Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-08 / 27. szám

Ha valahol jó szándékunk visszautasítását ta­pasztaljuk, nem marad más hátra, minthogy azt minden megjegyzés nélkül tudomásul vegyük, de ne engedjük, hogy ez a következő alkalom­ra bátortalanná tegyen bennünket. Albert Schweitzer Evangélikus ­■ ■ 1 1 1 1 -m M V I I ■ I V 55. ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1990. JÚLIUS 8. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 4. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Elet ÁRA: 8,50 Ft ■1 Az első tanév után Ökumenikus evangélizáció Budapesten dagógiai folyamatokban is képe­sek leszünk-e élni azzal az előny­nyel, hogy előbb indulhattunk, mint a többi egyházi iskola, tu­dunk-e pozitív mintát adni szá­mukra. Új tanárok gazdagítják ősztől - három új osztály igényli ezt - a tantestületet. Ugyanakkor készül­ni kell a búcsúra is néhány régi tanártól, akiket köszönet illet, hogy resztvettek az új kezdetben. (Ha Isten megengedi, több régi ta­nárra még hosszú évekig szeret­nénk számítani!!) Ahogy egy-egy elégtelent nehéz szívvel adtak a ta­nárok, az indokolt igényesség je­gyében, hasonló igényesség szük­séges - a hagyomány erre is kötelez - a tanárokkal kapcsolatban is. Ez sem könnyű. Magam őszintén örülök, hogy 47 református gyerek (és szüleik) továbbra s fasori diák szeretne ma­radni. Talán ez a legnagyobb elis­merése - belülről - az iskolának. Az is jól esett, hogy a tanárok hitet tettek, állást foglaltak növendé­keik mellett. Más kérdés, hogy ez a pozitív végkifejlet nem nélkülö­zött feszültségeket. Mindez arra tanít, figyelmeztet, hogy tantestü­let, szülők, igazgató, igazgatóta­nács, egyházi elnökség... együtt­működését javítani szükséges, ép­pen a közös ügy érdekében. Annyit még okvetlenül el kell mondani, hogy a református tanulók mara­dása sem a jelenben, sem a jövőben nem jelent hátrányt a felvételt kérő evangélikus gyerekek számára. Csak így korrekt. Annyi bizonyos, hogy a követ­kező év - Deák tér, Sopron... - az iskolaügyben is további feladato­kat, és reméljük, örömöket ígér. Frenkl Róbert Az Ökumenikus Evangélizációi Munkabizottság kezdeményezésé­re és szervezésében evangélizációt tartottunk Budapest hat különbö­ző protestáns (evangélikus és re­formátus) templomában a pün­kösd előtti héten, május 28-tól jú­nius 2-ig. Nem az első és nem az egyetlen alkalom, hogy ilyenre a Munkabi­zottságban dolgozó atyafiak kez­deményezésére sor kerül. Pécsett és Mohácson április első hetében il­letve a nagyhéten tartottunk ilyen jellegű evangélizációkat, a mosta­nival egyidőben pedig Szegedem. Tatabányán egynapos, nagyszabá­sú összejövetelt szerveztek testvé­reink (főképpen Lábossá Lajos evangélikus esperes kezdeménye­zésére), az ottani sportcsarnokban jún. 2-án, amire a helyi sajtó is felfigyelt és nagyon pozitív vissz­hangban reagált. Budapest kivéte­lével mindenütt jelentős katolikus 1 részvétellel sőt együttmunkálko- dással sikerült megrendezni ezeket az evangélizációkat és ezek külö­nös tanulsággal is szolgáltak. A hat budapesti templomban (a csillaghegyi református, budavári evangélikus, kelenföldi reformá­tus; a Deák-téri evangélikus, a Gorkij-fasori református és a kis­pesti evangélikus templom) azonos textusok és egységes témák alapján folytak a szolgálatok: a János evangéliumából jól ismert és külö­nös hangsúllyal megerősített „Én vagyok.. .’’-igékről szóltak az ige­hirdetések, amelyek Jézus szemé­lyét állították a gyülekezet elé. Az evangélizációs szolgálatok­ban nem a nagynevű és jól ismert evangélizátorok jelenléte volt a do­mináló. A munkatársi gárda az im­már harmadszor megrendezésre került tahi munkakonferencia résztvevői közül került ki. Ezen a konferencián feldolgoztuk az evangélizációra kitűzött igéket, igyekeztünk megvilágítani a textu­sok által érintett problémaköröket és ebben az imádságos munkakö­zösségben formálódott ki az egysé­ges látás az előttünk álló szolgála­tokra vonatkozóan. Ez a munkaközösség adta meg az evangélizáció spirituális és szel­lemi hátterét. Az istentiszteletek megszervezését, a hívogatás és imádkozás szolgálatát ezen túlme­nően a meghívó, helyi gyülekeze­tek végezték. 30 ezer meghívó- il­letve szórólapot és 300 plakátot nyomattunk. Utólagosan azt kell mondanunk: sokkal több kellett volna. HITOKTATÓKAT KERESÜNK Az 1990/91. tanévben a megnövekedett létszámú iskolai és gyülekezeti hitok­tatási csoportok ellátására egyházunk hitokatókat keres. Elsősorban pedagó­gus végzettséggel vagy gyülekezeti gyermekbibliakör-vezetói gyakorlattal ren­delkezők jelentkezését várjuk. 1990. augusztusában és a tanév alatt folyama­tosan hitoktatói tanfolyamokat és levelező hitoktatói képzést indítunk, a jelentkezők számához és előképzettségéhez igazítva a csoportokat. Jelentkez­ni lehet az illetékes esperesi illetve lelkészi hivatalokban. Az evangélizációs istentisztele­tek látogatottsága végül is 60-40 főstől a 110—130-asig terjedt. Könnyes szemmel mondott „kö- szönöm”-ökben, imádságokban, csendes vallomásokban érkeztek a visszajelzések - és ezeken túlme­nően mindaz, amit az embereket megtartó Isten a maga titkában akart és akar megőrizni. Tapasztalatunk szerint inkább az egyházakhoz, gyülekezetekhez kapcsolódó embereket értük el. Kimondottan kívül álló kevés volt. Ahol katolikus testvéreinkkel együtt tudtuk megrendezni az evangélizációkat, ott erőteljesebb visszhangot kaptunk. Nem csak a nagyobb látogatottság miatt; mintha katolikus körökben na­gyobb volna a nyitottság, az éhség az evangélizációs jellegű igehirde­tés után mint a mi gyülekezeti kö­reinkben. Az első lépéseket tettük meg az ökumenikus evangélizációk meg­rendezése területén. A kezdet sze­rény, de mégis a folytatásra ösz­tönző. Erre bátorító és ígéretes volt- a gyülekezetek örömteljes nyi­tottsága, a szolgálatok fogadtatá­sa;- az evangélizáció ügye körül tömörülő ökumenikus munkatársi közösség öröme;- az evangélizáció során hirde­tett ige megszólító ereje, örvende­tes mondanivalója. A magyar evangélizáció felada­tát nem adhatjuk ki albérletbe kül­földi evangélistáknak. Ez a mi ügyünk, az evangélium magyar szolgáié! - és ezt szeretnénk to­vábbra is szolgálni annak nevében, „aki azt akarja, hogy minden em­ber megtartassék”. Dr. Hecker Frigyes A Miskolci Evangélikus Tanítóképző Intézet 101 éve Az intézet „gyökerei” az 1838. évben Rimaszombatban tartott evangélikus egyházkerületi köz­gyűlésig nyúlnak vissza. Ezen a közgyűlésen Hunfalvy Pál és Né- methy Pál indítványozta, hogy az evangélikus elemi iskolák ifjúsága - evangélikus egyházias és magyar hazafias szellemben nevelt és a ta­Az 1920. június 4-i trianoni, a magyarság számára szörnyű dön­tés után az evangélikus tanítókép­ző Miskolcra menekült. Ez első­sorban a tanárok átköltözését je­lentette. Az épület természetesen, de a berendezések és a felszerelések is Eperjesen maradtak. Újra kellett kezdeni az életet, az intézet mun­(e sorok írója is ekkor volt itt diák) 1945. márciusától-1946. áprilisáig egy Görgey Artúr utcai lakatlan villa négy termében (jó időben a Népkert padjain) történt. aA köze­li református elemi iskolában folyt a gyakorlati képzés. A háborúban tönkretett tanító­képzőben rendkívül nehéz felada­ket a tudás becsülésére, a művelt­ség, a kultúra szeretetére. Eredmé­nyesen alakították erkölcsi tuda­tunkat, érzelmeinket, magatartá­sunkat. Akaratunk és jellemünk formálását is gondosan művelték. Mindez nemcsak szavakkal, ha­nem tanári példaadással, rendsze­res cselekedtetéssel történt! Új egyházi iskolák indulása, hit­oktatással kapcsolatos, az egész közoktatást érintő viták, viharok idején különösen jó érzés arra gon­dolni, hogy az újraindult Budapes­ti Evangélikus Gimnázium immár túl van az első tanévén és az új diákok már beiratkoztak a követ­kező esztendőre. Különös kegye­lem ez, mely a nagy hagyományú lutheránus iskolaügyben további felelősségre kötelez. Maradjunk azonban most a Fasornál, amellyel kapcsolatban immár nem csak alig kielégithető információéhség, ha­nem - az első tanév tapasztalatai birtokában - egészséges vitakész­ség is van az egyházban. A júniusi fórumon Gyapay Gá­bor hangsúlyozta - válaszolva né­mely észrevételekre hogy min­den elhangzott kritika segítőkész, indokolt és egyházhoz méltó han­gú volt, különösen örvendetes ez, ha a társadalomban olykor meg­hökkentően megnyilvánuló indu­latokra gondolunk. Azt is elmond­ta az igazgató, szinte csoda, hogy nincs több gond, hiszen az újrakez­dés minden nehézségével meg kel­lett küzdeniük. Az is érthető, hogy az első tanév tapasztalatait összegző cikk - Év­zárás előtt (Evangélikus Élet, 1990. június 10.) - elsősorban az eredményeket, az iskola teljesítmé­nyét taglalta. Ezeket örömmel és köszönettel elismerve, a tájékoztatás igényével és a jobbítás szándékával szólnánk némi gondokról is. A teljesség igénye nélkül: az is­kola evangélikus jellege, az anya­giak, a tanár-diák kapcsolat, külö­nös tekintettel a nemzedéki kérdés­re, a kollégium jövője és a tavaly, az első osztályokba létszámon felül felvett negyvennyolc református tanuló ügye váltotta ki talán a leg­több vitát. Széljegyzetek. Több száz fős, sa­játos gyülekezet ez. Bármekkora a lelkészhiány, igényelne egy lelki- pásztort, lelkigondozót - mondta Nagy István református hitoktató, amikor az egyházi elnökség meglá­togatta az iskolát. Úgy vélem, iga­za van. Nemcsak hitoktatás a fel­adat, a teljesállású lelkész sem old­hatná meg ugyan egyedül a remélt légkör kialakulását, de sokat te­hetne érte. Az építkezés teljes befejezte és a végelszámolás után érdemes lesz részletesen beszámolni az újrakez­dés anyagi fedezetéről és a rendes évi költségvetési igényről. (Előbbi 90 millió körül, utóbbi immár 20 millió felett van.) Addig is jó tudni, hogy kötelezettsége alapján termé­szetesen a legtöbbet az állam nyúj­totta és a normatív, szektorsemle­ges elv jegyében az évi költségveté­sekhez is jelentősen hozzájárul. Ezt követte, követi a külföldi egyhá­zak segítsége, majd a gyülekezetek hozzájárulása, végül a külföldi és hazai öregdiákok adománya. Ezek értékének elismerése mellett őszin­tén meg kell mondani, hogy mind a gyülekezetek, mind az öregdiá­kok segítsége eddig valamennyire elmaradt a becsülttől, a remélttől. Ez természetesen nem csökkenti azok érdemét, akik olykor erejü­kön felül adakoztak. Külön köszö­net illeti a példamutató gyülekeze­teket. A múltra nézve erkölcsileg, a jövőt tekintve viszont gyakorlati­lag is lényeges a szembesülés a va­lósággal. Az iskola a gyülekezetek­től, az öregdiákoktól több áldozat- készséget kíván, immár nem is az iskola, hanem az iskolaügy, hiszen itt a kollégium, majd a további iskolák ügye. Kérdés, mennyire futja majd hitünből, erőnkből. Ami a kollégiumot illeti, nagy öröm, hogy megkaptuk az angyal­földi munkásőr-épületet. A szük­séges munkák teljes elvégzése után 1991-töl bizonyosan megoldja a fasori kollégiumi gondokat, addig továbbra is Fót ad otthont a kollé­gistáknak. Tanár-diák kapcsolat. Örök kérdés. Igazat kell adni az igazga­tónak az alapelvekben. Előbb for­málódjon, szilárduljon meg vala­mennyire a ma is aktuális fasori örökségre épülő belső értékrend, váljék ez elfogadottá tanárok és diákok által, azután lehet jó érte­lemben lazítani a gyeplőn. Ez egy­felől a tanári karban, az iskolave­zetésben a demokratizmus növelé­sét, másfelől a diákönkormányzat kialakítását jelenti. Ide tartozik a szülők fokozott bevonásáriak, ta­nárok, diákok, szülők dialógusá­nak a kérdése is. Az első tanév próbatétel volt mindnyájunknak, sok tanulsággal. Az új tanévben eldől, hogy az újrakezdés, az épít­kezés, az iskolaszervezés nagy sike­re után a nehezebb terepen, a pe­nítói pályára kellően képzett taní­tók keze alatt - hitbuzgó, hazáju­kat szerető, értelmes polgárokká nevelhető legyen. E nemes cél meg­valósítása érdekében ez a közgyű­lés elhatározta egy evangélikus ta­nítóképző felállítását. 1840-ben Miskolcon tartott egy­házkerületi közgyűlés határozati- lag kimondta a két évfolyamú taní­tóképző intézet létrehozását. A szervező munkák után 1847. ok­tóber 1-jén Nyíregyházán nyílt meg a tanítóképző. Itt 26 éven át működött. Az 1869. évtől jelentke­ző anyagi nehézségek miatt - amelynek megoldásán Czékus Ist­ván evangélikus püspök és Zsedé- nyi Ede kerületi felügyelő hiába fáradozott - 1873-ban Eperjesre helyezték át az evangélikus tanító­képzőt. Eperjesen az evangélikus egyház és az 1667-től működő hí­res evangélikus kollégium jó felté­teleket tudott biztosítani az intézet működéséhez. Az egyházkerület egyházai adományokkal segítették a tanítóképzőt. Az 1900. évben négyévfolyamúvá vált a képzés és jelentős fejlesztési tervek készültek. Az I. világháború e tervek megvalósulását meggátol­ta. 1918 decemberében a csehek megszállták Eperjest és a magyar tanítóképzés munkáját is gátolták. kajának szervezését. Miskolcon a Kun József utcai elemi iskolában kapott a tanító­képző néhány tantermet. Ekkor már ötéves volt hazánkban a taní­tóképzés ! A mai Dayka Gábor u. 4. szám alatt építik fel az új tanító­képző intézetet. Mindezt Trianon után, a meggyalázott és kirabolt Magyarországon! A közeli evan­gélikus elemi iskolát intemátussá alakították át. A város és az állam jelentős segítséget adott az építke­zésekhez. Gerhardt Béla igazgató­nak nagy érdemei voltak az új épü­let biztosításában. Geduly Henrik evangélikus püspök 1929. szep­tember 11-én avatta fel a tanító­képző épületét. 1937-ben egy mo­dern tornateremmel és 1941-ben (már a II. világháború alatt!) egy kétemeletes szárnyépülettel bővült az evangélikus tanítóképző intézet. A II. világháború ezt a jelentős további miskolci fejlődést gátolta meg. Az intézet a háború alatt 150 624 pengő (1938-as árak sze­rint) kárt szenvedett, amelyről Becht József igazgató úr az év­könyvekben adott döbbenetes tá­jékoztatásokat. 1944-ben, öt tante­rem biztosítása mellett, a németek, majd 1945 márciusától az oroszok teljesen hadikórház céljaira foglal­ták le az épületet. A tanítóképzés tok megoldásával birkóztak taná­raink. Kiváló felkészültségük és emberségük segítségével jó általá­nos műveltséget, egészen kiemel­kedő tanítói szakműveltséget ad­tak nekünk. Sokan, ilyen körülmé­nyek között (az egyházak nagy se­gítségével) kántori oklevelet is sze­rezhettük. A miskolci evangélikus tanító­képző intézetben mindennapi va­lósággá váltak az evangélikus isko­lák értékes pedagógiai hagyomá­nyai. (Erről Dr. Harmati Béla evangélikus püspök a „Magyar Nemzet” egyik májusi számában adott szép összegzést.) Ebben a ta­nítóképzőben az igazi európai és protestáns humanizmus légköre vett körül bennünket. A tanárok és a diákok között szeretetteljes, segí­tőkész kapcsolat volt. A tanulás mellett, anyagi és más emberi problémáink megoldásában is tá­mogattak minket. Az igazi demok­ráciát ismerhettük meg és élhettük. Tanáraink (Becht József igazgató úrral és Lajos Árpád osztályfőnök úrral az élen) becsülték, tisztelték emberi önállóságunkat. Minden diák számára megadták a döntés szabadságát tanulási, vallási, poli­tikai stb. kérdésekben egyaránt. Nem lehet elfelejteni, hogy mi­lyen erőteljes módon neveltek min­A volt miskolci „prepák” vissza­emlékezéseikben egybehangzóan vallják, hogy a miskolci evangéli­kus tanítóképző nagy nevelőhatá­sú intézmény volt. A szerény, a hivalkodásmentes tanítói tevé­kenységre, a magyarság felemelé­sére az egész oktatói kar jó mintát adott. A mai és a holnapi magyar taní­tóképzés munkásainak érdemes lenne alaposabban tanulmányoz­ni, kutatni annak a „titkát” (elveit, rendszerét, tartalmát és módszere­it), hogyan lehetett - szerény ob­jektív feltételek mellett - olyan sok „megszállottan” hazaszerető, hi­vatás- és gyemekszeretö tanítót ki­bocsátani a miskolci evangélikus tanítóképzőből, akik közül számo­sán az egyetemet is elvégezték. Lehoczky Egyed kiváló pedagó­gia tanárom (akinek hatására én is pedagógia tanár lettem) 1948. szeptember 29-én, pályám első évé­nek első napjaiban, nekem küldött levelében ezt írta: „.. .hálás vagyok Istennek, ha akad egy-két olyan tanítványom, kiben sikerült feléb­reszteni a nevelői pálya kimondha­tatlan jelentőségét a magyar jövő szempontjából”... Tanár úr! Sokunkban sikerült! Füle Sándor Német lelkész beiktatása a budavári templomban Június 10-én a budavári templomban ünnepi istentisztelet keretében került sor Cristoph HECHTEL, Bajorországból küldött lelkész szolgálatba állítására. Az új lelkész feladata a Budapesten élő német evangélikusok és német egyetemi hallga­tók lelki gondozása. A Német Evangélikus Egyházak Szövetsége ily módon is kifejezésre juttatja segítő szándékát egyházunk iránt. Az új lelkész munkájára Isten áldását kérjük. Búcsúzás a Budapest-Deák téri gyülekezetben Június 17-én, a délelőtti istentiszteleten tartotta búcsúprédikációját dr. Takács Dánielné, Kovácsházi Zelma lelkésznő. A gazdag és Lázár példázata alapján kereste a feleletet arra a kérdésre, hogyan éljük az életet? A példázat üzenete: nem az a baj, hogy az ember nem tudja, hogyan kellene élnie, hanem az, hogy az élet titkát, 4- hogy mire való az életünk, - csak később, későn tudja meg. Jézusról kell leolvasnunk, hogy benne kaptuk Isten teljes szeretetét az életre. Nincs késő Jézust elfogadni, Jézust követni! A búcsúzó lelkésznő szolgálatát megköszönte dr. Harmati Béla püspök, aki rámutatott arra, hogy a búcsúzó élete az elmúlt korszak minden jellemzőjét hordozta, ami a női lelkészi szolgálatot jellemezte. Nagyon sokáig volt „lelkészi munkatárs”, nem jutott fel a szószékre. Alig tíz esztendeje, hogy rendes lelkészi' szolgálatban az egész gyülekezetnek szolgált. De a hosszú idő alatt hitoktatásban és gyermekmunkában összenőtt a fiatalabb nemzedékkel és pedagógussá lett. A gimnáziumban végzett hitoktatói munkája igen értékes volt. Azzal a reménység­gel bocsájtjuk el ebből a szolgálatból, hogy aktív nyugdíjasként abban fog segíteni, amire ipost legnagyobb szükség van, a hitoktatás munkájában és hitoktatók nevelésében. Szirmai Tibor felügyelő színesen mutatta be és értékelte az elvégzett munkát és ö is további segítést kért. Dr. Frenkl Róbert országos felügyelő a hűséget, a lelkiismeretes felkészültséget és a lelkipásztori munkát köszönte meg. A teli templom és a sok kézszorongatás közben elmondott köszönet pedig azt igazolta, hogy mindezt a gyülekezet is valóban így érezte.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom