Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-28 / 43. szám

Evangélikus tlet 1990. október 28. A reformáció igéi Nem halok meg, hanem élek Zsolt 118,17 A VASÁRNAP IGÉJE • \ KRISZTUS KÖVETÉSE AZ IDŐBEN Efezus 5,15-20 A reformáció igéi közé tartozik a 118. zsoltár 17. verse is: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak tetteit!” Nem azért kell ezt az ószövetségi ige­verset ide sorolnunk, mert olyan bibliai igazságot fejez ki, amit a reforftiáció hozott elő a feledés homá­lyából, s tartott magasra, hogy mindenki lássa. Refor­mátorunknak, Luther Mártonnal volt ez a zsoltár a legkedvesebb zsoltára, s ebben is a 17. vers volt a számára olyan sokat mondó isteni üzenet, amit ko- burgi tartózkodása idején szobája falára is felirt lati­nul : „Non moriar, séd vivam, et narrabo opera Domi­ni!” Bizonyára sokan ismerik Lühnsdorf Károlynak Lutherről készült rézkarcát, ami alatt ez az idézett latin szöveg olvasható. Luther egy helyen így ír erről a zsoltárról: „Ez az én zsoltárom, szeretem ezt, mert sokszor volt nagy segítségemre, sok nagy bajomból segített ki, ahol sem császár, sem királyok, sem böl­csek és okosok, sem szentek nem segíthettek volna.” Ez a zsoltár, ami reformátorunknak olyan sokat jelentett, Istennek velünk, emberekkel levő szeretetét hirdeti, és azért ad hálát. így lehetett ez Luthernek sok csalódása, szenvedése és tusakodása között mindig vigasztalást nyújtó isteni üzenet. Nem kimondottan Istennek a Krisztusban megjelent szeretetét tolmá­csolja. Mégis lehetetlen úgy hallgatnunk a zsoltár szavait, hogy ne gondoljunk Megváltó Urunkra, Aki a halálból életre támadt, hogy ezzel pecsétet tegyen az Isten szeretetének bizonyságát adó okmányra. Jézus feltámadt! A halálnak nem volt akkora hatalma, hogy végleg elnyelje Őt. Ő lett a győztes. Ezt a húsvéti hírt adja tudtul számunkra ez a zsoltár is. A húsvéti hitet ébreszti bennünk ez az ószövetségi igevers is. Éppen ezért lehet reménységet, vigasztalást, bátorítást adó ma számunkra is ez az ige sok reménytelensé­günk, szomorúságunk és félelmeink közepette. Bűn, fájdalom és halál helyett igazság, öröm és élet jelent meg számunkra Jézusban. Jézus feltámadása nyitotta meg számunkra is az utat a feltámadáson át az örök életre. Nem lehet, hogy Vajda János versének csak a reménytelen kérdéséig jussunk el: „Hát semmi, de semmi, ami vigasztal, Ott túl amaz árkon újra tavasszal?” Meg kell érkeznünk a költő reményteljes válaszához is: „Ott túl a kereszt fán suttogja a szél, Kinyílik a rózsa, kihajt i levél.’ Pál apostol szaván keresztül Isten figyelmeztet: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.’ (lKor 15,19) Jézus feltámadást biztosít számunkra is. Az Ő feltámadása kapunyitás az Isten örökkévaló országába. Luthernek a zsoltárból tanult legszemélye­sebb hitvallása a mi vallástételünkké is válhat. Sok­szor halljuk vagy mondjuk magunk is a súlyos beteg sok keresztet hordozó emberről: Megváltás volt (vagy lenne) számára a halál. Nem a halál a megváltás! Jézus Krisztus a Megváltó, halála és feltámadása által van megváltás, s mondhatom el én is; Nem halok meg, hanem élek. Sírban pihenő szeretteimre is elmondhatom: nem haltak meg, mert élnek Isten szeretetében, az Ő emlé­kezetében, és feltámadnak majd egyszer az utolsó napon. Ez az, amit szabad hinnem és hirdetnem. Isten szabadító, üdvözítő munkája őket is kihozza a sírból. 'Ezekben a napokban sokan járják a temetőket, felke­resik elhunyt szeretteik sírját. Vajon milyen gondola­tok kísérik a virágok elhelyezésének, gyertyák gyújtá­sának kegyeletes szép szokását? Él-e a feltámadás hite bennünk? Vigasztal-e bennünket az a reménység, hogy lesz feltámadás? Mi az elhunytak felől való reménységünk? Az Isten szabadításának értelme az, hogy szolgálat­ba állít. Sohasem szabad csak magamnak megtartani az Isten szeretetéről szóló örömhírt. Az Isten szabadí­tó szeretetének megtapasztalása arra kötelez, hogy az Ő hatalmáról és nagyságáról bizonyságot tegyek egész életemben. Luther Márton számára is hatalmas elkötelezést jelentett Isten üdvözítő, megtartó szerete­tének életében való ismételt átélése. Bizonyossá lett számára az, hogy Isten kegyelmének bősége azért árad rá olyan hatalmasan, hogy ő is Isten szolgálatá­ba állítsa egész életét és minden cselekedetét. Ezt várja tőlünk is az Úr. Vető Béla Az Evangélikus Lelki Segély Szolgálat legközelebbi csendeshetét Piliscsabán az Evangélikus Missziói Otthonban tartja november 11-17-ig. erre az alka­lomra szeretettel hívjuk mindazokat az alkoholizmusból és különböző megkö- tözöttségekből szabadulni vágyó test­véreinket, akik szabadulásukhoz segít­séget szeretnének kapni. Készséggel igyekszünk segíteni a megtérés és új élet útjának megtalásábanrj^z együtjlét ya-j sárnap délután kezdődik és a zárónap délelőttjén fejeződik be. Ennek a csen­deshétnek a részvételi díja személyen­ként 1200,- Ft. Szeretnénk azonban ennek az összegnek a csökkentését azáltal lehetővé tenni, hogy kérjük és reméljük a szolgálatért felelősséget ér­ző testvéreink adományát. Hálásan kö­szönjük a szolgálat céljára eddig kül­dött adományokat, s kéfjük továbbra is testvéreink áldozatkészségét. Ado­mányokat az Evangélikus Országos ..Egyház r i csekkszámlájára (512-034725-1) vagy címére (1085 Bu­dapest, Üllői út 24.) potautalványon a „Lelki Segély Szolgálat céljára” meg­jelöléssel lehet küldeni. Csendeshe­tünk költségeihez egyházi segélyfor­rásból is kapunk támogatást, de szükségünk van testvéreink adomá­nyaira is, mert szeretnénk az alkal­mat a résztvevők számára költség- mentessé tenni. A minden kegyelem Ura áldásának reményében kérjük testvéreink áldozatkészségét és imád­ságát. A jelentkezéseket az, alábbi' címre kérjük küldeni: Nagyváti Pál, Bétel -Evangélikus Missziók -Otthon (2081 Piliscsaba, Széchenyi u. 8.) „Hétköznapi rohanásunkban nincs megállás...”- mondja egy if­júsági énekünk. Belemerülve a munkába a napok sodrásában sokszor csak szombaton döbbe­nünk rá: megint odavan egy hét az életünkből. Gonoszak a napok. Elrohannak velünk kéretlenül és hiába óhajtjuk megragadni a pilla­natot : „oly szép vagy, ó maradj, ne menj!” (Faust), az nem vár ránk, eltűnik szemünk elől. Nem az em­ber az idő ura, sokkal inkább rab­szolgái vagyunk. Ezért nem mind­egy, hogyan élünk benne, esztele­nül, vagy bölcsen. A keresztyén ember élete Krisz­tus-követés az időben. Nem éle­tünk bizonyos napjain, óráiban, hanem a gyorsuló időben kell meg­valósítanunk ezt. Vigyázzatok te­hát, hogyan éltek! Szó szerint itt arról a régi módszerről van szó, hogy sétálva tanulták, tanították a dolgokat. A mi Krisztus tanulá­sunk is mozgásban, nem elkülönít­ve a mindennapoktól történik. Jé­zus követése azonban nem séta, hanem sokszor fárasztó feladat, kereszthordózás. Ezért szólít fel mai igénk figyelmes életvitelre. Figyelnünk kell, mert Isten a múló időben drága alkalmakat rej­tett. Fülünkbe cseng még a Károli fordítás: „Áron is megvegyétek az alkalmat”. Egyszeri, megismétel­hetetlen lehetőségek ezek. Talán egy találkozás, beszélgetés valaki­vel utoljára. Mi gyakran csak utó­lag ismerjük fel életünk nagy per­ceit s de sokszor gyávák vagyunk élni vele. „Voltál már az alkalom temetésén ?”-kérdezi Túrmezei Er­zsébet Elmúlt c. versében. Krisztus követésében is sok alkalom elmú­lik csak azért mert félünk megadni az árát a testvéri szeretetnek, vagy mert gyengeségeinkre hivatko­zunk. Bölcs ember az, aki felismeri Krisztus testvérét minden feléje ér­kezőben. Aki időt szakít másokra, az nem fogja .utólag siratni az el­múlt alkalmat, >A«bölcsesség titka igénk szerint az ÚR akaratának megértése. Ez adhat iránytűt napjainknak. Krisztus követése átállást jelent a saját elképzeléseinkről az Ő akara­tának keresésére. Életünk idejének van gazdája, aki meghatározott céllal hívott létre minket. Ez Jézus, aki a saját munkájába állít be min­ket. Az Ő akaratának elfogadása tesz boldoggá minket. Napjainkban egyre többen van­nak azok, akik életüket a jelen ne­hézségek túlélésére rendezik be. Majd csak lesz valahogy! Nem ter­veznek, gondolkoznak előre, ezt másokra hagyják. Itt azonban nem erről van szó! Isten akaratának ke­resése éppenséggel nem jelenti a munka, a tervezés feladását, a tel­jes passzivitást! Ellenkezőleg, ak­tív, Istenre figyelő életre hív fel itt mindenkit Pál. Isten akarata rej­tett, nem könnyen felismerhető az eseményekben. Ezért kell vigyáz­nunk, hogy ne csak szép elmélet legyen a kersztyénségünk, hanem a hétköznapok gyakorlata. Nem vá­rosnéző séta, hanem valódi Krisz­tus követés! Bűnbánattal kell meg- vallani mulasztásainkat, mert gyakran lankad a figyelmünk és csak sóhajtozunk terheink miatt. Pedig van miért hálát adni! A múló időben Isten szeretete tart meg minket. „Adjatok hálát min­denkor, mindenért!” - biztat a va­sárnap igéje. Ne az elmúlt időn keseregjünk, hanem adjunk hálát a holnapért, az új lehetőségért. Kö­szönjük meg életünk ritka pillana­tait, ha megláthattuk egy villanás­ra utunkon Jézus lábnyomát. Min­den egyes nap közelebb visz min­ket Hozzá, ezért örömmel dicsér­jük nevét. Brebovszky Éva Imádkozzunk! Uram, bocsásd meg a sok elsza­lasztott alkalmat életemben, ami­kor nem szakítottam időt a Te igédre, a Veled való találkozásra. Köszönöm, hogy. most, megállítot­tál rohanásomban, hogy belesi­muljak terveidbe. Dicsérlek Té­ged Uram! ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1990. október 28-án I. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván, de. 10. német istentisztelet, de. 11. (úrv.) Ba­licza Iván, du. 6. Szilas Attila. II. Torockó tér de. fél 9. Madocsai Miklós. II. Modori u. 6. de. fél 10. Csizmazia Sándor. Pesthidegkút, II. Báthory u. 7. de. fél 11. Csizmazia Sándor. Csillaghegy, III. Mátyás király út 31. de. fél 10. Donáth László. Óbuda, III. Dévai Bíró Mátyás tér 1. de. 10. Nagy István. Üjpest, IV. Leibstiick Mária u. 36-38. de. 10. Blázy La­jos. V. Deák tér de. 9. (úrv.) Pintér Károly, de. 11. (úrv.) Zászkaliczky Péter, du. 6. Pin­tér Károly. VII. Gorkij fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán, du. 6. (ifjúsági) Fodor Vik­tor. VIII. ÜU6i út 24. de. fél 11. Kertész Géza. VIII. Karácsony Sándor u. 31-33. de. 9. Kertész Géza. VIII. Rákóczi út 57/b. de. 9. szlovák istentisztelet: Cselovszky Ferenc, déli 12. magyar istentisztelet: Kertész Géza. VIII. Vajda Péter u. 33. de. fél 12: Fabiny Tamás. IX. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Ré- dey Pál. Kőbánya, X. Kápolna u. 14. de. 10. Fabiny Tamás, du. 4. szeretetvendégség. X. Kerepesi út 69. de. 8. Reuss András. Kelen­föld, XI. Bocskai út 10. de. 11. (úrv.) Missura Tibor. Budahegyvidék, XII. Tartsay Vilmos u. 11. de. 9. dr. Hafensher Károly, de. 11. dr. Hafenscher Károly, du. fél 7. Urbán Eszter. XIII. Kassák Lajos u. 22. de. 11. ifj. Kendeh György. XIII. Váci út 129. de. negyed 10. ifj. Kendeh György. XIII. Frangepán u. 43. de. 8. ifj. Kendeh György. Zugló, XIV. Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Reuss András. XIV. Gyar­mat u. 14. de. fél 10. Reuss András. Pestúj­hely, XV. Maxim Gorkij tér de. 10. Bízik László. Rákospalota, Nagytemplom, Régifóti út 73. de. 10. Bolla Árpád. Rákosszentmi­hály, XVI. Hősök tere 11. de. 10. Cinkota, XVI. Kultúrház u. 53-55. de. fél II. Szalay Tamás. Mátyásföld, XVI. Panoráma u. 24. de. 9. Szalay Tamás. Rákoshegy, XVII. Tes- sedik tér de. 9. Kosa László. Rákoscsaba, XVII. Péceli út 146. de. 9. Detre János. Rá­koskeresztúr, XVII. Pesti út 111. de. fél 11. Kosa László. Rákosliget, XVII. Gőzön Gyula u. de. 11. Detre János. Pestszentlőrinc, XVIII. Kossuth tér 4. de. 10. Havasi Kálmán. Pestszentimre, XVIII. Rákóczi út 81. (Refor­mátus templom) de. háromnegyed 8. Havasi Kálmán. Kispest, XIX. Bajcsy-Zsilinszky tér de. 10. Széli Bulcsú, du. 5. ref. eml.ünn. XIX. Kispest, Wekerle-telep de. 8. Széli Bulcsú. Pesterzsébet, XX. Ady Endre u. 89. de. 10. Pintémé Nagy Erzsébet. Csepel, XXI. Kato­na József u. 35. de. fél 11. Mezősi György. Budafok, XXII. Játék u. 16. de. 11. Rozsé István. Budaörs de. 9. Rozsé István. Szentháromság ünnepe utáni 20. vasár­nap az oltárterítő színe: zöld. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Mt 22,1-14; az igehirdetés alapigéje: Ef 5,17-21 A nap jellegét a királyi menyegzőről szóló evangélium határozza meg. Egy­részt a váltságmü javaiban részesülés örömét és kegyelmét, - másrészt a fele­lősség és ítélet kikerülhetetlenségét hir­deti. Minden meghívott ingyen kapja a menyegzői ruhát, de jaj annak, aki ezt nem fogadja el. EVANGÉLIKUS ISTENTISZTELET A RÁDIÓBAN: 1990. november 11-én vasárnap reggel 7.05 órakór az evangéli­kus egyház félóráját közvetíti a Petőfi Rádió. Igét hirdet DETRE JÁNOS aszódi lelkész. Evangélikus magyarok - Bukarestben* Nincs bizonyítható, pontos adat arról, mióta élnek ma­gyarok Bukarestben. Az egyházi források szerint azonban már a XV. században működtek a városban magyar katoli­kus misszionáriusok. Bukarest a Konstantinápoly felé veze­tő út fontos állomása volt, sűrűn megfordultak benne erdélyi szekeresek, iparosok, a törökellenes harcok idején pedig székely katonák. Sokan közülük letelepedtek a városban. A magyar protestánsok jelenléte Bukarestben 1690-től számítható. Két kuruc hadnagy, Makray és Décsey ekkor vásárolt telket az Ököritatónál (Fintina Boului), a későbbi Palota téren, és református imaházat épített rá fából. így megteremtették a bukaresti magyar közösségi élet csíráját. 1717-ben Bercsényi kurucai táboroztak Bukarest közelében, a nevüket ma is őrző Berceni városrész környékén. A tábor feloszlatása után a katonák egy része Bukarestben telepedett le. Később több hullámban szászok érkeztek a városba és a protestánsok közösen használták az imaházat. A XIX. szá­zad elejére már németül prédikáltak benne (ma a Palota téri német evangélikus templom áll a helyén). Ezért Sükei Imre református pap, aki 1815-től 1848-ig szolgált Bukarestben, új templom építését határozta el. Koós Ferenc református pap, a bukaresti magyar élet múlt századi szervezője és krónikása Életem és emlékeim címmel a bukaresti Kriterion- nál 1971-ben kiadott emlékirataiban Sükeinek tulajdonította a helyi református egyház megalapítását:” a bukaresti refor­mátus egyházat 1815. május 14-én alapította Küküllő me­gyei, szőkefalvi Sükei Imre...” Az 1930-as évekig, saját templomuk megépítéséig a bukaresti magyar evangélikus csángók is a reformátusok gyülekezetéhez tartoztak. Sükei Imre ugyanabban az esztendőben, 1815-ben magyar tannyel­vű iskolát is alapított, egy esztendővel Gheorghe Lazár ro­mán iskolamester első román tannyelvű bukaresti iskolájá­nak megalapítása előtt(!) A múlt század közepén Bukarest magyar lakosságának lélekszáma mintegy tízezer lehetett. Barabás Miklós, a festő feljegyezte a múlt század harmincas éveinek legelején: „Sok székely család volt Bukarestben, mert jól megfizették őket... így aztán sok bojár és rokona tudott többé-kevésbé magya­rul.” A román bojárok annyira elégedettek voltak székely cselédeikkel, hogy egyikük századunk elején szobrot akart emeltetni nekik Bukarestben. A múlt század közepén a negyvennyolcas emigránsokon kívül tömegesen jöttek a magyarok Erdély minden részéről, különösen a Székelyföldről és a Barcaságról menekültek a székely és a csángó férfiak a nyomor elől Bukarestbe. Feltűn­tek a városban a magyar értelmiségiek is, orvosok, patiku­sok. mérnökök. Az ötvenes évek közepére Bukarestben már olyan életerőssé vált a magyar iparos és értelmiségi réteg, hogy művelődési egyesületek létrehozására, önálló társadal­mi életre volt képes. Koós Ferenc 1856-ban kereskedő és iparos ifjakból és mesterekből létrehozta az első magyar dalegyletet. Ugyaneb­ben az esztendőben krajcáregyletet alapított az iskolaalap megteremtésére, ugyanis új iskolát kívánt emelni a kezdetle­ges faépület helyére. 1856-ban a református népiskola új épületében hetven gyermek tanult magyarul. 1858-ban már * Részlet a szerző Lesz-e szobra Ceausescunak címmel meg­jelenő riportkönyvéből hárman tanítottak benne 96 elemistát. Ugyancsak 1856-ban Koós megállapította az olvasóegyletet, ebből nőtt ki 1857- ben a Hunnia bukaresti magyar kaszinó, amely átfogta a város magyar értelmiségi és iparos rétegét. A kaszinó, ajnely- nek olvasó- és játéktermén kívül vendéglője is volt, a buka­resti magyar társadalmi és kulturális élet központjává vált felekezeti különbségtétel nélkül. A Hunnia patronálásával jelent meg az első romániai magyar újság, a Budapesti Ma­gyar Közlöny. Ugyancsak a Hunnia közreműködésével ke­rült sor a kolozsvári magyar színház bukaresti vendégszerep­lésére is 1860-ban. A'Hunnia elindította a bukaresti magyar műkedvelő mozgalmat és megszervezte a magyar tanoncif- jak oktatását is. A kaszinó azonban a jobb módú értelmisé­giek és iparosok egylete maradt. Az iparossegédek és tanon- cok, akik nem tudták megfizetni az évi két arany részvényt, létrehozták a magyar iparos olvasóegyletet, amely három év múlva egyesült a Hunniával, majd elszakadt tőle, végül újból összeolvadt vele és megalakult a Bukaresti Magyar Társulat, amely húsz év alatt felépítette a közkedvelt sétálóhely, a Cismigiu-kert melletti Zalomit utcában a mai Petőfi Sándor Művelődési Ház épületét. 1863. március 26-án lerakták az új református templom alapkövét. 1864-ben felépült templom egészen 1959-ig mű­ködött, amikor a Palota mögötti tér rendezése során lebon­tották. Helyette a Viilor úton építettek új templomot. A századforduló tájékán nagyon megugrott a Bukarestbe vándorló erdélyi magyarok száma. A magyar iskolának a századfordulón 160 növendéke volt, számuk 1910-ben 1593-ra ugrott. Oroszhegyi Szabó Józsa, aki elsőként írta meg magya­rul Havasalföld és Moldova történetét, följegyezte, hogy a múlt század hatvanas éveiben a bérkocsisok mind magyarok voltak. A század elején a román fővárosban 1370 bérkocsis volt, közülük hétszáz hétfalusi csángó-magyar, evangéliku­sok. „Kényszerhelyzet ez - irta Koós Ferenc -, és nem valami plátói szerelem Románia s ennek fővárosa iránt. Megyen, mert tudja előre, hogy ott tüstént helyet talál, mihelyt odaér­kezik. Adjunk csak idehaza alkalmat és módot a megélhetésre s bizonyos lehetünk felőle, hogy nem fog Bukarestbe sietni.” Az 1930-as népszámlálás szerint Bukarestben 24 052 magyar származású, ebből 23 910 magyarul beszélő polgár élt. 1945 után erdélyi magyar értelmiségiek új hulláma érke­zett Bukarestbe az újonnan alapított magyar intézmények­hez, könyvkiadókhoz, lapokhoz. Ez a később fokozatosán apadó hullám azonban már nem sokat változtatott a buka­resti románságba felszívódó fővárosi magyarság sorsán. Az idősebb bukaresti magyarok meg az újonnan érkezett ma­gyar értelmiségiek egy kisebb része még szívósan ragaszko­dott magyarságához, a másod- és harmadgenerációsak azonban megállíthatatlanul belevesztek a románságba. A bukaresti magyar iskolát az 1948-as tanügyi reform középiskolává minősítette át. Később azonban a nemzetiség­ellenes intézkedések pusztítóan befolyásolták sbrsát. Tanár- és diákhiány miatt egyre több román tanár és diák került a Dimitrov úti iskolába, amelyet ma már hivatalosan olyan román iskolának tekintenek, amelyben magyar osztályok is vannak... Az iskola halódik, a templom azonban még áll! A Bukarestbe került evangélikus hétfalusi csángók, akik kezdetben a helybéli szász evangélikus egyházhoz tartoztak, később, három-négyezren lévén, a két világháború között önálló gyülekezetét alapítottak. A harmincas években sike­rült önálló parókiát meg templomot építeniük és így önálló egyházi életet kezdeniük. A gyülekezet tisztelettel emlékszik vissza lelkészeire, Szexty Zoltánra, Rab Károlyra, a parókia és templomalapító Kovács Lászlóra, Szedressy Pálra, aki ma kolozsvári püspök, aztán Antal Lászlóra, akit alig két esz­tendeje mostohafia, Adorjáni Dezső követett. A gyülekezet­nek 8-900 tagja van. Velük ma mintegy három-négyezerre emelkedik a bukaresti magyar protestáns hivők száma, akik­nek lelki életéről összesen két református és egy evangélikus magyar lelkész gondoskodik. Ä decemberi „forradalomban” egy evangélikus magyar is meghalt szívrohamban, tudtam meg Adorjáni Dezsőtől, aki lelkiismeretesen számontartja a bukaresti magyarokat. Ador­jáni Dezső, a Magyar Demokrata Ifjak bukaresti szövetségé­nek alapító tagja 1964-ben született Brassóban. Édesapját, aki református lelkész volt, a kommunisták börtönében szerzett betegsége elpusztította, ezért egyéves korától mostohaapja nevelte, aki Nyíri Eülöp esperes segédlelkésze vplt Hétfaluban. Aztán Bukarestbe költöztek, ahol Antal László tizenöt évi szolgálat után átadta a helyét mostohafiának. Adorjáni Dezső felkészült hivatására, kispapi vizsgájára a bukaresti magyar evangélikus egyházközség törtétenét írta meg.- Nagyobb is lehetne a gyülekezetünk, hiszen Bukarest­ben még mindig igen sok magyar él - mondta Adorjáni Dezső. - De igen szétszórtan élnek ebben a kaotikus nagyvá­rosban, nehézkes a közlekedés, kevesen jönnek el. A magyar iskola is megszűnt, sokan elrománosodtak, és kihaltak a leghűségesebb templombajáró híveim. Mégis fontos ennek a templomnak a léte, most már talán újjáéled a gyülekezet, és mint nem is olyan régen, megint összegyűlnek vasárnapon­ként a templomban istentiszteletre meg utána egy kicsit beszélgetni. Magyarul beszélgetni Bukarestben! Mindig is élt bennük egy kis félsz, mikor erősebben, mikor kevésbé. So­kan, főként a negyvenes években, féltek magyarul beszélni, rászoktak a román nyelvre, gyerekeiket meg sem tanították magyarul. Mégis tagjai maradtak egyházunknak. A gond­nokunk, Serény István hétfalusi csángó, egyszerűen elfelej­tett magyarul. Magyar felesége volt, mégis románul beszél­tek egymással, mert élete során háromszor is névváltoztatás­ra kényszerült. Magyarnak érezte magát, mégsem akart ma­gyar lenni. Otthon a családban románul beszéltek, a lánya egy szót sem tud magyarul. Apám idehozta a templomba gondnoknak, ideszokott, és ma már újra beszél az anyanyel­vén. Nemrég mondta, hogy büszke magyarságára és hogy itt Bukarestben, a román fővárosban a forradalom után már nem fél magyarnak lenni. Ez nagy dolog, mert a hétfalusi csángók szégyellték magyarságukat. Nagy részük kocsis volt, kőműves, ács, cipész, cseléd, akik a román urak láttán úgy vélték, hogy egy úriembernek románul vagy franciául kell beszélni. Franciául nem tudtak megtanulni, hát úrhat- námságból románul kezdtek beszélni, hogy ne tűnjenek ki a sorból. És elrománosodtak. Szerencsére nem mindannyian. 900 tagú gyülekezetemből 70-80-an minden istentiszteletre eljönnek, pedig van, aki órát is utazik ezért. Sajnos, nem annyira a fiatalok, inkább az idősebbek jönnek, akik nagyon ragaszkodnak ehhez a templomhoz és ehhez a közösséghez. Sürgős segítségre lenne szükségünk ahhoz, hogy életre kap­jon ez a gyülekezet, és hogy 3-400-an rendszeresen eljárjanak a templomba, hogy ne csak temessünk, hanem kereszteljünk, eskessünk is. A legnagyobb segítség az lenne, ha meglátogat­nának bennünket, ha egy magyarországi lelkész eljönne ide istentiszteletet tartani. Hiszen a baptistákhoz még az ameri­kai indiánok is eljönnek prédikálni. Ezek a magyarok na­gyon igénylik a magyar szót. Levetítettem nekik Jézus életét, és ezek az emberek, akik törve, keverve beszélik anyanyelvű­ket, valósággal itták magukba a szép magyar szót. Már szégyellem, hogy megkerestek bennünket a finnek, a norvé­gok, a nyugatnémetek, segítséget ígértek, csak éppen a ma­gyarországiak feledkeznek meg rólunk.- Úgy tudom, van itt egy román gyülekezet is...- Ez a világ egyetlen románajkú evangélikus gyülekezete. Semmi közük a magyarokhoz. A negyvenes években egy nor­vég misszió románajkú zsidókat térített át keresztyén hitre. Egy időben kétszázan is voltak, imaházuk is volt. 1958-ban alakult meg a román gyülekezet, de 1960-ban hajlék nélkül maradtak, és akkor befogadták őket a magyarok. Azóta a mi lelkészeink szolgálnak nekik is. Mintegy százan vannak, na­gyon ragaszkodnak vallásukhoz és a magyarokhoz. Amikor legdühödtebben tombolt a román nacionalizmus, ők akkor is megbecsültek bennünket. Nemcsak a vallási összetartozás miatt, hanem azért, mert befogadtuk őket, és a magyar lelké­szek lelkiismeretesen szolgáltak román nyelven is. Niculescu György, egy moldvai származású közgazdász, akinek a felesé­ge magyarországi magyar nő, de egyébként semmi köze a magyarokhoz, minden istentisztelet vagy gyűlés végén felállt és megköszönte, hogy befogadtuk őket. Előfordult, ami egyébként nem szokás, hogy egyszerre két nyelven szolgáltam egy istentiszteleten. Két nyelven olvastam fel az evangéliumot, előbb magyarul, majd románul mondtam el a Miatyánkot és a Hiszekegyet, s az éneket is úgy választottam, hogy ugyanar­ra a dallamra egyszerre énekelték a magyarok és a románok a szöveget az anyanyelvükön. A végén a román gyülekezet segítségét kértem, hogy visszakapjuk jogainkat, méltóságun­kat, hitünket. Nagyon jól esett, hogy fölállt az egyik havasal­földi romárr presbiter és elmondta, hogy hiába próbálnak összeugrasztani bennünket, ők, a románok továbbra is szeret­nek és tisztelnek bennünket, ezután még inkább, mert a ma­gyarok - főként Tőkés László -, sokban hozzájárultak a forradalom győzelméhez. Kifejtette, hogy Krisztusban is, a hitben is egyek vagyunk. Ezt a 100-150 embert valóban nem mérgezte meg a nacionalizmus. Sőt, megígérték, hogy isme­rőseik, kapcsolataik révén támogatnak bennünket. Ez na­gyon fontos, mert a román gyülekezet zöme értelmiségi, ügyvéd, közgazdász, orvos és művész.- A decemberi fordulat után beválasztották a MA DISZ vezetőségébe. Mennyire vállalhat politikai szerepet és milyet egy bukaresti magyar evangélikus lelkész?- A MADISZ-ba nem én jelentkeztem, hanem tudtomon kívül és távollétemben ajánlottak be. Nem azt mondom, hogy nem kívánok aktívan résztvenni a munkájukban, de nekünk, lelkészeknek nem a politika elsődleges feladatunk, hanem a gyülekezetünkről való gondoskodás. Az én ideoló­giám a biblikus hit, annak vagyok a követe. Persze egyben az is a feladatom, hogy népemet, nemzetiségemet magyarnak neveljem. Nem veszek részt a politikában, de a humanista eszmék megvalósításában együttműködök és a gyülekezete­met is erre össztönzöm. Bár az emberek cseppet sem optimis­ták. Túl sokszor becsapták őket... Beke Mihály András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom