Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-11-25 / 47. szám
lluraUfflHHHBI ii»L UMl'flUI ÜlMfflíJ , IliMtIS > 1S MlTLl 14 (I I Iliül* f Ift i (Uli l.H!.»rnBPn®l|-, Ml»' ! II» Ev angélikus Élet 1990. november 25 GYERMEKEKNEK A NAP, A HOLD ÉS A CSILLAGOK Azután ezt mondta Isten: Legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és meghatározó jelei legyenek az ünnepeknek, a napoknak és az esztendőknek. Legyenek ezek világító testek az égbolton, hogy világítsanak a földre. És úgy történt. Megalkotta Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjszaka; meg a csillagokat. Az égboltra helyezte őket Isten, hogy világítsanak a földre, és uralkodjanak nappal meg éjszaka, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó. így lett este, és lett reggel: negyedik nap. (Mózes első könyve 1. rész, 14-19. vers) Szinte hallom a kicsit gúnyos, kételkedő kérdéseidet. Hogy is van ez a dolog? Nem a nap fényétől van a nappal? Szóval előbb volt a nappal és az éjszaka, aztán, hogy mindenki tudja hogy most van ez vagy az, jön a nap, hogy a nappalt jelölje és a hold, hogy az éjszakát? Hogy is van az, hogy Isten az égboltra függesztette az égitesteket? Olyan ez, mint egy karnevál idején valaki kiakasztja a lampionokat? Szinte látom szemedben a TUDOMÁNYOSSÁG biztonságát. Természetesen igazad van. A Nap, a Hold és a csillagok abban a rendszerben működnek, ahogy ezt tanultad. Most azonban próbáld megérteni ezt az igeszakaszt! Amikor ezt az ősi bizonyságtételt - a teremtés történetét - leírták, a világról úgy gondolkoztak, ahogy te is gondolkoznál, ha az előtted járó nemzedékek nem fedezték volna föl azokat az eszközöket, amikkel a világ látható, ha néhányan nem vállalták volna a máglyahalált az igazságért. Hogy is látjuk a világot? Menj ki este egy nagy mezőre! Látsz egy nagy lapot - ezen állsz te. Aztán látsz egy hatalmas sajtburát, ami beborít téged H ez az ég. hatalmas burán pedig kicsi fénylő pontok - a csillagok. Persze, a világ NEM ILYEN. Ő azonban így látta. A leírás azonban nem erről beszél egyszerűen, sőt az, amit lát, nem is annyira fontos. Fontosabb, ahogy ezt látja: ezeket qiind az Isten alkotta. Vannak akik azt mondják: Isten ezen a napon alkotta az időt. Számomra is komoly üzenete ennek a szakasznak az, hogy Isten ünnepeket teremt. Gondold el, milyen szörnyű lenne az életünk ünnepek nélkül. Az elmúlt néhány hónapban alig volt ünnep. (Hacsak nem most ülted a születésnapodat éppen.) Nemsokára azonban itt van a karácsony! Olyan jó lesz megint ünnepelni. Az időt pedig azért adta Isten, hogy figyelmeztessen minket az életünk céljára. A másik nagyon fontos üzenete ennek a szakasznak az, hogy az Isten Ura a csillagoknak és az égitesteknek. Manapság újra divatba jött, hogy sokan keresik a sorsukat a csillagokban. Azt mondják: meg van írva a sorsom a csillagokban. Az újságok tele vannak ezzel a butasággal - úgy hívják: horoszkóp. Sőt, vannak, akik könyvet írnak belőle. Te ne vedd ezt kézbe! Hallgasd csak, mit mond a Biblia. Isten ura a csillagoknak. Az O kezében van a sorsod, nem holmi teremtmények járásában. Isten csak azért teremtette a csillagokat, hogy mi gyönyörködhessünk benne, hogy hozzájuk mérhessük az időt, hogy a hajósok ne tévedjenek el az óceánon. Az Isten alkotta ezt a szédületes rendszert, amiben az égitestek mozognak. Őt dicséri az a nagyon szép rend, amit a legfejlettebb tudomány is csak bámulva csodálhat. A negyedik nap után hogy érted ezt az igét? „És akkor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és forrongása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban. Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóerői megrendülnek. És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik megváltásotok.” (Jézus szavai Lukács evangéliuma szerint, 21. rész, 25-28. vers) K. T. Te mérted ki az időt Te, Uram, aki kívül vagy-az időn, csak mosolyogsz, amikor látod, hogyan viaskodunk mi vele. Jól tudod, mit csinálsz. Nem követsz el hibát. Akkor sem követtél el, amikor kiosztottad az időt az embereknek. Mindenkinek adtál időt, hogy kiszámíthassa, mit is akarsz vele. Igen, van időm Uram. Minden idő az enyém, amit nekem adtál: életemnek évei, éveimnek napjai, napjaimnak órái. Az én dolgom csupán, hogy nyugodtan és tisztán töltsem: hogy megtöltsem úgy, ahogyan Te kívánod, hogy engedelmeskedjem Néked, aki a vizet borrá változtathatod, mint egykor Kínában tetted... Uram, többé már nem időt kérek tőled, hogy ezt vagy azt tehessem, csak kegyelmet kérek Tőled, hogy a nékem adott időben azt tegyem, amit Te akarsz. M. QUOIST MAGYAR REKVIEM- Gondolatok egy filmről Mint egy szárnyasoltár nyílik lassan a börtönkapu, a vörös csillag, mely irritálva törte át a hajnalt, lassan kettéválik és a szárnyasoltár- börtön fő képét, az igazit, a lényegeset, az emberi sorsokban újra és újra megalázottat, véresre vertet, halálra ítéltet és kivégzettet látjuk. Nem a Vörös Csepel, nem az Intemacionálé, nem a megszokott mozgalmi dalok harsognak, a propagandák, a hisztérikusan álharmóniába kergetők, hanem az igazi, arra a korra oly jellemző, bár el nem hangzó: a passió éneke, mely a sok sebtől vérzőről, megfeszítettről szól. Pilinszky sorai válnak szinte képpé „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét.” A hazugság, árulás, bosszú, vér, halál korában megfogalmazódó fajdalom, a vörös csillaggal elfedett világ, a kötelezően harsogott „szabad ország” második éve 1958. Hogy mit is jelent valójában ez a szabadság? A bölcs öreg tanár fogalmazza meg erre a választ Makk Károly új filmjében i „Sose voltunk szabadabbak, mint ott az akasztófa alatt”. Azok az emberek a halálos zárkában együtt voltak. Nemcsak fizikai, de lelki értelemben is. Álmodtak és álmaikban is közös volt sorsuk. Még tudtak álmodni? Álmodniuk kellett, hogy élni tudjanak. Emberként az utolsó napokban is. A gyermekkori ízek, az étel illata. Az Erzsé- bet-napi palacsintáé, mely már elérhetetlen. Csak a kiáltás maradt: Mama. És az ébredés a halált jelentette Péternek, az akkor 18. évét betöltő kamaszhősnek, a börtönben felnőtté váltnak. Aki nemzedékek számára jele a hősiességnek és jele a zsarnokság megfogalmazhatat- lan kegyetlenségének. Aztán a többiek: a cigány, az őrnagy, a tanár, a Tűzoltó utcaiak, a néma. És az álmok újra és újra. Péter nyitja a hatalmas vaskaput, hogy a véresre rugdalt cigány bevigye őket a cigánymennyországba. Boldognak, önfeledten örülőnek igazán ott látjuk együtt a cellatársakat. Csak a tanár és a néma nem álmodik. A bölcs öreg tanárnak a nézete, a forradalomhoz való viszonya másképp fogalmazódik meg, mint az utcákon a tankok elé álló lelkes fiataloké. Aztán ő kezdi el énekelni a zuhanyozóban szívinfarktust kapott fiatal őrnagy halálos ágya mellett a Szózatot, amit átvesz a börtön, amivel eggyé, emberarcúvá válik az a hely, amiről az ávós keretlegények parancsnoka csak azt mondta: istálló. A virrasztás énekéért ott verés, megaláztatás járt. A Kismacskának nevezett lány története a filmben kerek egész. A már-már sokkoló jelenetek között a tragédiában záródó képek egyfajta líraiságot jelentenek. Étel és akasztófa, viz és vér, álom és valóság, szadizmus és töretlen gerinc,, vörös csillag és Máté-passió, Ifjú gárda és Kyrie eleison, egy pontról indult börtönparancsnok és forradalmár. Közhelyekké vált dolgok, tények, szavak. Vagy inkább azt mondanám, olyan feloldhatatlan ellentétek, melyek fölött, hogy az álharmóniát megőrizzék, fegyveres őrök vigyáztak. Szamuely Tibor kijelentése erre a korra is jellemző volt: „A terror a mi kormányzatunk legerősebb fegyvere”. Hiszen, ahogyan a filmben az egyik tiszt fogalmazta: itt minden az elvtársaké: övék az élet, a hulla, a felelősség. Viktor E. Franki sorai jutnak eszembe, melyeket a koncentrációs táborban írt a pszichológus: „Élni végső soron nem jelent mást, mint felelősséget viselni az adott pillanat követelményének megfelelő helytállásért. A követelmény és ezzel együtt a létezés értelme emberről emberre, pillanatról pillanatra változik.” Akkor, a forradalom leverése után két évvel Kádár börtönében ez a halált hozta. Hogy aztán a tenger látszatnyugalmából, a feledtetéséből nemzeti mítoszunk hőseiként ezek az emberek kiemelkedjenek. Nagy László I 0 K N K Nézz föl! ITT Miért éppen itt élek? - a helyet kereső ember kérdése ez. Jogos és fontos kérdés, mert csak akkor érezhetjük bárhol jól magunkat, ha e kérdésre megtaláltuk a feleletet. Haza: az Ószövetség népének az ígéret földjét jelentette. Azt a főidet, amelyet Isten Ábrahámnak ígért. Ábrahám az Isten szavának engedelmes- kedve hagyta el ősei földjét, s az ígéret-igéje által ez a föld mindig fontos volt Ábrahám népének. De vajon minket, akik nem az ígéret Földjén telepedtünk meg, mi köt ide? Miért legyen fontos számunkra a Kárpátok medencéje, s a Duna-Ti- sza köze, a Balaton, az Őrség, Szabolcs, vagy országunk bármely tája? Miért legyen fontos számunkra az a szó, az a nyelv, amely a világpolgárok számára csak értelmetlen karattyolás? S miért van az, hogy azok, akiket távol sodort a történelem, vagy a szerzés vágya, azok hosszú évek vagy évtizedek után is néhány pohár Egri Bikavérrel és a magyar népdal melankóliájával oldják életük feszültségeit? S amikor faiak dőlnek le, és megnyílik számunkra a VILÁG,\S be is. áramlik hozzánk - feltartóztathatatlanul - s akkor, amikor más országok életszínvonala még hosszú évekig az egyiptomi húsosfazék csábításával vonz, akkor MIT JELENT AZ, HOGY MAGYAR VAGYOK - mégha oly tótos, vagy svábos is a nevem? Mindent elárasztanak az amerikás izek, dallamok, ritmusok, látványok, módszerek, eszmék, érzések. De jelent-e valamit számunkra - többletként - az országunk kies tája, a történelem, amely oly keményen próbálta meg ezt a maroknyi csapatot, a vers gondolata, amely Balassi pennáját írásra mozgatta, a dal, amelynek dallamával a balatoni halász evezett a vízre, a ballada, amely a gyermek számára adta tovább a betyárok érdek- védelmi szolgálatát és sorsát, az ínycsiklandó íz, a szemet gyönyörködtető minta a főkötőn? Reformátor eleink a zsidó nép sorsához hasonlították népünk sorsát. Nem azért, hogy a kiválasztottsági tudat elbizakodottá tegyen, hanem azért, mert tényleg vannak párhuzamok a két nap történelme között. Az Ószövetséget olvasva felfedezheted ezeket te is. De mi célja van Istennek e néppel? A szülőföldünk, a nemzetiségi hovatartozásunk adottság. Születésünk előtt senki sem töltetett ki velünk egy kérdőívet, hogy hol, a föld melyik sarkában akarjuk meglátni a napvilágot, s azt sem tesztelték, hogy melyik nyelvhez lesz érzékünk. Itt születtünk, s ezt az ISTEN AJÁNDÉKAKÉNT élhetjük meg. De vajon Pál apostol nem volt kozmopolita? Ment mindenfelé, hajón, gyalog vagy lóháton, nem kötötte őt a HAZA? Nem ő mondta, hogy nekünk a mennyben van polgárjogunk? Hát akkor miért kell görcsösen ragaszkodni egy zsebkendőnyi földhöz, hazánkhoz? Rengeteg kérdés. S hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyikre pontos és frappáns feleletet tudok adni. Két hasonló esetről tudok, de lehet, hogy ilyet ti is hallottatok. Az egyik egy dunántúli kis faluban történt meg. A tavalyi év márciusi ünnepe - 15-e - mindnyájunknak új élményeket jelentett. Korlátok nélkül ünnepelhettünk. Én is lelkesen készültem az ünnepségre. S az egyik ház előtt - ahol az öreg Gyula bácsi élt, megrozzant egészséggel, romlott látással és hallással - kifeszítve egy kopott, megfakult címeres zászlót csattogtatott a tavaszi szél. Évtizedekig ládában hevert, s mikor újra lehetővé vált a magyarság nagy ünnepének megölése, Gyula bácsi elővette. Ez a zászló nem lobogott mindenfele szélnek, s ott akkor a felvirradó szabadságot hirdette. A rejtekről napfényre került a szabadság jele. Hasonló zászlók - rejtve őrzött magyar zászlók kerültek elő idén Erdélyben. A féltve őrzött, vandálok elől, a gyűlölet elől rejtett kincs ládában vészelte át azt az időt, amikor nem lehetett nyilvánvaló még a szív érzése. De mindenkinek van ilyen zászlója! Neked is. S még egy gondolat: túl azon, hogy e hazában, ebben az országban, ITT élünk, mégsem feledkezhetünk meg arról, hogy nincsen maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Ezért imádkozhatunk mindennap: Jöjjön el a Te ORSZÁGOD. ifj. Bence Imre ALÁZAT Mintha mára eltűnt volna. Vitákat, arcokat figyelve, felcsattanó hangokat hallgatva, magabiztos mozdulatok vagy egyenesen ökölbe szorított kezek előtt megtorpanva az erőszak térhódítását éljük át szinte mindenütt. „Elég volt az udvarias- kodásból, az állandó fejet hajtásból, a megalázkodásból!” Valóban, az álbékével együtt eltűnt az örök engedékenység, a meggyőződés nélküli hajbókolás külső kényszere, és hangosabb lett a világ - de alázat volt az, ami mára elfogyott? Alázat és megalázkodás között a különbség látszólag csak hajszálnyi, valójában ég és föld. A megalázkodás a gyávák és számítók egérútkeresése; az alázat a bátrak méltósága. A megalázkodás képmutató, az alázat őszinte. A megalázkodó megveti azt, aki előtt térdet hajt, az alázatos tudja, végtelen magasságban van fölötte Valaki. „Tudom, hogy hűtlen voltam” - vallotta Dávid, Izrael első embere, és kész volt nyilvános bűnbánatot tartani. „Koldusok vagyunk” - sóhajtotta életére visz- szatekintve Luther. Jézus az alázatosok között is példa nélkül áll. Nehezen találunk szavakat, hogy visszaadjuk önfelejtő hallgatását, s légszomj fog el, ha megpróbáljuk megérteni, hogyan mondott le mindenről és hogyan fogadta el a teljes függést egyedül az Atyától. De vele éljük át leginkább: hogyan érik az alázat hatalommá. Nem földi hatalommá. Boldogok a (lelki) szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok a tökéletlenek, a „nem komplettek”, akik minél inkább átélik saját fogyatékosságukat, annál többet megsejthetnek a menny Gazdájának teljességéből. ADVENTI KALENDÁRIUM Karácsony méltó megünneplésére készít föl az Adventi kalendárium, talán inkább antológia vagy almanach, persze csak az év egy részére, ádventre szólóan. A Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg, Bodrog Miklós és Ugrin Aranka válogatta a bibliai és irodalmi idézeteket, műveket, december napjaira, elsejétől Karácsony napjáig, vagyis huszonötödikéig, ökumenikusnak mondható a gyűjtemény, az evangélikus szerzők közül is hadd emeljük ki Ordass Lajos és Veöreös Imre nevét, mutatóba. Költők, írók, igehirdetők műveiből szemelgettek a válogatók, igényesen, ügyelve mindig arra, hogy vers, elbeszélés, vallomás vagy grafika egyaránt állja a magas mércét is. Könnyebb és nehezebb olvasnivaló egyaránt található a kivitelére is szép kötetben, amelyhez egy betlehemi játék szövege, kivágható papír betlehem, és négy képes levelezőlap is tartozik; ezeken a Nemzeti Galéria tulajdonában lévő, ádventi vagy karácsonyi témájú művek láthatók. Naponkénti olvasásra valók ezek a szemelvények, éppúgy, mint valaha az almanach: bárcsak fölélesztene egy szép hagyományt, nemcsak az olvasásét, hanem a közös olvasásét is. Családi körben éppúgy helye van ennek, mint gyülekezeti alkalmakon. Szolgáló könyv az Adventi kaién- dárium, vallástételek szép, tanulságos és élvezetes sorozata. HM Az első levél Bátortalanul, sőt kissé kételkedve kértem első cikkemben hozzászólásotokat, témajavaslataitokat. Egy barátom arra buzdított, hogy vegyem alacsonyabbra a mércét, akkor talán mernek írni az olvasók. Gondolkodtam is, mi módon lehetne lazábbra, lezserebbre fogni a rovatot. Most felfüggesztem a gondolkodást - mármint e téren megjött az első levél. Közreadom. „Egy éve olvasom az »Evangélikus Élete-et, és pont kapóra jött a cikke. Nemrégiben voltam Gyenesdiáson, és nagyon megütköztem néhány ember felfogásán. Sokak például egyáltalán nem tartják irreálisnak azt, hogy discóba, koncertekre járjanak, és ha kedvük tartja, úgymond »felcsíp- jeneke egy lányt, és esetleg néhány hét múlva már »dobják«is egy másik kedvéért. Véleményem szerint a disco a keresztyén ember életével összeférhetetlen, és nem ismerem el kulturált szórakozásnak. (A koncertet még kevésbé, mivel zenét hallgatni otthon is lehet.) A koncertek alatt a rock, heavy metal, és más kétes hírű együtteseket értek. A lányok »felcsipésével« még kevésbé értek egyet, mivel a Biblia csak a jegyességet és a házasságot ismeri el, mint Istennek tetsző kapcsolatot. Szerintem egy keresztyén embernek a Biblia szerint kellene élnie, ha mégoly nehéz is az (természetesen nekem is nagyon nehéz, sokszor elbukom, de a Szentírás szerint akarok élni). Szerintem a discók elterjedésének »köszönhetőke a futó kapcsolatok, és az, hogy a felebaráti szeretet kihalóban van. Szeretném még megemlíteni, a káros szenvedélyeket, ami szerintem szintén nem keresztyén emberhez méltó. Sajnálatos, hogy sokszor vezetőink, akiknek példát kellene mutatniuk, nem tudják legyűrni ezeket a szenvedélyeket. Levelem célja, hogy az »Evangélikus Elét« fiátaloknak szóló hasábjain egy oly ári vitafórumot indítsak el, ahol személyeskedés nélkül mindenki megírja felvetett problémáimra véleményét. Köszönettel: Romhalmi Tamás. * Kedves Tamás! Egyelőre váratlak még válaszommal. Hallgassuk meg mások véleményét is! Szeretettel: Bencze András Egy volt intézeti mozgássérült gondolatai, I. Doktor Hozelka: A hódítás ábécéje című könyvének olvasásakor jutottak eszembe intézeti életem „élményei”, és társaim, akikhez a rokkantság sorsközössége kapcsol. Ezt írja: „Vannak olyan alkatú emberek, akik képtelenek ismeretséget kötni... Szinte megszületésüktől kezdve állandó környezetben élnek, és ismerőseik körét nem szívesen bővítik, ületve fel sem merül bennük. Nem is tudják, hogyan fogjanak hozzá.” Az, hogy képtelen vagyok ismeretséget kötni, lehetne a magánügyem. De tizenöt évig voltam mozgássérült-intézetek lakója, s tudom, hogy az ott élők kilencven százaléka ismerőseinek körét nem tudja bővíteni, nem tud tartós kapcsolatot teremteni. Kísérletek bizonyítják, hogy az állandóan szűk térbe zárt csoport tagjainál nagy valószínűséggel személyiségzavarok alakulnak ki (szenilitás, homoszexualitás stb.). „A céltalan, eredménytelen életből adódik az agresszivitás. Kollektív eredménytelenség eredménye kollektív agresszivitás.” (Dr. Ransch- burg Jenő, Új hullám, 1988. Vi. 23.) Az intézetben adva van a kollektív eredménytelenség. A kapcsolatteremtésben különösen. Nálunk az agresszivitás, a szenilitás, a kapcsolatteremtés képességének hiánya nem „ráépült” a személyiségünkre. Ez az alap. Társra várunk, mind reménytelenebbül. A levegő egyre sűrűbb és sűrűbb lesz körülöttünk. Ismerőseink társkeresésre késztetnek. Késztetnek, de nem segítenek. Nem próbálják a helyünkbe képzelni magukat. S a feszültségtől már-már belül is lebénulunk. Lépni nem tudunk, csak létezni. Azt is csak épphogy: a határon. A senki földjén. Állandósult szokásainktól nem tudunk szabadulni : kemény a fantomvár fala. A normálisnál szemérmesebbé válunk, majd, ha nincs megoldás, ez az ellenkezőjébe csap át. Intézeti mozgássérült társaink közül nem volna szabad házastársat választani. Miért? Az intézeti élet, az állandó, kényszerű összezártság deformált személyiséget kényszerít ránk. S ott erről nem beszélnek. Nem figyelmeztetnek, hogy a kapcsolatteremtéssel gondunk lesz. így bénultságunk mellett még tudatlanságunknak is ki vagyunk szolgáltatva. És ott vannak a mozgási, közlekedési nehézségek... Persze kezdetben még minden más: amikor egy emberpalánta bekerül az intézetbe, emberi kapcsolatai természetes úton alakulnak. Később már csak egy-két emberrel tart kapcsolatot intenzíven. A többieket marja. Még később már mindenkit mar. Mindenkit mar, de egyedül maradni képtelen! Ez az ellentmondásos helyzet hova vezet? - Az intézetlek önzők, érzelmeket kegyetlenül eltiprók, csak az anyagiakkal törődök - így foglalta össze ismerősei véleményét egy beszélgetőpartnerem, hozzátéve, hogy neki is ez a benyomása. Alig valamit tudunk csak a külvilágról, a másikról, önmagunkól. Az intézeti lét az őszinteség és az emberismeret ellen hat. Gondozóink azonban ezt nem képesek felismerni, vagy nem akarják figyelembe venni. Emberismeretünk hiányából fakad, hogy nem ismerjük sem önmagunk, sem a másik lelki reflexeinek működését. A helyzet drámája, hogy helytelen lépéseinkért csak minket hibáztatnak, nem tudják a tüneteket összefüggő, nagy egészben nézni. önmagunkba zárva meghalunk, meghaltunk. Törvényszerű, hogy így legyen? Ez a sorsunk, melynek'ketrecébe valamilyen vak, megnevezhetetlen erő belepréselt? Pedig állapotunkból előnyök is származhatnának ! Hozelka írja: „.. .a hátrányos körülmények lehetnek sajátos előnyök forrásai is. A közös érdek ugyanis mindkét fél oldaláról megtalálható.” A partner érdeke, hogy valaki végre ráfigyeljen. Ezt a mozgássérült, helyhez kötöttségéből adódóan, hatványozottan megadhatja. A mi érdekünk nyitni a világ felé, s ezt csak egészséges partnerral tudjuk véghezvinni. Az azonban még keresztyén körökben is csodaszámba megy, hogy valaki ilyen kapcsolatot vállaljon. Hallom a vádat: - A magam beszűkült mozgásterébe akarok egy egészséges embert belekényszeríteni. Azt is mondják: - Ez önzés. Bizonyára az. De kétségbeesett önzés. S eltűnődöm: - Vajon akik kényelmi okokból nem vállalnak ilyen együttlétet, ők nem önzők? Mi nem választottuk „önzésünket”, belekényszerültünk. Ránkszakadt. Csak folyamatos segítséggel tudnánk lebontani a fantomvárat, amiben élünk, a fantomszemélyiséget, amilyenek vagyunk. Séd Endre
