Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-24 / 25. szám

Kész az én szívem?! Talán szokatlan, hogy egy be­számoló élére olyan cím kerül, amelynek végén egyszerre kérdőjel és felkiáltójel van. Remélem, az alábbi sorokból kitűnik, miért is éltem mindkét írásjellel. Több mint fél évi előkészítés után ismét sor került az evangéli­kus énekkarok találkozójára. A két évenként megrendezett talál­kozó eddigi színhelye mindig a kis­kőrösi templom volt. Az elmúlt év októberében tartott karvezetői ér­tekezleten úgy határoztunk, hogy 1990rben Budapesten találkozunk. S bár időben lefixáltuk az időpon­tot, mégis több énekkar az alkal­matlan időre hivatkozva maradt távol. S jól lehet, jó néhány gyülekezet vezetősége s énekkara nem is vála­szolt invitálásunkra, mégis szép számmal gyűltünk össze a Deák téri templomban május 26-án. A hűségesen készülő kórusok sokféle kérdéssel szívükben érkez­tek meg. Miért nem akar velünk néhány énekkar találkozni, miért nem vágynak a közösségre, miért nem osztjuk meg mindannyian egymás között tudásunkat, örö­meinket és gondjainkat? A társa­dalomban található elidegenedés, s az egyházi életben érződő feszült­ség talán á szent zene elkötelezett-~ jeit, s a szolgáló énekkari közössé­geket is megtámadta? A szomorú kérdések és gondola­tok azonban egy perc alatt eltűn­tek akkor, amikor megkezdődött a találkozó. Mindannyian azt érez­tük a zsoltáríró szavaival, hogy kész a szívünk énekelni Isten di­csőségére, egymás örömére. i Alig kifejezhető az a csodálatos érzés, mely a jelenlévő kilenc ének­kar kezdő éneke alatt a szívünket átjárta. Több mint háromszáz em­ber tiszta szívből énekelte az imád­sággá vált dallamot: dona nobis pa- cem - adj nékünk békét. A köszöntő szavak, az igeolva­sás és imádság után rövid ismerte­tőkkel és kb. 10 perces műsorokkal mutatkoztak be a kórusok. Várpalota, Sopron, Budavár, Pécs, Irsa, Kelenföld, Nagytarcsa, Pécel. Gyülekezetek, ahonnan fá­radságot nem kímélve sok szeretet­tel és örömmel jöttek a dalosok. Sokat tanulhattunk egymástól. Hűséget, igényességet, a szolgálat örömét, szakmai fogásokat, új kó­rusműveket, sajátos előadási mó­dokat és még sok minden mást. A bemutatók közt közös ének­tanulás tette változatossá az együttlétet. Az egyéni programok után, néhány Deák téri testvér ven­dégszeretetétől felfrissülve láttunk hozzá a közös számok próbájá­nak. Hisz a másnapi (exaudi vasár­napja) gyülekezeti szolgálatok után közös hangversennyel zárult a találkozó. Ezen csatlakozott a szolgálatte­vők közé idén első ízben a Luthe- ránia énekkar. A külön progra­mok mellett, az Evangélikus Kar- énekeskönyv II. kötetéből öt mű­vet énekelt az összesített kórus, mindig más karvezető irányításá­val. Átéltük azt, amit az igehirde­tő, Trajtler Gábor így fogalma­zott: a fontos az, hogy a Bárány Jézus Krisztus legyen a középpont­ban, őrá figyeljünk. S valóban ő volt az, aki össze­kapcsolta 350 énekes szívét, ő volt az, akire figyeltünk, akit dicsér­tünk két napon keresztül. Még csupán néhány napja múlt a találkozó, de már a sok ajándék­kal a szívünkben tervezgetjük: ha Isten engedi és élünk, két év múlva szeretnénk újra együtt lenni. Re­ménység szerint több énekkarral, de az idei lendülettel: hogy adhas­sunk és kaphassunk - a szent zene szolgálattevőinek testvéri közössé­gében. ifj. Hafenscher Károly Dr. Merényi Oszkár eperjesi diákévei 85 évvel ezelőtt, 1905-ben az eperjesi evangélikus gimnáziumot felkereste Merényi Gyula erdőta­nácsos. (Nevét nemcsak a város­ban, hanem másutt is ismerték, amióta az 1900-as párizsi világki­állításon aranyérmet nyert erdő­rendezési anyagaiért.) Legkisebb fiát, Oszkárt íratta be az iskolába. Merényi Oszkár 1905-1913 kö­zött járt a nagy múltú eperjesi gim­náziumba. Ez a nyole esztendő sok élményt hozott számára. Kiváló tanárok tanították. „Ludmann Otto, a hívneves peda­gógus és klasszika-filológus... ve­zetett be az antik szépség világába. A történelem humanista hagyomá­nyait Gömöry János felejthetetlen órái elevenítették nieg” - írta ké­sőbb egyik önéletrajzában. Hatás­sal volt rá Teltsch Kornél magyar­tanár is, aki nyelvtanban erősen küzdött a „germanizmusok” ellen. Ugyancsak tanította őt Peskó Ödön, Wallentiny Samu, Saguly József, Vörös Sándor és Frenyó Zoltán is. Minden eperjesi diák számára nagy élményt jelentett 1906-ban Rákóczi hamvainak hazaérkezése Kassára. (A közeli nagyvárosba a gimnazisták együttesen utaztak át.) A nagy esemény hatására egy TESTVÉRKÉNT ÍRTA SZÁMTALAN LEVELÉT f Járosi Andorné (1905-1990) Levél a györgyfalri leány-konfere Ki volt a magnyitogorszki jeltelen sírban fekvő kolozsvári evangélikus lel­kész, teológiai magántanár özvegye: Járosi Andorné sz. ßrandt Laura? Leg­jobban az a számtalan levél mondhat­ná el, amelyet „reggel korán, a térdére fektetett Biblián” írt nemcsak hűséges, nagy levelező társának, Reményik Sán­dornak és az általa nagyon tisztelt Imre Lajos kolozsvári professzornak, majd Turóczy Zoltán püspöknek, hanem tá­voli kis falvak konferenciákon megis­mert székely leányainak és asszonyai­nak, az evangélium szolgálatában vele együtt munkálkodóknak és bárkinek, aki élete gondjaival menedékre talált nála... nekem is. Temetése n.apjím érkezett a távirat. Két nappal előtte május 20-án halt meg Szoyátán, Élete utolsó, hosszú és nehéz szakaszát leányánál töltötte a szovátai református papiakon. Szinte könyörte­len aszkézissel mindig mások szolgála­tába állított törékeny teste másfél évvel ezelőtti, utolsó látogatásom óta roha­mosan leépült, leánya Margitka oda­adó, hűséges gondozása ellenére is. Le­zárt koporsóban szállították Kolozs­várra. A Házsongárdi temetőbe szülei, . testvérei és kétéves korában elvesztett kicsi Bandikája mellé helyezték ham­vait. Kiss Béla kolozsvári evangélikus lelkész szolgált búcsúztatásán. Beszé­dében bőven idézett írásaiból: vallo­másokat Jézusáról, önmagáról, szeret­teiről és szülőföldjéhez elszakíthatatlan szálakkal kötődő hűségéről. Meleg testvéri kapcsolat fűzte férje több volt tanítványához, soproni pro­fesszoraink családjaihoz, különösen a kolozsvári származású Sólyom Jenőék- hez, de Kárnerékhoz, Deákékhoz is. Elköltözése hírének olvastán már csak kevesek emlékezetében tűnhet fel alak­ja. Hadd idézzem őt magát. 1939 máju­sában a Lórántffy Zsuzsanna kórház­ban fekvő Reményik Sándort össze akarta hozni Mády Zoltánnal és a né­hány év múlva a Don-kanyarban el­pusztult Urbán Ernővel. így írt róluk: „Andornak mindkettő nagyon jó ba­rátja és én is erősen szeretem őket. Most is két nagyon kedves estét töltöt­tem velük; igazán ritkán voltam olyan boldog és békességes, mint ennél a két családnál. Olyan jó lenne, ha ugyan­azokat az ajándékokat maga is meg­kapná, amiket én náluk kaptam.” Utolsó levelében, múlt év novembe­rében kérte, hogy másoljam le Remé­nyik hozzá írt leveleit. Egyszer már megmutatta a gondosan őrzött kis cso­magot. Akkor még azt tervezte, hogy nefri adja át senkinek, meg fogja sem­misíteni. Várta újabb látogatásom. — „A születésnapom előtti időben - írta - valami bolond reménységféle ébrede­zett bennem. Mintha Andor meg Sán­dor készülnének (hacsak néhány percre is) hozzánk látogatóba Magával. Most aztán nagy, fájdalmas, üres sötét lett és ez most már meg is marad.” Miért vonzódták oly sokan hozzá? Nem volt könnyű természete. A társa­dalmi elvárásokkal nem sokat törő­dött. Önmagával se. Gyermekien tiszta tekintete élesen látott és mélyre. Nem tudta elhallgatni és nyíltan kipellengé­rezte az emberi gyarlóságokat, főleg az önhittséget. Emiatt sokat bánkódott. 85 küzdelmes éve arról tanúskodik mégis, hogy Isten érdes papírra is - amilyen ő volt - tud vigasztaló, feleme­lő, bátorító, kedves, szelíd es bölcs sza­vakat írni, - ha megalázza valaki előtte magát. Leveleiből és egész különös éle­téből azért áradt szét annyi biztató fény, mert ő maga is levél volt. Isten áldott levele. Benczúr László „Egy ifjúsági konferencián, Reggel, korán, A földön ülve, Térdemre fektetve a Bibliám, A Biblián (Amíg szunnyadnak még a többiek) írom Magának ezt a levelet. Hogy tudja: Városunk határán e kis falucska Most Isten tanyája lett. Zsoltárok szállnak, , Versek zengenek. A Magasságos beszédeivel Csordultig a szívünk, S akarva nem akarva Maga is itt imádkozik velünk, Míg alacsony szemöldökfa alatt, Kis ablakokon az ég benevet...” Megkaptam és elolvastam mohón, Nem egyszer ezt a kedves levelet, Ezt a kedves, Ezt a kemény erdélyi levelet. És a sorok: Apró betűs asszonysorok Úgy zengtek, mint a reformátorok, Hajdan, Üldöztetések irtó idején. Valami nagy, végső népi remény Izzott fel a sorok között ragyogva, Valami múlhatatlanba-fogódzás: „Tebenned bíztunk eleitől fogva!” • Én Istenem, tedd hát, ha teheted: (Míg szunnyadnak, szunnyadnak a ránk bizott többiek) Úgy írjuk mi is minden dolgainkat, Mi: otthon-maradt pennaforgatók, Mint az a lélek azt a levelet. Olyan egyszerűen, olyan igazán, Túl bölcselkedésen, politikán, A puszta földön ülve, Reggel, korán, A térdünkre fektetett Biblián. 1933. április 6. Reményik Sándor „ILYET MÉG ÉN SEM HALLOTTAM” Márciusban érkezett haza, éppen két. éves brazíliai szolgálat után, Görög Ti­bor korábbi óbudai lelkész. Nem sókat pihent. Säo Paulóban is tájékozott volt a szenzációs hazai változásokat illető­en, mégis élményt jelentett számára mennyi új, illetve újra megnyüt lehető­ség van az egyezi munkában. Ezek közül a börtönben végezhető szolgálat állt hozzá a legközelebb. Május eleje óta öt büntetés-végrehaj­tási intézetben végez rendszeres szolgá­latot. A Kozma utcában minden hónap második vasárnapján istentisztelet, utána egyéni lelki beszélgetés van. - A Gyorskocsi utcában - legutóbb 150- en vettek részt - a hó első vasárnapján van istentisztelet -, a Nagy Ignácz ut­cában hetenként bibhaórát tart. Ugyancsak minden héten van biblíaóra a Bokréta utcai fiú- és Rákospalotán a leány javító-nevelő intézetben. A szabadegyházak éltek a legfrisseb­ben a börtönszolgálat lehetőségével. Parancsnokok, nevelőtisztek és a ra­bok egyaránt várták, örültek, hogy evangélikus lelkész is megkezdte a munkát. Bibliákat, énekeskönyveket, imakönyveket, egyéb egyházi kiadvá­nyokat igényel a börtönmisszió. Az eltelt röfjd időben már kedvező­ek a visszajelzések. A parancsnokok érzik, fontosnak tartják a lelkigondo­zás hatását. - „Ilyet még én sem hallot­tam” - mondta az igehirdetés után egy nevelőtiszt. Mind a parancsnoki, mind a lelkészi vélemény szerint az egyéni beszélgetések a leglényegésebbek. A fiú javító-nevelő intézetben - többek között szipósokkal, sátáni „vallásban” lévők­kel - bontakozott ki a vita Isten létéről. Híradásunknak egyik célja, hogy a szolgálatért felelősséget érzők imádsá­gukkal, szeretetükkel kísérjék Görög Tibor munkáját. Nem várta meg, míg az új munkaággal kapcsolatos minden adminisztratív kérdés rendeződik, megkezdte a fővárosi börtönökben az evangélium hirdetését. F. R. évvel később az eperjesi tanulóifjú­ság komoly akcióba kezdett. A kis Merényi Oszkár is lelkesen han­goztatta a jelszót: „Szállítsák haza Thököly hamvait Eperjesre!” Ez a kezdeményezés azonban nem ho­zott sikert. (Mint ismeretes, Thö­köly Imre hamvai Késmárkra ke­rültek.) Merényi Oszkár kedvenc tantár­gya a magyar volt. Ebben nemcsak olvasmányai játszottak közre, ha­nem Eperjes gazdag irodalmi múlt­ja is. Diáktársaival gyakran kirán­dultak a város határában lévő „Er­dei lak”-ba, ahol annak idején Pe­tőfi, Tompa és Kerényi Frigyes köl­tői „versenye’^ zajlott. (Évtizedek­kel később tanulmányt is írt Keré- nyiről.) Ugyancsak szerette az idegen nyelveket is. Németül már otthon, a családban kitűnően megtanult. A'mindennapi beszélgetések során a szlovákot is elég jól ismerte. A gimnáziumban latint, görögöt és franciát tanult. Az olaszt pedig magánszorgalomból, könyvből sa­játította el. (Az eperjesi gimnázium gazdag könyvtára sok idegen nyel­vű művet tartalmazott.) Diáktársai tisztelték Merényi Oszkár kitűnő memóriáját. Egyik volt osztálytársa, Marencsin Zol­tán eperjesi evangélikus lelkész írta évtizedekkel később: „Emlékszel-e arra, amikor Ludmann professzor a 8-adikban Veled olvastatott egy görög részletet s azután azt mond­ta: Nos, kedves Merényi, tudná-e nekem ezt az oldalt könyv nélkül elmondani? Te nekiláttál, minden folyékonyan ment. S nekünk már csak ■& bámulat jutott osztályré­szül. Akkor Te levizsgáztál élőt* tünk, a matúrán pedig Ludmann előtt. Fényes volt. Azóta sem volt ilyen csoda Eperjesen...” Nem sokkal az említett eset után, 1913. június 6-án volt az osz­tály érettségije. Merényi Oszkár tiszta jelesen felelt meg a „matú­rán”. (Fischer Miklós kormány­képviselő az érettségi magas szín­vonalát emelte ki és „teljes elisme­rését” fejezte ki a tanári kar iránt.) Néhány héttel a sikeres érettségi után Merényi Oszkár nagy megle­petésben részesítette mind taná­rait, mind diáktársait. Verses­könyve jelent meg nyomtatásban. Merényi Oszkárt nemcsak a gimnáziumi légkör késztette vers­írásra, hanem a családi hagyo­mány is. Édesanyja ugyanis Garay János költőnek távoli rokona volt. Merényi Oszkár már diákéveiben is írt verseket, de azokat nyomta­tásban nem jelentette meg. Most viszont könyvvel állt elő. „A vén gyerek álmodik és dalol” című mű­vét Eperjesen Kósch Árpád könyv­nyomdája jelentette meg. Kevesen mondhatják magukról, hogy már 18 éves korukban köny­vük jelent meg. Merényi Oszkár ezek közé tartozott. (Később egyik volt osztálytársa, Fried-Sebesi Er­nő is verseskötetet adott ki. Ő tra­gikus véget ért 1944-ben Buchen- waldban.) Merényi Oszkár a budapesti egyetemre került 1913-ban. Ké­sőbbi életpályája elszakadt Eper­jestől. Volt diáktársaival tartotta a kapcsolatot. Legtöbben azonban meghaltak az évtizedek folyamán. Nem lehet megindultság nélkül ol­vasni, amit egykori osztálytársa, Elischer Viktor 1979-ben írt Dr. Merényi Oszkárnak: „Mint oldott kéve, széthullottunk. A gólyama­dár boldogabb. Neki két hazát adott a végzete, nekem csak egy volt és az is elveszett...” Édesapám, Dr. Merényi Oszkár azok közé tartozik, akikre büszke lehet az eperjesi magyar evangéli­kus gimnázium. Neves irodalom- * történész és pedagógus lett; neve négy különböző lexikonba került be. Ugyanakkor az is tény, hogy Édesapám egész életében szeretet­tel gondolt egykori eperjesi iskolá­jára, melynek sokat köszönhetett. Merényi László HARANGSZENTELES SOLTVADKERTEN (Folytatás az 1. oldalról) harang. Feszült csendben vártunk, majd egyre erősödött az- új harang hangja. Mi vendégek is megilletőd- tünk. A helybeliek érzését pedig a sze­mekből és istentisztelet után Fecske Mihály 85 éves presbitertől éreztem meg. Kérdésemre, hogy hány ilyen üú- nepet élt át, válaszolni nem tudott, csak három felemelt ujjával jelezte. Később tudta elmondani, hogy ezekből az egyik szomorú esemény volt, amikor az első világháborúba elvitték a harango­kat. A zeneiskolások fúvószenekarát, Boldoczki Sándor vezette, ők fejezték be alkalmunkat, szép játékkal. Ezt követően az ünnepi közgyűlést Frank Ferenc gyülekezeti felügyelő nyi­totta meg és köszöntötte a vendégeket. A gyülekezet lelkésze ismertette a harangok történetét, amely egyben a gyülekezet, sőt a község történetének is színfoltja. Megható volt a visszaemlé­kezésben arról hallani, hogy mit érez­tek, amikor október 7-én utoljára szó­lalt meg a harang. Hála és köszönet Istennek, hogy adott áldozatos szive­ket, hozzáértő kezeket és most újra szól a harangunk. A gyülekezetét az ünnep alkalmából köszöntők, a harang egy-egy feladatá­ra figyeltek, figyelmeztettek. Szabó Vil­„A teológusok pásztora voltam” - Beszélgetés Selmeczi Jánossal- Igazgató Úr! - sokan még mindig igy szólítják a teológusok közül, bár januártól nyugalomba vonult. Arról sze­retném faggatni, hogyan jutott el idáig, és - Ön szerint - mivel érdemelte ki ezt a felejthetetlen megszólítást ?- Ipolyszögön születtem, a gimnáziu­mot Balassagyarmaton végeztem. Teo­lógiára éppen a háború alatt jártam. Akkoriban Sopronban volt fakultás­ként, és ez volt az egyetlen iskola, amelyben a harcok alatt is folyt a taní­tás. Onnan kikerülve Kétbodony, Ba­lassagyarmat, Komárom a segédlelkészi állomásaim. Végül Tatabányára kerül­tem, ahol 22 évig végeztem a lelkipász­tori szolgálatot, az utolsó tíz évben fejér- komárbmi esperesként. A szocialistá­nak nevezett városban az emberek fél­tek templomba menni, ezért sok család- látogatást kellett végezni, esetleg utcán „véletlenül” találkozni a hívekkel. 1969- től kerültem előadóként a Teológiára. Kezdetben hébert, majd görögöt, latint és ökumenikát tanítottam. 1970-ben ne­veztek ki a Teológus Otthon Igazgatójá­nak. Négy évig az Üllői úton voltunk, majd átkerültünk a Lőcsei úti épületbe. Itt pásztorkodtam a teológusok között 20 esztendeig. Előttem 2-3 évenként cserélték egymást az igazgatók, valószí­nűleg ezért felejthetetlen részemre ez a megszólítás. Bár a mostani elsősök már „Tanár Úrnak” szólítanak inkább.- Igazgatói munkája során természe­tesen a teológusokhoz kötődött a legjob­ban.- Az elmúlt húsz esztendőben 162-en végeztek a teológián. Ebből mindössze 18 hallgató nem lett lelkész. Tehát egy­általán nem igaz, hogy az elmúlt évek­ben nagyon sokan visszaléptek volna az egyházban uralkodó világi állapo­tok miatt. A fenti számok alapján lát­hatjuk, hogy a jelenlegi lelkészi karnak csaknem a fele szolgálatom idején vég­zett. Kezdetben csak évi 3-4 teológus­nap volt, ezeket rendszeressé tettem. Baráti kapcsolataim alapján szervez­tem a diakóniai gyakorlatokat az NDK-ban. Ez is rendszeressé vált. Teológusnapokon és a passióval szinte az ország összes gyülekezetébe eljutot­tunk. Szívesen gondolok vissza ezekre az alkalmakra.- Ön szerint, milyen a teológusnem­zedékek lelkészi szolgálathoz való hoz­záállása?- A létszám mélypontja a 60-as évek elején volt, ami az akkori poli­tikai állapotok miatt némileg érthető is. Volt olyan év, amikor az öt évfo­lyamban mindössze 18 beiratkozott hallgató volt, 1975-ben végeztek a legkevesebben, négyen. A legtöbben pedig tavaly, 1989-ben tizenöten. So­kan az igehirdetés stresszét nem bír­ják, hiába kitűnőek. Átlagosan 8 fia­tal lelkész került ki évente a teoló­giáról. Ez is lenne az ideális létszám, de az elmúlt negyven év miatt ez már kevésnek bizonyul. .Ma sokkal több a lány is a hallgatók között az elmúlt évekhez képest. Rájuk hitok­tatóként lesz a legnagyobb szükség. A mostani teológusok hozzáállása jobb, de az ifjúság nehezebben nevel­hető. Ide is beszűrődik a demokrácia és a liberalizmus eszméje. Több sza­badságot akarnak. Negativ dolog az, hogy ma nincs meg az igazi közösség a Teológián. A kegyességi és egyéb teológiai irányzatok régen párbeszé­det folytattak. Ma ez is hiányzik.- Tapasztalatai alapján - véleménye szerint — miben rejlik a lelkészképzés titka?- Fontos tudni, hogy lelkészeket nem lehet nevelni! Azokat az Isten ad­ja. Ezért az Isten munkája rizikója az egyháznak. A szolgálat Isten kegyelme, ezt nem lehet belenevelni az emberek­be. A Szentlélek a szolgálatban is for­mál. Vannak, akik látszólag nem alkal­masak, végül belőlük lesznek a legkitű­nőbb lelkipásztorok. Sok probléma azokkal van, akiknek nincsen gyüleke­zeti hátterük. Ők a teológia falai között is otthontalanok. Egy gyülekezetben vannak idősek is, akikkel tudni kell bánni. Velük szemben nem liberaliz­musra kell hivatkozni, hanem a szere- tetre. Ezt pedig a gyülekezetben lehet csak megtanulni és nem a teológián. Aki komolyan készül a lelkészi szolgá­latra, az legalább egy gyülekezethez tartozik. Talán ebben rejlik a lelkész­képzés titka. A gyülekezeti kapcsolat hiányát nem pótolhatja semmi a teoló­gián.- Mi volt az Ön módszere a felkészí­tésben?- Amikor teológusnapokra men­tünk, soha nem kértem be az igehirde­tést előre. Bár alapos felkészítés volt, ezeket nem ellenőriztem. Csupán egy­szer bántam ezt meg. A hazafelé vezető úton volt a kiértékelés, amit a hallga­tók kezdtek. Ilyenkor engem is bírál­tak, nemcsak egymást. Szerintem így lehet a legjobban felkészíteni őket az igehirdetői szolgálatra. Másik elvem az, hogy papir nélkül, szabadon kell prédikálni, mert azon is sok múlik. Az igehirdetö előadásmódja is fontos. A prédikáció előtt magunkban szok­tunk imádkozni a szószéken. Miért fontos ez? Nem csak azért, hogy nyúlja­nak meg a szivek az ige befogadására, hanem azért is, hogy Isten nyissa meg az én szívemet is az ige átadására. Ha le van írva pontosan az igehirdetés, akkor ez már nem is fontos. Akkor ez akár el is maradhat, hiszen úgy sem fog mást mondani, mint ami le van irva. Az Isten ügye tehát ne múljon az igehirde­tőn!- Mivelfoglalkozik most, a nyugdíjas napjaiban?- A teológián tanítok még görögöt és latint. Vasárnaponként megkérnek lelkészek helyettesítésre. Az élet nem * állt még, megy tovább. Itt lakom felesé­gemmel a Karácsony Sándor úü sze­retetotthonban. Jól érezzük magunkat. Végzem a feladatomat tovább. Azért még féltőn figyelem a teológusok életét.- Sok áldást kívánok további felada­taihoz, és jó egészséget. Köszönöm a beszélgetést! Menyes Gyula mos az egyházmegye és a kiskőrösi gyülekezet nevében szólt: „ne csak hallgassák, hanem meg is hallják a ha­rang Istenhez hívó szavát, és ezt adják tovább a családokban.” Kovács János helyi református lelkész, arra a szép pillanatra figyelmeztetett, amikor va­sárnaponként együtt szólnak mindhá­rom templom harangjai. Dr. Cserháti Sándor teológiai tanár példának állí­totta a mai napot. A megrepedt harang hangja sérti a fület. De egy jó mester kezében újra szép hangú lesz. Életünk­nek is van egy Mestere, aki a másokat sértő, repedt életünket meggyógyítja. Király András helyi plébános gyermek­kori élményére emlékezett vissza. Bár­hol érte őket a harangszó letérdeltek és imádkoztak. A harangszó őt ma is Is­ten előtti csendre hívja. Gaborják Jó­zsef megyei tanácselnök, az oltár­térben ülő gyermekekre nézett, akik­nek ez a nap vüágszerte ünnepük - azt kívánta, - sokáig hallgassák a harang hangját. A harangok sorsát idézve an­nak a reménynek adott hangot, hogy többé harangot nem visznek el harci eszköznek. Berkecz László helyi tanácselnök hallják meg a harang hivó szavát a régi templomba járók, akik most kezdenek járni és a gyermekek is. Ezzel jelezve a gyülekezet új tervét, az ősszel nyíló egy­házi óvodát. Örkényi Lászlóné iskola- igazgató, példaként állította elénk a harangokat, egy toronyban három kü­lönböző méretű harang nem egymás ellen, hanem együtt szól. Tanuljunk tő­lük! Megbecsüléssel szólt a püspök a lelkész és gyülekezet munkájáról, mert itt mindig történik valami. Káposzta Lajos esperes az ünnepszentelés fontos­ságára figyelmeztetett. A Himnuszt az egész gyülekezet egy szívvel énekelte. A felemelő ünnepre sokan összejöt­tünk. Adja Isten, hogy a hétköznapok­ban is csendesedjünk el színe előtt, mi­kor megszólalnak harangjaink! Szabó Vilmos A MAGYAR REHABILITÁCIÓS TÁRSASÁG és az EVANGÉLIKUS TEOLÓGIAI AKADÉMIA 1990. jú­nius 29-30-án Budapesten (XIV. Lő­csei u. 32.) konferenciát rendez. GYÓ­GYÍTÁS ÉS VALLÁS címen. Témák: Pénteken: 9 óra: Gyógyítás és vallás'(Frenkl Róbert, Hegedűs Lóránt) 11.30: Gyógyulás és hit (Simon Lajos, Simon Péter); 15 óra: Emberi méltóság - irgalmas halál (Buda Béla, Somfay Béla), 17.30: Gyógyíthatatlan betegség? (Hoffinan Artúr, Jeleníts István). Szombaton 9 óra: Családtervezés, családgondozás (Czeizel Endre, Kováts István), 11.30: A segítségre szorulók gondozása (Losonczi András, Virányi Ottó), 15 óra: Felkészítés a halálra (Major László, Ribár János), 17.30: Fórum - Kölcsönhatások az orvos- és lelkészképzésben. Vitavezetők: Szilárd János, Bolberits Pál. Minden érdeklődőt szeretettel vá­runk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom