Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-22 / 29. szám

Gálffy Ádám kannája Magyarországon a Heidelbergi Városi Misszióval Szemet gyönyörködtető, szívet hevítő élményt jelentett nemcsak a soproniaknak, de a többszáz oszt­rák hittestvérnek is az a két, csodá­latos művészi képességről tanús­kodó kegytárgy, amely június 14- én, a Sopronban tartott burgen­landi Gusztáv Adolf Ünnepség al­kalmával gyülekezeti múzeumunk­ban ismét együtt került bemutatás-, ra. Legutóbb 1983 őszén, Luther Márton születésének 500. évfordu­lója alkalmával a budapesti Szép- művészeti Múzeumban rendezett országos kiállítás adott lehetőséget arra, hogy rácsodálkozhassunk az ötvösművészet e két különösen is kiemelkedő szépségű és értékű re­mekére s hogy formájukat, gazdag díszítésüket felejthetetlen élmény­ként azóta is emlékezetünkben őrizzük. Egy keresztelőtálról és a hozzá­tartozó kannáról van szó. Tudnunk kell, hogy a soproni evangélikus gyülekezet története során sohasem volt híjával sem a buzgó adakozóknak, sem az érté­kes adományoknak. Házak, föld- ingatlanok, értékálló pénzössze­gek, iskolai és egyéb célú alapítvá­nyok egész sora mellett mindig ta­lálunk olyan tehetős és áldozat­kész gyülekezeti tagokat is, akik Isten háza iránti féltő szeretetüket értékes felszerelési- és kegytárgyak ajándékozásával is megmutatták. Úrvacsorái kelyhek, kancsók, ci- bóriumok, paténák egész sora bi­zonyítja ma is az akkor élt hívek jókedvű adakozó készségét. Az 1674-ben elvett templomok után a gyülekezet egy sebtiben épí­tett fatemplommal volt kénytelen megelégedni. Őszinte vágyakozá­suk azonban egy nagyobb, dísze­sebb kőtemplom felépítése után mélyen benne élt a gyülekezet tag­jainak lelkében. így Gálffy Ádám dúsgazdag soproni polgár szívében is, aki valószínűleg még ebben az esztendőben rendelte meg Jörg Bertold nagyhírű nürnbergi ötvös­mesternél azt a díszes aranyozott, ezüstből készült keresztelőtálat és kancsót, amelyet elkészültük után egy 1676. augusztus 25-én kelt, sa­ját kezével írt adományozó levél kíséretében szeretett soproni gyü­lekezetének ajándékozott. A gyü­lekezet ezt az ajándékba kapott ke­resztelési készletet tüstént leltárba vette, besorolta többi kegytárgyai közé s mindennapos használatba is vette. Az azévben készült leltárban többek között ezek olvashatók: „... továbbá egy nagy, ezüstből va­ló, arannyal díszített keresztelőtál, valamin^* hozzátartozó öntő kan­na különösen művészi, különféle bibliai jól kiválogatott történetek­kel és alakokkal díszített munka, augsburgi próbajelzéssel. Súlya augsburgi mérték szerint 12 Mark, 5 lat és 3 g. Mindkét darabot ne­mes és igen tisztelt Gálffy Ádám úr a római császár és magyar vala­mint cseh király Őfelségének kirá­lyi kamarása adományozta a vele született szívességből és adakozó A (iáltfy Ádám-félc kcrcsztulőkanna Nürnberg, 1574. készségből. Elsősorban azonban Isten dicsőségére és szent haszná­latra... Első alkalommal haszná­latba vettük... egy előkelő keresz­tyén szülők elsőszülött fiának ke­resztelésekor, amikor az, Isten ke­gyelmi szövetségébe felvétetett...” Isten iránti különös hálával kell megemlékeznünk arról is, hogy ezek a szent edények az ajándéko­zás után három hónappal keletke­zett óriási tűzvész és a fatemplom porráégése alkalmával nem váltak a tűz martalékává. Tény, hogy a gyülekezet a további évtizedek so­rán a gondos gazda hűségével őriz­te ezeket a nagybecsű edényeket. Leltáraink több mint egy évszáza­don keresztül pontosan kimutat­ják a Gálffy Ádám féle keresztelési edények meglétét. Fájón kell azon­ban tudomásul vennünk, hogy az 1798. évi leltárunkban már csak a keresztelőtál szerepel. Ismeretlen, eddig ki nem derített okból, 122 esztendei használat után a kanna kikerült nemcsak a leltárból, de a használatból is, s ami a legfájóbb, a. gyülekezet tulajdonából is. Soproni gyülekezetünk, Isten­nek hála, sohasem került olyan sú­lyos .anyagi helyseibe, hogy. vala- melyik szakrális edényét pénzzé kellett volna tennie, netán elzálo­gosítania. Az elajándékozás gon­dolata pedig önmagában is képte­lenség. Öröktársként, édes testvér­ként kerültek a gyülekezet birtoká­ba. így és együtt végezték azt a szent funkciójukat, ami miatt Gálffy Ádám szándéka szerint is rendeltettek. így és együtt voltak igazi értékek. így és együtt töltöt­ték be rendeltetésüket. Feltételeznünk sem szabad, hogy a gyülekezet akkori vezetői és tagjai ezzel nem lettek volna tisztá­ban. Az elszakítottság, az elkülöní­tés azonban tény, minden szomo­rúságunk ellenére is. Gyönge Sándor balladája Esik eső szép csendesen lefelé, Gyönge Sándort most kísérik kifelé. A sapkáját levágta a szemére, Sok pajtása sírva mégyen előtte. Klagenfurtban vesztőhelyre viszik a hadbíróság által halálra ítélt magyar bakát, Gyönge Sándort. A sapkáját le­vágta a szemére. Duhaj mozdulat? In­kább védekező: ne lássa, ami reá vár: a halált. Megelőlegezi a kendőt, amivel majd bekötik a szemét, amikor a vesz­tőhelyen feléje tátonganak a kivégző osztag halált szóró puskacsövei. Egyetemes emberi mozdulat: lévén mi valamennyien halálra ítéltek. Embe­ri mozdulat, mégis mintha az állatvi­lágból, a struccról vennénk a példát, amely madárról azt tartja a balhit, hogy veszély közeledtén homokba dug­ja fejét, így „védekezik”. Az „amit nem látok, az nem is létezik” elv alapján takarjuk el szemünket - strucc módjára -, valahányszor a végső veszedelem fel- felrémlik előttünk. Az embernek, mint értelmes lénynek tudni kellene szembe nézni a halállal, mint Kosztolányi Marcus Aureliusa, aki „higgadt lépttel 'megy a sírhoz, az értelem égő lámpája kezében”. Miért idegenkedünk hát mi hasonlóképpen cselekedni? Mert a látvány nem kelle­mes. Ellenkezőleg. Riasztó és rémséges. A filozófus császár „déli verőben nézi a rémet, hull a könnye a fényben és koszorúja izzó szomorúság”. Madách Ádámja is értelmes lény és néki sem akaródzik a halállal szembe nézni: „Csak az a vég! - Csak azt tud­nám feledni!" - Ádám emez óhajtásá­val messzemenően egyetértünk, csak az a baj, Isten nem ért vele egyet. O azt mondja Ádámnak és nekünk, Ádám ivadékainak: „Ember, küzdj és bízva bízzál!” Más szóval: Ne akarjad te el­felejteni a véget, elfordítani róla tekin­tetedet, használd eszedet, melyet tőlem kaptál, világánál lásd meg a halál reád is vonatkozó realitását és annak gyalá­zatos voltát, ám mindennek ellenére se ad fel a küzdést (úgyis hiába), bízzál bennem! Nyissuk hát tágra szemünket. Isten is megnyitja kék szemét, az eget és mi mélyen beletekinthetünk Isten szemé­be, a megnyílt égbe, megpillantjuk, „amiket szem nem látott, fül nem hal­lott embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretők­nek” (1 Kor 2, 9). Fölénk hajlik a Krisztusban megjelent Isten irgalmas, atyai arca, akit meglátni nem izzó szo­morúság, szívettépő kétségbeesés, ha­nem teljes felszabadulás, túláradó öröm. Szabadító Isten ő, aki kihoz a halálból is (Zsolt 68,21). Van, lehetséges boldog halál és sza­bad utána kívánkoznunk, érette imád­koznunk, mint Malmivaara Vilmos tet­te: Uram, ó add, ha vándorútam Majd véget ér itt a borúban, Elérjek hozzád, S te fényes orcád Hadd lássam én ! (EÉK 525, 1) Nem kell bűnösnek éreznünk ma­gunkat, ha netán sóvárgunk a halál után. Megváltó Urunkban már itt és most boldog életünk van. Ha megha­lunk, még ennél is jobbat ád ő nekünk. 0, ki ne kívánna így meghalni, Mennyországért e földet elhagyni! Ki késnék itten? Hogyha ott oly jókat ád az Isten. (KÉK 595, 5) Sághy Jenő Ezt a szomorúságot azonban enyhíti némiképpen az a tudat, hogy a kanna, ha ki is került a gyülekezet tulajdonából, nem ve­szett el, nem került külföldre, nem semmisült meg, sőt jelenlegi tar­tózkodási helye sem ismeretlen. Valamilyen úton-módon, valószí­nűleg még a múlt század elején a Nemzeti Múzeumba került, ahol az 1884-ben rendezett országos öt­vösművészeti kiállításon már be is mutatták. Később, 1934-ben a kül­földön készült összes ötvösművek­kel együtt az Iparművészeti Múze­um tulajdonába jutott, ahol azt ma is őrzik és a 18995 leltári szám alatt tartják nyilván. Nagy kérésünkre s a biztonságos őrzés teljes felelőssé­gével kaphattuk most kölcsön né­hány napra. Most, hogy egyházunk és álla­munk viszonyában mindkét ol­dalról merőben más szemlélet alakult ki egyházi iskoláink, földjeink, s egyéb ingóságaink tulajdonjogát illetően s már ha­tályos törvények is biztosítják volt tulajdonaink visszaadását, úgy gondoljuk, hogy államunk illetékesei nem zárkóznának el a Gálffy-féle keresztelőkanna visz- szadásától sem. Főleg akkor nem, ha ezt nemcsak a soproni gyülekezet tagjai, de egyházi fel- sőbbségünk is kéri. Zoltán László ny. lelkész A Heidelbergi Evangélikus Városi Misszió jegyzett egyesületének munkatársai és baráti köre egy koráb­bi, nagy érdeklődést kiváltó előadás után Hans Krat- zert lelkésszel május harmincegyedikétől június kilen­cedikéig autóbusszal tíznapos utazást tettek Magyar- országra. Heidelbergből Nürnbergen keresztül a „Franz Liszt” Eurocity-vonat hozta a huszonhárom fős, har­monikusan összeillő csoportot Bécsbe. Itt az IBUSZ magyar utazási iroda kényelmes bu­szába szálltunk át, ahol csatlakozott hozzánk dr. So­mos Károly nagy szakértelmű, körültekintő és elköte­lezett magyar idegenvezető. Bizarr, erdős és szőlővenyigék borította dombos tájak, végtelennek tűnő gabona- és zöldségföldek, a Duna völgyének mélyfekete, termékeny síksága, a Balaton szépen ápolt partvidéke váltotta egymást ké­peskönyvet idéző szépséggel és mutatta meg a cso­portnak a sokszínű, magával ragadó Magyarorszá­got. Örömünket növelték a gazdagon fűszerezett ínyenc ételek s a borok, melyek itatták magukat a zenés csárdákban. A kiváló programot még színesebbé tette a szaksze­rű idegenvezetés a fontosabb történelmi és kulturális nevezetességek felkeresésekor, a fürdés Hévíz híres kénes termálvizében és több zenei rendezvény. A földrajzi és kulturális kérdések mellett a csopor­tot nagyon érdekelte az ország vallásos és lelki élete. Emlékezetes esemény marad a magyarországi néme­tek körében ünnepelt pünkösd hétfői istentisztelet Gyönkön. Sosem felejtjük el a beszélgetéseket, a kö­zös éneklést, a vidám társaságot a pompásan előkészí­tett s hosszúra nyúlt szabadtéri ebédelésnél, ahol mé­lyebb bepillantást nyerhettünk a gyülekezeti életbe. Ebed a gyönki istentisztelet után Keszöhidegkúton Fotó: Ruth Wankmüller Budapesten nyílt beszélgetést folytattunk Szebik Imre püspökkel az egyházak helyzetéről. Szavai a mai magyarországi felekezetek problémáiról, gondjairól, bajairól mélyen elgondolkodtatták az érdeklődő cso­portot. Egyházi szociális intézmények - fogyatékos gyermekeket és időseket gondozó otthonok - megte­kintése s az ott folytatott beszélgetések mély tapaszta­latokkal gazdagítottak bennünket. A kiválasztott helyeken tartott naponkénti elcsön- desedés erősítette a csoportot s a reménység és a bizalom kútfeje lett. Sok szép, felejthetetlen benyomással és elgondol­kodtató kérdésekkel, a vezetők iránti hálával hagyta el a csoport a „Franz Liszt” Eurocityvel a mozgalmas fővárost. A magyarok országába tett tanulmányútra a részt­vevők még sokáig fognak emlékezni. Hartmut Mäurer (fordította: Z. B.) Ami késik, nem múlik! Olvasói levél Dörgicse ünnepén, június 25-én ezt kellet éreznünk, hiszen hosszú éveken át nem volt saját lelkésze a gyülekezetnek, csak társgyülekezet lett és utána éveken át a szomszéd lelkészek helyettesítgettek. Most saját lelkész iktatásán lehetett jelen a sok kis gyülekezetből összegyűlt ünneplő gyülekezet. Badacsonytól Balatonfüredig 8 evangélikus és 2 református templomban kell az új lelkésznek szolgánia a Balatonpart és Balatonfelvidék szórványosodó területein, ahol egy új központ, Balatonfüred megszervezése és temlomépítése is vár rá. A gyüle­kezetek már ismerik, hiszen a teo­lógiáról kikerülve segédlelkészként került ide. Bár a társgyülekezet Kővágóörs szerette volna, ha is­mét ott lett volna a lelkészi hivatal, onnan is jöttek. Az ünnepség fényét emelte, hogy két püspök, egy esperes, há­rom-három evangélikus és refor­mátus lelkész és egy római katoli­kus plébános is jelen volt. A temp­lom zsúfolásig megtelt az örvende­ző hívekkel és kint az udvaron is sokan álltak, akik mikrofonból és videóról hallhatták és láthatták a legfontosabbakat. Az orgona szé­pen zengő hangjaira mentek be a templomba a püspökök és lelké­szek. (Vonulásról szó sem lehetett, inkább csak becsúszásról, annyian voltak kint és bent!) Az „Erős vár” hatalmas erővel zengett, mutatva a nagy örömöt. A kezdő igeszolgála­tot Szebik Imre püspök végezte Zsid 10,23. alapján. Örömmel szólt erről az ünnepről, ami öröm egy­házunknak, öröm a gyülekezetek­nek és öröm a lelkész-házaspárnak (akik csak néhány hete esküdtek hűséget egymásnak), de az öröm mellett hangsúlyosan szólt a fel­adatokról is. Hangsúlyozta, hogy az ige előtt találkozzék és szeresse meg egymást tartósan a gyülekezet és lelkésze, és legyen a fiatal papné is munkatársa és összekötő kapocs ebben. A püspök igehirdetése után Varga György esperes és Horváth József espereshelyettes az iktatási szertartás igéit és hivatalos szöve­geit olvasták fel, majd az esperes beiktatta Riczinger József lelkészt hivatalába. Szebik Imréné, püspö­künk felesége énekével tett bizony­ságot. A badacsonytördemici római katolikus ifjúsági ének- és zenekar három ízben is szoltált az ünnepsé­gen (látszott rajtuk, hogy nem sze­repelnek, hanem szolgálnak és testvéri kéznyújtásnak tekintik ezt, amiért innen is köszönetét mon­dunk.) Az iktatás után az új lelkész a szószékre ment és Fii 1,29. alapján hirdette az igét. Hivatkozva a mö­götte lévő emléktáblára (Zsédenyi István gályarab lelkész), utalt a ré­gi és újabb elődökre, akiknek nyo­mába kell lépnie. Érződött sza­vain, hogy nem önmagában bízik, hanem Isten erejében és a gyüleke­zet segítő szeretetében és imádsá­gában. Köszönetét mondott szü­leinek, akik eddig segítették és most együtt örülnek vele. Ezután Nagy Örs badacsonyi felügyelő megnyitotta a közgyűlést, amely­nek feladata a lelkésziktatás jegy­zőkönyvbe vétele és a köszöntések meghallgatása. Először sorra kö­szöntötték a lelkészt az egyes gyü­lekezetek és átadták ajándékaikat. A köszöntők sorában volt a lelkész szülőfalujának és az őt még onnan ismerő szomszéd falunak, Keme- nesszentmártonnak küldöttje, va­lamint‘áz új papnét kibocsátó szé­kesfehérvári gyülekezet felügyelője is. Majd az ugyancsak vönöcki születésű Dr. Nagy Gyula ny. püs­pök szólt hármas minőségben: úgy is, mint földije, úgy is, mint volt professzora és úgy is, mint őt fel­avató és őt segédlelkészként a gyü­lekezetbe küldő püspöke. A veszp­rémi egyházmegye nevében Varga György esperes és Kiss Attila egy­házmegyei felügyelő köszöntötte a lelkészt. Boros Lajos is köszönté­sét hozta, bár szomorúan említet­te, hogy szerette volna Riczinger Józsefet utódjaként Somlószőllő- sön látni. Suhay Lajos köveskáli református lelkész köszönettel em­lékezett arra, hogy a körzet több evangélikus templomában tarthat­nak református istentiszteleteket, Petrőcz László, balatonfüredi lel­kész pedig az evangélikusokat to­vábbra is örömmel befogadó re­formátus egyházközség nevében mondta el köszöntését. A papját nem régen eltemető római katoli­kus gyülekezet nevében is köszön­tötték a lelkészt és gyülekezetét, hangsúlyozva a gályarab-emlék- táblára hivatkozva a helytállást. A múlt és jelen összekapcsolását jelentette a gyülekezetből a volt rendszer által eltávolított Kozma László kántortanító, illetve a vala­mikori konfirmandusok nevében Antal Géza, jelenleg a szomszédos Zánka felügyelőjének köszöntése. Szeretettel szóltak a gyülekezet még ma is szeretettel emlegetett ré­gi lelkészeinek, Jónás Lajos espe­resnek és Csaby József lelkésznek a gyermekei. A Balatonfüreden he­lyettesített Hernád Tibor szeretetét is érezte a gyülekezet. Valamennyi köszöntésből a szeretet szavát le­hetett érezni és a kérést, hogy Isten adja az ő erejét a lelkészcsaládnak, hogy olyan soká szolgálhassanak a gyülekezetben, mint az előbb emlí­tett elődök. A magam részéről, mint aki Hor­váth József espereshelyettessel éve­ken keresztül helyettesítettem a gyülekezetben, csak annyit fűzök hozzá: láttam a gyülekezet éhségét a rendszeres lelkészi szolgálatra. Éppen ezért nagyon örülök, hogy most kielégülhetett ez az éhség. Csak azt kívánom, sohase feledkez­zenek meg a korábbi éhségről és az ige hirdetését továbbra is úgy fo­gadják, mint az élet alapfeltételét. Kiss János Kapolcs (A levél nem minden állításával értünk egyet, de közöljük, hogy olvasóink ma­guk alakítsák ki véleményüket. Szerk.) Tisztelt Szerkesztőség! Meglepetéssel olvastam Kosa Pál lel­kész úr cikkét, a 26. szám címlapján. Nem tudom mire véljem. Bízva abban, hogy saját autentikus véleményéről van szó - még ha kapóra is jött az egyházunkban vitatkozók egy csoport­jának - úgy kell értékeljem mint az evangélikus fundamentalizmus zászló- bontását. Lelkész úr az igazság kizárólagos tu­datának magabiztosságával minősíti lelkész testvéreinek „tévelygéseit”, me­lyekkel evilági egyházi felsőbbségekkel szálltak vitába. Azzal a felsőbbséggel melynek legitimációját - valószínűleg szándéka ellenére - O is megkérdőjelezi azzal, hogy lépten nyomon a Szentlé- lekre hivatkozik. Farizeus álláspont­nak tűnik fatalistá módon minden probléma megoldójaként a Szendétek­re hivatkozni, hiszen aligha hihetjük komolyan, hogy Általa mentesülünk evilági felelősségünk alól. Ugyancsak meglepő vélemény a tör­vények fölöslegességét állítani, sőt azt az egyház lényegével ellentétesnek tar­tani, akkor amikor tudjuk azt, hogy az Úr egyik első lépésként törvényt adott Mózes népének. Az a feltevés, miszerint „valamelyik reformálós testvér” püspöki székre pá­lyázna, nem minősíthető, de be kell valljam a bevezetőben megpendített kérdés az autentikusságról, ennek ol­vastán merült fel bennem. Furcsa ellentétben áll a törvények fölöslegességéről vallott felfogással az az elemzés, melyben oly plasztikusan bemutatja a rossz törvények - a hibá­san megszabott keretek, struktúrák - egyházi életet deformáló hatását. Úgy hiszem az ifjúsági munkáról, a laikusok szolgálatáról és az „új” eszkö­zök használatáról kifejtett véleményé­vel nem kell vitatkozni, hiszen ezzel alighanem a generációs ellentét kategó­Az idei tanévben Isten kegyelméből külföldön, Pozsonyban tanulhattam, a Szlovák Evangélikus Teológiai Fakul­táson. Az ottani Teológiáról, oktatás­ról, lelkészképzésről szeretnék néhány mondatban beszámolni! Sok dologban nagyon hasonló a Bu­dapesten levő Teológiához, de ugyan­akkor, mégis különbözik tőle. Ott a Teológia, állami fakultás, és nem aka­démia. Néhány hete már, hogy a Ko- menszkij Egyetemhez csatolták. Tantervében hasonló Akadémiánké­hoz. Nagyjából ismertetem a tárgya­kat. Ott is az első két évben vannak az alapozó tantárgyak. Például: bibliais­meret, vallástörténet, filozófiatörténet, és újszövetségi alapismeretek, egyházi zene, éneklés-technika, egyháztörténet, görög, latin héber és német nyelv. Ezekre épülnek rá aztán a felsőbb évfo­lyamok tantárgyai, mint például az ószövetségi egzegézis, és teológia, új- szövetségi egzegézis és teológia, dog­matika, dogmatörténet, homiletika, katechetika, liturgika, szociálteológia, Jézus élete. A következő két évben an­gol nyelvet tanulnak. A társadalomis­meretek tanszéket ebben a tanévben, a második félév megkezdése előtt meg­szüntették. Az összes évfolyamnak van testnevelés órája, szerdán délután, kü­lön a fiúknak, külön a lányoknak. Szintén szerdán szoktak vendégelőadá­sokat tartani különböző témákról meghivott előadók. Vannak még szé­riájába csúsznánk. Mindenesetre alig­ha mentesíthet akárkit is felelőssége alól a saját elefántcsont-tornyába való bezárkózás. Nagyon fontos kérdést vet fel a hű­ségre való hivatkozás. Kétségtelenül egyetértünk abban, hogy fontossága mekkora, azonban alighanem eltérő felfogásunk van a hűség irányát ille­tően. Úgy gondolom protestantizmu­sunk egyik alapkérdését tárgyaljuk amikor feltesszük a kérdést: kit illet hűségünk, különösen is lelkész testvé­reink hűsége? Katolikus ízű kitételnek tetszik hűségünk célpontjaként azt az egyházi felsőbbséget megjelölni akit egyébként protestáns hagyományaink szerint mi laikusok, illetve a belőlünk létrejött gyülekezetek választanak. Az intoleranciának ezt a fokát, me­lyet a tiltakozók - hogy ne mondjam protestálók - kiszorítása érdekében tett kirohanásaiból érezhetünk, úgy érzem kötelességem, korkülönbségre és egy­házon belüli státuszra való tekintet nél­kül, számonkénti. Egyetérve azzal, hogy törvényünk kell legyen egyházunk üdve, szembe kell szegezzem rendpárti fundamenta­lizmusával a protestálás jogát, sőt kö­telességét. Én is azt remélem, hogy a Szentlélek fogja megújítani egyházun­kat. Azonban nem ölhetett kézzel vá­rom, hogy ezt helyettem megtegye, ha­nem remélem, hogy vezetni fog cseleke­deteimben, hogy a rajtam levő felelős­ség szerint megtegyem a tőlem telhetőt ezen ügy érdekében. Remélem az ilyen, lapunk hasábjain kibontakozó vita is hozzá fog járulni a zsinat szellemi előkészítéséhez. Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy mind a mai napig se a Zsinatelő­készítő Testület, - mint hivatalos szerv - se az oly nagyon ostorozott protestá­lók egyetlen írásba foglalt munkáját sem tette közzé - akár mellékletként - az Ev. Élet, holott szerzőjük mindket­tőt megemlíti nyílt színen - a lap hasáb­jain - vitatkozik vele, illetve hivatkozik rá. Szepesfalvy Gábor mináriumok is, melyeken 1-1 előre ki­dolgozott teológiai témát közösen ele­meznek. Az előadások szlovák nyelven foly­nak, de nemcsak szlovák anyanyelvű hallgatók tanulnak ezen a fakultáson: vannak csehszlovákiai magyar, cseh, lengyel ajkú, és jugoszláviai szlovák aj­kú hallgatók is. Vannak más vallású hallgatók is: reformátusok, adventis­ták, baptisták. A hallgatók létszáma meghaladja a nyolcvanat. A képzés öt éven keresztül folyik. Ez alatt az idő alatt kollégiumi ellátást kapnak a hallgatók. Említésre méltó még, hogy a közös­ségi élet ott nagyon jó. Amikor oda­mentem, meleg szeretettel fogadtak. Úgy éreztem magam, mintha csak ha­zamennék. Igyekeztek mindenbe be­vonni, nagy-nagy szeretettel. Röviden, vázlatosan ezek a leglénye­gesebb tudnivalók az iskoláról, annak felépítéséről. Sok mindenről írhatnék még, de ahhoz az egész újség kevés volna. Egyúttal hálás köszönettel tar­tozom professzoraimnak, és a pozsonyi professzoroknak, hogy megadták ne­kem azt a lehetőséget, hogy a pozsonyi fakultáson tanulhassak; de elsősorban Istennek, mert ha Ő nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Nélküle ez nem lett volna lehetséges. Vandlik Pál IV. éves teológiai hallgató Pozsonyban voltam ösztöndíjas

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom