Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-14 / 41. szám

Evangélikus Elet 1990. október 15. A n jftS ______GYERMEKEKNEK jg( F TA LOKNA K Van meghívód! Magyarországon először Mindig is nagyon sajnáltam azt az embert, akinek visszautasítják az ajándékát. Láttam már rózsás arcú kis óvodást, aki egész délelóttjét raj­zolással, festéssel töltötte, hogy dél­után csodás művét átadhassa szüle­tésnapot ünneplő bátyjának. S mikor elérkezett a várva várt pillanat, a testvér ránézett a feléje nyújtott ajándékra, és csak ennyit mondott: „Hát ez a maszatolás meg mi? Vi­gyázz, még összekensz vele!" Sze­gény kislány hüppögve vitte el a rajz­lappal együtt minden szégyenét és fájdalmát a másik szobába. Ehhez hasonló elutasítást, ha nem is ennyire durvát, bizony sokszor fe­dezek fel. És olyankor mindig elszorul a szívem, mert nem értem, hogyan lehet valaki ennyire keményszívű; és nagyon is érzem, milyen kegyetlen érzés ajándékommal a kezemben el­kullogni. ­Ezt a visszautasítást kellett átélnie annak a dúsgazdag embernek is, aki­ről Jézus beszél. Hatalmas vacsorát készíttet. Pénzt, fáradságot nem kí­mélve hetekig készül egész házané- pe: sütnek, főznek, tortát díszítenek, meghívókkal szaladnak szerteszét, a nagy nap délutánja pedig az asztalok díszítésével telik. Most már minden kész, a gazdag úr büszkén néz körül: nagy meglepetés, gazdag ünnepség várja a meghívott vendégeket. Most már jöhetnek I Ám amikor a szolga ezzel az örömhírrel körbeszalad, ak­kor a legkülönbözőbb kifogásokat kénytelen meghallgatni és sajgó szív­vel továbbítani gazdájának. A nagy alkalom időpontjára talál mindenki valami kifogást, hogy ne kelljen el­mennie: „Földet vettem", — így az egyik — „meg kell néznem I" „Igavonó ökröket vettem, ki kell próbálni I" - mondja a másik. „Én meg most nősül­tem, nem mehetek" - szabadkozik a harmadik. Mennyire rosszul eshetett ez a gazdának! Ám ó ahelyett, hogy könnyekre fakadva szomorkodna vagy durva szavakkal szitkozódna, gyorsan újabb megbízást ad szolgái­nak : „Szedjétek össze a városból azo­kat a szegény embereket, akiket ed­dig senki sem hívott még meg lako­mára. Hadd teljék meg a ház ünneplő emberek örömével, boldog kacagá­sával! De a mentegetózők be ne te­gyék a lábukat!" Kíváncsi lennék, ti hogyan véle­kedtek erről a gazdáról. Okosan cse­lekedett, vagy mérgében támadt ez az ötlete? No, és az először meghí­vott vendégekről? Nem volt annyira értékes számukra ez a meghívás, vagy tényleg fontosabbnak érezték otthoni tennivalóikat? Jézus történetében a gazdag úr alakja mögött maga Isten rejtőzik, aki hatalmas tömegre számítva készíti a mennyei ünnepet. Hiszen sokan van­nak a meghívottak! Aki valaha is hal­lott Isten szeretetéról, hatalmáról, Jé­zus Krisztusról, az megkapta a meghí­vót a Nagy Ünnepre. S az Ünnep készül ... S vajon hányán vannak, akik komolyan készülődnek arra, hogy mehetnek? S hányán vannak, akik ezerféle fontosabbnak vélt do­logba fognak bele, kihúzva magukat a meghívás sürgetése alól? Mondd, Te is meghívottnak érzed magad? Ha nem, akkor itt van Jézus üzenete: Isten Rád is számít! Ha igen, akkor előtted a döntés: készülődni vagy kifogást keresni. Az ünnepség, s most már bátran mondom: a Nagy Mennyei Vacsora, Isten napja biztosan nem marad el. Ha a meghívottak nem jönnek, majd másoknak üzen az Úr, s a lakoma helye egyre jobban telik örvendező emberekkel. A Te helyed talán még üres, dönts hát hamar! Koczor Györgyné Britt G. Hallqvist Rejtvény TÁRSASUTAZÁS Mama nővére, Inge néni társasutazáson van. Régóta spórolt rá, csináltatott egy sárga ruhát meg három sortot. Mit gondolunk, nem túl szorosak rajta? Á, dehogy! 'Térképeket néiétt,1 ■■ olvasta az útikönyvet. Francia tanfolyamra is járt, jól felkészülök, mondta. /i„ A'tlm: Inge néni hazajött. Hogy érezted magad? - kérdezte mama. Egyedül. Társasutazáson? Ühüm. A többinek mind volt társasága ...Persze ott volt a túravezetó... - tette hozzá. Az iskolai kirándulások jutottak eszembe Én is mindig a tanító néni mellett megyek. Újabb darab a képből, amit hétról-hétre gazdagítunk egy-egy részlettel. Talán többen tudják is már, mit ábrá­zol. Ha nem, semmi baj, hiszen még sok részlete hátra van. Ha már kezd kialakulni, akkor nosza, elő a Bibliádat és három olyan történetet vagy igeszakaszt keress elő, amiben a képen látható valami szerepel! Ha többet ta­lálsz, az sem baj. Ezeket kell majd beküldened a játék végén. Sok sikert! Jánosy István: Távolodó arcok Elbeszélések, emlékek Valahányszor egy önéletrajz vagy emlékezésekkel dúsított elbeszélés ke­rül a kezembe, mindig az jut eszembe, hogy micsoda baromságot állít (ez eset­ben is) a jólismert közhely, miszerint legalább egy jó regényt vagy novellát mindenki tud írni, tudniillik a saját éle­téről. Holott valójában ez a lehető leg­nehezebb műfaj; nem csoda, ha két kezünkön meg lehet számolni az egész világirodalom nagy emlékírásait; nem csoda, hogy sorukba az utóbbi években egyedül az Anyám könnyű álmot ígér emelkedett fel. De tán még a jobb mű­vekből se telik ki több néhány tucatnál. Talán azért is van ez így, mert az emlé­kezés aztán megkívánja (az igazmon­dással távolról sem azonos!) őszintesé­get, s ebből az íróknak (még az amúgy igazmondóknak is) általában kevés ju­tott; talán feltűnő (bár csak ritkán be­vallott) hiúságuk miatt. Mindenesetre a jelen kötet fő varázsa a nyíltszi vűség, a kertelés nélküli őszinteség. Az elbe­szélő bajaival és félszegségeivel együtt vállalja ifjonti önmagát. De nem mintha Jánosy Szent Ágos­ton módjára elefánttá fújna fel szú- nyogni bűnöcskéket. Jánosy soha nem tobzódik az őszinteségben, soha nem ölt heroikus és tragikus pózokat. In­kább mintha mosolyogna fiatalkori önmagán, hajlandó jelentéktelennek tekinteni önmagát, elvegyül, álneveket és alakokat ölt, rokonok és barátok szájába adja a szót, nem is annyira magára figyel, mint inkább a világra. Szomorúan, hisz irtózatos világban adatott ifjúvá érnie. „Szomorú út volt”, mesél soproni teológuskodásáról egyik barátja nevében. „A Nádorral szemközti Molnár Szálloda romokban hevert, és égett. Nos, elsétáltunk a Jünglings be, elfogyasztottuk a magunk szerény kosztját, s délután 5 órára ér­tünk vissza a Fakra. Már sötét volt. Fölmentünk az épület lapos tetejére, és ahogy szertenéztünk, világosan lehetett látni, hogy a Gyesev pályaudvar még mindig lángokban áll, azaz nem is a pályaudvar, de az ott lévő vagonok, rőt fénye félelmesen derengett.” A zord idők, az iszonyatos háború­vég rettenetéi minduntalan fel-felsajog- nak ezekben az elbeszélésekben, akár­csak annyi Jánosy-versben, s így akár figyelmeztetőként is tekinthetők a há­ború őrületét, a háború rémtetteit felej­teni vagy éppen felejtetni kívánó gaz­emberek ellen. Érvényét ez a figyelmez­tetés keresetlenségének, egyszerűségé­nek, realitásának köszönheti. Figyel­jünk csak erre az „azaz nem is a pálya­udvar” típusú pontosságra: ez a pon­tosság fontos kelléke a Jánosy-elbeszé- léseknek. Talán azért, mert Jánosy poéta, és a versnek, a jó versnek létele­me a precizitás, persze nem afféle „lélek mérnökei” értelemben. Éppen az ugyanis a lényeg, hogy van a világban valami egyáltalában nem mérnöki pon­tosság; valami, ami leginkább tán a zenéhez hasonlítható; aki Jánosy ver­seiből ezt a bensőséges, egzisztenciális kapcsolatot nem vette volna észre, ezekből az elbeszélésekből most felfe­dezheti. „A szellemmel - emlékezik élete tán legnehezebb szakára - egyetlen kap­csolatom maradt, hogy délben, az ebéd szünetében az iskola zeneszobájában le­kavartam egy-egy Mozart-szonátát.” Pontosan ezt a vallomást rejtik a Já­nosy-versek is: a zene a lélek végső (vagy első?) kapcsolata a szellemmel. Éppen ez a transzcendens racionalitás szembesül Jánosy poézisében az álmok irracionális mélytudati ködgomolygá- sával, hogy aztán a két pólus közötti villámokban robbanjon ki a feszültség. Sokszor vallott már Jánosy az álmok szerepéről verseiben, a Mondhatatlan megjelenéséről álmaiban, s erről a kü­lönös, gyötrő és fölemelő feszültségről. „Az ész-tudás határa véges,/ az álmok kútja végtelen,/ de annak is - ha leszáll a mélyhez - / mérőónja csak az érte­lem.” Nem lehetne pontosabban jelle­mezni ennél a négy sornál a jelen kötet elbeszéléseinek és emlékeinek a hangu­latát. És módszerét. Kamaszkor, ál­mok, Dosztojevszkij című elbeszélésé­ben? emlékezésében? esszéjében? C. G. Jung nyomán a költő tételesen is kifejti ezt a módszert, megméri az értelem mé­rőónjával a történelem évezredei során az emberi lelkek, s vélük az ő saját lelke mélyrétegeibe lerakodott kollektív vég­telent. Ehhez a nagy Egészhez viszo­nyítja gyülekező emlékeit, a megélt tör­ténelmet. Babitsra itt is, többször hi­vatkozik Jánosy, akárcsak Aranyra. És Lareseinek harmadik óriása, Berzsenyi is azokhoz tartozik, akik mérni kény­szerültek az értelem mérőónjával a Mérhetetlent, holott Arany Dantéjével együtt tudták jól, hogy „E mélység fö­lött az értelem mérőónja/ mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben:...” így lesz Jánosy poézise Bajvívás, Ady értelmében. Talán csak a Minden nem olyan ifjú már, hiszen a történelem évezredei tán sose raktak rá annyi bor­zalmat, mint ez a nyomorult század. Szétzilált sorsok karneválján a század­dal együtt vénülő (ifjúló?) Jánosy emlé­kezései mégis valami szomorkás kama- szos derűvel csillognak át a borzalma­kon: „Tanár bácsi! Ugye jól átejtettük ezeket a pacákokat?” Vagy ők minket? A Minden szemszögéből végül is egyre megy. (Magvető) Vekerdi László 1990. augusztus 13-18-ig rendezte meg a MEVISZ az eu­rópai magyar közös konferen­ciát Sopronban, az új evangéli­kus üdülőben. Gyönyörű kör­nyezetben tölthettük el ezt a hetet olyan magyar fiatalokkal együtt, akik az utódállamok­ban vagy nyugaton élnek. Áp­rilisban résztvettem Németor­szágban azon a Magyar öku­menikus találkozón, amelyet három nyugat-európai szerve­zet - köztük a Magyar Evangé­liumi Ifjúsági Konferencia - rendezett. Sok élménnyel, ta-1 nulsággal gazdagodva tértem akkor haza, éppen ezért nagy örömmel és izgalommal készül­tem a magyarországi találko­zóra. Hétfőn a kora délutáni órák­tól késő estig érkeztek a fiata­lok Csehszlovákiából, Romá­niából, Svájcból, NSZK-ból és Magyarországról. Valameny-, nyien különböző környezetből, más-más háttérből jöttünk, de tudtuk, hogy összeköt bennün­ket hitünk és magyarságunk. Azzal a céllal érkeztünk, hogy megismerjük egymást, tanul­junk és gazdagodjunk egymás által. Ehhez nyújtott segítséget az a program is, melyet a ren­dezők összeállítottak. Az éjszakába nyúló beszélge­tések után egyáltalán nem tűnt későinek a fél kilenckor kezdő­dő reggeli. Az előadások előtt jutott idő arra is, hogy Bibli­ánkkal félrevonuljunk, elcsen­desedjünk, kérjük Isten áldását az új napra. A délelőtt témája ez volt: Mit mond Jézus- az egyházról- önmagáról-1 az imádságról- az utolsó időkről? Erről hallottunk egy-egy elő­adást dr. Prőhle Károlytól, Csepregi Andrástól és feleségé­től, Mártitól, Blázy Árpádtól és Zsigmondy Árpádtól. Az ebéd utáni szabad órák lehetőséget adtak a pihenésre, strandolásra, városnézésre és kirándulásra is. öt órakor gyűltünk ismét össze. A délutáni előadások té­mája egy-egy aktuális kérdés köré csoportosult. így például hallottunk az ökumené jelenle­gi magyarországi helyzetéről és feladatairól dr. Hafenscher Károlytól. Bízik László politi­kai és teológiai kérdésekről tar­tott előadást két egymást köve­tő napon. Csütörtökön Ónodi Szabó Sándor, a REISZ (Re­formátus Ifjúsági Szövetség) el­nöke és Forrai Tamás, a KIM (Katolikus Ifjúsági Mozgalom) tagja volt a vendégünk. Beszá­molójukból megismerkedhet­tünk a református és katolikus egyházban folyó ifjúsági mun­kával. A hét különleges színfoltjait jelentették az esti együttlétek, amikor mindig más-más or­szágból érkezettek mutatták be műsorukat. A sok vidámság mellett bizony összeszorult a szívünk, amikor friss romániai napilapok cikkeiből olvastak fel részleteket, amikor szóba került a kisebbségben élő ma­gyarság helyzete, vagy amikor a nyugaton élő fiataloktól arról hallottunk, hogy melyek voltak azok az okok és körülmények, amelyek szüleiket annak idején hazájuk elhagyására késztették. A napok záró eseményeként nagy élményt jelentett a közös éneklés az üdülő kis kápolnájá­ban, és az, hogy együtt hallgat­hattuk Isten igéjét. Rövidnek tűnt, de tartalmas volt ez a soproni hét. Új bará­tokat és sok élményt adott ne­ken). Visszaemlékezve a konfe­rencia hangulatára, beszélgeté­seire, két dolgot szeretnék még lejegyezni. Az egyik az a ta­pasztalat, hogy mennyire tu­datlanul és megalapozatlanul ítélkeztem korábban, amikor szép, nyugati rendszámú autó­ból kiszállóktól magyar szót hallottam. Akkor még nem gondoltam ara, hogy a hazáju­kat, Magyarországot elhagyó emberek többsége nem a meg­gazdagodás reményében „in­dult neki a világnak”, hanem az akkori körülmények kény- szeri tették őket. Nem kis ne­hézséget jelentett számukra a rokonaiktól, barátaiktól való elválás és a máig tartó otthon- talanság érzése. Ők azok, akik idegenben is őrzik magyarsá­gukat, és nyugati országok ál­lampolgáraiként is felelősséget éreznek Magyarországért. A másik, amiről írni szeret­nék még, erdélyi és felvidéki barátaink üzenete valamennyi magyar fiatalhoz. Kérnek ben­nünket, hogy keressük velük a kapcsolatot, menjünk hozzá­juk, amikor csak tehetjük, mert szükségük van ezekre a találko­zásokra. Személyes/ tapasztalatom, hogy nekünk is sokat jelenthet egy-egy ilyen alkalom. Varga Krisztina , rnén rnrolymst /■ • Mihály fa 1990 nyara 1990. augusztus 19-én Sömjén- mihályfán ért a vasárnapi istentisz­telet. A helyi állandó gyülekezeten kívül vak, Uletve gyengén látó gyermekek hallgatták az Igét, né­hány látó társukkal és segítőikkel. A kis csoportnak az oly sokáig el­hagyott parókia adott otthont tíz napra. Ezen a nyáron ez már a negyedik olyan tábor volt, mely­nek résztvevői valamilyen testi vagy (és) lelki sérülés miatt egy életre viselik keresztjüket. Többsé­gük természetesnek fogadta el álla­potát, lemondva, vagy nem is tud­va sok olyan apró örömről, ame­lyek bármelyik „ép” embernek megadatnak. Két mozgássérültek­nek szervezett tábort egy erdélyi csoporté követett, végül a többsé­gükben állami gondozott vak gyer­mekek élvezhették az egykori pap­iak vendégszeretetét. Hatalmas kertjében gyümölcsfák kínálták éppen érő gyümölcseiket, mint an­nak idején az Éden tehette. A négyszer tíz nap azonban nemcsak a sérülteknek jelentett fel­mérhetetlen élményt, hanem kísé­rőiknek, valamint a falu és a kör­nyék segítőkész lakóinak is. Ezt valahogy az első perctől éreztem, de a felismerés a vasárnapi isten­tiszteleten világosodott meg ben­nem. Az evangéliumi rész Jézus­nak oly ritkán hullott könnyeiről szólt (Lk. 19;41.), majd egy vak kislány olvasott fel pontírásos bib­liájából néhány verset Jézus gyö­nyörűséges igájáról (Mt. 11;25.). Még az ige is ritkán rendelkezik olyan erővel és hitelességgel, mint akkor és ott. Ilyen ünnepi pillana­tai bizonyára mind a négy tábor­nak voltak, én azonban csak az elsőét és az utolsóét élhettem meg. A vasárnapok csöndes örömét a hétköznapok tarka, élményekkel teli programjai fogták közre. Egy- egy alkalommal igen különböző emberek kerültek össze, így volt, aki kevésnek érezte az elcsendese- dés perceit, és olyan is akadt, aki minden nap tudott volna új élmé­nyeket befogadni. A tábor olykor igen fárasztó volt, ha nem is a kísérőknek, (ők néha mintha fáradhatatlanok let­tek volna), hanem a táborozó sé­rülteknek. Ennek nemcsak a sűrű program volt az oka, hanem az is, hogy a színes nagyvilágból renge­teg szépet mutatott a maguk kis világába zárt és zárkózott embe­reknek, akik nem tudták, hogy ilyen lenyűgöző a természet, és fes­tői a Kemenesalja, a vasi táj. Hogy egy-egy vár vagy templom milyen sokat mesélhetne (s olykor mesél is) a magyar történelemről. Ahol a látvány nem adott, mert nem adhatott örömet, ahol a törté­nelem varázsa még nem ejthetett rabul - mint az utolsó tíz nap alatt -, ott a játék, úszás, anyagformá­zás (pl.: agyag, gyurma, mézes­figurák), a tapintás élménye, élő- és gépzene kapott nagyobb teret. Ez volt az a csoport, amelyiket nem vagy nem csak állapotuk ter­he - a fizikai vakság - tett érzéke­nyebbé, hanem fogékony koruk is, és többségüknél - ha lehet -, még több türelmet, gondoskodást igé­nyelt, szeretetet adott és várt hon­talanságuk, és a valakihez tartozás utáni vágyuk. Az újra benépesült mihályfai pa­rókia első nyara véget ért. Kapujá­ra a cím mellé Ésaiás próféta egy verse kerülhetne: „Az Úristen lel­ke van énrajtam azért, hogy a sze­gényeknek örömöt mondjak, el­küldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a fog­lyoknak szabadulást, és a megkö- tözötteknek megoldást.” (61.; 1.) E negyven nap minden előkészí­tőjének, szervezőjének, segítőjének és közreműködőjének hála érte. Kemény Ágnes Az Evangélikus Lelki Segély Szolgálat legközelebbi csendeshetét Piliscsabán az Evangélikus Belmissziói Otthonban tartja november 11-17-ig. Erre az alkalomra szeretettel hívjuk mindazokat az alkoho­lizmusból és különböző megkötözöttségekből szaba­dulni vágyó testvéreinket, akik szabadulásukhoz segít­séget szeretnének kapni. Készséggel igyekszünk segíte­ni a megtérés és új élet útjának megtalálásában. Az együttlét vasárnap délután kezdődik és a zárónap dél­előttjén fejeződik be. Ennek a csendeshétnek a részvéte­li díja személyenként 1200,- Ft. Szeretnénk azonban ennek az összegnek a csökkentését azáltal lehetővé tenni, hogy kérjük és reméljük a szolgálatért felelőssé­get érző testvéreink adományát. Hálásan köszönjük a szolgálat céljára eddig küldött adományokat, s kérjük továbbra is testvéreink áldozatkészségét. Adományokat az Evangélikus Országos Egyház csekkszámlájára (512-034725-1) vagy címére (1085 Budapest, Üllői út 24.) postautalványon a „Lelki Segély Szolgálat céljára” megjelöléssel lehet küldeni. Csendeshetünk költségeihez egyházi segélyforrásból is kapunk támogatást, de szük­ségünk van testvéreink adományaira is, mert szeret­nénk az alkalmat a résztvevők számára költségmentes­sé tenni. A minden kegyelem Ura áldásának reményé­ben kérjük testvéreink áldozatkészségét és imádságát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom