Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-08-19 / 33. szám

Evangélikus Elet 1990. augusztus 19. jftS GYERMEKEKNEK Jt „MENJETEK TI A SZŐLŐBE!. rr IATALOKNA Fejmosás helyett lábmosás K Egy játszó gyermekhez oda­lép egyszer Jézus és azt mond­ja neki: gyere velem, én meg­tanítalak szépen, értékesen és boldogan élni. A gyermek vi­dáman elszalad, hisz neki ját­szani kell, várják a pajtásai. Néhány év eltelik és Jézus is­mét megszólítja ót, a már érettségire készülő fiatalt, aki ismét nemet mond. Újabb évek telnek el, Jézus a vóle- génykorú ifjút keresi fel, de ó hivatkozik a családra, munká­ra, időhiányra és a válasz is­mét: nem. A középkorú csa­ládapát is hiába keresi fel Jé­zus, nincs szüksége és ideje ilyesmire. Egyszer aztán Jézus egy ősz hajú, nagyon beteg embert kérlel újra így: gyere! És a válasz mostmár csupán ennyi: már késó. Egy életen át hívogatta Jézus ezt a gyerme­ket, ifjút, felnőttet Isten szőlős- kertjében való munkálkodás­ra, de mindhiába. Nagyon sok embert lehetne behelyettesíteni az elbeszélés­beli gyermek szerepébe, aki tehát nem hallotta meg, nem akarta megérteni, hogy Isten­nek a szólóskertjében, a mi emberi világunkban nagyon sok a tennivaló, a feladat ah­hoz, hogy Isten szerint való jó rendben élhessünk. S ehhez a mi Atyánk, mint jó gazda, ma­ga keres munkásokat. A gon­dozás legfőbb részét Fia által, azáltal, hogy Jézust a földre küldte, maga végezte el. Jézus munkálkodása után tanítvá­(Mt 20,1-16) nyait küldi szét a világba, hogy folytassák a munkát. Hirdetni Isten országát, mind többeket megnyerni e cél számára, erre hív mindenkit: nőt és férfit, ifjút, öreget, egészségest és beteget. A szőlőműveléshez szaktudás szükséges, nem vé­gezheti bárki, mert könnyen kárt csinálhat; Isten kertjében mindenki, még a legkisebb is dolgozhat, nagy szolgálatot tehet, hasznos munkát végez­het. Megtanul egy bibliai tör­ténetet a gyermekórán, azt ott­hon elmondja testvérének, szüleinek, hogy ók is meghall­hassák, feleleveníthessék Isten hívó szavát, amellyel mindany- nyiunkat az Ő országába hív. Ó hív, a gazda megy a munkásokat keresni, mégpe­dig korán reggel, mindent megelőzve. Mielőtt még valaki máshoz szegődnének az em­berek. Nehogy elígérkezzenek más szolgálatába. Isten a ke- resztségünkben már megkere­sett, felfogadott az Ő munká­sának. Mint ahogy a példázat­beli gazda is méltányos bért ígért az embereknek, úgy ve­lünk is Isten nagyon bőkezű, ezt naponként megtapasztal­hatjuk mindannyian. Néhány óra elteltével, majd még ké­sőbb újra kimegy a gazda a piacra, hogy újra hívogasson. A mi Urunk ugyanis nem akar­ja, hogy bárki is céltalanul, lé­zengve, értéktelenül éljen eb­ben a világban, hogy semmit­tevéssel töltse el a drága ke­gyelmi időt, az életét. „Menje­tek ti is a szőlőbe, és ami igaz­ságos, megadom" - a hívás és az ígéret ma is hangzik, „halld meg a hívást, Jézusodét, még ma kövesd Őt fogva kezét, áldva a karját tárja feléd, s kedvesen így szól: jöjj!" A munka különböző, de egy az Úr, akinek szolgálunk, egy a cél, aminek a szolgálatá­ba állunk: az Isten dicsősége, és egy a jutalom: az örökélet, Isten nem személyválogató, nem érdemeink szerint fizet nekünk, hanem kegyelemből. Isten országában nincs irigy­ség, versengésnek helye, ezt nagyon jól meg kell tanul­nunk. Az örökélet Isten aján­déka ugyan, és Isten annak adja, akinek akarja, de mégis munkálkodnunk kell érte. Nem azért, hogy érdemünk le­gyen, hanem hálából és fele­lősségből. Téged hívott-e már Isten? Mit feleltél? Mit tettél az Ó ügyéért? Ha Ó hív, menj és mondd ezt: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád". Nagyné Szeker Éva □ □□ Az egyik evangélium tud arról, hogy Jézus ruháit a megfeszítést végző katonák hány részre osztották. Ezt a számot kell ide beírni. Figyelj! Nem a köpenyé­ről van szó! A következő héten - kitöltve az utolsó mezőt is - megtudhatod, hol van leírva annak az élőlénynek a neve, aminek a rajzát várom tőled Koczor Tamás Stefan beteg. Elmegyek ma Stefanhoz, elviszem neki a leckét. „Én hoztam el a leckét" mondom majd neki. „Mert Magnus is beteg, azért jöttem én a leckével." És odaadom Stefannak át 1990. július 27-én, éjjel ‘A 12 óra körül egy református és egy evan­gélikus lelkész megmosta egymás lábát. Tudom, hogy az egyháztör­ténetbe nem fog bekerülni ez az esemény, de azt is'tudom, hogy Krisztus élő testének történetében jelentős „műtét”, „visszavarrás” átélői voltunk. (lKor 12) A főor­vos a mindeneket szeretetből te­remtő Isten volt, mi kegyelméből asszisztálhattunk. Mi is történt? Hivatalosan ez így hangzik: a REFISZ, MEVISZ és a KIÉ szervezésében ifjúságimun­kás vezetőképző hét volt az auszt­riai Neufeldben. A cél - kevésbé hivatalosan - segíteni a helyi gyü­lekezetek ifjúsági munkáját azáltal (többek között), hogy egy ilyen tá­borozáson intenzív kiképzésben részesülnek azok, akik ifjúsági ve­zetőként szolgálnak, vagy fognak szolgálni. Ha ezen a munkán áldás van, felmérhetetlen a haszna, hi­szen a vetések fehérek, a munka sok, a munkás oly kevés! Szolgála­tunkkal az elérhető fiataloknak csak töredékét érjük el, és ez a munkánk is tele van sokszor gyü- mölcstelenséggel. Ennek tüneti okai többek között, az ifjúsági ke­resztyén szervezetek erőszakos fel­oszlatása, az ifjúsági munka visz- szaszorítása, az ún. laikusok visz- szaszorítása, a lelkészközpontú­A bohócok arca mindig szomo­rú. Esetlenek, ügyetlenek. Azért, hogy mások arca vidám legyen, hogy nézőik magabiz­tosan tapsoljanak, hogy érez­zék: de hiszen ezeknek semmi sem sikerül. Mégis, ők az igazán erősek. Mert tudatosan vállalják azt, hogy másokat nevettesenek. Vállalják azt, hogy mások úgy érezzék jól magukat, hogy köz­ben ők, a bohócok, olyan ki­szolgáltatottá válnak. A bohócok tiszták, mint a gyerekek. Nyíltak, őszinték és nagyon egyszerűek. Két gyer­mekbohóc arca. Az egyik ránk néz, a másik, ki tudja hova. Á bohócokon igen, nevetni kell, mert ők ezt akarják. De szomorú tekintetüket mégsem felejthetjük el. Nagy László ság, ennek következtében az égető lelkészhiány stb. Az igazi ok: Isten jogos ítéletében megrostáltattunk az ördög (diabolos = szétdobáló) által. A rostán tömegek estek ki. DE JÉZUS IMÁDKOZOTT ÉR­TÜNK ! Ha elfogadjuk az ítéletet, kegyelemből új kezdetet kapha­tunk. Hiszem, hogy ennek az új kezdetnek egy jelentős eseménye volt a neufeldi hét. Református és evangélikus fiatalok újra együtt a szolgálatért. Az „oszd meg és ural­kodj” sátáni elv és gyakorlat után újra együtt! Ez Isten csodája. De mi még a mai időkben is tele va­gyunk előítéletekkel, kegyeskedő, felekezeti gőggel. Pedig a hatékony szolgálat egyik alapvető feltétele az EGYSÉG. Egység Istennel, egység egymással. Isten nem nyeli le az átlátszó mentegetőzéseket. Már a nyitó istentiszteleten szi­vünkbe akarta írni igéjét: „.. .hogy mindnyájan egyek legyenek... hogy elhiggye a világ... hogy TÖ­KÉLETESEN egyek legyenek, hogy felismerje a vüág...”! (Jnl7) A hét közepén, amikor Jézus életé­ről beszéltem - hitem szerint - Is­ten a következőket mondatta ve­lem: ha a hét Végére Isten nem tudja elérni velünk azt, hogy lélek­ben az evangélikusok megmossák a reformátusok lábát és fordítva, Isten nem tud mit kezdeni velünk, Képmeditáció Bohócok feleslegesen vagyunk itt, és nem lesz igazán áldás az ifjúsági mun­kánkon. A világ nem fog hinni ne­künk. Isten bűnné teszi ma éle­tünkben a „ki a nagyobb” ősi ta- nítványi mételyt. Péntek éjjel összejöttünk imád­kozni a magyarországi fiatalokért. Önkéntes volt, de mindenki eljött. Többen közös úrvacsorát sürget­tek. Egy református lelkész javasol­ta a rituális lábmosást. Ezt az ér­zést, indulatot és annak külső je­gyét Isten hatalmas munkájaként élhettük át. Nem engedte, hogy egymás fejét mosogassuk - amire mostanában bőven van példa -, sőt bűneink miatt megszomorított és reménység szerint megbánhatatlan megtérést szerzett számunkra. (Az Útmutató igéje volt akkor: 2Kor 7,10) A fiatalok ma elsősorban nem evangélikusok, reformátusok akar­nak lenni, hanem szomjasan kere­sik életükre az igazi, becsületes megoldást. A felekezet, „vallás”, templom, Biblia, szervezet nem le­het cél, csak eszköz. A CÉL az em­ber újjáteremtése, az új ÁDÁM ( = EMBER), az új krisztusi típus kialakulása, akiben Isten és ember gyönyörködhet. Az ezért való szol­gálat számunkra ott kezdődik, ha mi is azt tesszük egymással, amit a Mester velünk tett. (Jn 13) Szeverényi János Fotó: Hermann Steigert Robert Graves: Jézus király Sokan próbáltak már regényt ír­ni Jézusról, de művészi szempont­ból értékes alkotást eddig csak hí­vő író tudott létrehozni. Az olasz Papíni, a francia Mauriac, a ma­gyar Kodolányi -, hogy csak né­hány példát említsünk - mind kel­lő alázattal nyúltak témájukhoz, és megmaradtak a négy evangélium kijelölte úton. Még a nem regénye- sített, hanem szigorúan tárgyszerű, sokféle kortörténeti forrást igény­bevevő életrajzok közül is a mé­lyen hívő Ijjas Antalé és a nagy francia történészé, Renané a leg­vonzóbb. Utóbbi szerfelett külö­nösjelenség: egész életét a keresz- tyénség születésének kutatására szánta, hétkötetes munkája (amelynek 1. kötete a „Jézus éle­te”) nélkülözhetetlen alapmű; ám ő pozitivistának, tárgyilagos kívül­állónak tekinti magát, miközben egész munkájából harsog a hit utá­ni heves vágy és a szeretet az iránt, akinek istenségében nem hisz... Robert Graves nem ezen az úton jár. ő az ókor és kivált a római császárkor tudós kutatója; Clau- diusról szóló, nagysikerű, kétköte­tes munkája lebilincselő olvas­mány, ám Jézus regénye nem az. Bár több kiadásban fogyott el, ná­lunk is sokan megvették, kevéssé valószínű, hogy ugyanannyian ol­vasták is: nehézkes, lassú höm- pölygésű regény, inkább a szorgal­mas tudós cédulázó buzgalmának Két Jézus-regény bizonyítéka, amelyben az életrajz hőséről kevesebb szó esik, mint az összehasonlító vallástörténet kuta­tási eredményeiről. Amit Graves az emberáldozat ősi hagyományáról; a „szent ki­rály” szakrális kínzásáról és meg- öletéséről; a keresztnek a különféle népeknél betöltött szimbolikus je­lentőségéről elmond, abban sok minden igaz lehet, ellenőrizni nem tudjuk, könyvtárnyi irodalmat ol­vashatott hozzá. De amit Jézusról (csakis mint emberről) közöl, an­nak nincs köze a tudományhoz, az a szabad fantázia terméke; nem­hogy az evangéliumok, de még az igénybe vett apokrifok sem szolgál­tatnak alapot elképzeléseihez. Állítja, hogy tiszteli Jézust, de tiszteletéből nem sarjad hit, rokon- szenv is csupán annyi, amennyit egy nagy, ám felettébb titokzatos és vonzó történelmi alak kelthet. Jézus nem illette ujjával az ő szívét, és nem vett szállást benne. Nem kevesebbet állít, minthogy Jézus Heródes unokája lett volna. Fia a trónvárományos Antipat- rosznak, aki trónigényét biztosí­tandó, Dávid király családjából akart nősülni, ezért titokban fele­ségül vette a Dávid házából szár­mazó Máriát. A házasság nyilvá­nosságra hozatalára nem volt idő, mert Heródes, másik két fiához ha­sonlóan, Antipatroszt is elpusztí­totta. Az áldott állapotban lévő fiatal özvegyet aztán gyorsan férj­hez adták az öregedő, szintén öz­vegy Józsefhez. Mire alapozza fel­tevését az író? Csupán a Pilátus fogalmazta feliratra a kereszten: Jézus Nazarénus Rex Judeorum. Hasonló furcsaságok követik aztán továbbra is egymást. Jézus évekig tartó tanulmányútja az esz- szénusoknál; titokzatos királlyá koronázása a „beavatottak” szűk körében, ahol olyan szakrális kín­zásra is sor kerül, melynek követ­keztében csípőízülete elmozdul, és megsántul; ugyanakkor összehá­zasítják „királynéjával”, a Lázár testvére Máriával, ám a házasság valójában sohasem jön létre; Má­ria Magdaléna hajbodorítóként és boszorkányként tűnik fel; Júdás pedig teljesen ártatlan, aki csak azért árulja el Mesterét, hogy pilá- tus elé juttassa, s ezzel megmentse az áskálódó főpapok orgyilkosai­tól. A regény végén Heródes Anti- pasz kufármódra próbálja „uno- kaöccsét” megvásárolni, a trónról való lemondásra bírni; míg Pilátus éppenséggel királlyá akaija tenni Ántipasz bosszantása végett - ám ő mindkettőnek ellenáll, s ezzel tel­jesíti be sorsát. A könyv veszélyét - miszerint a tájékozatlan olvasó (ne feledjük, egy emberöltő telt el úgy, hogy ke­vesen jártak hittanra!) azt gondol­hatja, az író tán igazat mond - csökkenti a közlésmód, a stílus ne­hézkessége, szürke, színtelen, zör­gő mondatok, még mesét sem tud­nak mondani. (A népi legendák­nál, archaikus imádságoknál ép­pen a nyelv a legszebb; ettől vál­nak költészetté, művészilég hiteles­sé ezek a fantázia-termékek, még ha tudjuk is, hogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy a legenda mondja. De ne feledjük: a népi legendáriumok is hitből fakadtak! Aki hit nélkül nyúl a Jézus-témá­hoz, akit nem á szíve vezet, az menthetetlenül csődöt mond. Graves regényének hangulatát is átlengi a szürkeség. Alakjait top­rongyosaknak, tomposaknak kép­zeljük, és többnyire rútnak, a nyo­morúság szinte árad a sorok kö­zül ; mennyire másként árad még a pozitivista Renan könyvéből is a galilelai mezők széna- és vadvirá­gillata és a Genezárat vizének üde párája! Graves azonban nem vonz és nem babonáz meg, képzelete nem kelti a valóság illúzióját. Sze­rencsére. (Gondolat, 1990. 580 old.) Francois Mauriac: Jézus élete „Közülünk kinek ne lenne ismerős az emmanuszi fogadó? Ki ne járt volna már ezen az úton egy este, amikor úgy látszott, hogy minden elveszett? Krisztus halott volt ben­nünk. Rabok voltunk: rabjai a vi­lágnak, a bölcseknek, a tudósok­nak, a szenvedélyeinknek. Szá­munkra Jézus már nem volt a föl­dön. Mentünk az utunkon, és vala­ki ment mellettünk, egyedül vol­tunk, és mégsem voltunk egyedül. Ez az este ... Nini, ott valami nyi­tott ajtó, félhomályos szoba, ahol a kandalló lángja éppen csak a vert földet világítja meg, és táncoltatja az árnyékokat. O, a megtört ke­nyér! 0, a minden nyomorúsá­gunkban is végrehajtott kenyértö­rés! Maradj velünk, mert már ha­nyatlik a nap ... A nap hanyatlik, az élet végére jár. Gyermekkorunk már távolabbinak tűnik, mint a világ kezdete, és elfecsérelt ifjúsá­gunkból sem hallunk már egyebet, csak az utolsó zúgást, a felismerhe- tetlen kert halott fái között.” Talán nem az idézett sorok a legjellemzőbbek - bár kétségkívül karakterisztikusok - csupán szá­momra a legkedvesebbek. A nagy francia író könyvének olvasása közben számtalan hasonló helyre találunk, s ezzel már érzékeltettük is, hogy a mű inkább költői medi­tációk gyűjteménye, a prózában el­mondott vallásos líra egyik reme­ke, semmint életrajzi kísérlet. Mauriac mélyen hívő ember, és az evangéliumokhoz szigorúan hű­séges író, aki sem új apokrifot, sem történeti regényt nem óhajt alkot­ni, csupán el akarja mondani az Újszövetség olvasása közben vissz­hangként született gondolatait, és a teljes szívből szeretett Megváltót saját lekének tükrében szeretné megmutatni. Az ember Jézust, aki ebben a mivoltában is „isteni”, te­hát emberésszel nehezen fefogha- tó. Egyszerű, szegény galileai ács (Júdásnak kell megcsókolnia, hogy felismerjék követőinek kis csapatában); ám ugyanakkor az anyagi léten uralkodó, csodatévő próféta is, aki meglepően új taní­tást hirdet - ez a két arc ugyanaz az ember. „Imádják a szegények és gyűlölik a felfuvalkodottak azért, ami benne isteni, és éppen ezért azok éppoly kevéssé értik meg, mint ezek; íme ez a festményem tárgya, az arckép, melyet vakme­rőén megpróbáltam felvázolni.” Mauriac külső szenvedélytől fű­töttnek, de ugyanakkor mélységes belső nyugalomban élőnek láttatja Jézust; nyugalma az Atyával való tökéletes azonosságból fakad, szenvedélyessége a szeretetből, mellyel javítani, gyógyítani, vál­toztatni szeretne az embervilág­ban. Ez a - terjedelmére nézve - vé­kony kis könyv megannyi tökéle­tes, felejthetetlen meditáció gyűjte­ménye. Amolyan örökké forga­tott, rongyosra olvasott papi (és laikus) breviárium kellene legyen. Tartalma örök érvényű, de mégis időszerű; közlésmódja személyes, egyenest az olvasóhoz (hallgató­hoz) szól, mint minden igazi jó pré­dikáció. Mauriac szerint Jézus életét „csak térden állva volna szabad megírni”. Olvasni is így kellene, méltatlanságunk tudatában, de Is­ién végtelen szeretetéből fakadó I I érőmmel. Hálás szívvel. Vallás Lap- és Könyvkiadó, 1989. (Ford. Révay József 1937.) Bozóky Éva _ 0 ; SIV WIDERBERG: LECKE a könyveket, és megmutatom, mit kell tanulni. „Hát szia, Stefan" mondom végül. „Hát szia, Ingrid" mondja ó. Stefan nővére nyitott ajtót, és ó vitte be a könyvekei REJTVÉNY - A HATODIK MEZŐ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom