Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-17 / 24. szám

hvangehkus Elei 1990. június 17. Fel támadóban a soproni Líceum! Meggyilkoltak egy észt lelkészt! (Folytatás az előző számunkból) Fennkölt, demokratikus szellem volt az iskolában. Nem volt kü­lönbségtevés szegény és jobbmó­dú, falusi és városi, paraszti és ér­telmiségi származású diák között. A tanárok felé igen szigorú tekin­télytisztelet, egyébként meleg, lu­theránus családias hangulat jelle­mezte az iskolát és nevelő munká­ját. Nyugat- és Észak-Dunántúl jobbára falusi gyülekezeteiből jöt­tek diákok, akik a soproni Lí­ceumban nyolc, vagy ha lelkészi pályára készültek 12 év alatt „test­ben és lélekben, Isten és emberek előtt való kedvességben” nőttek férfiúvá és alapos tudással, elköte- lezéssel indultak szolgálatba a ma­gyar életbe. A Liceum tékozló szeretettel on­totta a tudást reábízott diákjai lei­kébe. Gyorsírókor, Ifjúsági olva­sókör, Diáksegélyző egyesület ala­kult. Az Ifjúsági Diákszövetség a növendékek lelki életét, hitét kí­vánta felébreszteni és erősíteni. A Zenetársaság, utóbb Ének- és Zenekör a zene értékeit és szépsé­geit vitte közel a diákokhoz. Szom­baton délután a Magyar Társaság ülésein gazdagodott szellemiekben a felsős diákság. Fontos esemény volt az iskola történetében, amikor 1934 őszén az iskola Hunyadi János utcai sportte­lepe mellett felépült az 50 diákot befogadó Diákotthon, amit néhány év múlva több mint 100 diák befo­gadására megnagyobbítottak. A két világháború között, in­kább a második előtt és alatt még egy fénylő fellobbanása volt az is­kolának. A múlt felé igazolást, a jövő irányában pedig felkészítést jelentett az a népi, irodalmi moz>- galom, amely a Németh László-i, Móricz Zsigmond-i népi irodalom és történelemszemlélet lángját hoz­ta. A mozgalom előremutató, ha­ladó, az elnyomott néppel szolida­ritást vállaló mozgalom volt. Az iskola hamar ocsúdott. Az iskola tanárait és diákjait a magyar pro­testantizmus hősi múltja erre taní­totta, a társadalmi igazság szolgá­latának evangéliumi, jézusi paran­csa pedig kötelezte. Ennek az isko­lai mozgalomnak fóruma a Nyu­gati Őrszem című, a diákok által szerkesztett 23 számmal megjelenő időszaki lap volt. A lap elsősorban az evangélikus parasztsággál való összetartozás tudatát, de a mély és tiszta evangéliumi keresztyén ifjú­sági ébredést is szolgálta. Ma a volt tanítványok, a „sop­roni licisták” a társadalomban, egyházunkban igyekeznek szolgál­ni - bizonyára hűségesen. így ne­velték őket. Ők, akik még ma él­nek, az iskola élő bizonyítványai. Az iskolát 1948-ban államosítot­ták, amikor költőnövendéke, Ber­zsenyi Dániel nevét vette föl. Utol­só egyházi igazgatója Prőhle Jenő volt. Ez az ősi iskola most, 42 év után mint evangélikus gimnázium feltá­madóban van. Mondják, hogy 1991 szeptemberétől már mint egy­házunk középiskolája fog működ­ni. Naiv és balga álmodozás lenne, ha most lelkesedésünkben azt hin­nénk, hogy a régi ev. Líceum ott folytatja majd nevelő-oktató mun­káját, ahol az az iskola államosítá­sakor abbamaradt. A régi, kitűnő iskola ma képes lesz-e olyan minő­ségi oktatást nyújtani, ami őt év­századokon át vonzóvá tette? Mö­göttünk van 40 év csődbe jutott szellemi zűrzavara: tévelygések, torzulások gondolkodásban, vi­lágnézetben, nevelésben. Hittűk, hogy eljön a feltámadás napja, de ez a nap egy korszerűtlenné, építé­szeti állagában megviselt, elszegé­nyedett, megtépázott épületet ta­lált a soproni Széchenyi téren, a Főposta mellett. Milyen lesz a múltból a jelenbe és a jövőbe vivő átmenet? Milyen diákokkal és ta­nárokkal tudja majd vállalni ez az iskola a korszerű, magas szintű, tudományos oktatást, - amely ugyanakkor Istenhitre hív, Jézus megismerésére és az Üdvözítő ÚR követésére késztet, amely Isten igé­jének fényébe és igazságába von be fiatalokat? Sok és nagy kérdőjel vibrál előttünk! Felelős emberek okos és türelmes megbeszéléseire lesz szükség. Egyet, a legfontosabbat azon­ban ne felejtsük el. Gondoljunk az iskola alapítására, a reformáció korára. A 16. században, a refor­máció idején a Lélek munkája, az evangéliumi hit óriási ereje által a hitében és erkölcsében megújult egyház - és magyar nép - szegény­ségében és történelmi elesettségé- ben is (1526 után!) vállalta új isko­lák alapítását és fenntartását. Az iskola ugyanis az egyház szerves része. Istenünk ma új reformációt munkál - általunk. Egyet kérhe­tünk: Jövel Szentlélek ÚRIsten! Sümeghy József A Magyar Nemzet 1990. április 20-i számában az alábbi hír jelent meg: „Az AFP jelentése szerint isme­retlen személyek meggyilkoltak egy észt protestáns lelkészt, felte­hetően a sztálini időkben deportált észtekkel kapcsolatos kutatásai miatt - közölték csütörtökön tal- linni sajtókörökből. A 70 éves Harold Meri lelki- pásztor és alkalmazottja, Valve Klein brutálisan megcsonkított holttestét múlt szombaton találták meg Tűri észt város közelében egy mezőn. A lelkipásztort április 4. óta senki sem látta, háza pedig áp­rilis 6-án leégett. Harold Meri összeállította azoknak az észteknek a jegyzékét, akiket a 40-50-es években a sztáli­ni titkosrendőrség deportált, s fel­tehetően az elhurcolásokért felelős személyekről is rendelkezett ada­tokkal. Az utóbbi időben több fe­nyegető telefonhívást kapott.” Nem friss már a borzalmas hír­adás, de megjelenése után hamaro­san kórházba kerültem, ahol há­rom hétig volt időm gondolkodni a tragédián, s újabb értesülésekhez is jutottam. Finnországi lapok részletesebb híradásaiból arról ér­tesültem, hogy a lelkészt (aki - az észt felekezeti viszonyok ismereté­ben nyugodtan mondhatjuk - evangélikus volt) és cselédjét (ahogy a finn lapok nevezik Valve Kleint) gyilkosaik még csak el sem temették, holttestüket csaknem szabadon hagyták nem a mezőn, hanem az erdőben. 1937-38-ban, ottjártamkor, Észtország lakosainak száma KERESIK AZ EGYSEG ÚTJÁT A MAGYAR CSERKÉSZVEZETŐK (Közös szándéknyilatkozat) A Magyar Cserkészcsapatok Szövetsége és a Magyar Cserkész- szövetség tájékoztatja a magyar cserkészet jelene és jövője iránt ér­deklődőket, hogy az 1990. január 10-i genfi megegyezés eredménye­képpen létrejött, és bírósági be-;,, jegyzéssel hiyatalpssá vált a Mc\-llu\ gyár Cserkészéi Tanácsa. Ez kép­viseli (a több szövetséget fenntartó más európai országok általános gyakorlatának megfelelően) az egymást kölcsönösen elismerő két független szövetséget a Világszer­vezetben és a közös hazai ügyek­ben. Köszönet és elismerés illeti meg azokat a cserkészvezetőket, akiié ennek a kibontakozásnak az útját egyengették és á bizalmatlansag- nak - cserkészekhez annyira mél­tatlan-jelenségeit sikerrel háttérbe szorították. Törekvésüket nagy megértéssel támogatta a Világszer­vezetnek több mint 20 éven át volt főtitkára Dr. Nagy László és új főtitkára Jacques Moreillon is, akiknek különösen hálásak va­gyunk önzetlen fáradozásukért. Meggyőződésünk azonban, hogy a Cserkészet Tanácsának a megalakítása még nem a végső le­hetősége a két szövetség kapcsola­tának. Az elmúlt év során mindkét szövetség felismerte, hogy a köz­tük levő ellentétek (a személyi súr­lódásokat figyelmen kívül hagyva) nem annyira elvi jellegűek, mint inkább csak abból adódtak, hogy a közös cserkészcélok megközelíté­sében eltérések, változatok jelle­mezték a két szövetség munkáját. Ez a vezetők más-más cserkesz- múltjára vezethető vissza, és ter­mészetes jelensége a se nem „gleichschaltolt”, se nem „centrali­zált” cserkész-gondolkodásnak. A különbségék ma is elférnek egyetlen szövetségben, akárcsak regen, ha demokratikus, toleráns szemlélettel - természetesen a fo­gadalom és a 10 törvény szabta határokon belül - mindenki igyek­szik elfogadni a cserkészegyénisé­gek többféleségét. A Világszervezet irányelvein, a fogadalom és a törvény hagyomá­nyos szövegén túl a magyar cserké­szet más értékes hagyományait is mindkét fél magáénak érzi. Ezért nem látjuk akadályát, hogy a két autonóm szövetség mostani laza kapcsolatát további közeledésre felhasználva, gondos előkészítés után eljussunk az egységes új Ma­gyar Cserkészszövetség megalakí­tásához, azaz a két szövetség egye­süléséhez. Tudatában vagyunk annak, hogy ezt várja tőlünk a magyar közvélemény, ezt várják minde­nekelőtt a cserkészet nyújtotta le­hetőségekre, örömökre váró gyere­kek és fiatalok. Ezt követeli tőlünk mai, érdekellentéteket hangsúlyo­zó, széthúzó társadalmunkban az egységes magyar cserkészmúlt is. Elődeink egy szövetségen belül meg tudták mindazt valósítani, ami a régi magyar cserkészetben időtállóan értékes volt, és még & ven évifszi}netelés után is él az ke^imjweiji. Nekünk is ke- reVniíriK kell :a módjait, hogy egyet­len, közös cserkészszövetségben tegyük meg azt, ami az „emberebb embert, magyarabb magyart” cél eléréséért meggyőződésünk szerint tennünk kell. Hogy ez az egységes Magyar Cserkészszövetség létrejöhessen, a Cserkészcsapatok Szövetségének régi javaslatát felújítva, közös bi­zottságot küldünk ki egy „semle­ges” régi cserkészbarátunk elnök­letével. E bizottság feladata a rész­letkérdések, a még meglevő ellen­tétek, akadályok tisztazása és új közös alapszabály-tervezet kidol­gozása. A tárgyalások befejezéséig a két szövetség egymás törekvéseit tisz­teletben tartva, külön-külön foly­tatja erőfeszítéseit a magyar ifjúság javára, a magyar cserkészet meg­újításáért. Budapesten, 1990. május 7-én a Magyar Cserkészcsapatok Szövetsége nevében dr. Bodolay Géza ügyvezető elnök a Magyar Cserkész- szövetség nevében Gyulai György ügyvezető elnök REMÉNYIK SÁNDOR: # • Örök Tihany Egy szép, visszhangos perc emlékére Uram, Teneked legyen hála, hála, Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt, S ha akarod: zeng riadó leánya. Hogy a szírt fokán nem kell némán állni Sírásóként hangot hántolva el, - Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni! Úgyis fogy a hang, - zihál a tüdő - . S ha egyszer mégis felcsap szabadon: Az Echó úgy kell, mint a levegő. Mi lenne, ha ránk hullván a setét, Lezárná mindég nyíló ajkainkat Nagy, címeres önismeret-pecsét? Mi lenne, ha hágván hegyormokat, Szívünk, a tompán zörgő gyász-szekér, Daccal hurcolna hang-halottakat? S mi lenne, ha eltűnne mindenünnen Tihany tündére, felül és alul, - És az utolsó S. O. S. kiáltás Lábunkhoz hullna - visszhangtalanul?... 1930. november 19. ÖREGDIÁKOK A RÉGI ISKOLÁBAN Egyházunk régi iskolájában, a békéscsabai gimnáziumban május 27-én olyanok jöttek össze, akik már régen kinőttek az iskolapad­ból, ugyanis 1936-ban végezték el a IV. osztályt, illetőleg 1940-ben érettségiztek e falak között. Nagy idő, fél évszázad telt el azóta, sok minden megváltozott az iskola éle­tében is, az egykori diákokéban is. Az akkori fiatal tanárok közül egy: Brózik János lehetett csak ott a találkozón, a többi 23 nevet csak a találkozóra készült tablón olvas­hatjuk az elhunyt igazgatók, taná­rok, óraadók és hitoktatók névso­rában. 30 nevet tartalmaz az el­hunyt diáktársak névsora is. A hi­ányzók hosszú listája ellenére is 19 /régi diák és 11 feleség jelent meg az összejövetelen. A program már előző nap kez­dődött meg azzal, hogy - az isko­lától indulva - pár szál virággal kerestük fel tanáraink közül dr. Szeberényi Lajos sírját a Berényi úti Felsővégi temetőben. Ugyan­ebben a temetőben két 1956-os ál­dozat sírját is felkerestük. Taná­runk és egykori osztályfőnökünk sírja körül az egyházunk régi éle­tében oly nagy szerepet játszó Szeberényi család tagjainak sírem­lékeit láthattuk, a két fiatal sírjá­nál pedig síremlék nélkül is a la­kossági kegyelet bizonyítékait fe­dezhettük fel. A háború alatt el­pusztult zsidó osztálytársainkról az egyszerűségében is pompás zsi­dó emlékműnél emlékezhettünk meg, katonaként elesett társaink emlékére pedig a lebontott Lenin- szobor helyén álló ideiglenes em­lékműre tettünk virágot. Rajtunk kívül megtették ezt mások is, sőt a kartonfalakra kézírással sok ne­vet is feljegyeztek. A vasárnapi programot az isko­la mostani tanulói gazdagították énekszámokkal és szavalattal. Kö­szöntőt mondott és rövid ismerte­tést tartott iskolánk mai életéről Kruchió Gábor igazgató, aki vala­mikor az egyik szomszédban, Szeghalmon járt iskolába. Tá- borszky László esperes megemlé­kezett azokról, akik ötven évvel ezelőtt velünk végeztek, de akik­nek csak a sírjánál vagy az őket idéző emlékműnél jelenhettünk meg előző nap, majd messziről, Newtownból és Tel-Avivból érke­zett két társunkra tekintve előbb héberül, majd magyarul mondta el az ároni áldást. Ez a gesztus senki­ben sem keltett megütközést, hi­szen elhunyt tanáraink névsorában valamennyi felekezet hitoktatójá­nak pevét ott találjuk, s társaink között diákkorunkban sem volt szokás vallása vagy felekezete mi­att különbséget tenni, s eddigi ta­lálkozóinkon is ezért jöttünk össze mindig örömmel minden tár­sunkkal. Ezért örültünk most is annak, hogy ilyen szép számmal találkozhattunk régi iskolánk­ban, s ezért jövünk el a jövőben is, míg csak Istenünk megengedi a részvételt. Zsoldos János 1 200 000 volt, a népesség 90%-a evangélikus vallású, a maradék 10% pedig pravoszláv, felekezeten kívüli stb. Az egész országban egyetlen katolikus templom volt, gyülekezetének tagjai lengyel be­vándorlók. Az orosz megszállás után 35 000 embert deportáltak Oroszország­ba. Meri lelkész hatalmas munkát végezhetett tehát a deportáltak névsorának összeállításakor. Kö­zülük én csak három nevet emlí­tek: Pats Konstantin köztársasági elnökét, Laidoner Kindrál Johan­nát, a hadsereg főparancsnokáét, és Rahamági Hugo Bernhardt püs­pökét. Természetesen legtöbbet Rahamági püspökről tudok, aki Tallinnba érkeztemkor személye­sen várt az állomáson. Az észtor­szági evangélikus egyháznak, szer­vezeti fölépítése szerint, egy püspö­ke volt és van ma is. Rahamági a teológia doktora, egyetemi tanár s egy ideig kultuszminiszter volt. Ebből a névsorból arra lehet kö­vetkeztetni, hogy a deportáltak többsége az akkori észt társada­lom vezetőiből és értelmiségéből került ki. Amikor a deportálások híréről értesültem, világossá vált, hogy miért nem érkezett levél otta­ni barátaimtól, ismerőseimtől. Észtország csendes lett, mint a te­mető. Kerülő úton azonban mégis tájékozódhattam valamelyest. Dr. Lavotha Ödön, aki velem egyidő­sen volt állami ösztöndíjasként Észtországban, majd a budapesti finnugor tanszéken dolgozott (ké­sőbb,^ hatvanas években, Finnor­szágban volt lektor, s onnan emig­rált Svédországba). A tanszék rendszeresen kapott egy észt nyel­vű lapot, melyet a Svédországba emigrált észtek szerkesztettek. Eb­ből értesültem arról, hogy a meg­szállás után nagyon sokan válasz­tották a menekülés útjául a ten­gert. Csónakokon vágtak neki Hiiumea és Saaremaa szigetétől a Balti-tengeren át a svéd partok fe­lé. Nyilván sokan megmenekültek így, mert hamarosan annyian let­tek, hogy lapot adhattak ki. Azt azonban senki sem tudja, hányán lelték halálukat a nem éppen ba­rátságos természetű Balti-tenger hullámai között. Az említett lap­nak volt egy rovata, melyben arról számoltak! be, hdgy Aiilyen csatla­kok tudtak megküzdeni a száz ki­lométeres tengeri úttal. S vajon mennyien lehettek azok, akik ott­hon várták be a megszállás rémsé­geit? Amikor végre levelet kaptam egyik lelkész barátomtól, azt írta, hogy 100 levél sent lenne elég arra, hogy leírja, amit átélt. Még nádas- di lelkész voltam, amikor egy lel­készértekezleten Túróczy püspök mellett ültem, és Sokoray Miklós egyik szombathelyi volt vallásta­nár ceruzával írt levelet tett a püs­pök elé azzal a kéréssel, hogy lenne szíves lefordítani a finn szöveget. A püspök olvasni kezdte a levelet, majd hamarosan elém tette mond­ván: „Pista, ez a te reszortod, ez észtül van!” A levelet egy észt fiú, azelőtt orvostanhallgató írta egy magyar lánynak, akit a „felszaba­dulás” után azok közé a magyar nők közé soroltak, akiket „kicsi robptra” szedtek össze és vittek ki a Szovjetunióba rabszolgamunká­ra valamelyik üzembe, bányába stb. A levél arról tudósít, hogy a fiút - aki valahol Szibériában, egy lágerben találkozott a magyar lánnyal - elvitték a lágerből vala­milyen munkára, s amikor vissza­szállították, a lányt már nem talál­ta ott. Csak annyit tudott róla, hogy valószínűleg hazajöhetett, és nagyon sajnálta, hogy el sem bú­csúzhattak. Vajon milyen, regény­be illő élménysorozat lehetett a ce­ruzával irt sorok mögött? A két fiatalnak ez a találkozás talán egy kis örömöt, néhány boldog pilla­natot hozhatott a rabságban... Nem hallottam arról, hogy a de­portáltak közül valaki haáatért volna Észtországba. Arról viszont tudok, hogy Rahamági püspök lá­gerbeli halálának magyar tanúja is volt. És az egész világ tudja ma már, hogy az észtországi orosz ki- , sebbség százalékaránya azért nö­vekedett meg, mert a deportált ész­tek helyére oroszokat telepítettek. Ez persze nemcsak Sztálinnak, a „vörös cárnak” volt a módszere, hanem elődeié, a valódi cároké is. Beszédes dokumentuma ennek például Tallinnban, a Toompearen (a tallinni várhegyen), az egyik leg­díszesebb helyen, az ősrégi észak­európai, különösen régi svéd építé­szeti stílusban emelt épületek közé egy hatalmas, hagymakupolás pra­voszláv templomot építettek (Kép­zeljük el: mintha Budán, a királyi vár mellé építettek volna hason­lót!). Merő szerencse, hogy a „vö­rös cár” nem épített templomokat! Meri lelkésznek tehát azért kel­lett meghalnia, mert nagyon sokat tudott a deportáltak sorsáról és azokról, akik közreműködtek a deportálásban, s az orosz kisebb­ség észtországi növekedésének módjáról. Házának pedig azért kellett leégnie, mert dolgozószobá­jában a dokumentumok is ott vol­tak. ( fagyon sok szeretettel gondol­junk Észtország és a többi balti állam szabadságküzdelmére és Meri lelkészre, a nép szabadság­küzdelmének vértanújára.1 1 Cikkem megírása után tud­tam meg, hogy megjelent Bojtár Endre: Európa megrablása. A bal­ti államok bekebelezésének törté­nete dokumentumok tükrében 1939-1989 című könyve. Aki bő­vebbet akar megismerni, ajánlom ezt a művet. Mátis István Az Ökumenikus Tanács sokszínű feladatai Ülést tartott a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Elnöksége Tóth Károly reformá­tus püspök elnökletével a Déli Egyházkerület Püspöki Hivatalá­nak tanácstermében. Dr. Harmati Béla püspök imádsága és igeolvasá­sa után a tárgysorozatban sok szép terv került elő, ami a jövőben sok­irányú munkát ad majd a Tanács­ban résztvevő tagegyházaknak, de valamennyi felekezetnek is. A májusban megkezdett tévé­adások gazdája az Ökumenikus Ta­nács. Szükséges volt az eddig látott néhány adás tapasztalatainak meg­beszélése és az adások további be­osztása. Megállapodás történt, hogy kéthetenként lesz református adás, míg a közbeeső vasárnapok egyikén evangélikus adás, a mási­kon a többi, ún. kis-egyház oszto­zik. Felmerült a terv, hogy a Televí­zióhoz hasonlóan a Rádió is több egyházi műsort sugározhatna. Ezért az elnökség felveszi a kapcso­latot a rádió elnökségével is. Jövő év elején lesz az EVT nagy­gyűlése az ausztráliai Canberrá­ban. A téma: „Jövel Szentlélek Is­ten és qjúsd meg népedet!” A témához magyar hozzászólás készül. Ennek szerkesztőbizottsá­gába meghívták részünkről dr. Hafenscher Károly és dr. Reuss András professzorokat. Fél éve már, hogy egyik legfon­tosabb szolgálata az ökumenikus Tanácsnak a romániai segélyszállí­tások szervezése. Lehel László fő­titkár számolt be erről. Megtud­tuk, hogy a szállított segélyek ösz- szege megközelíti a 40 millió forint értéket. Továbbra is jelentős nem­zetközi koordinációt végeznek eb­ben a munkaágban. Többen javasolták, hogy a ro­mániai egyházak vezetőivel szer­vezzenek találkozót, akár semleges helyen is, de lehet Budapesten is. Egy ilyen beszélgetés sokat jelent­hetne a békés együttműködés, a megbékélés munkálásának szolgá­latában. A főtitkár javaslatot tett egy ha­zai Ökumenikus Segélyszolgálat felállítására. Megbízást kapott írá­sos program készítésére a segély- szervezet alapítására vonatko­zóan, és arra, miként működjön a hazai szegénysorsúak és rászoru­lók megsegítésére. Szóba került a Bécs-Budapest világkiállításra való felkészülés is. Több hozzászólás után úgy lát­szott jónak, hogy megkeresik az illetékes osztrák egyházi szerveket, közös tervezés és cselekvés megbe­szélése végett. Végül néhány az elhangzott be­jelentésekből. Az elhunyt Pimer pátriárka utódját jún. 6-10. között választják meg. - 1991. aug. 16-20. között látogat a pápa Magyaror­szágra. Debrecenben találkozik a nem katolikus egyházakkal. - A decemberi Ökumenikus Tanács közgyűlésének határozata alapján az ÉVT diplomáciai kapcsolatot létesíthetett az ENSZ-szel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom