Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-03-18 / 11. szám

Bűneiteket levetkőzni nem tudjátok, se magatokat cselekedettel megigazítani. Más Valaki kell ah­hoz. Én is csak annyit tehetek, hogy őreá mu­tatok. Jézus Krisztusra, - Isten bárányára. Luther ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP muum . ttmmmtmma Meghallottam népem kiáltását... A világgyűlés női szemmel Nagy izgalommal készültem Brazíliába, a földrajzi, éghajlati különbségeknél persze jobban ér­dekelt az ott élők helyzete. Hogy lehet kibírni a szegénységet, a fé- kezhetetlen inflációt, létbizonyta­lanságot? Mit tehet az egyház a nyomor enyhítésére, a környezet­szennyeződés terjedésének meg­akadályozására? A felgyülemlett kérdésekre az eltelt időben sokféle választ kaptam. Leginkább megle­pett az emberek meleg derűje és optimizmusa, amivel jövőjüket szemlélik. Az első pillanattól kezd­ve, amikor kiléptünk a Sao Paulo-i repülőtér ajtaján és megcsapott a trópusi fülledt, párás levegő, érez­tem: ez egy egészen más világ, nem szabad európai mércével mérni. Megerősödött hitem: Isten való­ban válaszol népe kiáltására, látja a szenvedést - de mi sem lehetünk némák a nélkülözés, nyomor lát­tán. Az egyház küldetéséből követ­kezik, hogy fel kell emelnie szavát a szegényekért, elnyomottakért. Éreztetni kell velük szolidaritásun­kat, csak így lesz hiteles az evangé­lium-hirdetésünk, valódi a közös­ségünk egymással. Túl az előadásokon, nyilatkoza­tokon és vitákon egy nagygyűlés igazi értékét a találkozások adják. Nagyszerű érzés volt látni, hogy mennyire hasonlóak a gond­jaink, örömeink, vagy éppen egé­szen eltérőek. Afrikában most ke­rül napirendre a nők lelkésszé ava­tásának kérdése. Indiában veszély­ben van a család, Latin-Ameriká- ban égető probléma, hogy az egy­ház politizáljon-e vagy nem. Pi- (Folytatás a 3. oldalony A kifogyhatatlan kincsesház rAz én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban. A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen." Fii 4,19-20 Oculi „Szemeim mindenkor az Úr­ra néznek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat. Tekints reám és könyörülj rajtam, mert árva és szegény vágyók! Hozzád emelem, Uram, lelkemet! Iste­nem, benned bízom, ne szégye­nüljek meg!” (Zsolt 24,ló- ló. l-2) Ennek az istentisztele­tet kezdő zsoltárnak latin szö­vegéből, első szavából kapta a böjti időbe eső 3. vasárnap a nevét: Oculi. Ha valaki ismeri a zsoltárt, vagy csak figyelmesen olvassa, rájön, hogy nem a megszokott sorrendben következnek versei, hanem fel vannak cserélve. En­nek az az oka, hogy nem egy­szerű zsoltár-olvasásról van szó, hanem a zsoltárokból válo­gatott igéről, amelyet az isten- tisztelet bevezetésére szántak. Ezt más vasárnapapokon is megfigylehetjük. Keresztyén őseink így akartak rámutatni a vasárnapnak jellegére. Az isten­tiszteletet bevezető imádság (amelyet latinul introitus-nak, belépőnek neveztek) utal a va­sárnapnak az egyházi esztendő­ben való helyére, valamiképpen azokra az evangéliumi és levél­beli igeszakaszokra, amelyeket az istentiszteleten felolvasnak, vagy amelyről prédikálnak. Böjt 3. vasárnapján ezek az igék (idén Lk 11,14-28 és Ef 5,1-9) a bűnnek arról a „tőré­ről” szónak, amely foglyul ejti az embert, és arról a Krisztus­ról, aki áldozatával megszaba­dít a bűn hatalmából. Ennek a vasárnapnak más igéi Krisztus­ról, az Isten Bárányáról szól­nak, arról, hogy Ő magára ve­szi bűneinket, hogy mi szaba­dok lehessünk azoktól. Minden vasárnapon előrete­kintünk nagypéntekre. Nálunk a böjti vasárnapok összefoglaló témája ez a jól ismért mondat: „Krisztus meghalt bűneinkért” - az egyes vasárnapokon pedig arra gondolunk, ki ez a Krisz­tus, aki meghalt bűneinkért. Ebből persze az is kiderül, hogy az értünk szenvedő Krisz­tusról nem tudunk úgy beszél­ni, hogy ne említtessék a bű­nünk. Krisztus szenvedésének története számunkra nem egy­szerű történeti esemény. Nem „visszaemlékezünk” rá, mint valami régmúlt történetre. Ezért van az, hogy a vasárna­pok igéi nem az evangéliumok utolsó fejezeteiből kerülnek ki, hanem más igékből, amelyek­nek Krisztus szenvedésével való kapcsolata azért nyilvánvaló. A mostani vasárnap alapigé­jéről (Ef 5,1-9) lapunk más he­lyén bővebben olvashatunk. Azért itt más években előkerült, vagy majd előkerülő néhány igét érdemes elolvasni. Ilyene­ket, mint Jn 1,29-35; lPt 1,17-21; Jel 5,1-9; Ézs 53,2-7 stb. Ezek mind az értünk meg­halt Krisztusról, Isten Bárá­nyáról szólnak. Ezért tekinthe­tünk föl az Úrra, és imádkoz- hatjuk majd a lelkésszel együtt az istentiszteletet kezdő zsol­tárt: Szemeim mindenkor az Úrra néznek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat. (Oculi mei sem­per ad Dominum...) Muntag Andor JLuTu I (I VI Gyermekkorom első eszmélődé- sei közé tartozik március 15-e meg­ünneplése. Napfényes időben, a katolikus többségű egykori mező­városban az evangélikus esperes tartotta esztendőről esztendőre az ünnepi megemlékezést. Esemény­nek számított a szabadtéren egybe­gyűlt sokaság előtt elmondott, re­torikai élményt jelentő történelmi visszapillantás. Ekkor vésődött lel- kembe Kossuth és Petőfi alakja s velük együtt a szabadság, a függet­lenség eszméje. Gyermekfővel mit sem sejtettem akkor, mily nehezen köszönt majd ránk magyar földön e két kedves vendég. Történelmi tanulmányaim csak elmélyítették bennem 1848 szeretetét. Hazánk történetében először mondja ki a XX. törvénycikk vala­mennyi felekezet egyenjogúságát és a teljes lelkiismereti szabadsá­got. Mennyi kín és fájdalom szegé­lyezte eddig protestáns eleink tör­ténelmi útját s keserves küzdelmét. A szabadságharc korai örömébe is üröm vegyül. A forradalom buká­sa után börtön sötétjében sínylőd­nek püspökeink, Rázga Pál pozso­nyi lelkész életével fizet, Wimmer Ágoston felsőlövői lelkész az emig­ráció keserű kenyerét eszi, a gyüle­kezetekben vasárnapi iskolába sem szabad hívni a gyerekeket. A lelkészeket megfenyegetik, a csá­szári pátens minden önállóságot elrabol az egyháztól egészen 1867- ig. A szabadságvágyat, 1848 hősei­nek tiszteletét azonban nem tudja semmiféle önkény kilopni a ma­gyar nép szívéből. Protestánsként gondolkozni és a haza függetlensé­gét szolgálni valójában egyet je­lent. E kettő úgy tartozik össze, mint két imára kulcsolt kéz. Most érkezünk el sorozatunk főté­májához, a szeretet hídveréséhez. Előbb a feltámadott Jézus lépte át a közte és Saul között levő szaka­dékot, elébe állva a damaszkuszi úton, hogy szeretete rabjává - Pál­lá - s egyúttal minden ember rab­szolgájává tegye a békéltetés szol­gálatára. Három év óta bilincset is hord Krisztusért - a szeretet szol­gálata se kerül kevésbe de nem a maga sorsa érdekli, hanem a két ember között tátongó szakadék. Felveszi Filemon és Onézimosz ügyét, a köztük levő szakadék át­hidalását. Hogyan csinálja ezt? Nem avatkozik abba, melyik hi­bázott. Nem akar igazságot tenni közöttük. Nem bíráskodik felet­tük. Oda ereszkedik mindkettő mellé, magáévá téve mindkettőjük ügyét. Vállalja fenntartás nélkül mind a kettőt. Egészen megható az a melegség, ahogyan egyikről is, másikról is megemlékezik. Filemonról elmondja mind azt a jót, amit hitéről és szeretetéről hal­lott. Feltárja, milyen sok örömük és vigasztalásuk volt benne, s hogy a Szentek szíve megvidámodott és S mennyien emelték áldó kezeiket az égre, csak hogy felvirradjon a szabadság hajnala. Nemzedékek hosszú sora nem fáradt bele a kö­nyörgő fohász imádságának szív mélyéről feltörő őszinte kiáltásá­ba. Világháborúk tüze perzselt. Koldussá, szegénnyé és kiégetté vált a magyar lélek. 1956 októberi forradalma fájdalmas próbálkozás a nemzeti önállóság útján hatal­mas áldozatokkal. Ennél csak a megtorlás keservesebb. S ezt köve­tően félinformációk megtévesztet­ték, féligazságok félrevezették, ha­mis eszmék pedig talmi értékek ra­jongóivá tették a legtöbb magyart. A szabadság és függetlenség vágya mégsem veszett ki a közgondolko­dásból. A hetvenes évek március tizenötödikéi egyre nagyobb félel­met ébresztettek a hatalom akkori képviselőiben. Fiatalok csendes léptei a Lánchídon valójában ve­szélytelenek, mégis mintha lelkiis­meret ébresztői lennének. Emlé­keztetnek a múlt helytálló hőseire, az aradi tizenháromra és a jövő új elképzeléseit sejtetik. Egy évvel ezelőtt újra szabadon és méltón ünnepeltünk. Azóta újra eszmél népünk, rendezi sorait az ország, tanuljuk - tévedések és bukdácsolások árán mit jelent demokratikusan dönteni és tisztel­ni mások miénkkel ellenkező állás­pontját. 1990 márciusának idusán tíz nappal a jövendő sorsunkat meg­határozó szabad választások előtt ünnepelünk. Bölcsességet követel tőlünk az idő, a nagykori érettség megfon­tolt döntését, hogy ne a megtorlás bosszút lihegő indulata, hanem a megvigasztalódott általa. Bár apostoli jogán megparancsolhatná, hogy lelki gyermeke mit cseleked­jen, a szeretetért inkább kéri meg- vénhedett és mártírium felé haladó apostol létére. Előlegezi a bizalmat Filemonnak, hogy bizonyosan a kertnél többet is fog tenni. Onézimoszról, a szökött rab­szolgáról úgy beszél, mint saját fiá­ról, akit fájdalommal szült. Azért írhatja, hogy benne a maga szivét küldi el Filemonnak, kérve, hogy úgy is fogadja azt, mint ahogyan magát az apostolt fogadná. Ilyen a szeretet hídverése. Pál összeöleli a szakadék két oldalán állókat, és kész magát vetni közé­jük a szakadékba. „Ha valamivel megbántott - Onézimosz vagy tartozik neked, nekem ródd fel: én, Pál, saját kezemmel írom ezt, én fogom megfizetni neked.” Gondoljuk el, mi nehezedik Pál­ra: fpgság, bjlincsek. Repülni sze­retne, hogy az evangéliumot minél messzebbre vigye, távoli népekhez, új országokba, és itt kell senyved- nie hosszú rabságban. De mindezt felejti akkor, ha két embert össze­vezérelhet. Kész felvenni egy szö­kött rabszolga vétkét, kártevését, (-------------------------------­Sz écsi Margit Március 15. Zsír fogytán, bor apadtán tengtek a jobbágyfalvak. Füsttelen tűzhelyeken főzték a forradalmat. Nemzetiszín lobogó röpült a szemek előtt, behasadt fecskefarka verte a zöld levegőt. Félelmes tavaszidő láttatott seregeket... Gyönyörű elgondolni azt, ami nem lehetett. V___________________J kö zös sors vállalása és az együttes felelősség jövőt formáló szándéka töltse be a szíveket. Jó lenne már áldozatok nélkül újat kezdeni e múltjában megpró­bált s tengernyi szenvedést átélt magyar nép történelmében. Most két marokra szorítjuk sorsunkat, kezünkben a jövő és lelkűnkben a roppant felelősség. Bárcsak Istenre figyelnénk s nem csupán emberek­re. Akkor méltán imádkozhatjuk együtt Székács József pesti püspök 1848-ban írt himnuszát: „Hozzád hangzik a háladal, mert te műved a diadal, Hatalomnak Istene! Te szóltál a nép szavában, S elporlott saját hamvában A szentelt jog ellene.” hogy betöltse a közte és megkáro­sított gazdája közötti szakadékot. Csoda-e, hogy az ilyen áldozat- készség békét teremt? És vajon csoda-e, hogy ahol ez az önemész­tő és átvállaló készség hiányzik ke­resztyének szívéből és béketörek­véseiből, ott nem sokat gyógyul a világ sebe, és nem akarnak köze­ledni egymáshoz elidegenedett, messze szakadt és egymással szem­be került emberek? Itt érthetjük meg igazán Róm 8,19-et: „A teremtett világ sóvá­rogva váija az Isten fiainak megje­lenését.” A sokféle érdekkel egy­másra uszított, sokféle szakadék­kal végigszántott, az egymással farkasszemet néző vagy egymással szemben közönyössé vált embervi­lág sóvárogva vátja a szakadékok eltüntetésén, az igazi megbékélésen fáradozó, s azért minden áldozat- rakész istenfiakat. Jézus azt mondta a hegyen: „Boldogok, akik békét teremte­nek, mert ők Isten fiainak nevez­tetnek.” (Mt 5,9). Tehát a békén munkálkodók, a megbékélésért ál­dozatot hozók neveztetnek Isten fiainak. Ilyeneket vár sóvárogva a mai világ. Sok keresztyéntől meg lehetne kérdez­ni: milyen Istened van? A válaszok bi­zonyára nagyon különbözőek lenné­nek. Helyes nézőpontra lenne szükség, hogy összehasonlítva kibontakozzon előttünk kinek-kinek istenképe. Leg­többet talán az imádság árulna el arról, kinek milyen az Istene: gyenge, sze­gény, belénevelt, másoktól eltanult, il­lúziókba öltöztetett, szivével soha nem találkozott? „Az én Istenem" - vallja Pál szíve egész meggyőződésével. Nem ellenke­zés ez az Úrtól tanult imádság többes első személyével, hanem bizonyos ta­núskodás a személyes kapcsolat mel­lett. Én-te viszony. Ő megszólitott, én feleltem neki. Ő igényt támasztott rám, én pedig vállaltam őt. Összetartozunk. Nincs titkom előtte. Nem férkőzhetik közénk senki és semmi, ő az enyém, és én az övé vagyok mindenestül. „.. .be fogja tölteni minden szüksége­teket." Az én Istenem gazdag Isten. Kincsesházából telik mindenre. Nála bőséggel megvan, ami nekem hiányzik. Előállhatok minden hiányommal. Le­hetnek azok egyéniek vagy a szolgálat­tal kapcsolatosak. Be fogja tölteni min­den szükségemet. Ehhez nem fér két­ség. Rátehetem az életemet. Luther feleségéről, Bóra Katalinról jegyezték fel, hogy egyszer gyászba öl­tözött, és úgy jött-ment a házban. Félje meglepetve kérdezte: „kit gyászolsz?” - „Meghalt az Isten” - felelte az asz- szony. „Az lehetetlen, hogy mondhatsz ilyet?” - vitázott vele a férje. „Te olyan letört, kedvetlen, elkeseredett vagy, mint akinek nincs élő Istene” - vála­szolta Katalin. Hatott a válasz. Egysze­riben felderült, neküendült a reformá­tor: neki élő, gazdag Istene van, aki betölti minden szükségét. - Lehet, hogy nem úgy, amint képzeltük. Meg­hagy bennünket törékeny cserépedény­nek, „hogy a rendkívüli erőt Isten­nek tulajdonítsuk, és ne magunknak.” (2Kor 4,7). Teljesítetlen hagyja a há­romszori kérést is a tövis eltávolításá­ért, hogy a legnagyobb apostol is meg­tanulja: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erőm erőtlenség útján jut el céljához.” (2Kor 12,7-9) „...dicsőséggel a Krisztus Jézusban." Pál Istene a dicsőség Istene. Ez azt je­lenti, hogy minden emberitől különbö­ző. Mindenek felett való. Előtte csak meghajolni lehet. Még akkor is, ha szá­munkra érthetetlen, indokolhatatlan, megbotránkoztató módon Jézusban je­lenti ki magát. Pál Istenének dicsőséges volta elbírja ezt a botránkoztatást. Hi­szen kicsinységét - jászolbölcső -, szür­keségét - názáreti ács -, kiszolgálta­tottságát - a fájdalmak útja és keresztje - emberekért, mentő szeretetből vállal­ta. S maga-megalázásáért adott neki az Atya oly nevet, hogy előtte minden térd meghajoljon és minden nyelv vall­ja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. (Fii 2,11) Imatárgyak: Termékeny böjti el- csendesedés, mélyebbre tekintés a ke­reszt titkaiba. Kegyességünk, tanúság­tételünk, szolgálatunk sok hiányának felismerése és bánkódva vállalása. A kegyelem kérése töredelemmel és a bűnbocsánat kérése bízó hittel és meg­újulásra törekvéssel. Az elnyert aján­dék örvendező, bátor hirdetése, valósá­gos evangélizálás szóval és teljes élettel. Csepregi Béla Szebik Imre A szeretet hídverése „A szeretet miatt inkább kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is. Krisztusért, kérlek téged az én fiamért, Onézimoszért... fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, én fogom megadni neked..." Fi lem 9-19

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom