Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-04-23 / 17. szám
r Evangélikus Élet 54. ÉVFOLYAM 17. SZÁM 1989. ÁPRILIS 23. HÚSVÉT UTÁN 4. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 8,50 Ft Akinek a szívét szeretet tölti be, az énekel. Augustinus V Konfirmáció (4) Beépülés a gyülekezetbe „Menjetek el, és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását! Tegyetek bizonyságot szeretetéről! Akik megtapasztaltátok a bűnbocsánat örömét, építsétek a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és önfeláldozó szeretettel!" Istentiszteleti rendtartásunk szerint ezekkel a szavakkal bocsátott el az oltártól az a lelkész, aki összegyűjtött, tanított és úrvacsorát osztott. Ennek az elbocsátásnak nem szabad csak elhangoznia, s a szónak elszállnia. Ezért irom le ezt e sorozat utolsó cikkében. Legyen előtted, olvasd többször, később is, máskor is. Miért van szükség az elvégzett munkára?- mert érvelni tudó keresztyénre van szükség!- mert önmagát tovább képezni tudó keresztyénre van szükség!- mert rendszeresen imádkozó keresztyénre van szükség! }- mert gyülekezetedben munka- ' társra van szükség!- mert gyülekezetedben rád van szükség!- mert lelkészednek is rád van szüksége, hogy segíts, mert neki a túlterheltségben is teológusnak kell maradnia a gyülekezet érdekében ! Mit kaptál ajándékba? Nagyon sokan órát. Többször megnézed, amíg új! Nemcsak a milyenségében gyönyörködsz, hanem annak örülsz a legjobban, ha pontos. Ezt ellenőrizni is kell, naponként. Van pontos időjelzés. Fontos, hogy legyen pontos! Egyeztetjük az időt. Szeretném veletek tovább is együtt egyeztetni Isten üzenetét a mi véleményünkkel, beállítani erre az útra a mi haladási irányunkat - gyakran! Minden gyülekezetben van erre alkalom, mert ez a rendünk. Ez a szolgálatunk rendje. Isten kezében végezhetjük a magunk dolgát. De ezt össze kell egyeztetni! Káposzta Lajos Hangzó világunkért EGYHÁZUNK - PARASZTSÁG Cantate vasárnapján, az egyházi épek és zene ünnepén fordítsuk figyelmünket a templomi éneken és muzsikán túl arra a hangzó világra, amely körülvesz bennünket. Egyre jobban érdeklődésünk előterébe kerül környezetünk romlásának megakadályozása. Vizeink el- szennyezése ellen szót emelünk, levegőnk tisztaságáért tüntetünk: Mind világosabb előttünk, hogy a mezőgazdaságban felhasznált vegyszerek mennyiségét csökkenteni kell, mert azok élelmiszereinkbe, gyümölcseinkbe jutva károsítják egészségünket. A műanyagért oly lelkes korunk kiábrándult a műszálakból, és ismét keresi a jó közérzetet biztosító természetes anyagokat. Mozgalmak indulnak az egészséges életmód propagálására, és lelki épségünkért sokat fáradoznak az egyházak. Hangzó világ vesz körül bennünket. És ha eddig nem is figyel- tiftik fel rá, tudomásul kell vennünk: környezetünk hangjai nagyon is befolyásolják egészségünket, közérzetünket, idegállapotunkat, sőt még gopdolkodásunkat, lelki életünket is. A városi ember egyre betegebb nemcsak összezártsága miatt, nemcsak levegője szennyezettsége, hanem az őt állandóan körülvevő zaj miatt is. Nem kell ahhoz aszfalttörő kompresszor zúgása hetekig az ablakunk alatt, hogy idegileg kimerüljünk. Nem kell repülőtér szomszédságában vagy légi gyakorlókörzetben élnünk, hogy megkeserítsen bennünket a megszokhatatlan zaj. Elég a sokszázezer utasra gondolni, akik a metrón vagy más közlekedési eszközön utazva kénytelenek elszenvedni az őket ott érő zajártalmakat, vagy azokra, akik az utcákon járva szenvedik a motorzúgást, a tömeg-lét már-már alig viselhető lármáját. Egyre több a süket, nagyothalló ember, egyre többen szorulnak rá a hallókészülék segítségére. Számukat csak növelni fogja annak a generációnak ideg- és hallássérülése, amelyik csak a fájdalomküszöb feletti százhúsz decibeles szórakoztató zenét tartja élvezhetőnek, azo- ké a fiataloké, akik a maximumra állított walkman-ek fülhallgatós világában érzik magukat kellőképp elszigetelve a külvilágtól. A hangzó világ szennyezésétől alig tudjuk magunkat függetleníteni. Rá vagyunk szorulva a hang „műanyagára”, a hangszóróra, a rádió, televízió, magnó és lemezjátszó géphangjára. Ezekből a készülékekből mind a természetestől eltérő, mű-hang érkezik hozzánk. „Konzervzene”, ahogyan ezt Kodály nevezte már fél évszázaddal ezelőtt... És itt kell megértenünk, és örülnünk annak, hogy nagy kincs birtokában vagyunk. A hangzásában is erősen szennyezett világunk sivatagjában templomaink és istentiszteleteink oázisok. Itt lehet- sokszor már csak egyedül - természetes emberi hangot hallani, nemes formába öntve, értékes tartalommal: a lelkész prédikációját. (Boldog az a gyülekezet, amelyik hangszórós erősítés nélkül hallgathatja.) Itt még élő zene hangzik a konzervzene helyett, ha olykor nem is tökéletes az. És ami a leglényegesebb : a gyülekezetekben még énekelnek az emberek, gyerekek, felnőttek, idősek, együtt. Ha végiggondoljuk: már az óvodában magnetofon szól, mert az óvónő lusta mesélni vagy éneket tanítani. Karácsonykor, otthon, a családfő lemezt tesz fel, mert már elfelejtették, lehetne énekelni is. Az iskolai énekoktatás csődje meghozta gyümölcsét: egyre kevesebben tudnak énekelni, és a közösen ismert énekek, népdalok száma is egyre kevesebb. Ha végiggondoljuk, megszomorodunk. És boldogan kell hálát adnunk gyülekezeteinkért, ahol a természetes hang, ez a már-már kivételes képesség élő hagyomány. Míg a gyülekezeten kívül lassan már csak a Himnuszt tudjuk együtt énekelni, addig a gyülekezetek ismert dallamkincse elérheti a 150-200 éneket. Ez a dallamkincs az európai kultúra gyöngyszemeiből formálódott, és a dallamok értékes mondanivalót hordoznak: az élő igét, evangéliumot, emberséget, a lélek éltető táplálékát. Vigyázzunk erre a kincsre, ma még a miénk, hatalmunk van felette, hogy megőrizzük, továbbadjuk! Lelkészeink a kántorokkal karöltve gondosan ápolják a gyülekezet énekkincsét, bővítsék azt, tegyék elevenné! Legyenek mindenütt jól képzett kántorok, hiszen rendelkezésre áll egyházunk kántorképző szolgálata! A gyermek- bibliakör-vezetők ne fáradjanak el a gyermekek énekeltetésében! A kántorok ne nyugodjanak addig, míg az élő zene az énekkarok - legyenek bármilyen kicsinyek - hangján is meg nem szólal az istentiszteleteken! A gyülekezetek pedig igényeljék vasárnaponként a szép orgonamuzsikát! Éneklő egyházunk öröksége erre kötelez. „Szeretem a zenét, mert a lelket boldoggá teszi. A muzsika a búskomor ember legjobb vigasztalója: a szivet megbékélteti, megújítja és felüdíti.” (Luther) „A zene lelki táplálék, semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele, lelki vérszegénységben hal meg. Teljes, lelki élet zene nélkül nincs.” (Kodály) Luther és Kodály, úgy látszik, egyetértettek. .. Ez a kincs még a miénk. Vigyázzunk rá! Trajtler Gábor A reformáció korában még jobbágyként hallhatta az evangéliumot ez a nehéz sorsú társadalmi réteg. Kiszolgáltatott sorsukban pártfogót, bajaikban szószólót találtak a reformátorokban, akikkel anyanyelven válthattak szót. Ezért csatlakozott csaknem valamennyi jobbágy a 16. század derekán egyházunkhoz. Az igazi kiszolgáltatottságot azonban az ellenreformációban élték meg! Szinte senkinek kellett tudni és érezni magukat, amikor rekatolizált urukat a vallásban is követniök kellett. Ennek ellenére ez a nehéz kor hitükről és egyházunkhoz való hűségükről tanúskodott. Lelkészük és tanítójuk kényszerű távollétében is élt a gyülekezet. A családi otthonokban pedig a hosszú téli estéket gazdaggá tette az Istent dicsőítő énekszó! A jobbágyfelszabaditás után telkes földművelő, paraszt lett a nevük. Ezzel megváltozott ennek a társadalmi rétegnek a politikai helyzete. Egyházához és hitéhez azonban továbbra is szorosan kötődött. Ahogyan mindennapi élete elválaszthatatlan volt a természettől, az időjárástól, úgy maradt szoros kapcsolata a természet Urával. Ha a mai ember mondja ki ezt a szót: paraszt - parasztság, nem biztos, hogy legelsőként a mezőn dolgozó, vető, kapáló, arató, betakarító embert érti. Inkább azt: falusi, - szemben a városival. Lekicsinylőén, pejoratív értelemben: faragatlan modorú személyt emleget ezzel a szóval, aki buta, műveletlen, elmaradott. Rendszerint a magát túlértékelő félművelt vélekedése ez! Egyházunk számára évszázadokon át igen jelentős, nagy értékű társadalmi réteget jelentett mindig, és ez ma is így van! A parasztokat úgy értékelem, mint a gyülekezetéhez, egyházához a leghűségesebben ragaszkodókat. Azok a társadalmi fejlődéssel együttjáró, lakóhelyet megváltoztató mozgások (migráció), amelyek korunkat jellemzik, a földet művelőket kevésbé ragadta el. A földjét, kertjét nem vihette magával, felszedve a sátorfáját, hogy új lakóhelyet keressen. Ahol a földje volt, ott volt otthon a földműves! Ott volt a faluja, háza, temploma, temetője! Ott érezte otthon magát! Ha azt kutatjuk, mi a parasztság különlegességének titka, nem kerülhetjük meg annak vizsgálatát, értékelését, hogy egyetlen társadalmi réteg sem volt olyan közel életével, sorsával a természethez, a teremtett világhoz, mint a parasztok! Jézus is gyakran felhasználta ezt a foglalkozást annak illusztrálására, hogy hogyan éljük át az isteni gondviselés tényét! így az aratáskor - sem annak fáradságában, sem a szép termés feletti örömben - nem lehet elfelejteni, hogy a vetés és aratás között Istené volt a munka (Mk 4,26-29)! Korunk társadalmi változása a parasztság életét is átformálta. A megváltozott tulajdonosi forma, a kollektivizált mezőgazdaság, a gépesített munkavégzés azonban nem teljes pozitivitással hatott a földet addig „testközelben” művelő gondolkodására. Szálak szakadtak el, vagy lazultak meg, amelyek évszázadokon át szorosan kötötték össze a természettel. Ezt látjuk abban is, hogy a földműves családok életmódja megváltozott. A földközelben az idősek maradtak, a fiatalok „kétlakiak” lettek. Érzik, hogy a teljes elszakadás gyökértelenné válást jelenthet az életükben. Ha nem is teljesen kifizetődő a háztáji állattartás, kertművelés, mégis ezek jelei az ősökkel való sorsvállalásnak. Az egyházunk életét gondolkodva követő emberként - sok hűséges, egyházához ragaszkodó munkás vagy értelmiségi egyháztag mellett - a parasztságot látom a leghűségesebb rétegnek! A legtöbb áldozatot hozzák ma is. Gyermekeiket rendszeresen beíratják iskolai hitoktatásra, küldik a gyermekbibliakörbe, s rendelt idejében a konfirmációkor elkísérik őket az oltár elé is. Kevesebb köztük az, aki felbontotta az Isten oltára előtt kötött házasságát. S a legritkább esetben helyezik el öregjeiket szeretetotthonban. Adományuk ott van a közegyházunk minden intézményében, beépül a Teológiai Akadémia épületébe, a Teológus Otthon és a szeretetotthonok mindennapjaiba. S ez a hűség onnan ered, hogy szívük mélyébe ivódott Isten gondviselő munkájának élő tudata, hiszen esztendőnként az aratás ennek bizonyítéka... Végül érdemes arra is gondolni, hogy egyházunk elmúlt 4 és fél évszázadában a lelkészek és tanítók sokaságát adta a parasztság! Szinte alig találunk a mai szolgálattevők között olyan lelkészeket, akiknek a gyökerei ne ebbe a társadalmi rétegbe nyúlnának vissza! így szolgál a földműves ember a természetközeli életével arról tanúskodva, hogy „az Úré a föld... és a rajta lakók" (Zsolt 24,1) Detre János Archív fotó ÉLŐ VÍZ Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket i Rom 15,7- Szeretnék megtanulni elcsendesedni - írta egy magyar leány levelében -, nemcsak egymagámban, hanem mások jelenlétében is. Megcsendesíteni vágtámat, célhoz jutottságomat... Olyan értelemben, hogy tudjak bízni felebarátomban akkor is, amikor annak útkeresése még félben van. Azért, hogy ne zavarjam meg az én kész-voltomat állító kijelentéseimmel. Nem helycsinálást jelent-e ez is a másiknak, amolyan növekedési teret, amelyben Isten titkon teremtő Lelke munkálkodhatik ? Gyakran beszélünk „Isten minden emberre kész tervéről”, amit csak „felfedezni”, megvalósulni kell engednünk. De ha Isten Teremtő, ha az ő Lelke teremtő Lélek, akkor lehet-e neki milliméterre és percre kiszabott, előzetes terve, sémája? Csodálatos dolog Csak gondolni is a teremtés játékára, amelyben Jézus Krisztus már kezdettől fogva jelen volt: „Ott voltam, amikor megszilárdította az eget... amikor határt szabott a tengernek, hogy a víz át ne léphesse partját... én már mellette voltam, mint kedvence és gyönyörűsége nap mint nap, színe előtt játszadozva mindenkor. Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben." (Péld 8,27-31) Ha Isten nem állít elénk kész terveket, mintákat, akkor miért erőlködünk mi, emberek, hogy mintaképül szolgáljunk a másiknak. Sokszor gyámkodásunkkal vesszük el a növekedési teret másoktól. Túlságos buzgólkodásunk- kal csak versenyhelyzetet teremtünk. Megcsendesedve több levegőt hagynánk a másiknak magunk körül, és bensőnk is „levegősebb” lenne.- De hiszen te hívő vagy... nem itélsz-e el engem, aki szórakozást és élvezeteket keresek, és... Ó, az a hívő minta! Fel kell-e ölte- nünk ezt magunkra, ha nem is magunkért, hanem másokért, azokért a „világiakért”, akik szemében - maguk mondják - „valahogy mégis biztonságosnak tűnik ez a ti moralizmuso- tok”? A féreértés főbünösei természetesen mi vagyunk, „a hívők”, akik másoknak beszélünk a megbocsátásról, s ugyanakkor magunk nem tudunk teljesen ráhagyatkozni a nekünk felkínált irgalomra. Mintha a megbocsátás is valami megtanult dogma volna, nem pedig az Atya szivéből előtörő öröm és szeretet, amelyből mindennap gyermekként újulhatunk meg. A megbocsátásra hagyatkozó élet nem azt jelenti-e, hogy nem kell félnünk a következményektől, ha helyet adunk a kegyelem láncreakciójának... Ha társadalmunkat valóban átjárta volna a keresztyénség kovásza, akkor kellene-e pl. a börtönviselt embernek haláláig hurcolnia a büntetett előélet szégyenbélyegét ? Ha nem tudunk a kegyelem erejében ennyire bízni mások esetében, akkor mennyire tudnánk bízni saját életünkben, egész embervoltunkban?! Anna-Maija Raittila NEMESKÉRI NAP 1989 A nemeskéri evangélikus műemlék-templomban 1989. április 30-án, vasárnap dunántúli és burgenlandi evangélikus gyülekezetek részvételével, egész napos egyházi ünnepséget tartunk, amelyre minden érdeklődőt szeretettel hív és vár a gyülekezet vezetősége. Április 25-ig ebédelőjegyzést elfogadunk a következő címen: Zoltán László lelkész, 9400 Sopron, Winkler út 2. A helyszínen sajtóosztályunk iratterjesztést tart, melyen a legutóbbi kiadványaink megvásárolhatók.
