Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-03-25 / 12. szám

Az Úr Jézus egyrészt a világ legnagyobb és egyetlen „bűnöse”, mert hiszen mindnyájunk bűne rajta van, másrészt pedig az egyetlen igaz és szent, mert hiszen senki sem lehet Is­ten előtt igaz és szent, hanem csak őáltala. Luther Laetare A VÁLASZTÁSOKRÓL EGYHÁZI SZEMMEL A nagygyűlés az evangélizációról örvendezz Jeruzsálem... - így kez­dődött a régi egyház istentisztelete a böjti időbe eső 4. vasárnapon. Érde­kes módon nem zsoltárral, hanem egy prófétai igével (Ézs 66,10-11). Mi ennek a prófétai igének átírásával igy kezdjük az istentiszteletet: „örvendj, Isten népe, és akik az Urat keresitek, jöjjetek, és merítsetek az ő vigasztalása forrásából!” Ehhez olvassuk még a 84. zsoltár 3. és 6. versét. Különösnek tűnik, hogy böjtben örvendezésre hivunk. Pedig ez régi egyházi hagyomány. Némely helyen még máig is az a szokás, hogy ezen a vasárnapon rózsaszínű ruhát, vagy stólát visel az istentiszteletet végző pap. Bizonyos, hogy ezen a vasárna­pon a böjt közuepén feldereng valami a húsvét hajnalfényéből. Az egyház már nem tud úgy visszaemlékezni Krisztus szenvedésére és kereszthalá­lára, mintha nem lett volna húsvét, feltámadás. Nem beszélhetünk és nem prédikálhatunk úgy Jézus halá­láról, hogy ne gondoljunk arra a jóté­teményre, amit értünk való szenvedé­se és halála jelent. A mi istentiszteleti rendünkben en­nek a vasárnapnak a témaköre ez: a Krisztus, aki meghalt bűneinkért - az élet kenyere. Az óegyházi evangélium (Jn 6,1-15) nemcsak ezt mondja el, hanem - ha valaki tovább olvassa János evangéliuma 6. részét, megérti - ő örök életre való kenyeret, önma­gát adja nekünk. A rólunk gondos­kodó Jézus többet ad, mint amit az ember vár tőle. Ő a „mennyei ke­nyér”, aki az ő testét és vérét eszi és issza, annak örök éete van. Böjt 4. vasárnapján ezért az úrvacsorára is emlékezünk. Az úrvacsora az újszövetség szent­sége, ezzel függ össze az óegyházi epistola, a levélbeli ige (Gál 4,21-31), amely az új szövetséget hasonlítja össze a régivel. De ebben a levélbeli igében is szó van az örömről, Ézs 54,1-et idézi, azt hangsúlyozva, hogy az új szövetség új életnek a szövetsé­ge. | n Természetesen böjtben az örömre utalást még beárnyékolja a kereszt szomorúsága. Talán nem tévedünk, ha arra gondolunk: Krisztus kereszt­je és szenvedése, böjtben különösen is, mindig a bűnre emlékeztet ben­nünket. Igaz, hogy a keresztről nem beszélhetünk úgy, mintha nem lett volna feltámadás. De a feltámadás, és ajándéka, az új élet most még min­dig eszünkbe juttatja a régit. Ha csak a kenyércsoda történetét nézzük is, meglátjuk benne a tanítványok hitet­lenséget : nem tudják elképzelni, hogy ennyi embernek lehet kenyeret adni, és meglátjuk benne a sokaság tévely­gését: Jézust királlyá akaiják koro­názni, mert kenyeret adott nekik. Azt hiszik, hogy csak ezt hozza Jézus. Laetare - öröm a kereszt árnyéká­ban. Krisztus meghalt bűneinkért, de ő az élet kenyere, az új szövetség szer­zője. Muntag Andor A nemzet életének nagy pilla­nataiban, akár a nemzet sorsá­ban, mindig osztozott, nem­csak puszta jelenlétével, hanem figyelmet keltő szavával, maga­tartásával a hazai evangélikus- ság. Költők, politikusok, tudó­sok emelkedtek ki ebből a hát­térből, vagy éppen egy, az ál­lamhatalommal hite, meggyő­ződése miatt szembekerült, szenvedést vállaló püspök sor­sa jelentett üzenetet itthon és határainkon túl a magyarság, sajátosan a lutheranizmus helyzetéről. Nagy pillanat, amikor nem­zeti és egyházi remények talál­koznak. Ilyen pillanat - utólag is végtelen hosszúnak tűnő év­tizedek után - a szabad válasz­tások tavaszi reménye. Igaz, a vetélkedő pártok az evilági élet megjobbitásának programjá­val toborozzák híveiket, míg az egyház az örök élet reménysé­gét hirdeti. De az egyház szá­mára is fontosak az emberi élet értékei. Ezért is osztozik a nem­zet örömében, üdvözli a szabad választásokat, mert ezek azt a reményt hordozzák, hogy az említett értékek többek között az igazság, az erkölcs és minde­nek felett a szeretet ősi értékei - ismét meghatározókká vál­nak a magyar nép életében. Ne féljünk a spirituális, a lel­ki és a világi kifejezések kap­csolatától. Az evangélium min­denkihez szól, Isten kegyelme,, mindenkit hív. A közelgő hús­véti ünnepek, a kereszt és az üres sír üzenete egyetemes üze­net, demokratikusabb, min­denkit érintőbb, minden más üzenetnél. Minden párt hívei­nek szüksége van Jézus Krisz­tusra. Nem pártokat támogat az egyház, hanem az evangé­lium hirdetésén és a keresztyén emberek szóval és élettel meg­valósított bizonyságtételén ke­resztül - sokféle módon - jelen van a nép életében, munkálko­dik a megújuláson. Hirdeti az egyház a történelem Urának erejét, hatalmát a nemzet életé­nek új esélyében, ismét csak, nem társadalmi rendszerek mellett, vagy ellen állástfoglal­va, hanem az igazság, a megbé­kélés, a szeretet evangéliumát közvetítve. Az embertelenség, a gyűlölet, az igaztalanság nem rendszerek, hanem az emberi természet sajátja, a bűn követ­kezménye, ami századunkban már többízben történelmi - ke­gyetlen társadalmi rendszere­ket létrehozó - méreteket öl­tött. Ezért is jól tudjuk, hogy csak az evangélium fénye iga­zíthat el, hiszen a nemzeti meg­újulás reményének nagy pilla­natában azt is látnunk kell, hogy az egyház, az intézmény- rendszer is többször gyengének bizonyult, nem emelte fel sza­vát embertelenségek ellen, tá­mogatott - félreértve küldeté­sét - társadalmi rendszereket. Nem fogadkoznunk kell, ha­nem okulnunk. És ezt tanúsíta­nunk abban, hogy a rajtunk álló eszközökkel munkáljuk egyházunk megújulását. Itt is van párhuzam társadalmi és egyházi folyamatok között. Amit a magyar nép számára a szabad választások jelentenek, azt jelenti majd az egyház szá­mára a zsinat. Mindkettő azt az ígéretet hordozza, hogy a folyamat eredményeként olyan új törvényhozás, illetve új tör­vények születnek majd, ame­lyek hozzájárulnak a nemzet, az egyház életének a felvirágo- zásához, hogy ismét öröm lesz magyarnak, lutheránusnak len­ni. Korszakváltásban, rendszer- váltásban élünk. 1989-90. örömteli, nehéz hónapjai előz­ték meg a szabad választáso­kat. Láttuk a csodát. Egy mű­ködő parlament - még a régi rendszer szülötte - fogadott el olyan sarkalatos törvényeket, amelyeket már az új rend jegyé­ben szerveződő pártok munka­társaival együtt alakítottak ki, megteremtve ezzel a békés át­menet alapját. Be kell vallanunk, példa le­het ez számunkra is. Dialógus készség, vitakultúra, konszen­zus nélkül a zsinat nem hívható össze, még kevésbé alkothat új, jó törvényeket. Több oka van annak, hogy 1991-re tervezzük a zsinat hivatalos megnyitását. Magam a fő oknak azt tartom, hogy alkalmassá kell válnunk a zsinatra, a párbeszédre, az al­kotó tevékenységre. Meg kell szabadulnunk előítéleteinktől, félelmeinktől, indulatainktól, keserűségeinktől... egyaránt. Nefn könnyű, de láthattuk, hogy lehet. Nem keresztyének is képesek voltak rá. A régi rendben hatalomra kerültek- kel, de a reformot munkálók- kal tudtak együtt dolgozni a régi rendet teljes egészében el­utasítók, de a nemzet jövőjét indulatoknál, rövidlejáratú po­litikai érdekeknél fontosabb­nak tartók. Megértem, hogy a lelkészek számára sajátosan nehéz átélni az ő helyzetükön talán a leg­többet változtató fordulatot. Hiszen ők szinte kinyilvánítva voltak másodrendű állampol­gárok, sokféle kísértésnek, nyomorúságnak kitéve. Embe­rileg érthető, ha vannak akik igen nehezen oldódnak, kese­rűek, nem vagy alig képesek dialógusra, bármennyire logi­kusnak látszana a felszabadult öröm a görcsök továbbélése helyett. Sokat hangoztatjuk ma a világiak szolgálatának sokfé­le okból megnőtt fontosságát. Ez azonban nem fedheti el a lelkészek kulcsszerepét, megha­tározó voltukat a megújulási folyamatban. A megbocsátás evangéliuma hirdetőinek ké­pesnek kell lenniök gyakorolni is a megbocsátást jé egymás irá­nyában is. Ez az egyház érdeke, az új kezdet, az új út záloga. Reménységünk, hogy a ma­gyar lutheranizmus a magyar nemzet holnapjában is méltó lesz a tegnaphoz. Reményeink­nek már valóságos hordozói szeretett Gimnáziumunk és egyetemi fakultás rangját visz- szakapott, új épületével is az európaiságot' hangsúlyozó Teológiánk. Már van miért hálát adnunk, pedig még csak az út elején já­runk. Imádságunk kíséri nem­zetünk, egyházunk életének nagy pillanatát. Frenkl Róbert ÉLŐ VÍZ A kikerülhetetlen megbocsátás „Ha valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel. Én, Pál, saját kezemmel írom ezt, én fogom megadni neked, mert nem akarom azt mondani, hogy önmagaddal is tartozol nekem." Filem 18-19 Filemon és Onézimosz, Pál apos­tolban váratlan és nagy segítséget nyert, de ez még nem jelentette az igazi megoldást. Két ember között a szakadék nem tűnhet el belső megengesztelődés nélkül. Mások bármilyen sokat tettek is közeledé­sükre, végső sorban nekik maguk­nak kell találkozniok. Ez pedig nem megy kölcsönös kiengesztelő- dés nélkül. Ami embereket vég­eredményben egymástól elválaszt, az a bűn. A bűnt pedig nem törli el más, csak a megbocsátás. A levélből ugyan nem tűnik ki, de a lélek küzdelmei ismerete alap­ján könnyen elképzelhetjük, hogy Onézimosznak ez a lépés nem ment könnyen. Aligha hiszem, hogy megtérése olyan máról- holnapra történt fordulat lett vol­na. Pál kifejezése: „az én fiam, akit fogságomban szültem” feltételez sok vergődést, vajúdást, szülési fájdalmat. Az evangélium hittel fo­gadása és a Kolosséba való vissza­térés elhatározása se történhetett egyszerre. Különben Pál honnan tudná, hogy Onézimosz olyan jó segítséget jelentett neki. Sok tusa­kodás, világosság-keresés és vajú­dás előzhette meg. Egyik napon Onézimosz azzal kereste fel a fogoly apostolt: „Visszamegyek Kolosséba.” - „Ahonnan megszöktél?” - „Igen!” - „Filemonhoz, akinél már tartha­tatlannak láttad a helyzetedet?” - „És mi lesz azzal a sok keserűség­gel, kínnal, ami miatt nem bírtad már a rabszolgasorsot?” - „Én mindent megbocsátottam.” Két ember egymástól távolodó útja nem kanyarodhat visszafelé e nélkül a döntés nélkül: mindent megbocsátottam. Filemon is ez elé a lecke elé ke­rült. Pál egész levele végeredmény­ben ezt célozza: bocsáss meg Oné­zimosznak, és úgy fogadd vissza, mintha csak egy általad parancsolt üzleti útról tért volna meg. Az elromlott viszony rendeződé­séhez kikerülhetetlen a megbocsá­tás. Ott, ahol egymás szemére hányják a bűnöket, esetleg elhall­gatják vagy visszafojtják egy újabb összeütközésig, ott nem tűnik el a szakadék. Ahol belső megengesz­telődés nélkül, külső rábeszélésre vagy nyomásra szűnik az ellensé­geskedés, ott legfeljebb fegyverszü­net van, aminek bármi könnyen véget vethet. Pál apostolt az teszi bátorrá Filemonhoz intézett kérésében, Onézimosz vétkének megbocsá­tására és tartozása elengedésére nézve, hogy arra hivatkozhat: hiszen magaddal is adós vagy. Te is kegyelemből, érdemed nél­kül kaptál bocsánatot. Régi éle­tedben - rabszolgatartóként? - talán te is nem Krisztus szökevé­nye voltál? És ő mégis elfogadott, minden vétkes tartozásodat elen­gedte. Jézus Krisztus keresztje, az ő engesztelő vérében saját bű­neinkre kapott bocsánat erőt ad az ellenünk elkövetett vétkek megbo­csátására is. Vessük csak össze a magunk Is­ten ellen elkövetett bűnét az embe­rek ellenünk elkövetett vétkével. Ki ne érezné maga kárára az óriási különbséget? S ha mi boldogan ragadtuk meg a magunk sok bűné­nek bocsánatát Jézus áldozatáért, akkor van-e az az ellenünk elköve­tett vétek, az a bántó sérelem, ke­gyetlen jogtalanság, amit ne tud­nánk, ne kellene tudnunk megbo­csátani? A Jézus vérében elfoga­dott bocsánat nemcsak erőt ad a megbocsátásra, hanem kötelez is rá. Mindaz, ami az otthon békessé­gét kikezdi, családban, rokonság­ban évekre elidegenít hozzátarto­zókat, megosztja a gyülekezetét, szembeállítja a társadalmi csopor­tokat csak a száz dénár keretébe tartozik a tízezer talentum nagysá­gához képest, Mt 18,21-35. Nem marad-e ez örök leckénk? A Lutheránus Világszövetség VIII. nagygyűlését megelőzően 1990. január 19-26. között részt ve­hettem az Argentínában, Buenos Aires-ben megrendezett ifjúsági ta­lálkozón. A résztvevők a nagygyű­lés ifjúsági delegátusai, steward-jai, valamint Buenos Aires-i fiatalok voltak, akik a találkozó lebonyolí­tásában nyújtottak segítséget. Közel 200 evangélikus fiatal gyűlt össze a világ minden részéről zös kötélbe kapaszkodnak és ha­ladnak egyre följebb. Nincs veszte­getni való időnk és bár sokszor féle­lem és bizonytalanság tölt el ben­nünket be kell állnunk nekünk is abba a hosszú sorba, amelyben előttünk már apostolok, püspökök, de névtelen asszonyok, fiatalok is álltak az évszázadok során, akik igehirdetésekben, vagy talán egy- egy egyszerű mondatban továbbad­ták a Jézusról szóló Evangéliumot. A világgyülés elnöksége az Evangélikus Teológiai Akadémi­án, hogy plenáris üléseken, munka- csoportokban, bibliarákon és nem utolsó sorban személyes beszélgeté­sekben megpróbáljon elgondolkod­ni a találkozó témáján: „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek.” (Jere­miás 1., 7.) Három főelőadás hangzott el, amely keresztyén küldetésünk há­rom területét világította meg a főté­mához kapcsolódóan. Felelőssé­günk környezetünk, bolygónk megóvásáért, felelősségünk az élet védelmezéséért és végül az Evangé­lium továbbadásáért. Nehéz lenne valamennyi elhang­zott előadásról, bibliatanulmány­ról, megbeszélésről beszámolni, nem is vállalkozom erre, hanem szeretnék kiemelni néhány gondo­latot az evangélizációról, amely az egyik központi kérdése volt találko­zónknak. Barbara Lundblad amerikai lel­késznő nem hagyományos előadást tartott e témáról, hanem mindany- nyiunkat megérintő, felrázó igehir­detést. Az elhengerített kő, az üres sír, a húsvéti örömhír (Márk 16, 2-6) kell, hogy elindítson bennünket a szolgálatra hiszen mindenkinek meg kell tudnia: nincs az a hatal­mas kő, amely megakadályozhatná Isten Szentleikének munkálkodá­sát. Menjünk ki tehát az utcákra, terekre és hirdessük mindenkinek: Jézus Krisztus feltámadt, üres a sír. Hogyan tudjuk azonban mi, fia­talok ezt a szolgálatot végezni? Me­lyek azok a különleges talentumok, ajándékok, amelyek megkönnyítik ezt számunkra? Mennyiben segít bennünket evangélikus identitá­sunk e szolgálatban? Kik azok, aki­ket el kell es el tudunk érni? Ezekre és ehhez hasonló kérdé­sekre kerestük a választ. Mindany- nyiunknak elsősorban közvetlen környezetünkben kell megtalál­nunk a fiatalokat, akiket megszólí­tunk, de sokszor nagyobb az a lé­pés, amelyet meg kell tennünk: be kell lépnünk a betegek, szegények, „reménytelen esetek” világába. Ahe­lyett tehát, hogy az egyház hajójá­nak biztonságos fedélzetéről pró­bálunk meg kiáltani, szólni az em­berekhez, szálljunk ki, hagyjuk el a hajót és menjünk közelebb hozzá­juk. Hallgassuk meg őket, ismeijük meg gondjaikat, beszélgessünk ve­lük, figyeljünk rájuk, szeressük őket. Nem könnyű ez a feladat! Hogy ki ne dőljünk a sorból, szük­ségünk van egymás segítségére, egy közösségre, amely olyan, mint a hegymászók csapata, akik egy kö­Úgy érzem ez az ifjúsági találko­zó mindenképpen segítette felké­szülésünket a nagygyűlésre. Megta­nultuk a szavazások menetét, hall­hattunk a Lutheránus Világszövet­ség régi és új struktúrájáról, azon­ban ami számomra a legfontosabb volt: megismerkedhettünk egymás­sal. Ilyen módon elevenedhetett meg számunkra az eddig - beval­lom őszintén - néha kissé elvont fogalom, a Lutheránus Világszö­vetség. Január 27-én aztán már ismerő­sökként, barátokként indultunk to­vább Curitibába, hogy ott egy kö­zösséget alkotva vegyünk részt a nagygyűlésen. Többünkre vártak feladatok, megbízatások, amelyek­nek eleget kellett tennünk és ame­lyek miatt kicsit szorongva utaz­tunk el az „igazi” konferenciára. Az egyik üyen megbízatás egy- egy bibliacsoport vezetése volt. A gyűlés során összesen négy alka­lommal találkoztak ezek a csopor­tok, hogy megismerjék és meghall­ják az Ige üzenetét, (Máté 5-9. feje­zetei alapján) és gazdagodjanak egymás gondolatainak segítségével is. Minden csoportnak két vezetője volt, az egyik a delegátusok közül, a másik pedig a vendéglátó brazilok közül került ki. Érdekes volt az evangélikus nagygyűlésen megélni az ökumenét: több csoport egyik vezetője római katolikus volt. Ezek a lelkészek és laikusok Brazília kü­lönböző városainak legszegényebb területein végzik szolgálatukat. Cél­juk a nagygyűlés során az volt, hogy a Biblia olvasásának és ma­gyarázatának azt a módját ismer­tessék meg velünk, amely hozzájuk a legközelebb áll és amelynek segít­ségével a legszegényebb, legnyomo­rultabb embereket is sikerül elér­niük. „Nem tudok egy-egy látoga­tás során a családdal beszélgetni anélkül, hogy a szegénység, a nyo­mor szóba ne kerülne. Nem csuk­hatom be a szemem és a fülem!” - mondta egy brazil lelkész a beszél­getések során. „El kell mondanunk nekik, hogy Isten az ő kiáltásukat is meghallgatja.” Saját környeze­tükben kell megkeresniük ezeket az embereket, vállalva a közösséget gondjaikkal, problémáikkal, útmu­tatást és választ keresve súlyos kér­déseikre az Ige fényében. így próbáltunk meg mi is vendé­gek és vendéglátók, európaiak és latin-amerikaiak együtt figyelni az Igére, egy közösséget alkotva, ab­ban a biztos meggyőződésben, hogy Isten ma is meghallja népe kiáltását. Keveházi Klára 55. ÉVFOLYAM 12. SZÁM 1990. MÁRCIUS 25. BÖJT 4. VASÁRNAPJA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom