Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-12-24 / 52. szám
Evangélikus Élet 1989. december 24. „Fel útra, ti hívek...” „Fel útra ti hívek.” „Mi is szeressük, ha ő így szeretett" „Ó, jöjjetek, imádjuk az Urat!" Karácsonykor megtapasztaljuk Isten csodálatos emberszeretetét: Isten értünk emberré lett, eljött, hogy megváltsa a világot bűntől, haláltól, ördögnek hatalmától. Amikor egy festményen a kisded Jézust szemléljük, vagy családunk egy-egy újszülöttjén látjuk annak tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát, eszünkbe jut, hogy Jézus is ilyen kicsi és tehetetlen volt. Rácsodálkozunk : ennyire szeretett bennünket, ennyire vállalta velünk a közösséget? Ekkor kezdjük sejteni, hogy Isten szeretete nemcsak érzeleihből áll, hanem közösségvállalásból is. Azért olyan népszerű karácsony ünnepe még a templombajáró emberek körén túl is, mert az isteni közösségvállalásból tapasztaltunk meg valamit. Az igazi ajándék nem a drága tárgyak sokasága, hanem ha azt kapja valaki, amire valóban szüksége van. Az ajándékozó végiggondolja, megvizsgálja, hogy hozzátartozójának mire van szüksége, és azt adja. Belegondol a másik helyzetébe, mérlegeli annak érdeklődési körét, puhatolódzik vágyai után s úgy ad. Az isteni közösségvállalás tükröződik ebben az emberi magatartásban. Természetes az számunkra, hogy karácsonykor elolvassuk, vagy valahol meghallgatjuk a karácsonyi történetet. Eszünkbe jut ilyenkor egy-egy „Betlehem” képe, amit gyerekkorunkban csodáltunk, esetleg magunk fabrikáltuk. Tudatosul bennünk, hogy Jézus milyen primitív körülmények közé került. Ezt értünk tette. Hát ennyire szeretett? Nem fordított hátat az embervilágnak, amikor az nem akart helyet adni neki Betlehemben. Az istállóban, az állatok közt született meg. Micsoda is az ember, aki képes ajtót mutatni egy születendő gyermeknek, a jövendő életnek! Az elzárkózás, befeléfor- dulás, csak magunkkal való törődés negatív képe ez. Karácsonykor igyekszünk nem a bennünk lévő önzés szavát követni, hanem a másik ember felé fordulni, azt segíteni. A betlehemi események szemlélése közben vesszük észre, hogy Jézus milyen szegény helyre jött, a legszegényebbekkel és legreászo- rultabbakkal vállaja a közösséget. Csak szegény jövevény, utivándor, akinek jó az állatok között is, aki örülhet az egyszerű pásztorok köszöntésének. Életében később is mennyiszer kiállt az élet peremére szorított emberekért: a betegekért, az özvegyekért, a társadalom kivetettéiért, a gyengékért és a gyermekekért. Jézus egész életében mindenkit hívogatott és keresett. Mindnyájan mehettek és ma mehetünk hozzá. Születése pillanatával ezt hirdette: nem személyválogató, kegyelme-emberszeretete mindenkit keres. Ezt a mindenkit kereső szerete- tet karácsonykor különösen érezzük körülötte. Átjár bennünket is. Felébred bennünk a vágy, hogy továbbadhassuk. Ez a mindenkit kereső és elfogadó isteni szeretet indít bennünket arra, hogy a távoli rokonoknak is, a feketebárányokká vált, közutálatnak örvendő munkatársainknak is baráti kezet nyújtsunk. Ez a szeretet annyira át tudta hatni az embereket, hogy az első világháború idején fegyver- szünet volt karácsonykor a frontokon, sőt több felé együtt ünnepeltek az ellenséggel. Manapság pedig természetesnek tartjuk, hogy karácsony éjszakáján keresztyén fiatalok elindulnak, hogy felkeressék a hideg ellen a pályaudvarokon éjszakázó, vagy másutt pincékben és romlakásokban összebújó hajléktalan csavargókat, hogy egy-egy gyertya gyújtásával, szendvics átadásával, karácsonyi énekléssel karácsony melegéből, Isten em- bertkereső szeretetéből valamit átadjanak. Mások a gyülekezetből a kórházakba mennek áhítatra, vagy magányosokat keresnek fel, hogy azok emberi közösségbe kerüljenek. A karácsony a legmelegebb, legemberibb ünnepünk. Ezt így kimondani nem elég. Azért meleg és azért emberi a karácsony, mert Isten embert kereső szeretete tükröződik benne. Még az igazi emberszeretetre is O tanít meg minket! Hát ezért is szeressük őt, ha 0 így szeretett. Hálánkat s iránta való szeretetünket éppen az emberek felé gyakorlohatjuk gyümölcsözően. Missura Tibor „KRISZTUS SZEMÉVEL LÁTNI" Születésnapi köszöntő BENKO PALI bácsinak, a Tamási gyülekezet világtalan kántorának 70-ik születésnapjára Szívünk egész szeretetével köszöntjük kedves Pali bácsi és köszönjük, hogy köztünk van csendes állhatatossággal, hűségesen és kitartóan immár 42 éve a gyülekezet szolgálatában. Szép hosszú ez az út idáig, melyet elismerésre méltó bátorsággal járt végig, mert nem volt mentes a nehézségektől és megpróbáltatásoktól. 1920. január 1-jén született. Nemsokára szükségessé vált egy szemműtét, melyet újabb követett, ám 4-5 éves korában teljesen elveszítette látását. 1928-ban 8 éves korában a József Nádor vakokat gyámolító intézetbe került. Itt tanulta meg a vakok írását, olvasását, továbbá a kosárfonást és itt nyert zenei ismereteket. Saját szorgalmából a hittanórán tanult énekeket gyakorolta. Komolyabb kapcsolata az egyházi zenével 1945-ben kezdődött, amikor egy katonai szolgálatot teljesítő kántor-tanítót helyettesített egy évig. 1949. május 22- én végleg átvette az eltávozott kántortanító helyett az istentiszteleti rend szerinti orgonálást a Tamási Gyülekezetben. 29 évesen tehát szövetséget kötött az egyházzal, annak szolgálatára, a zsoltáríró szavaival: „Kész az én szívem oh Isten, kész az én szívem; hadd énekeljek és zengedezzek!” Ettől a naptól kezdve tart ez a szolgálat, Isten segítségével és erejével. Az első 4 évet Tompa Zoltán lelkészzel végezte, majd Stovi- csek Gusztáv lelkésszel folytatódott 1953-tól 1980. december 31-ig, 27 éven keresztül. A tamási és szárazdi gyülekezet összekapcsolása után Szárazdra is meghívták kántori szolgálatra. Ezeket az utakat a lelkésszel együtt Tamásiból Keszőhidegkútig vonattal, majd onnan tovább a kb. 6 km-re levő Szárazdra gyalogszerrel mentek, jármű hiányában. Nyári forróságban, tavaszi-őszi sárban és télen hóban, fagyban egyaránt. Semmi sem akadályozhatta meg őket abban, hogy lelkiismeretesen és pontosan megjelenjenek minden istentiszteleten és hétközben az esti bibliaórákon. Csak az utolsó 5 évben javult meg úgy a közlekedés, hogy már nem gyalogosan, hanem vonattal és autóbusszal tették meg ezt az utat. Stovicsek Gusztáv lelkész 1980-ban bekövetkezett halála után Pali bácsi változatlanul tovább szolgált, végezve kántori és Jmrangozói teendőit. Tamási ekkor szórvány gyülekezet lett Tolna- némedihez csatolva, így az első években Varsányi Ferenc lelkésszel, majd a mai napig tartóan Seben István lelkészszel járja a gyülekezeteket fáradhatatlanul Isten és a gyülekezetek iránt érzett szeretetből. Segítője testvérhúga, aki a szülők korai halála óta gondozza és ellátja. Pali bácsi testileg világtalan, de az evangélium által gyújtott belső világosság a Krisztus szemével látó szolgatárssá tette. E nemes szolgálat 42-ik évfordulóján, Pali bácsi 70-ik születésnapján, kívánjuk Urunk gazdag áldását további életéveire és fáradhatatlan szolgálataira. Teljesedjék-be a Zsoltárok könyve 104;33 verse: „Éneklek az Úrnak egész életemben; zengedezek az én Istenemnek, amíg vagyok.” ■ GAUDIOPOLISZ Játékfilm Sztehlo Gáborról Szép, megrendítő alkotás - mondta egy fiatal néző a tv-film bemutatója után. Emlékekből szőtt színes szőttes - mondta meghatottan egy középkorú. Nem értettem az összefüggéseket, főként az elején, nem kapcsolódtak a képek egymáshoz, nem tudtam, mi volt emlék, álom, félelemszülte elképzelés, és mi a film jelenidejének valósága - így az idősebbek. Balázs Béla A látható ember c. filmesztétikájában emlékeztet rá, hogy mikor a nézők az első hangosfilmeken premier plánban láttak arcokat, kezeket, sikoltoztak, tomboltak: „Szadizmus! Levágott fejeket mutogatni!” - Néhány évvel később már senki sem vélte szadizmusnak a premier plant. Á látásmód alkalmazkodott, fejlődött. Manapság így vagyunk az időfelbontásos technikával. Az irodalomban, filmen már hozzászoktatott fiatalabbak eligazodnak jelzésein. A kronologikus sorrendet megkívánok azonban összevisszaságnak vélik. Ám a TV milliókhoz szól. Kár, hogy ezt a filmet sokan nem értették közülük, mert az időfelbontásos technika ezt akadályozta. A Sztehlo-film egyébként örvendetes volt számunkra, mert szépen fényképezett képsoraival újra felidézte a felejthetetlen gyermekmentő alakját. A film Olaszországban díjat is kapott. Érthető viszont, hogy mi szigorúbban bíráljuk: a film hőse magyar volt, amit tett, nálunk tette, mi tudjuk, mennyi filmszerű lehetőség rejlett a történetben, ami nem valósult ipeg. Ez a játékfilm - ellentétben az 1984-ben készült dokumentumfilmmel (mindkettőt Szántó Erika rendezte) - csak a gyermekmentés második, ostrom utáni részével foglalkozik, és - a kezdő képsort leszámítva - abból is csak a gyermekköztársaság, Gaudiopolisz történetével. Itt már sokféle elhagyott, elveszett, árva, kallódó gyermek került össze a legkülönbözőbb előzmények után; kinek bomba, kinek fegyver ölte meg a szülőjét; volt akinek kastélyban ringott a bölcsője, másnak városszéli nyomortelepen; egyik messzeföldről menekült, másik a szomszéd utca romjai alól. A film közli, hogy ebből a heterogén sokaságból demokratikus gyermek- köztársaság lett, de sajnos nem ábrázolja, miként. És főként azt a sugárzó, lenyűgöző, emberformáló, közösségteremtő erőt nem képes érzékeltetni, ami Sztehlo Gábor hatása, varázsa volt. A film legnagyobb hibája éppen ez: szellemisége idegen hősétől. Akinek a lelkészi hivatás nem „magánszóra- kozásá”, netán „hobbyja” volt, hanem személyes attribútuma, lényének lényeges tartozéka. A filmből úgy tűnik (s ott el is hangzik): „igaz, hogy pap, de olyan rendhagyó”! (Kisdiák koromban még azt tanultam Lutherről: szegény, de becsületes szülők gyermeke volt.) Ebből a lelki-szellemi azonosulni nem tudásból ered a film minden hibája, ezért hagy hiányérzetet. Röviden ez a történet : volt egyszer egy igen derék, emberséges, gyermekszerető ember, kicsit csudabogár, aki teremtett egy Édenkertet, s aztán a történelem zord vihara kiűzte a magaalkotta Éden- ből. Pedig ami történt, korántsem ilyen egyszerű. Hanem: volt egyszer egy ember, aki tudta, hogy az élet szent, mert Isten ajándéka; és hogy minden szenvedő, nélkülöző, üldözött töviskoronát visel. És ő nem tudott elmenni tétlenül mellettük, mert nagyon szerette azt, aki elsőnek viselte azt a koronát. Közösségteremtő nevelésének módszerét lehet ugyan magyarázni, de utánozni nem, mint ahogy Beethoven zenéjéhez is fűzhetünk esztétikai magyarázatot, de ettől még nem leszünk Beethovenek. Mégis jó lett volna többet látni e közösség alakulásáról, ezeknek a gyerekeknek a formálódásáról (akik még 45 év múltán is jellem- és sorsformáló emlékként hordozzák azokat a felejthetetlen éveket!). A kitalált romantikát viszont elengedtük volna, mert nem igaz, hogy szerelem nélkül nem lehet filmet készíteni, és nem igazságos életüket kockáztató, fáradhatatlan asszonyokat kétes hírbe keverni. Az írói, szerzői szabadság nevében sem. A filmet azonban vonzóvá teszik a kitűnő gyermekszereplők. Ezek a gyermekek megérezték valamit az elődök sorsából, és úgy játszottak, hogy hinni lehetett valódiságukat. Énekük pedig (az egykori Gaudiopolisz-beli gyermek, Orbán Ottó verse) különösen szívhez szóló: „Akinek nincsen senkije akinek nincsen semmije az a Gábor bácsi gyereke...” Gaudiopolisz annyit jelent: az öröm városa. A történetek után. Mindennek ellenére. Mégis: az örömé. Bozóky Éva Csak egy refrén, mégis nagyon fontos. Amolyan külső keretnek tűnhet, mert olyan sókszor ismétlődik ez a mondat énekünkben. Mégis kedves és nélkülözhetetlen liturgikus eleme karácsonyi istentiszteletünknek ez a hívás: Ó, jöjjetek, imádjuk az Urat! Vajon él-e még ma ez a mondat? Elmondjuk-e családban és ismerősök között, hogy indulni kellene és megérkezni? Karácsonykor mindenki megérkezik a templomba - gondoljuk sokszor. Tudom, ma is sokan indulnak el és érkeznek meg. Délután leáll a közlekedés a fővárosban, de elő lehet venni az autót, hozni a nagymamát és a gyereket, az unokát és az eltartási szerződést aláíró idős embereket... de... és itt elakad a gondolatom. Miért indulunk mi? És miért érkezünk meg? Hozzátartozik ez az óra karácsony hangulatához? Szükségünk van valami ünnepi „más”-ra? Szükségünk van a hétköznapinál puhább érzésekre? Kell a gyermekarcon felfedezett öröm? összébb kell húzódnunk, mert nagyon jó ezen az estén pótolni mindazt, amit különben elmulasztunk? Ilyenkor talán nem lökjük arrébb a szerencsétlent? Adunk egy keveset abból, ami a mienk? Ezen a napon nem indítunk nagy vitákat és nem árulunk el senkit sem? Még a legvadabb ember is szelíden szuszog ilyenkor, mert érzi, nem illik most támadni és nem illik gonosznak lenni? Mit felelünk ezekre a kérdésekre? Jó lenne karácsonykor mélyebben végiggondolnunk. Miért más a karácsony, mint az év többi napja? Gyülekezetben és egyházban ez a refrén az egyetlen ünnep- lési forma: imádni az Urat. Nem könnyű feladat. Mert mi magunkat szeretjük igazán imádni. Ezt várjuk másoktól is. Elég egy apró kérdés, némi kételkedő tekintet velünk szemben, valakit máris kitettünk az életünkből. Az önzés nagy világában nehéz az Úr imádása. Amikor mindennél fontosabb az anyagi, hatalmi, erőbeli biztonság, mit akarhat Isten egy kisgyermekkel? Olyasmi ez, mint amikor a karácsonyi, ünnepi istentiksztele- ten egy picinyke gyermek előremegy a lelkészhez, döbbenet ül az arcokon, vajon most mi lesz? Hogyan zavarja meg régi, jó, merev rendünket? Presbiterele és felnőttek már indulnának, hogy visszahozzák az oltár elől a gyermeket, de ő megy, egyre gyorsabban, odalép a lelkész mellé, kapaszkodik a Luther-kabátba, és áll. Gyönyörködik a gyertyákban, emberekben, karácsonyfában és minden tartozékban. Tisztán, egyszerűen és naivan. De valós örömmel! Nem zavarható és le nem törölhető örömmel. A tekintetéből egészen meleg imádat sugárzik. Senki sem érti, csak ő és az, akire a tekintet irányul. Imádni az urat. Ezért kellene megérkeznünk karácsony * ünnepén. Nem az illendőséget látni és nem a hatalmas, egyházi mozgást. Ezzel a gyermeki bizalommal kellene mosolyognunk ott, ahol kővé dermedt tekintetek már rezdülésre is képtelenek. De sok kemény és fagyos szülő, felnőtt, vezető és hatalmaskodó kínlódik szobormerevségű magatartással karácsonykor! Segíteni kellene. Ahogy naív pásztorok és kedves angyalok, legkisebbek és legnagyobbak, régen és most imádni indultak, és magukkal ragadtak sokakat. Ez lehetne a mi karácsonyi refrénünk. Bárcsak lenne olyan erőnk,. bárcsak kapnánk Istentől olyan lendületet, hogy ebben az évben a sok felszabadult, újra vagy először templomba induló, áhítatra érkező embernek tanítani tudnánk ezt a refrént. Sőt ha magunk is megtanulnánk annyira, hogy nem válna évenként egyszeri, mesterségesen, néha giccsessé konstruált imádattá, hanem megmaradna. Naponkénti melegnek, kötődésnek és gyógyulásnak. Van-e egészséges imádat az életünkben Isten iránt? Van-e állandó hódolatunk Jézus előtt? Van-e alázatos közeledésünk a Szentlélek erejéhez? Vagy büszkén hirdetjük önmagunkat kiapadhatatlan énekkel? Az imádat ott kezdődik, ahol el tudok szakadni önmagámtól, és belemerülök az Érkező, az engem megtaláló szépségébe, jóságába és állandóságába. Karácsonykor a legnagyobb erő és a legnagyobb hatalom öltözött a gyenge és törékeny gyermek- testbe, hogy számunkra elérhető, érezhető és megélhető legyen az ő léte. Vessük le egyszer a megszokást, a hivatalos, ünnepi merevséget! Imádjuk Jézust úgy, mint a templomba tévedt kisgyermek, közvetlen, odaadó, tiszta örömmel. Mondjuk el néhányszor ezt az egyszerű refrént, hogy ne idegen helyre, alkalmi találkozásra vagy színpadszerű látványra érkezzünk meg a karácsonyi ünnepen, hanem haza, ahol az otthon illata és melege sugárzik. Erre a belső, nagy érzésre épp nekünk van igazán nagy szükségünk, mert indulatok, erőterek, győzelmek és vereségek, értékmentés és értékvesztés szintere az életünk. Imádni pedig csak az állandót, az igazat és a teljeset lehet. Még karácsonykor is. Vagy karácsonykor a legfőképpen. Tanuljuk hát a refrént: Ó, jöjjetek, imádjuk az Urat! Szabó Lajos „LAKHATATLAN” Ebben az esztendőben október 21-e jelentős nap volt egyházunk életében. Ezen a napon avatták fel az Evangélikus Teológiai Akadémia új épületét. Eddig egy épületen belül foglalt helyet a tanintézet és a Teológus Otthon. Az utóbbi években megnövekedett az első évfolyamokban a tanulók száma, ezért vált szükségessé a bővítés. Az új épületet aránylag könnyű volt felépíteni, hiszen az legfeljebb a kívülről jövő zajok miatt zavarta az oktatást és az Otthon életét. A teo- ógusok számára a probléma akkor kezdődött, amikor a régi épület átalakítása került sorra. Persze ez nem csak a teológusokat érintette, lanem a tanári kart és a személyzetet is. Ebben az épületben a tantermeket is lakószobákká alakítják át és a padlásteret is berendezik. Minden teret ki kell használni, hogy a régi épület maximális befogadóképességű lehessen. Ezek a munkák most már a tanítást nem zavarnák, viszont az otthon életét lehetetlenné teszik. Egy romos épületről van szó, amelyben megpróbáltunk lakni. Erről az életről dékánunk az újság egy korábbi számában nagyon valósághűen fogalmaz.' Ezt írta: „A szobákban asztalok, szekrények még nincsenek. A munka állandóan folyik. Reggel a gépek dübörgésére ébrednek a hallgatók, s esti harangszavuk is a kalapácsok csengése. Mindezt türelmesen, szeretettel viselik. Mosolyogva beszélnek róla. A huzatos, lyukakkal áttört épületben azonban elviselhetetlen a hideg.” Ez valóban így is volt. Kicsit furcsa volt á nomád körülményeket megszokni, de - valljuk meg őszintén - büszkeség is volt bennünk, mert egy picit belekóstolhattunk elődeink életébe. Azokra a lelkészekre gondolok, akik ilyesmi körülmények között laktak parókiájukon. Múltak a hetek, de az épület állapota nem akart változni. A lyukak megmaradtak az épületen, egyre hidegebb lett és ’ a mosoly ráfagyott az arcunkra^ A fűtési rendszer egyelőre nem működik teljes üzemmel. Ösztöndíjasaink jutnak eszembe. Finnországból érkezett hallgatóval beszélgettem és rákérdeztem, milyennek találja a régi épületet, Az amygy kevés szókinccsel rendelkező férfinak felcsillant a szeme és csupán egy szót vágott rá kérdésemre: „lakhatatlan”. Nos, nem valószínű, hogy ezt a kifejezést Finnországból hozta volna magával, illetve magyar grammatikák elején szerepelne. Bár a mai magyar termelési viszonyokat figyelembe véve elképzelhető, hogy egy külföldi magyar nyelvkönyv első leckéiben szerepeljen ez a szó. Másik ösztöndíjasunk örömmel mutatta, hogy csomagot kapott othonról, a szlovákiai Léváról. A tartalma egy szép meleg takaró volt. ■.. Ezek az életképek jól ábrázolják, miként próbáltunk élni az Otthon épületében. A Teológus Ifjúság úgy döntött, hogy a tanári kar felé beadványt nyújt be, amelyben kéri, hogy az állapotokat figyelembe véve költözzünk ki abból az épületből, ahol a munkások zavarnak bennünket a tanulásban, mi pedig zavarjuk az ott folyó munkálatokat. Nem utolsósorban viszont az egészségünk megóvása érdekében hagyjuk el az épületet. Az Ifjúság egységét jól ábrázolta, hogy azok a hallgatók is „aláírták” ezt a beadványt, akik Budapesten laknak és akiket taníÖrömmel olvastuk az osztrák Sankt Gabriel Ifjúsági Kiadó 1989-es őszi Híradójában, hogy Lengyel Balázs közismert és népszerű gyermekregénye, A szebeni fiúk Martha Szépfalusi-Wanner (Szépfalusi Istvánná, Wanner Márta) fordításában megjelent német nyelven. Az egész német nyelvterületet ellátó kiadó Híradójában amerikai, svéd, lengyel szerzőt is találunk, hazánkat Lengyel Balázs képviseli. Rövid életrajzáról lexikális sorok szólnak, ezek az általa szerkesztett Újhold (hajdan folyóirat, napjainkban évkönyv) jelentőségét is méltatják. A Híradó a fordítót is bemutatja, majd a regényt ismerteti. (Minden bemutatáshoz képet is mellékel: az írót, a fordítót,, valamint a könyvet láthatjuk, utóbbiról el kell ismernünk, hogy külső borítójának rajtás után meleg otthon várt. A tanári kar elfogadta a kérést és belátta, hogy valóban tarthatatlan állapotok között lakunk. Úgy döntött, hogy amíg nem sikerül átmeneti szállást találni, addig szünetelteti a tanítást, és mindenki hazamehet. Persze mivel az élet ezzel nem állt meg, nem kerültünk olyan szerencsés helyzetbe, mint első hallásra ez hangzik. A megtanulandó anyag ettől még nem lesz kevesebb, csupán az a különbség, hogy ezt otthon kell akkor megtanulni. A nyelveket, a latint, görögöt, németet, angolt nem lehet így tanulni, bár’az elsőévesek személyesen levélben kaptak héberből házi feladatot. A többi tantárgyból viszont megkaptuk a vizsgákhoz szükséges anyagot. Ez történt velünk, teológusokkal. Az ember nem szívesen ír ilyen cikket, de a tényeket nem titkoljuk el, hiszen ha a lelkészképzés minden egyháztag ügye, akkor joga van megtudni. Mi tudjuk a feladatunkat, már csak cselekedni kell, ahogy a latin mondás szól: Tu praesens cura, Domino committere futura. Tedd, mi ma kell híven, s a jövőt majd rendezi Isten! za sokkal kifejezőbb és szellemesebb, mint volt a hazai kiadásé.) Az ismertetés viszont hangsúlyozza, hogy a regény „a magyarok szemszögéből nézvést” ábrázolja az 1848-as szabadságharcot, ám minden elismerést megérdemelnek azok a szebeni fiúk, akik előbb kalandot keresve, a maguk játékos módján avatkoztak a felnőttek küzdelmébe, hogy végül is életüket kockáztatva, igazi, komoly segítői legyenek a várost felszabadító honvédeknek. A híradás hangsúlyozza, hogy a regény egy lépéssel közelebb viszi olvasóit a szabadság, igazságosság és a népek közötti béke eszméihez. Reméljük, hogy a német nyelvterület kis olvasói ugyanolyan szeretettel zárják szívükbe a szebeni fiúkat, mint az itthoniak. (B.É.) Menyes Gyula A szebeni fiúk - német nyelven