Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-12-24 / 52. szám

Evangélikus Élet 1989. december 24. „Fel útra, ti hívek...” „Fel útra ti hívek.” „Mi is szeressük, ha ő így szeretett" „Ó, jöjjetek, imádjuk az Urat!" Karácsonykor megtapasztaljuk Isten csodálatos emberszeretetét: Isten értünk emberré lett, eljött, hogy megváltsa a világot bűntől, haláltól, ördögnek hatalmától. Amikor egy festményen a kisded Jézust szemléljük, vagy családunk egy-egy újszülöttjén látjuk annak tehetetlenségét, kiszolgáltatottsá­gát, eszünkbe jut, hogy Jézus is ilyen kicsi és tehetetlen volt. Rá­csodálkozunk : ennyire szeretett bennünket, ennyire vállalta velünk a közösséget? Ekkor kezdjük sejte­ni, hogy Isten szeretete nemcsak érzeleihből áll, hanem közösség­vállalásból is. Azért olyan népszerű karácsony ünnepe még a templombajáró em­berek körén túl is, mert az isteni közösségvállalásból tapasztaltunk meg valamit. Az igazi ajándék nem a drága tárgyak sokasága, hanem ha azt kapja valaki, amire valóban szüksége van. Az ajándékozó vé­giggondolja, megvizsgálja, hogy hozzátartozójának mire van szük­sége, és azt adja. Belegondol a má­sik helyzetébe, mérlegeli annak ér­deklődési körét, puhatolódzik vá­gyai után s úgy ad. Az isteni közös­ségvállalás tükröződik ebben az emberi magatartásban. Természetes az számunkra, hogy karácsonykor elolvassuk, vagy valahol meghallgatjuk a ka­rácsonyi történetet. Eszünkbe jut ilyenkor egy-egy „Betlehem” képe, amit gyerekkorunkban csodál­tunk, esetleg magunk fabrikáltuk. Tudatosul bennünk, hogy Jézus milyen primitív körülmények közé került. Ezt értünk tette. Hát ennyi­re szeretett? Nem fordított hátat az embervilágnak, amikor az nem akart helyet adni neki Betlehem­ben. Az istállóban, az állatok közt született meg. Micsoda is az em­ber, aki képes ajtót mutatni egy születendő gyermeknek, a jövendő életnek! Az elzárkózás, befeléfor- dulás, csak magunkkal való törő­dés negatív képe ez. Karácsonykor igyekszünk nem a bennünk lévő önzés szavát követni, hanem a má­sik ember felé fordulni, azt segí­teni. A betlehemi események szemlé­lése közben vesszük észre, hogy Jé­zus milyen szegény helyre jött, a legszegényebbekkel és legreászo- rultabbakkal vállaja a közösséget. Csak szegény jövevény, utivándor, akinek jó az állatok között is, aki örülhet az egyszerű pásztorok kö­szöntésének. Életében később is mennyiszer kiállt az élet peremére szorított emberekért: a betegekért, az özvegyekért, a társadalom kive­tettéiért, a gyengékért és a gyerme­kekért. Jézus egész életében min­denkit hívogatott és keresett. Mindnyájan mehettek és ma mehe­tünk hozzá. Születése pillanatával ezt hirdette: nem személyválogató, kegyelme-emberszeretete minden­kit keres. Ezt a mindenkit kereső szerete- tet karácsonykor különösen érez­zük körülötte. Átjár bennünket is. Felébred bennünk a vágy, hogy továbbadhassuk. Ez a mindenkit kereső és elfogadó isteni szeretet indít bennünket arra, hogy a távoli rokonoknak is, a feketebárányok­ká vált, közutálatnak örvendő munkatársainknak is baráti kezet nyújtsunk. Ez a szeretet annyira át tudta hatni az embereket, hogy az első világháború idején fegyver- szünet volt karácsonykor a fronto­kon, sőt több felé együtt ünnepel­tek az ellenséggel. Manapság pedig természetesnek tartjuk, hogy kará­csony éjszakáján keresztyén fiata­lok elindulnak, hogy felkeressék a hideg ellen a pályaudvarokon éj­szakázó, vagy másutt pincékben és romlakásokban összebújó hajlék­talan csavargókat, hogy egy-egy gyertya gyújtásával, szendvics át­adásával, karácsonyi énekléssel karácsony melegéből, Isten em- bertkereső szeretetéből valamit átadjanak. Mások a gyülekezetből a kórházakba mennek áhítatra, vagy magányosokat keresnek fel, hogy azok emberi közösségbe ke­rüljenek. A karácsony a legmelegebb, legemberibb ünnepünk. Ezt így kimondani nem elég. Azért me­leg és azért emberi a karácsony, mert Isten embert kereső szerete­te tükröződik benne. Még az igazi emberszeretetre is O tanít meg minket! Hát ezért is szeressük őt, ha 0 így szeretett. Hálánkat s iránta va­ló szeretetünket éppen az emberek felé gyakorlohatjuk gyümölcsö­zően. Missura Tibor „KRISZTUS SZEMÉVEL LÁTNI" Születésnapi köszöntő BENKO PALI bácsinak, a Tamási gyülekezet világtalan kántorának 70-ik születésnapjára Szívünk egész szeretetével köszönt­jük kedves Pali bácsi és köszönjük, hogy köztünk van csendes állhatatos­sággal, hűségesen és kitartóan immár 42 éve a gyülekezet szolgálatában. Szép hosszú ez az út idáig, melyet elismerésre méltó bátorsággal járt vé­gig, mert nem volt mentes a nehézsé­gektől és megpróbáltatásoktól. 1920. január 1-jén született. Nemsokára szükségessé vált egy szemműtét, melyet újabb követett, ám 4-5 éves korában teljesen elveszítette látását. 1928-ban 8 éves korában a József Nádor vakokat gyámolító intézetbe került. Itt tanulta meg a vakok írását, olvasását, továbbá a kosárfonást és itt nyert zenei ismere­teket. Saját szorgalmából a hittanórán tanult énekeket gyakorolta. Komo­lyabb kapcsolata az egyházi zenével 1945-ben kezdődött, amikor egy kato­nai szolgálatot teljesítő kántor-tanítót helyettesített egy évig. 1949. május 22- én végleg átvette az eltávozott kántorta­nító helyett az istentiszteleti rend szerin­ti orgonálást a Tamási Gyülekezetben. 29 évesen tehát szövetséget kötött az egyházzal, annak szolgálatára, a zsol­táríró szavaival: „Kész az én szívem oh Isten, kész az én szívem; hadd énekel­jek és zengedezzek!” Ettől a naptól kezdve tart ez a szolgálat, Isten segítsé­gével és erejével. Az első 4 évet Tompa Zoltán lelkészzel végezte, majd Stovi- csek Gusztáv lelkésszel folytatódott 1953-tól 1980. december 31-ig, 27 éven keresztül. A tamási és szárazdi gyüle­kezet összekapcsolása után Szárazdra is meghívták kántori szolgálatra. Eze­ket az utakat a lelkésszel együtt Tamá­siból Keszőhidegkútig vonattal, majd onnan tovább a kb. 6 km-re levő Szá­razdra gyalogszerrel mentek, jármű hiányában. Nyári forróságban, tava­szi-őszi sárban és télen hóban, fagyban egyaránt. Semmi sem akadályozhatta meg őket abban, hogy lelkiismeretesen és pontosan megjelenjenek minden is­tentiszteleten és hétközben az esti biblia­órákon. Csak az utolsó 5 évben javult meg úgy a közlekedés, hogy már nem gyalogosan, hanem vonattal és autó­busszal tették meg ezt az utat. Stovicsek Gusztáv lelkész 1980-ban bekövetkezett halála után Pali bácsi változatlanul tovább szolgált, végezve kántori és Jmrangozói teendőit. Tamási ekkor szórvány gyülekezet lett Tolna- némedihez csatolva, így az első évek­ben Varsányi Ferenc lelkésszel, majd a mai napig tartóan Seben István lelkész­szel járja a gyülekezeteket fáradhatat­lanul Isten és a gyülekezetek iránt ér­zett szeretetből. Segítője testvérhúga, aki a szülők korai halála óta gondozza és ellátja. Pali bácsi testileg világtalan, de az evangélium által gyújtott belső világos­ság a Krisztus szemével látó szolgatárs­sá tette. E nemes szolgálat 42-ik évfor­dulóján, Pali bácsi 70-ik születésnap­ján, kívánjuk Urunk gazdag áldását további életéveire és fáradhatatlan szolgálataira. Teljesedjék-be a Zsoltá­rok könyve 104;33 verse: „Éneklek az Úrnak egész életemben; zengedezek az én Istenemnek, amíg vagyok.” ■ GAUDIOPOLISZ Játékfilm Sztehlo Gáborról Szép, megrendítő alkotás - mondta egy fiatal néző a tv-film bemutatója után. Emlékekből szőtt színes szőttes - mondta meghatottan egy középkorú. Nem értettem az összefüggéseket, főként az elején, nem kapcsolódtak a képek egymáshoz, nem tudtam, mi volt em­lék, álom, félelemszülte elképzelés, és mi a film jelenidejének valósága - így az idősebbek. Balázs Béla A látható ember c. filmesztétikájában emlékeztet rá, hogy mikor a nézők az első hangosfilmeken premier plánban láttak arcokat, kezeket, sikoltoztak, tomboltak: „Szadizmus! Levágott fejeket mutogatni!” - Néhány évvel később már senki sem vélte szadizmusnak a premier plant. Á látásmód alkalmazkodott, fejlődött. Manapság így va­gyunk az időfelbontásos technikával. Az irodalomban, fil­men már hozzászoktatott fiatalabbak eligazodnak jelzésein. A kronologikus sorrendet megkívánok azonban összevissza­ságnak vélik. Ám a TV milliókhoz szól. Kár, hogy ezt a filmet sokan nem értették közülük, mert az időfelbontásos technika ezt akadályozta. A Sztehlo-film egyébként örvendetes volt számunkra, mert szépen fényképezett képsoraival újra felidézte a felejthetetlen gyermekmentő alakját. A film Olaszországban díjat is ka­pott. Érthető viszont, hogy mi szigorúbban bíráljuk: a film hőse magyar volt, amit tett, nálunk tette, mi tudjuk, mennyi filmszerű lehetőség rejlett a történetben, ami nem valósult ipeg. Ez a játékfilm - ellentétben az 1984-ben készült dokumen­tumfilmmel (mindkettőt Szántó Erika rendezte) - csak a gyermekmentés második, ostrom utáni részével foglalkozik, és - a kezdő képsort leszámítva - abból is csak a gyermek­köztársaság, Gaudiopolisz történetével. Itt már sokféle elha­gyott, elveszett, árva, kallódó gyermek került össze a legkü­lönbözőbb előzmények után; kinek bomba, kinek fegyver ölte meg a szülőjét; volt akinek kastélyban ringott a bölcső­je, másnak városszéli nyomortelepen; egyik messzeföldről menekült, másik a szomszéd utca romjai alól. A film közli, hogy ebből a heterogén sokaságból demokratikus gyermek- köztársaság lett, de sajnos nem ábrázolja, miként. És főként azt a sugárzó, lenyűgöző, emberformáló, közösségteremtő erőt nem képes érzékeltetni, ami Sztehlo Gábor hatása, vará­zsa volt. A film legnagyobb hibája éppen ez: szellemisége idegen hősétől. Akinek a lelkészi hivatás nem „magánszóra- kozásá”, netán „hobbyja” volt, hanem személyes attribútu­ma, lényének lényeges tartozéka. A filmből úgy tűnik (s ott el is hangzik): „igaz, hogy pap, de olyan rendhagyó”! (Kis­diák koromban még azt tanultam Lutherről: szegény, de becsületes szülők gyermeke volt.) Ebből a lelki-szellemi azonosulni nem tudásból ered a film minden hibája, ezért hagy hiányérzetet. Röviden ez a törté­net : volt egyszer egy igen derék, emberséges, gyermekszerető ember, kicsit csudabogár, aki teremtett egy Édenkertet, s aztán a történelem zord vihara kiűzte a magaalkotta Éden- ből. Pedig ami történt, korántsem ilyen egyszerű. Hanem: volt egyszer egy ember, aki tudta, hogy az élet szent, mert Isten ajándéka; és hogy minden szenvedő, nélkülöző, üldözött töviskoronát visel. És ő nem tudott elmenni tétlenül mellet­tük, mert nagyon szerette azt, aki elsőnek viselte azt a koro­nát. Közösségteremtő nevelésének módszerét lehet ugyan magyarázni, de utánozni nem, mint ahogy Beethoven zenéjé­hez is fűzhetünk esztétikai magyarázatot, de ettől még nem leszünk Beethovenek. Mégis jó lett volna többet látni e közösség alakulásáról, ezeknek a gyerekeknek a formálódásáról (akik még 45 év múltán is jellem- és sorsformáló emlékként hordozzák azo­kat a felejthetetlen éveket!). A kitalált romantikát viszont elengedtük volna, mert nem igaz, hogy szerelem nélkül nem lehet filmet készíteni, és nem igazságos életüket kockáztató, fáradhatatlan asszonyokat kétes hírbe keverni. Az írói, szer­zői szabadság nevében sem. A filmet azonban vonzóvá teszik a kitűnő gyermekszereplők. Ezek a gyermekek megérezték valamit az elődök sorsából, és úgy játszottak, hogy hinni lehetett valódiságukat. Énekük pedig (az egykori Gaudiopolisz-beli gyermek, Orbán Ottó verse) különösen szívhez szóló: „Akinek nincsen senkije akinek nincsen semmije az a Gábor bácsi gyereke...” Gaudiopolisz annyit jelent: az öröm városa. A történetek után. Mindennek ellenére. Mégis: az örömé. Bozóky Éva Csak egy refrén, mégis nagyon fontos. Amolyan külső keretnek tűnhet, mert olyan sókszor ismét­lődik ez a mondat énekünkben. Mégis kedves és nélkülözhetetlen liturgikus eleme karácsonyi isten­tiszteletünknek ez a hívás: Ó, jöjje­tek, imádjuk az Urat! Vajon él-e még ma ez a mondat? Elmond­juk-e családban és ismerősök kö­zött, hogy indulni kellene és meg­érkezni? Karácsonykor mindenki megérkezik a templomba - gon­doljuk sokszor. Tudom, ma is so­kan indulnak el és érkeznek meg. Délután leáll a közlekedés a fővá­rosban, de elő lehet venni az autót, hozni a nagymamát és a gyereket, az unokát és az eltartási szerződést aláíró idős embereket... de... és itt elakad a gondolatom. Miért indu­lunk mi? És miért érkezünk meg? Hozzátartozik ez az óra karácsony hangulatához? Szükségünk van valami ünnepi „más”-ra? Szüksé­günk van a hétköznapinál puhább érzésekre? Kell a gyermekarcon felfedezett öröm? összébb kell hú­zódnunk, mert nagyon jó ezen az estén pótolni mindazt, amit külön­ben elmulasztunk? Ilyenkor talán nem lökjük arrébb a szerencsét­lent? Adunk egy keveset abból, ami a mienk? Ezen a napon nem indítunk nagy vitákat és nem áru­lunk el senkit sem? Még a legva­dabb ember is szelíden szuszog ilyenkor, mert érzi, nem illik most támadni és nem illik gonosznak lenni? Mit felelünk ezekre a kérdé­sekre? Jó lenne karácsonykor mé­lyebben végiggondolnunk. Miért más a karácsony, mint az év többi napja? Gyülekezetben és egyház­ban ez a refrén az egyetlen ünnep- lési forma: imádni az Urat. Nem könnyű feladat. Mert mi magun­kat szeretjük igazán imádni. Ezt várjuk másoktól is. Elég egy apró kérdés, némi kételkedő tekintet ve­lünk szemben, valakit máris kitet­tünk az életünkből. Az önzés nagy világában nehéz az Úr imádása. Amikor mindennél fontosabb az anyagi, hatalmi, erőbeli biztonság, mit akarhat Isten egy kisgyermek­kel? Olyasmi ez, mint amikor a karácsonyi, ünnepi istentiksztele- ten egy picinyke gyermek előre­megy a lelkészhez, döbbenet ül az arcokon, vajon most mi lesz? Ho­gyan zavarja meg régi, jó, merev rendünket? Presbiterele és felnőt­tek már indulnának, hogy vissza­hozzák az oltár elől a gyermeket, de ő megy, egyre gyorsabban, oda­lép a lelkész mellé, kapaszkodik a Luther-kabátba, és áll. Gyönyör­ködik a gyertyákban, emberekben, karácsonyfában és minden tarto­zékban. Tisztán, egyszerűen és nai­van. De valós örömmel! Nem za­varható és le nem törölhető öröm­mel. A tekintetéből egészen meleg imádat sugárzik. Senki sem érti, csak ő és az, akire a tekintet irá­nyul. Imádni az urat. Ezért kellene megérkeznünk karácsony * ünne­pén. Nem az illendőséget látni és nem a hatalmas, egyházi mozgást. Ezzel a gyermeki bizalommal kel­lene mosolyognunk ott, ahol kővé dermedt tekintetek már rezdülésre is képtelenek. De sok kemény és fagyos szülő, felnőtt, vezető és ha­talmaskodó kínlódik szoborme­revségű magatartással karácsony­kor! Segíteni kellene. Ahogy naív pásztorok és kedves angyalok, leg­kisebbek és legnagyobbak, régen és most imádni indultak, és ma­gukkal ragadtak sokakat. Ez lehet­ne a mi karácsonyi refrénünk. Bár­csak lenne olyan erőnk,. bárcsak kapnánk Istentől olyan lendületet, hogy ebben az évben a sok felsza­badult, újra vagy először temp­lomba induló, áhítatra érkező em­bernek tanítani tudnánk ezt a ref­rént. Sőt ha magunk is megtanul­nánk annyira, hogy nem válna évenként egyszeri, mesterségesen, néha giccsessé konstruált imádat­tá, hanem megmaradna. Napon­kénti melegnek, kötődésnek és gyógyulásnak. Van-e egészséges imádat az életünkben Isten iránt? Van-e állandó hódolatunk Jézus előtt? Van-e alázatos közeledé­sünk a Szentlélek erejéhez? Vagy büszkén hirdetjük önmagunkat ki­apadhatatlan énekkel? Az imádat ott kezdődik, ahol el tudok sza­kadni önmagámtól, és belemerü­lök az Érkező, az engem megtaláló szépségébe, jóságába és állandósá­gába. Karácsonykor a legnagyobb erő és a legnagyobb hatalom öltö­zött a gyenge és törékeny gyermek- testbe, hogy számunkra elérhető, érezhető és megélhető legyen az ő léte. Vessük le egyszer a megszo­kást, a hivatalos, ünnepi merevsé­get! Imádjuk Jézust úgy, mint a templomba tévedt kisgyermek, közvetlen, odaadó, tiszta öröm­mel. Mondjuk el néhányszor ezt az egyszerű refrént, hogy ne idegen helyre, alkalmi találkozásra vagy színpadszerű látványra érkezzünk meg a karácsonyi ünnepen, hanem haza, ahol az otthon illata és mele­ge sugárzik. Erre a belső, nagy ér­zésre épp nekünk van igazán nagy szükségünk, mert indulatok, erőte­rek, győzelmek és vereségek, érték­mentés és értékvesztés szintere az életünk. Imádni pedig csak az ál­landót, az igazat és a teljeset lehet. Még karácsonykor is. Vagy kará­csonykor a legfőképpen. Tanuljuk hát a refrént: Ó, jöjjetek, imádjuk az Urat! Szabó Lajos „LAKHATATLAN” Ebben az esztendőben október 21-e jelentős nap volt egyházunk életében. Ezen a napon avatták fel az Evangélikus Teológiai Akadé­mia új épületét. Eddig egy épületen belül foglalt helyet a tanintézet és a Teológus Otthon. Az utóbbi években megnövekedett az első év­folyamokban a tanulók száma, ezért vált szükségessé a bővítés. Az új épületet aránylag könnyű volt felépíteni, hiszen az legfeljebb a kí­vülről jövő zajok miatt zavarta az oktatást és az Otthon életét. A teo- ógusok számára a probléma ak­kor kezdődött, amikor a régi épület átalakítása került sorra. Persze ez nem csak a teológusokat érintette, lanem a tanári kart és a személyze­tet is. Ebben az épületben a tanter­meket is lakószobákká alakítják át és a padlásteret is berendezik. Min­den teret ki kell használni, hogy a régi épület maximális befogadóké­pességű lehessen. Ezek a munkák most már a tanítást nem zavarnák, viszont az otthon életét lehetetlen­né teszik. Egy romos épületről van szó, amelyben megpróbáltunk lak­ni. Erről az életről dékánunk az újság egy korábbi számában na­gyon valósághűen fogalmaz.' Ezt írta: „A szobákban asztalok, szek­rények még nincsenek. A munka állandóan folyik. Reggel a gépek dübörgésére ébrednek a hallgatók, s esti harangszavuk is a kalapácsok csengése. Mindezt türelmesen, sze­retettel viselik. Mosolyogva beszél­nek róla. A huzatos, lyukakkal át­tört épületben azonban elviselhe­tetlen a hideg.” Ez valóban így is volt. Kicsit furcsa volt á nomád körülményeket megszokni, de - valljuk meg őszintén - büszkeség is volt bennünk, mert egy picit bele­kóstolhattunk elődeink életébe. Azokra a lelkészekre gondolok, akik ilyesmi körülmények között laktak parókiájukon. Múltak a he­tek, de az épület állapota nem akart változni. A lyukak megmaradtak az épületen, egyre hidegebb lett és ’ a mosoly ráfagyott az arcunkra^ A fűtési rendszer egyelőre nem mű­ködik teljes üzemmel. Ösztöndíja­saink jutnak eszembe. Finnország­ból érkezett hallgatóval beszélget­tem és rákérdeztem, milyennek ta­lálja a régi épületet, Az amygy ke­vés szókinccsel rendelkező férfinak felcsillant a szeme és csupán egy szót vágott rá kérdésemre: „lakha­tatlan”. Nos, nem valószínű, hogy ezt a kifejezést Finnországból hoz­ta volna magával, illetve magyar grammatikák elején szerepelne. Bár a mai magyar termelési viszo­nyokat figyelembe véve elképzelhe­tő, hogy egy külföldi magyar nyelvkönyv első leckéiben szere­peljen ez a szó. Másik ösztöndíja­sunk örömmel mutatta, hogy cso­magot kapott othonról, a szlová­kiai Léváról. A tartalma egy szép meleg takaró volt. ■.. Ezek az életké­pek jól ábrázolják, miként próbál­tunk élni az Otthon épületében. A Teológus Ifjúság úgy döntött, hogy a tanári kar felé beadványt nyújt be, amelyben kéri, hogy az állapotokat figyelembe véve köl­tözzünk ki abból az épületből, ahol a munkások zavarnak bennünket a tanulásban, mi pedig zavarjuk az ott folyó munkálatokat. Nem utol­sósorban viszont az egészségünk megóvása érdekében hagyjuk el az épületet. Az Ifjúság egységét jól ábrázolta, hogy azok a hallgatók is „aláírták” ezt a beadványt, akik Budapesten laknak és akiket taní­Örömmel olvastuk az osztrák Sankt Gabriel Ifjúsági Kiadó 1989-es őszi Híradójában, hogy Lengyel Balázs közismert és nép­szerű gyermekregénye, A szebeni fiúk Martha Szépfalusi-Wanner (Szépfalusi Istvánná, Wanner Márta) fordításában megjelent né­met nyelven. Az egész német nyelvterületet ellátó kiadó Híradó­jában amerikai, svéd, lengyel szer­zőt is találunk, hazánkat Lengyel Balázs képviseli. Rövid életrajzá­ról lexikális sorok szólnak, ezek az általa szerkesztett Újhold (hajdan folyóirat, napjainkban évkönyv) jelentőségét is méltatják. A Híradó a fordítót is bemutatja, majd a re­gényt ismerteti. (Minden bemuta­táshoz képet is mellékel: az írót, a fordítót,, valamint a könyvet lát­hatjuk, utóbbiról el kell ismer­nünk, hogy külső borítójának raj­tás után meleg otthon várt. A taná­ri kar elfogadta a kérést és belátta, hogy valóban tarthatatlan állapo­tok között lakunk. Úgy döntött, hogy amíg nem sikerül átmeneti szállást találni, addig szünetelteti a tanítást, és mindenki hazamehet. Persze mivel az élet ezzel nem állt meg, nem kerültünk olyan szeren­csés helyzetbe, mint első hallásra ez hangzik. A megtanulandó anyag ettől még nem lesz kevesebb, csu­pán az a különbség, hogy ezt ott­hon kell akkor megtanulni. A nyel­veket, a latint, görögöt, németet, angolt nem lehet így tanulni, bár’az elsőévesek személyesen levélben kaptak héberből házi feladatot. A többi tantárgyból viszont meg­kaptuk a vizsgákhoz szükséges anyagot. Ez történt velünk, teológusok­kal. Az ember nem szívesen ír ilyen cikket, de a tényeket nem titkoljuk el, hiszen ha a lelkészképzés min­den egyháztag ügye, akkor joga van megtudni. Mi tudjuk a felada­tunkat, már csak cselekedni kell, ahogy a latin mondás szól: Tu pra­esens cura, Domino committere futura. Tedd, mi ma kell híven, s a jövőt majd rendezi Isten! za sokkal kifejezőbb és szelleme­sebb, mint volt a hazai kiadásé.) Az ismertetés viszont hangsúlyoz­za, hogy a regény „a magyarok szemszögéből nézvést” ábrázolja az 1848-as szabadságharcot, ám minden elismerést megérdemelnek azok a szebeni fiúk, akik előbb ka­landot keresve, a maguk játékos módján avatkoztak a felnőttek küzdelmébe, hogy végül is életüket kockáztatva, igazi, komoly segítői legyenek a várost felszabadító honvédeknek. A híradás hangsú­lyozza, hogy a regény egy lépéssel közelebb viszi olvasóit a szabad­ság, igazságosság és a népek kö­zötti béke eszméihez. Reméljük, hogy a német nyelvterület kis olva­sói ugyanolyan szeretettel zárják szívükbe a szebeni fiúkat, mint az itthoniak. (B.É.) Menyes Gyula A szebeni fiúk - német nyelven

Next

/
Oldalképek
Tartalom