Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-05-28 / 22. szám

Evangélikus Élet 1989. május 28. E0 01 jAs GYERMEKEKNEK Kik a boldogok? Akik éheznek és szomjaznak az igazságra Az éhség és a szomjúság egyáltalán nem boldogító állapot. Egy hosszú, fárasz­tó iskolai nap után alig vár­juk* a terített asztal örömét. Nemcsak a finom vacsorá­ért, hanem a családi közös­ségért. Egy kimerítő gyalog­túra után, a nyári melegben boldogan kortyolunk a tisz­ta forrásvízből. Egészen ter­mészetes törekvésünk, hogy csillapítani szeretnénk éhsé­günket és szomjúságunkat. Van olyan éhség és szom­júság is, amelyet nem a gyomrunk, hanem a szí- vünk-lelkünk érzékel. Jézus ilyenről beszél. Ha otthon nincs igazán nyugalom, bé­kesség, szeretet, akkor a szí­nünk mélyén vágyódunk utána. Ha nincs kivel meg­beszélnünk a gondjainkat, arra várunk, hogy végre va­laki megkérdezzen és mi be­szélhessünk neki. Ha a ha­misság és a hazugság le­győzte és fogva tartja bará­tainkat, szeretnénk, ha szá­mukra is világossá válna az igazság. A szép, a jó, az igaz utáni vágyakozásunk is el­árul valamit abból, hogy Is­ten mire „programozta be" az életünket. Nem szabad elnyomnunk azokat a jelzé­seket, amelyek eszünkbe juttathatják a hiányainkat. Akik Jézust követik, éhe­zik és szomjazzák Isten tö­kéletes igazságát. Ez más és több, mint a saját igazunk, amelyet így vagy úgy kihar­colhatunk, szemben a másik emberrel. Isten igazságát nem tudjuk kiverekedni ma­gunknak, ez ajándék. Soha­sem' a másik ember ellené­ben érvényesül a mi ja­vunkra. Isten igazságát Jézus Krisztus mutatta meg ne­künk, ő érvényesítette a sze­retet útján. Istennek nem mindent elsöprő, kegyetlen igazsága van. Az övé „sze- retet-igazság”: meg akar bocsátani nekünk, azt akar­ja, hogy bűneinktől megsza­badulva, megújultan éljünk. A vele való teljes közösség­re, a célig akar elvezetni. A világban most még gyakran úgy látszik, mintha erősebb lenne Isten igazsá­gánál a mi bűnös akara­tunk. önzésünk, vétkeink el­tipornak másokat, a megbo­csátást alig-alig gyakorol­juk. Jézus szenvedése és halála is arról beszél, hogy Isten szeretetét el lehet lökni magunktól, a bűnbocsána-. tot meg lehet vetni, vissza lehet utasítani. Jézus is vá­gyott arra, hogy Isten igaz­sága maradéktalanul érvé­nyesüljön a világban. Ezért olyan fájdalmas és kétség- beesett az utolsó kiáltása: „Én Istenem, miért hagytál el engem?" Akikben azonban él a szomjúság Isten bűnbocsá­tó igazsága után, azok már attól is boldogok, hogy övék az ígéret. Egyszer a vágya­kozásuk beteljesül. Jézus így hívogat magához: Aki szom­jas, jöjjön hozzám és igyék! Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön nem éhe­zik meg, és aki énbennem hisz, ,nem szomjazik meg so­ha. Boldogság, hogy Jézus, az élet kenyere minden éhsé­günkben is közöttünk van. Még nagyobb boldogság, hogy szeretetével megelégíti az utána vágyókat. Tekusné Szabó Izabella A VASÁRNAP IGÉJE Jn 4,39—42 KRISZTUS HÍVÁSA HANGZIK... A fejezet első versei szerint Jézus köré egyre többen gyüle­keznek. Nem tetszik ez a farizeusoknak, az egyházi vezetők­nek, ezért el kell hagynia Júdeát, onnan Galileába tart. Samá- rián kell azonban áthaladnia. Ez a zsidók számára ellenséges terület, és ellenséges érzelmű emberek lakják. Jézus viszont ott is otthonosan mozog. A fárasztó út miatt kissé megpihen egy forrásnál, amíg tanítványai ennivalót vásárolnak a közeli városban. A legtermészetesebb módon szólít meg Jézus egy arra jövő samariai asszonyt: „Adj innom!” - és elkezdődik egy csodálatos beszélgetés. Jézus szeretetteljes közeledésére cso­dálkozás a válasz, hiszen a zsidók nem barátkoztak, nem is érintkeztek ősi ellenségeikkel. „Ha ismernéd az Isten ajándé­kát. .. te kértél volna tőlem, és én adtam volna neked élő vizet.” Még nagyobb csodálkozás a válasz, és Jézus folytatja: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert az a víz, örök életre buzgó forrássá lesz őben­ne." A beszélgetés után pedig az asszony elkezd buzgólkodni Jézusért, az Isten országáért. Igénk szerint az asszony szavára sokan mentek ki Sikár városából Jézushoz, hogy lássák Őt, sőt sokan hittek is benne, mint a világ üdvözítőjében. A samáriai asszony azonban nem­csak hívogatta az embereket Jézushoz, hanem azt is elmondta nekik, hogy miért érdemes vele találkozni. A mi szavunkra vajon miért nem mozdulnak az emberek? Miért nem indulnak el családtagjaink, ismerőseink, amikor hívogatjuk őket gyüle­kezeti alkalmainkra? Vajon nem azért, mert hívogatjuk ugyan őket, de amikor megkérdezik, hogy ugyan miért jó az nekik, ha közénk jönnek, vagy nem tudunk mit mondani, vagy nem kielégítő számukra a válaszunk? Ez az asszony őszinte, s éppen ezért, szavainak súlya van. Ezekre a szavakra lehetetlen nem odafigyelni. Valószínűleg fejlehajtva, szemlesütve mond­ta, nyílt bűnvallásként; - mint aki most igazán átérzi bűnei­nek súlyát - a következő szavakat: „Megmondott nekem min­dent, amit tettem.” És mi az a minden? Az előzményekből kiderül, hogy Jézus az ő tisztátalan életéről beszélgetett vele: „Öt férjed volt, és akivel most élsz, az nem férjed." De Jézus ennél sokkal többet mond, hiszen feltárja előtte a megoldást. Az asszony szavára, ti. hogy ,jön egy Messiás, akit Krisztus­nak neveznek", Jézus egyenesen feléje fordulva kijelenti: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Itt van Jézus, segíteni akar rajtad, jöjj és lásd meg, tapasztald meg az Ő segítségét! - biztat minket ma is a samáriai asszony. Vajon Jézus neked is elmondhatott már mindent? Ha igen, akkor te is odaállsz Testvérem a samáriai asszonnyal, valamint az iskolázatlan és írástudatlan Péterrel és Jánossal együtt mondhatod: „Nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk." (Csel 4.13.20.) Velük együtt hirdetheted, hogy van kegyelem bőségesen, van bűneidre bocsánat. így megpezsdülhet körü­lötted az ÉLET. „Már nem a te beszédednek hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban O a világ üdvözítője.” - mondják az asszonynak sokan. Az asszonytól elfordulva, Jézus felé fordulnak. A samáriai asszony teljesítette küldeté­sét. Keresztelő Jánossal együtt mondhatja: „Neki növekednie kell, nekem pedig alászállanom.” Most már hallották és hiszik és tudják. Micsoda öröm ez a szolgálattevőnek... „Krisztus hívása hangzik, ha az ige szól.” - énekelhetjük egy régi evangélizációs énekünkkel. Mindez általad is megtörtén­het, ha engedsz hívó és küldő szavának! Deme Zoltán IMÁDKOZZUNK ^Nyisd meg ajkamat Uram, és dicséretedet hirdeti szám!” (Zsolt 51,17) Ámen. „írok nektek, ifjak.. ki ESEMÉNY NAGYOBB VOLT, MINT EGY IFJÚSÁGI CSENDESNAP- néhány gondolat a csömöri ifjúsági nap ürügyén ­Április 15-én, reggel a csömöri gyülekezet különös hangulatú ke­nyér-motívumokkal ékes templo­mában megszólalt az ének. A Pest megyei egyházmegye ifjúsága itt rendezte meg hagyományos tava­szi csendesnapját. Eredetileg egyszerű beszámolót készültem írni. Remek csendesna­pon vehettek részt mindazok, akik azon a napon a csömöri gyülekezet vendégszeretetét élvezték. Bár a meghívás elsősorban Pest megye fiataljainak szólt, bőven lehetett lát­ni arcokat más gyülekezetekből is. A vendéglátás egyszerűen fantasz­tikus volt, és ez nem csupán az ételek kitűnő ízét jelenti. Nagysze­rű volt például az, hogy ifjúsági énekfüzetekkel gyatrán ellátott if­júságunk fénymásolt éneklapokat kaphatott kézhez. A záróistentisz­telet előtt újabb lap került a pa­dokba, az istentisztelet énekanya­ga. Lehet, hogy az a baj, hogy ezek az apróságok egyáltalán feltűnnek és nem természetesek? Az érkezők színes jelvényeket kaptak. A színek jelölték a csoportbeosztást, de em­lékeztettek a központi témára is. Jó volt hordani egy napon keresz­tül. Számomra azonban mérföldkö­vet jelentett ez a nap más értelem­ben is egyházmegyénkben. Már a -szervezés során kiderült, hogy az az álom, hogy ne csupán lelkészek, hanem maga az ifjúság szervezze napját, valóra válhat. A csömöri ifjúság remek társnak bizonyult ebben. A csoportvezetők kitűnően felkészültek a beszélgetések anya­gából, pedig nem voltak egyszerű­ek a témák. Általában jellemző volt rájuk az az őszinte vállalkozó kedv, ami a kívülről érkezőt is ma­gával ragadja. A szervezés során csak a jéghegy csúcsát láthattam, és nem is tudtam arról, hogy mennyi előzetes munkát fektettek abba, hogy minden olajozottan menjen. Úgy tudom, hogy előtte való nap éjszakába nyúlt a készü­lődés. Ä legnagyszerűbb éppen az volt, hogy a résztvevők nem érez­ték a sok fáradságot, csak a jól szervezettséget. Ez volt az első olyan nap egy­házmegyénkben, amikor a meghí­vókat azok az ifjúsági „képvise­lők” is megkapták, akikkel még Albertiben - egy erre a célra külön összehívott januári konferencián - megbeszéltük, hogy ők fogják szervezni gyülekezetükben az ifjú­ság számukra elérhető részét. Nincs kétségem afelől, hogy a lel­készek továbbra is a szokott lendü­lettel végezték a hívogatást, mégis azt hiszem, hogy a nagy létszám az ifjúsági tagok megmozdulásának is köszönhető volt. Remélem, hogy ez a megmozdulás még csak a kez­det. Számomra a nap megható moz­zanata volt az, amikor azj,Angyal­földi Pódium” elnevezésű kis cso­port verses-zenés játékát nézhettük meg. A műsor váratlanul színvo­nalas volt. Az ifjúság is vette, pedig bizony voltak nehezen érthető szö­vegek is. Az ifjúság előadott az ifjúságnak, és „nem középiskolás fokon”. Talán érthető ezekből a töredé­kes gondolatokból, hogy mennyire fontos egyházunk számára az, hogy kikeveredjünk abból a felfo­gásból, hogy a gyülekezeti ifjúsá­gért csak a lelkész felelős. Itt, ezen a napon átélhettük azt, hogy ha sikerül ezt életté tennünk, akkor szárnyra kap az jfjúsá&faresztyórj mozgása. A Szemléje^, .valóság' ~ csodája ez. Lelkészként, talán n r hány lelkésztársam is, aki m/ résztvevőként ott volt ezt a csői 1 élhettük át. A nap témája. így hangzott :I Azért jelent meg az Isten Fia, hogy' lerombolja az ördög munkáit. Sze- retném elkerülni, hogy a szolgálók I nevét külön felsoroljam, hiszen va-f lóban számtalan sokan tettek g azért, hogy ez a nafi jól sikerüljön. ’ Sorrendet állítani pedig semmi­képpen nem szabad, hiszen nem tudhatjuk, hogy valakinek nem okozott-e nagyobb élményt az a | kedvesség, amivel fogadták őt, az előadás gondolatainál. Számomra és talán sokunk számára ez a nap Isten ajándéka volt. Koczor Tamás Gazdag az örökség Bemutatkozott a Protestáns Közművelődési Egyesület Egy falu a nyolcezerből: U JF AZEK AS VARS AND Bemutatkozás lehet néhány sza­vas is: ki-ki megmondja a nevét, s még valamit talán, amit fontos­nak, rá jellemzőnek tart. Megle­het, a bemutatkozás folytatódik, párbeszédesen: az egyik kérdez, a másik felel. Kimondatlan, talán csak szívmélyen hordozott kérdé­sek sokaságára válaszolt a nemrég megalakult Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület, amikor április 23-án a Deák téri temp­lomban Örökségünk: a magyar protestantizmus címmel bemutat­kozott. Van mit fölmutatni, gazdag az örökség, ezt bizonyította az éppen ezért talán kissé hosszúra nyúlt be­mutatkozás. Bevezetőjében Szent- ágothai János akadémikus, az egyesület elnöke a reformáció ko­rától á jelenig húzta meg azt az ívet, amely a hitet, a vallást, a hit­vallást és a magyar nép gondolko­dásának, műveltségének szolgála­tát mindig - vagy majdnem min­dig - összekötötte. A műsorban Gálán Géza, Horváth Sándor, Jan­isé Adrienne, Kobzos Kis Tamás, Káldy Nóra, Pap Zoltán és Rácke­vei Anna működött közre. Az emlékezés és az emlékeztetés merítőhálójával két fölismerést, két mozzanatot emelek ki a bősé­ges műsorból. Először. A reformáció kezdetei­től fogva sokaknak volt természe­tes, hogy protestantizmusukat öt­vözzék a nemzeti műveltséggel és sorssal. Ebből természetesen sem az nem következik, hogy csak ők, s mások nem cselekedtek a magyar népért, s az sem, hogy eme örökség mindig egyenletes lett volna. Az első időkben, így vélem és így hal­lottam ki e műsorból, egységbe ko- vácsolódott s arányosan a lélek kétféle szolgálata, később hol ez, hol az lett hangsúlyosabb. A törté­nelmi példák mindmáig tanulságo­sak, s ezeket megkeresni, mi több: megszívlelni - az egyesületnek el­sőrendű feladata (s ehhez ki-ki a maga módján hozzájárulhat). A másik. Fölöttébb figyelemre méltó, hogy csaknem pontosán harminc esztendővel elhallgattatá­sa után újra megszólalt és igét hir­detett templomában Ordass Lajos püspök. Megrendítő élmény az 1949 karácsonyán, a szegedi Csil­lagbörtönben, tizenöt pap-rab előtt mondott prédikációja. Emlékeze­tében őrizte meg, s később írta le ezt a meditációt („Nem volt az pré­dikáció” - írta bevezetőjében) és így fejezte be: „örvendezzünk hát!”. Most, Horváth Sándor szép szavá­val, újra szólott Ordass Lajos. Rá­cáfolt ezzel a fölhangzó igehirdetést csaknem másfél évtizeddel követő (1969 Karácsonyán kelt) naplóbe­jegyzésére : „Az egyházi élet esemé­nyeiből ki vagyok kapcsolva. Az az érzésem - végleg”. Hadd tegyek hozzá tehát a két fölismeréshez egy harmadikat, mint az előzőket is, fölismertető szándékkal. Valahányszor külső vagy belső akadály megbontotta a protestantizmus hitbeli és közmű- velődési-társadalmi-emberi közös­ségét vagy egységét, ennek min­denki csak kárát látta. Az örökség­re figyelve ez az intelem a jelenhez szól a jövendő érdekében. Zay László Az 1970-es évek vége felé feltett szándékom volt, hogy ellátogatok Világosra, megnézem a Bohus- kastélyt és a mezőt, ahol 1849-ben megtörtént a „végcsapás”. Nem olyan egyszerű az eligazodás a vas­úton, minthogy ez a vidék 'Romá­niához tartozik. Jól jön a segítség a magamfajta, román nyelvben tá­jékozatlan utasnak. Egy fülkében utaztam a nyolcvanadik éveit ta­posó Deme Sándor bácsival. A szomszédos Pankotára utazott kalapot vásárolni. Büszkén mutat­ta az ablakon át faluját, Újfaze- kasvarsándot, vagyis ahogyan ő mondta gyönyörűséges mezőségi tájszólásában: Újfazikosvarsán- dot. A messzeségben békésen pihent a felerészben evangélikus falvacs- ka, temploma alig látszott a zaka­toló vonatról: Jól megférnek egy­mással a görögkeleti románok és az evangélikus magyarok. Ugyan­olyan szegények mind. Nem sokkal utóbb alkalmam nyílt arra, hogy ebben a sokszínű, barátságos községben meglátogas­sam egykori kedves útitársamat. Megható volt az öröme és kincset érő ajándékot adott. Elmondta a falu történetét, úgy ahogyan ők őrzik századok óta, amit nem is­mernek még a tudós történészek sem. Időtlen az elbeszélés, mint a népmeséknek ez már szokása, mégis érezzük benne az igazság erejét és szépségét. így szól a törté­net: Hát ennek a községnek a határá­ba', úgymond északkelet határába’ vöt egy másik kösség, aminek a la­kosai fazékégetéssel foglalkoztak. De ászt a kösséget a vallásháborúk, amik voltak, az osztrákok eltörül­ték a föd színérül, mer reformátu­sok voltak. Úgyhogy azokból csak úgy menekültek meg, véletlenül, sa- kik megmenekültek, itt a környék­beli román falvakba' húzóitok meg. De ászt idővel elrománosottak, csak ű nevök maratt meg magyar­nak. így tehát például Zarándon vannak Szekeres nevűek, Nagy ne- vűek, és Szilikén ösmertem egy Szi­lágyit, Csintyén Dudás nevű román van, Varga nevű románt Csintyén is Nadabban is, de magyarul nemigen tudnak már, esetleg az öregjei, a fiatalok, azok csak románul beszél­nek. No, ászt akkor majd Oroshá­zának egy rajja letelepedett Bács- Bodrog megyébe, valamilyen Szöl- lőmákosfalva nevű helységbe, de ott a földesuraik olyan jó volt hozzá­juk, hogy annyira engedett nekik, hogy eladósottak. Jött egy török háború, akkor az osztrák császár gabonát követelt tőlük, hogy agy­gyanak a hadseregnek. Hát nem­igen volt nekik. Addig forszírozták ükét, hogy megindultak új lakóhe­lyet keresni. Aradon tanálkoztak egy Fekete nevű gróffal, aki föl­ajánlotta nekik ezt a helységet, ahun most van Újfazikosvarsánd, Ófazikosvarsánd mellett. Ideköl- tösztek Szőlőmákosfalvárul! Ott elatták a házakat, ki is jöttek meg­nézni, bele is nyugottak, úgyhogy ászt akkor 1792-ben, 93-ban ászt akkor majd itt vottak. Oszt úgy te­lepeitek ide. Azért lett Fazekasvar- sánd a neve, mert az előttökvaló Varsándnak a lakossága fazékége­téssel foglalkozott. Amúgy ezek az újfazekasvarsándi lakosok meg ta­licskakészítők vottak, csinálták a talicskákat, még a földmívelés mel­lett. Még jó alkalom volt ehhez, mert az erdő közel vöt és vót fa elég. Hát az erdő nem Komlós felé volt, az erdő tőlük északra, a Fehér- Körösnek északi oldalán, a jobb- partyán volt. Nagy erdőség vott. Például, ha Kisjenőről kijöttünk, bementünk az erdőbe, nem soká, szinte Borosjenőig erdőbe’ men­tünk. Borosjenő pedig Kisjenőtől van vagy hetven-nyolcvan kilomé­ter! Ma már ezen a tájon erdőnek csak a híre maradt, a talicskakészí­tés is megszűnt, a török sem hábo­rúzik errefelé. Sajnos már Deme Sándor bácsi is elment örökre at élők sorából. A sírjára telepített fán kívül ez a szép történet őrizze emlékét. Gondoljunk szeretettel a picinyke falu evangélikus magyar­jaira. Berényi Zsuzsanna Ágnes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom