Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-03-26 / 13. szám

evangélikus elet 1989. március 26. GYERMEKEKNEK Nemcsak nyuszi és locsolás Egy édesanya mesélte nevetve, hogy náluk, - mint sok más családban is - az a szokás Húsvétkor, hogy a meglepetéseket, ajándékokat elrejtik, s azokat a gyerekeknek kell a rejtek­helyeken megtalálniuk. Egy alkalom­mal a keresés lázában a legértéke­sebb ajándékról megfeledkeztek, az sokáig ott lapult egy kézimunkakosár mélyén! Ez az eset jutott eszembe, amikor szeretném, ha most együtt gondol­kodnánk azon, hogy mit is jelent szá­munkra húsvét: csokoládé (esetleg élő) nyuszi, locsolkodás, vagy valami több? Sok kedves népi szokás elevenedik meg húsvétkor, melyeknek eredeté­vel nem is vagyunk mindig tisztában. Meglepetéseket készítetek egymás­nak, örültök az ajándékoknak, várják tok a locsolókat. Mindez kedves, szép dolog. Engem azonban elszomorit, hogy ünnepek után csak ilyen beszá­molókat hallok: sok ajándékot kap­tam... rengeteg locsoló volt nálunk... A fiúk esetleg így dicsekednek; „a keresetemből" végre megvettem a kerékpárt, a magnót stb. I Hogy eköz­ben a templomba el sem jutottak...? Húsvét ennél mérhetetlenül több! Szeretném, ha most együtt megke­resnénk a legértékesebb ajándékot! Az ünnep neve „segít" elterelni a lényegről a figyelmet. Régen a hosz- szú böjti idő, amikor Jézus Krisztus szenvedéseire emlékezünk, valóban az ételektől való tartózkodást is jelen­tette. Sokan egész böjtben (6 hét!) egyáltalán nem ettek húst. A szigorú böjt után a Feltámadás ünnepén lehe­tett ismét gazdagabban terített asztal mellé ülni. Ismét lehetett húst enni. Ma a szigorú böjtölés már régen nem szokás, az ünnepet azonban ma is hús-vétnak nevezzük. Mintha ekkor az evés-ivás lenne a legfontosabb! Szeretném, ha most megismerné­tek néhány szép, ősi keresztyén ha­gyományt a Feltámadás ünnepével kapcsolatban. Vannak gyülekezetek, ahol az ol­tárra már jóval Húsvét előtt cserépbe helyezett' búzamagvakat helyeznek. Mire eljön az ünnep, az elvetett mag­vak kizsendülnek és szép, zöld vetés díszíti az oltárt. Ez nemcsak a tavaszt hirdeti! Sokkal inkább azt, ami Hús­vétkor történt. Jézus magát búzamag­hoz hasonlította: „Ha a búzaszem meghal, sokszoros termést hoz”. (Jn 12,24) így áldozta Jézus önmagát mindnyájunkért, hogy halálából élet támadjon. Egyik szomszédos gyülekezetben a húsvéti ünnepet a gyülekezet a te­metőben kezdi: hajnalban itt gyűlnek össze. A sírok között nem temetési ének, hanem szép húsvéti ének csendül fel: „Jézusunk feltámadt, diadala áthat síron, halálon.” És hangzik az ige is, mint az első Hús­vétkor: „Nincsen itt, feltámadt!” (Má­té 28,6) Jézust a sir nem tarthatta fogva, feltámadt, él. Egyszer majd bennünket is kiszólít sírunkból, higy- gyünk Őbenne! Keleti (ortodox) keresztyén testvé­reink a templomban, égő gyertyával várják az ünnep hajnalát. Amikor fel­kel a nap,így köszöntik egymást: „Feltámadt az Úr!” A válasz így hang­zik: „Bizonnyal feltámad!" Az egy­másnak átadott örömhír tovább ter­jed, s betölti az egész templomot. Talán ezzel a három példával sike­rült megvilágítani mi a „több" Húsvét ünnepében: feltámadás hitre és élő reménységre. Hihetjük, hogy Jézus kijött a sírból, feltámadt: élő Urunk van! Hihetjük, hgy bennünket is ki fog szólítani sírunkból és életre, örök életre visz. Hogy hittel valljuk az Apostoli Hitvallás szavaival: „hiszem a testnek feltámadását és az örök éle­tet!" Keveháziné Czégényi Klára Szabó Levente (12 éves) rajza, 1984-ben 325 éve született Petröczy Kata Szidónia Első asszonyköltőnkről Valószínűleg 1664 tavaszán szüle­tett, Kasza várában, Trencsén megyé­ben. Apja, Petröczy István, a Felvidék egyik legtekintélyesebb evangélikus fő­ura volt; anyja Thököly Erzsébet, Thö­köly Istvánnak, Árva vára urának test­vére, ő maga így Thököly Imrének első fokú unokatestvére. Amikor a Habsburg-elnyomás ellen támadt Wesselényi-féle összeesküvést a császár felszámolta, és vezetőit kivé­geztette, csapatai Kasza várát is ost­rom alá fogták. Mielőtt azonban elfog­lalták volna, Petröczy Istvánnak sike­rült családját Árva várába juttatnia. De rövidesen az is a császáriak kezébe, került, és a 6 esztendős Kata Szidónia ekkor szenvedte el első, megalázó fog­ságát. A kis árva Wesselényi László gondo­zásába került, majd vele együtt került ki Lengyelországba. Életének ez a sza­kasza, 19 éves koráig szinte teljesen ismeretlen előttünk. Mindenesetre: előbb valószínűleg katolikus, házas­ságkötése révén pedig református kör­nyezetben, rendíthetetlenül megmaradt ősei evangélikus hitében. 1683 januáijában került Lengyelor­szágból Erdélybe, mint Pekry Lőrinc felesége. A Küküllő megyei Ózdon tele­pedtek le. Nyugtalan természetű férjét, de őt magát is sok hányattatás, csapás érte. Félje, aki Lipóthoz pártolt, katali­zált, magas kitüntetéseket kapott, meg­csalta őt. Férje hitehagyása miatt ek­kor adta ki A Pápista vallásra hajlott lutheránus Lelkek esméretének Kiny- nya... című német hitvédelmi könyv magajkészítette fordítását (1690). 1703-ban Rákóczi győzelmesen elő­renyomuló csapatai elfogták Pekryt, és a tokaji főhadiszálláson hűséget eskü­dött Rákóczinak. Megtorlásul felesé­gét Rabutin császári tábornagy Nagy­szebenben őriztette, de 1704-ben egy elfogott császári ezredesért kicserélte. A kuruc vezetők Petröczy Katára számítottak férje haz&fiságának erősí­tésében. Már 1705-ben Moldvába me­nekült, majd a császáriak kiűzése után visszatért erdélyi birtokára, 1707-ben pedig Husztra távozott előlük. Élete vége felé a pietizmushoz csatla­kozott, és lefordította Arndt János műveit, előbb Jó illatú XII liliom... (1705), majd Jó illattal füstölgő Igaz szív... cimmel, „negyedik bujdosás- ban” (1708). Beregszentmiklóson halt meg, 1708. október 21-én. Énekeinek első ismertetője Thaly Kálmán volt. Közülük szívesen énekel­jük az „Elbágyadt szíveknek..." és az „Ó, hogy adhassak hálákat..." (EvEkv. 350., 373.) kezdetűeket. Tőle van az 510. sz. énekünk 5. versszaka is. Petröczy Kata Szidónia egyéni sorsa, irodalmi alkotásai áldozatos egyház- és hazaszeretetre, a hit harcának vállalá­sára serkentenek. B. B. Nagypéntek evan­géliuma Jézus Krisz­tus halálának ese­ményét mondja el, szikár' tárgyilagos­sággal. Nem azért, mintha az evangélis­ta a riporter szenv- telenségével, vagy érdektelenségével akarna tudósítani. Azért szorítkozik a tényekre és szorítja háttérbe saját érzé­seit, mert tudja, hogy a keresztnél nem a kommentár az el­sődleges, hanem a tény maga. Nem a mi gondolatainkban, érzéseinkben történik megváltásunk, hanem a „falakon kívül” és ez azt is jelenti, hogy minden emberi képzelőe­rőn is túl. „Keresztfa titka tündököl" - éne­keljük. De úgy tündököl, mint a villám fé­nye : nem gyönyörködtet, hanem belehasít a mindenségbe. A szem kicsi és kevés, hogy befogja. Nagyságrendje túl van minden em­beri képzelőerőn. Nagypéntek epistolája mégis szent elszá- nással és nagy alázattal arra vállalkozik, hogy hitben feldolgozza Jézus Krisztus Urunk kereszthalálának eseményét a gyüle­kezet számára. Úgy meditál a Kereszt előtt, hogy annak igaz értéséhez segítségül veszi az ótestamentumi főpapi-papi szolgálatot, de közben egyre azon ámul, hog a kereszten mennyivel több történik, mint történt egykor a Templomban..Mi ez a többlet, mi ez a példátlan más? Jézus Krisztus magát áldozza fel, tehát nem egyszerűen tehetetlen áldozat. A körül­mények ezt sugallnák. Hiszen Pilátus átadta, katonák átvették, megfeszítették, ki-ki mondhatott róla bármit büntetlenül, osztoz­hattak ruháján érzéketlenül, gyászolói fáj­dalmát piszkos hullámként borította el a gyűlölet. Minden a kiszolgáltatottságról be­szél. De a haldokló Jézus édesanyjáról és tanítványáról - a gyülekezetről - gondosko­dó szava és a szenvedése értelmét rejtő-feltá- ró „Elvégeztetett!” nem a szerencsétlen ki­szolgáltatottról beszél, hanem arról, Aki átadta magát a szenvedésnek. Egyetlen áldo­zó, aki nem a másét, hanem a magáét, nem valamit, hanem saját magát áldozza fel. Ezért veszi az egyház a bátorságot, hogy még a bűnt is szerencsésnek mondja, mert ilyen áldozattal szerzett rá Jézus Krisztus Urunk bocsánatot. Jézus Krisztus a népéért adta áldozatul magát. Azért a népért, amelynek igazában nyoma se igen látszott a kereszt körül. Ame­NAGYPÉNTEK IGÉJE Zstd 10,11-18 EGYSZER S MINDENKORRA lyet tulajdonképpen csak ő látott egye­dül. „Ki elterjeszt vén a keresztfán ke zedet. Mind ez vilá­got tehozzád fogla­lód..." - énekelték 17. századi eleink magyarul az ősi szö- vegű-dallamú him­nuszt. Krisztusi mé­retű áldozat. Min­den kicsinyesen mé­ricskélő szűkkeblű- séget lehetetlenné tesz. Áldozatába foglalja mindazokat, akik majd a kereszt evangéliuma hallatán a magá­hoz ölelt világban saját magukat is ott remé­lik. De azokat is magukkal együtt, akik felől csak Krisztus ígérete alapján lehet reménysé­günk. Egyházról, a mairól és a holnapiról csak Jézus Krisztus áldozatát meggondolva beszélhetünk és remélhetünk. Jézus Krisztus áldozata egyszeri, de egy­szer s mindenkorra szól. Ez azt jelenti, hogy nem marad a nagypénteki három óra fogsá­gában. Áttöri az idő korlátáit. Az áldozatá­val szerzett új szövetség elér bennünket és átélhető az úrvacsorában, „.. .amelyben a fel­támadt és élő Úr önmagát feláldozza, meg­osztja és elosztja, és így egyesíti és vonja kö­zösségbe híveit. Emlékeztet, hogy az önfel­áldozó szeretet és bűnbocsánat az alapja és tartalma az új szövetségnek, vagyis az új kö­zösségnek Isten és ember, valamint ember és ember között." (Agenda 31. o.) Az egyház, a gyülekezet Jézus Krisztus hitben feldolgozott, megélt áldozatából egy­ház. A befogadó szeretetet befogadó, szere- tetben háláló nép. „Mind ez világot tehozzád foglalód..." Ez a hálától duzzadó hitvallás - meditáció egyúttal az elkötelezettségünk jele is. Világ iránt és minden keresztény-keresztyén testvé­rünk iránt is. A befogadó, magához foglaló szeretetet ne csúfoljuk meg önmagunkba zárkózó önzéssel. A bűnért való áldozat megszűnt, mert Jézus Krisztus önmagát ál­dozta értünk. A bűnbocsánat öröméből fa­kadó hálaáldozat ideje viszont itt van, és arra az indulatra és gondolkodásmódra késztet, amellyel Jézus Krisztus Urunk a ke­reszten „elterjesztette kezét." F. K. Imádkozzunk! Irgalmazz nekünk, Úristen! Krisztus, irgalmazz mi nekünk! Úristen, irgalmazz minekünk! S' „írok nektek, ifjak. m m ■ ■ id. Harmati Béla Ének a Keresztről Szemem világát homály fedte: Rejtély volt a Kereszt nekem. Lelkem kínját sátán nevette. Kedve szerint játszott velem. Jézus tette irgalmából: Lehullt szememről a fátyol! A bűneim s a büszkeségem, Ez volt az új élet ára! Leborultam, engedve szépen, és hittem a Keresztfába. Jézus tette irgalmából: Lehullt szememről a fátyol! Most napról-napra megpihenek, A golgotái hegy tövén. Azt hirdetem, merre csak megyek: A bünbocsánat az enyém! Jézus tette irgalmából: Lehullt szememről a fátyol! Kiket a sátán-kigyó mardos, 0, nézzetek Keresztjére! Tégedet Is elbágyadt harcos, Megtisztít a Krisztus Vérei Jézus teszi irgalmából: Lehull szemedről a fátyolltt Dallam: Szegény fejem hova halnálak Ev. Énekeskönyv: 415 NAGYSZOMBAT IGÉJE ZM 4,4-11 ISTEN NYUGALMÁBAN Nagyszombaton csend volt. A tanít­ványok eltűntek, de a titkos tanítványok szint vallottak és el­végezték a temetést. Ne mondjuk leki­csinylőén, hogy csak a temetést vé­gezték el. Sokszor még temetni sem mer az ember, ök a temetéssel vallottak csöndben, de érthetően. Mindez még Nagy­pénteken történt. Nagyszombaton csönd volt. Ha hallanánk is, nemcsak olvasnánk Nagypéntek iszonyatos forgatagát, akkor sejtenénk valamit ebből a csöndből. A teme­tő csendje ez, amelyet azonban fegyveres őr­ség vigyáz és főpapi pecsét szeretne garantál­ni. Hadd lélegezzen fel, aki eddig izgalomban élt: Jézus a sírban nyugszik. A katonák visz- szamehetnek a kaszárnyába. A falakon be­lül, nyugalom van, mert Jézus a falakon kí­vül, az életből is kizárva nyugszik a titkos tanítvány hitvalló szívességéből átengedett sírban. Elgondolkodtathat bennünket, hogy a Zsidó levél nem gyászok amikor Jézus sírban való nyugvásáról beszél. Miközben feldol­gozza a sírban nyugovás tényét, nem üresíti jelképpé a valóságos halált és a valóságos temetést, mégis távlatot nyit onnan, ahol mi a véget gondoljuk. A szombati sírban nyug­vásról eszükbe jut Isten teremtő munkája, életet teremtő munkája, úgy hogy ahhoz Is­ten fenséges nyugalmaás hozzátartozik. Bát­ran élnek azzal az emberszabású, de mégis a Teremtőt imádó képpel: „megnyugodott...” A teljhatalom képe ez, nem a hisztérikus nyüzsgésbe rejtőző tehetetlenségé. Jézus Krisztus Urunk sírban nyugovása a megváltás útja végigjárásának a jelzése: el is temettetett. Á Fiú nyugalmával adta át ma­gát a szenvedésnek és a szenvedés kiteljesedé­sének, a halálnak. Nemcsak meghal, hanem meg mer halni, mert az Atya kezébe tette le életét. Arimátiai József sziklába vájt sírja is benne van az Atya kezében. Végre egyszer es egyszer s mindenkorra valaki igazán betöl­tötte a szombat megszentelésére szóló paran­csot: teljesen Istenre bízta magát. ' Mi keresztyének nehezen bújuk ezt a csőn­NAGYCSUT0RT0KI APOKRIF det. A halál, a teme­tésvagy a jajveszéke­léssel, vagy a tompa ürességgel kapcsoló­dik a legtöbb eset­ben. Érdemes körül­nézni énekesköny­vünkben is. „Ó, sira­lom, szívfájdalom. Én lelkem hogyha sírna..." „Meg kell halni, ó,jaj..." „Vé­get vet mindennek a halál csapása, És megmérgez minden kedvet Ennek tudomása." Senki sem állítja azt, hogy könnyű meghalni, különösen ha azt is tudja, hogy a halálban is Isten elé megyünk. De a Zsidókhoz írott levél prédikációja arra biztat és bátorít, hogy az Isten által ígért és a Jézus Krisztus által megszerzett nyuga­lom reménységében merjünk meghalni és gondolni a sír nyugalmára is. Zakariás szinte a jászol mellett merte mondani és a reformá­tor így énekelte tovább „Már megyek békén, örömmel. Hiv az Isten, őrá nagy bízva nézhet fel, Csendes szívem, Mert az Úr megígérte rég. Nem halál vár, csak álom." Nagyszombat, Jézus Krisztus Urunk sír­ban nyugvása azonban mégsem csupán ameghalás művészetére akar tanítani, hanem a Krisztust követő élet művészetére: „Igye­kezzünk bemenni..." Ez az igyekezet pedig a magunk életének, kedvteléseinek, bűneinek a naponkénti halálraadása, „vizbefojtása”, hogy erőnk, időnk, türelmünk és szeretetünk legyen szolgálni Jézus Krisztus Urunkat a másik emberben, a halálraszántban is, a ha­lálfélelemtől gyötörtben is. Az megy be a nyugodalomban, aki sok nyugtalanságot, a magáét és a másokét hordozva mer meghal­ni. Nagyszombat is az Atya kezében van. Fehér Károly Imádkozzunk! „Halálomnak meggyőzője, Áldott Jézus Krisztusom, Lelkemnek Údvőzitője, Hallgasd meg óhajtó' som: Ha bujdosásom véget ért, Akkor te szent érde­medért Testemnek ádj nyugovást, Nálad víg feltárna dóst!” Éjszaka van már. A város alszik, csak/mi ülünk itt, az asztal körül. Olykor egy-egy kutya ugat pa­naszosan a hold­ra, amúgy sú­lyos csönd ül a tájon. „Alvó szegek a jéghi­deg homok­ban”. Ez lenne hát elárultatá- som éjszakája? Árulás, álru­hás... Igen, itt van ő is, kezé­ben a pénzes­zacskó. Har­minc évgyűrű a Júdásfán. Az árulás éjszakája ez? Inkább le­gyen az áldásé. Kezembe veszem a kenyeret. Még meleg. Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Ugye, nem hagysz cserben? Vegyétek, egyé­tek. János, drága János: emeld fel végre a fejed, ne szomorkodj any- nyira. Nekem is fáj. Emeld fel, feje­det, büszke nép, hordoztad a világ szégyenét. Ez az éh testem. Miért ráncolod a homlokod, Simon Péter? Igen, az enyém. Az, amit most fehér gyolcs takar, de amely néhány óra múlva úgy törhet darabokra, mint ez a kenyér. Ez az én testem... Szúrt az oldalam, amikor a koronázásra ké­szülő tömegeiül futottam. Éhség és szomjúság kínzott a pusztában. Ól­mos fáradtság vett erőt rajtam, amikor a hajó fenekén aludtam. Ez az én testem, amelyet keresztre fe­szítenek, amelyet az arénában oroszlánok % marcangolnak í dara-; bokra, amelyre/a szent inkvizíció spanyolcsizmát húz, amelyet gumi­botok ütése és vízágyú sugara ér, ez az én testem, amelyet elektro- sokkal gyötörnek. Mint röntgen­képen, megszámlálhatják minden csontomat, megfosztottak papír­jaimtól, meztelenül a gázkamrába löktek, megosztoztak ruháimon és cipőmre sorsot vetettek. Páncélko­csik tömege bekerített, géppuskák céloznak reám, árammal telt kerí­tés fog körül. Ez az én testem: nek­tek adom. Odaadom értetek. Tes­sék, Máté, te is egyél belőle. Erre biztos nem gondoltál, amikor fel­keltél a vámszedőpult mögül. Ber­talan, András, Tamás - figyeljetek. Nézzétek, jegyezzétek meg a moz­dulatokat. Aztán majd ezt csele- kedjétek az én emlékezetemre. Fog-e rám valaki emlékezni? Légy ami lennél, férfi, a fű kinő utánad. Taddeus, úgy látom, nehezen csú­szik a falat. Igyál egy kortyot. Fotó: Bakonyi Péter Atyám, hálát adok neked az áldás­nak e kelyhéért. Ma ontják vére­met, „plakátmagányban ázó' éjje­lek”. Igyál ebből, Taddeus, igyál, Márton és Réka, igyátok ebből mindnyájan. Mindnyájan! Nem­csak ti tizenketten, hanem a hetve- nek is. Nemcsak férfiak, hanem asszonyok is. Zsidók és görögök, urak és rabszolgák: mindnyájan! Nemcsak felszentelt papok, püspö­kök, érsekek, hanem az egyszerű nép is. Parasztcsizmában vagy me­zítláb. Katolikusok és protestán­sok : mindnyájan! Ez az új szövet­ség vére, amely érettetek és soka­kért kiontatik, bűnök bocsánatára. Miért mondod ezt, Attila: „tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat”?! Emeljük föl szivünket. Lehet, hogy félelmetekben elhagy­tok engem, sunyin elalszotok majd ey kőhajításnyira tőlem: nem tud­tok; majd virrasztani. Hitetek olyan, mint e gyertyaláng: pislá­kolva, vibrálva küzd saját létéért. De ne féljetek: Ő a füstölgő mé­csest nem oltja ki, a megrepedt ná­dat nem töri el. Ezt cselekedjétek, az én emléke­zetemre: Rómában és Wittenberg- ben, a kocsárdi váróteremben és Kőbányán és GyenesdiásQn, az északi sarkkörön és egyenlítői Af­rikában. Folyóparton és székes- egyházban, a Budapest Sportcsar­nokban és a kórház elfekvőjében. Vegyétek, egyétek. Törjetek belő­le, majd adjátok tovább. A kelyhet is. Nekem hamarosan indulnom kell, de ti maradjatok e világnyi asztalnál. Üljétek körbe, minden­kinek szorítsatok helyet. Én most elmegyek, de ti csak folytassátok a vacsorát. ígérem, visszajövök. Talán nem is túl sokára. Fabiny Tamás Túrmezei-versek finnül A finn-magyar barátság újabb gyöngyszemét fűzte fel a felébred­tek kiadója, a lapuai Herättäjä Yhdistys, amikor kiadta Túrmezei Erzsébet újabb verseskötetét Kas- vamme alaspäin (Lefelé növünk) címen, Anna-Maija Raittila fordí­tásában. A 135 oldalas kötet 90 verset tartalmaz, amelyből 50 már napvilágot látott az eddig két ki­adást megért Hyvää huomenta, ar- mo (Jó reggelt, kegyelem) kötet­ben, s ezek közül egy megzenésítve lemezen is megjelent, de 41 új ver­set is tartalmaz. A fordító meleg szavakkal vezeti be az új verseket, rámutatva, hogy a költőnő Itt és most magyar ciklu­sában nem a múltba mereng és nem a jövőt kutatja, hanem a mát veszi észre. Utal a bevezetés Remé- nyik és Áprily költészetének hatá­sára is a versekben. A,címadó me­leg bizonyságtevésével szól az ol­vasóhoz: „Minden nap csak lefelé nőni: / kisebbé lenni szüntelen, / hogy Krisztus növekedjék bennem / s mindenben minden O legyen!” Mondottam, újabb gyöngyszem a kötet egyházi irodalmunk finn­magyar kapcsolatának füzérén. Finn testvéreink számos magyar áhítatos müvej gazdagodtak idők folyamán. A két világháború kö­zött több Túróczy igehirdetés és kötet jelent meg finnül. Ő a legbő­vebben termő igehirdetőnk finn talajon, egészen az 1965-ben meg­jelent Aukene (Nyílj meg) című 350 oldalas postillás kötetéig De ott látjuk a finn egyház lelkészévé lett Molnár Rudolf néhány köny­vét is, továbbá Káldy Zoltán po­zsonyi disszertációjának fordítá­sát, a Somvirág című elbeszélés- kötetünk átültetését, s legutóbb Koren Emil Testvéreink északon című, kapcsolataink történetét fel­dolgozó könyvét is Mártii Voipio fordításában és bő kiegészítésé­ben. K. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom