, Weöres Sándor is bejárta a Dunántúl számos gimnáziumát, mert a „reál-tárgyakból” gyenge tanuló volt. Végülis a soproni egy­házi gimnázium tette lehetővé szá­mára, hogy bátorságot kapjon köl­tői kiteljesedéséhez, mert szigorú­sága mellett a tehetségre, az egyé­niségre is figyelt. A mai állami iskolák a felvételin nem emberségesek, meghatározott a követelmény, a pontszám, s ha valaki alatta teljesít, mehet ahova tud, mert választási lehetősége nem sok van. Ez a felvételi rend­szer nem veszi észre, hogy vannak négyes tanulók, akik azért négye­sek, mert valami másban kiemel- kedőek, s erre több idejük megy el, mint a „tanulnivalókra”. S mégis, ők az érző, értő, meditativ ember­típusok, szemben a mindent hab­zsoló, mindent akaró, „szerzők­kel”. Elismeréssel adózom az evangé­likus gimnázium igazgatójának és kollégáinak, hogy volt lelkierejük és bátorságuk 800 gyermeket meg­hallgatni, s úgy dönteni, ahogy döntöttek. Ez is azt jelenti, hogy ők valamiben többek, kiválóbbak, s ez: az emberség. Gaál Jánosné könyvtár-pedagógia szakos tanár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom