Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-12-17 / 51. szám

Evangélikus Élet 1989. december 17. irts & A GYERMEKEKNEK Kedves Gyerekek! Karácsony ünnepe küszöbén állunk. Bizonyára mindnyájan a szentestét várjátok már, amikor megszólal a csengő és az egész családdal bevonul­tok a karácsonyfával díszített szobába. A karácsonyfán gyertyák égnek, elénekeltek néhány szép karácsonyi éneket, imádkoztok és azután kö­vetkezik az ajándékok szétosztása, örültök majd mindannak, amit ezen az estén kaptok, de vajon a ti ajándékotok is ott lesz a fenyőfa alatt? Nagyon jó érzés ajándékot kapni, de még jobb adni. Azt tanácsolom tehát, hogy jövő vasárnapra készítsünk együtt kedves apróságokat, szeretet-jelképeket. Állítsuk fel ismét - a tavalyihoz hasonlóan - barkács- múhelyünket és barkácsoljunk együtt. Szükséges alapanyagok: géppapír, színes kartonpapír (ha nincsen, fehér rajzpapírt fessünk be, vagy vonjunk be színes papírral), vatta, hajlakk, három gyufadoboz, szalag, fonál, ragasztó, fagolyó. Betlehemi 'csillagot, karácsonyi naptárt és anygyalt készítünk. Betlehemi csillag Vágjunk a minta szerint két-két (kb. 10 cm) háromszög formát, lehetőleg kétféle színű kartonpapírból. Az egyik háromszöget - a szaggatott vonalnál - vágjuk át, majd a két háromszöget fonjuk egybe. A bevágott részt finoman ragasszuk meg. Színes fonalat fűzzünk az egyik há­romszög csúcsára és máris kész a szép betlehemi csillag. Karácsonyi naptár Vegyetek elő három ürés gyufado­bozt, helyezzétek azokat fekvő hely­zetben szorosan egymás alá. Az összetolt gyufadobozok méreté­nek megfelelő papírra rajzoljatok fe­nyőt, angyalt, manót vagy bármiféle karácsonyi képet, színezzétek ki és ragasszátok rá az összetolt gyufa­dobozokra. A papírképet a gyufadobozok men­tén vágjátok el. A gyufadobozokat ragasszátok egy szalagra, amely­nek tetején hurok van. A dobozokba cukorkát tehettek. A legalsó gyufa­dobozra ráírhatjátok: 1989. XII. 24. Angyal A VASÁRNAP IGÉJE Mt 11,2-10 VIGASZTALÁS KÉTELKEDŐKNEK Keresztelő János, a lánglelkű prédikátor, Heródes király börtönében a mélységek mélyére jutott. Köztörvényes bűnö­zőkkel együtt élte át cellájában a fogolysors minden nyomorú­ságát. Közben hite is krízisbe került. Kínzó bizonytalanság, kétely mardosta lelkét. Pedig nem is olyan régen, Isten kéklő ege alatt, ott a Jordán partján milyen biztonsággal hirdette meg az Úr fejszét suhogtató ítéletét, és személyes hitének milyen boldog melegségével mutatott Isten Bárányára, aki elveszi a világ bűneit. Aztán minden bizonytalanná lett. Kínzó kérdések doboltak idegein, s köztük a legnagyobb: Jézus a megígért Messiás, vagy még tovább kell várni?! A foglyok titkos, rejtjeles útjain hitetlenkedő kérdését sikerült eljuttatnia Jézushoz. Nem tudjuk hogyan, de hamarosan a válasz is megérkezett. Jézus üzenetében nem volt sem szemrehányás, sem felelősségre vono ítélet, csak segítő szeretet, amely Ke­resztelő János vívódó lelkében új reménységet teremtett. Hi­szen Jézus tetteiben nemcsak a régi prófétai Ígéretek váltak valóra, de Isten eljövendő országának csodái is felvillantak: a vakok látnak, a sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, és a szegényeknek jó hír, evangélium hirdettetik. S amikor azon a tivomyás éjszakán a bakó jött Keresztelő Jánosért, vívódó lelkét már betöltötte Isten jót akaró szeretetének bizonyossága. E régi történet nyomán számoljunk azzal, hogy a hit nem birtokunk, amit egyszer s mindenkorra magunkénak mond­hatunk. Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Jöhetnek lelket rengető nehéz próbák, amikor minden kérdésessé lesz. A hit­hez hozzátartozik a megkísértés nehéz harca. Ne ijedjünk hát meg kételyeinktől, vívódó kérdéseinket ne akarjuk letagadni. A gyülekezet nem a tökéletes hívők seregé. Nem vagyunk a befutottak kényelmes pozíciójában. Nincsenek előregyártott, olcsó válaszaink. De van Jézusunk! Hozzá menekülhetünk kétkedő kérdéseinkkel, aki a megrepedt nádat nem töri el, s a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, aki Keresztelő Jánost és minket is megtart és megerősít a hitben. Madocsai Miklós IMÁDKOZZUNK! Nagyobb vattacsomót nyomkodja­tok össze gömb formára, majd ugyanígy egy kisebbet is. Mindkét vattagömböt fújjátok jól be hajlak­kal és hagyjátok száradni. Száradás után fűzzétek fel a két vatta-gömböt úgy, hogy közéjük egy fagolyót he­lyeztek, amelyre szemet, szájat raj­zoltatok előzőleg, összetűzésre le­hetőleg színes fonalat használjatok. Vékony papírból ragasszatok szár­nyat a bábura és kész a karácsonyi angyalka1 Owe*. /■neW’ Jövel, Jézus, lelkem hő szerelme! Tenélküled szívem hova lenne? „Ó, jöjj Királyom, Örömöm csak te vagy e világon! Hitem pedig, mint a változó hold, Hamar elfogy, tölte alig hogy volt; Hol felhat égig, Hol meg elhal, s a homályban késik. Ha elhamvad hitem mécsvilága, Szentlelkedet, Uram fuvald rája! Lobogjon újra, Hogy e hideg szívet lángra gyújtsa. 383,1.3.6. „írok nektek, ifjak..” GONDOLATOK A LAKTANYÁBAN A néphadseregnek köszönhetően már három hónapja járom a verőfé­nyes őszben a Dunántúlt. A táj, az or­szág megindító szépsége mellett is a legnagyobb élmény az, hogy soha nem hitt erővel érzem, milyen öröm ehhez az egyházhoz tartozni. Ide-oda há­nyódtam, de ha megkerestem a templo­mot, előbb-utóbb találtam (szereztem) ismerősöket, percek alatt volt miről (vagy kiről) véleményt cserélni. Láttam kis falujában ismét saját lelkészét foga­dó kis gyülekezet reszkető kéznyújtá­sát. Ültem a padban könnyező nagy­anyám mellett, aki harminc év után először ment rokonával istentiszteletre. Felálltam az esküvői sváb kórus énekel­te magyar Himnusz hangjaira. ízleltem az ódon karzatok, parókiák illatát, és hallgattam a keserű-édes történeteket. - Igen, a „korrupt, kiszolgáló, bürokra­tikus egyház” mögött kirajzolódott a becsület, a hűség, a szeretet egyháza. De láttam, hogy valóban emberfelet­ti erő kellett, kell ehhez - az elnyomás évtizedeiben a lángot őrizni, most pe­dig megfogyatkozva, a szétszórt, elöre­gedett falvakban értelmiség, társak hí­ján egyszerre mindent pótolni. És a sa­ját bőrömön éreztem, milyen nehéz a falusi vagy kisvárosi fiataljaink helyze­te, akik nincsenek elegen ahhoz, hogy a fővárosiakhoz hasonlóan védő kö­zösségekbe bújjanak el a pusztító di­vatőrületek, az egyre rafináltabb felej­téstechnikák megbűvölte tömegek sod­rása elől. És persze járom a laktanyákat, tábo­rokat is, nézem a csupasz villanykörté­ket, a pergő falakat, a szögesdrótot, és látom a közbezárt „életet” - a „mély­pont ünnepélyét”, a zsilettszabdalta csuklót, a gyakorlóterep tövise tépte combot, lábszárat, a hajlott hátakat, amint betegeim (!), takarításra rendel­ve, a csikkeket szedegetik a földről. A rombolást, amit az emberi gonosz­ság, az alkohol, a semmi visz végbe a fiatal, fogékony testekben és lelkekben. EHnondhatatlanul fontos lenne az igazi tábori lelkészi szolgálat végzése. De ho­gyan? Hiszen már az iskolák, kórhá­zak, börtönök hirtelen hatalmasra duz­zadt igényeivel is képtelenek lelké­szeink megbirkózni! Hihetetlen változások zajlanak eb­ben áz országban, végre megteremtőd­ni látszanak az „emberi élet” alapfelté­telei - a politikai, gazdasági, szellemi szabadság intézményes és jogi biztosí­tékai. De a qagy zajban elhalkul a figyelmeztetés: ezek csak feltételek, s nem maga az Élet. Valami túlmutat a hétköznapokon, megaláz és felemel, szárnyakat ad és elszámoltat - lélek. Megpróbáljuk majd öt elfelejteni, elfoj­tani, s ez, jó esetben” sokunknak sike­rülni fog, a hazai fogyasztói társada­lom létrejöttével, miközben százezrek süllyednek oda, ahová a Föld milliói és milliárdjai már most is tartoznak. De úgy érzem, mi mégsem tudunk majd lélek nélkül élni! Az önmegváltás harcos eszméjére épülő véres korszak véget érni látszik, de a felejtés, a nihil kultusza is végzetes lehet az ország, sőt a Föld létére nézve! Sokáig kerestem, míg megtaláltam, és ma hiszem: az Evangélium az az „eszmény”, amelyből és amelyért élni lehet, mert kiemel a gyarlóságaim, az „arasznyi lét” felett érzett kétségbeesés­ből, erőt ad a világ kísértéseivel szem­ben, és észentúli szeretetével elindít a másik ember felé... Talán adottságaim, körülményeim miatt, de mindmáig azt vallottam, hogy szelíd cselekedeteink­kel, életünkkel, szolgálatunkkal kell, hogy erjesszük a társadalmat, ám egyre inkább érzem: egyszerűen nincs ennyi időnk! Tanulva a múlt hibáiból és fel­mérve a jelen kihívásait kell az egyház­nak az Evangéliumot hirdetnie, most! Egy evangélikus ifjúsági szövetség, a MEVISZ feladata pedig nem lehet más, mint minden eszközzel ezt szol­gálni ! Rendbe tenni saját szénáját, azaz:- lehetőségeihez mérten hozzájárul­ni az egyház szervezeti megújulásához;- megtartó alkalmakat, közössége­ket szervezni a kis létszámú, szétszórt vidéki fiatalságnak, megnyerve éppen az „önsimogató” városi ifjúsági cso­portokat e szolgálatnak; . - számon tartani és követni a fiata­lokat, a családokat, ha a tanulás, a munka vagy a házasság más lakóhelyre szólítja őket;- gazdag és sokrétű ifjúsági munkát kibontakoztatva, minél több fiatalt el­indítani a lelkészi hivatásra, illetve;- ji „laikus” társak bevonásával te­hermentesíteni a lelkészeket, hogy ere­jüket, felkészültségüket nagyobb mér­tékben szentelhessék az igehirdetésnek, a templomi, iskolai, kórházi, katonai, börtönszolgálatnak. De egyúttal nyitnia is kell! .Van mondanivalónk, és van hite­lünk ! Nekünk kell hidat építeni az el­múlt negyven év pré&ébe kényszerített, csendes hitű „hűséges egyház” - és az információk, médiumok zajában cset- lő-botló, de igazra szomjazó társada­lom között! Összefogva a más felekeze- tűekkel, „be kell szállnunk” a lelkekért — sőt már a lélek létéért is - folyó harc­ba, leküzdve a még létező diszkriminá­ciót, ha kell, a modem világ eszközeivel felhívni a figyelmet igazunkra, s vi­tákban megvédeni azt! Őseink egy­házában mint „kősziklán” megvetve a lábunkat, biztonságos közössé­geinkbe többé nem temetkezve, türe­lemmel és szeretettel kell remélnünk, hogy másokat is sikerül e „szilárd talajra” juttatni. A MEVISZ - sajnos - nem ébredési mozgalom, hanem a politikai-társadal­mi megújulás során létrehozott szerve­zet. Számunkra elsősorban küzdőtér, ahol egyházunk felelős, alkotó tagjaivá válhatunk, megvíva hasonlóan nem könnyű harcunkat a megújulásért, a jövőért - fiatal testvéreinkért és gyer­mekeinkért, egy változó hazában és vi­lágban. De szüntelenül imádkozzunk a\ Szentlélek segítségéért, mert nélküje erőfeszítéseink a semmibe hullanak. „Veni Sancte Spiritus!”' Dr. Cserháti Péter Mahler-jubileum Budapesten Gyermekkorom kedves olvasmánya volt Szalatnai Rezső könyve, a Kempe- len a varázsló. Ekkor tanultam meg egy életre a nevét. November 17-én az Egyetemi Szín­padon, a Rákóczi Szövetség által ren­dezett esten emlékeztek a 85 éve szüle­tett íróra barátai, tisztelői. Megnyitójában a jó barát Dobossy László így szólt: „Több volt. más is volt, mint csak finom művű esszéista, mint rendkívül érzékeny szépíró, mint nagy tudású, széles horizontú iroda­lomtudós és művelődéstörténész, mint magával ragadó pedagógus, vagy mint életének egy kevéssé boldog korszaká- ban mindenkinek készséggel segítő könyvtárügyi szakember. Szalatnai Rezső teljes értékű ember volt, sőt tör­ténelmünk egy tragikus pillanatában annak a közösségnek, amelyhez tarto­zott, a szlovákiai magyar kisebbségnek a lelkiismerete is tudott lenni." így szel­lemi hagyatékát a műveiből és szellemi­ségéből sugárzó erkölcsiség teszi igazán példaértékűvé. „Nemzedéktársai kö­zött nem volt egy sem, akit a mostoha közép-európai sors oly kíméletlenül tett volna próbára, mint őt, de nem volt senki, aki hozzá hasonló állhatatosság­gal hirdette volna két hazában egy igazsággal azt a szükséget, hogy a tér­ségben élők leljék meg végre a megbé­kélés módját." Az író műveiből neves színészek ol­vastak fel, volt diákok emlékeztek sze­retett tanárukra és felvidéki népdalok hangzottak el az igényesen szerkesztett, rendezett esten. „Szalatnai Rezsőről, ha szólunk egy magatartásról, egy szellemiségről is be­szélünk. A szlovákiai írók szellemiségé­ről, a vox humánáról, a mindenütt és mindenkire kiterjesztett emberségről.” - kezdte előadását Czine Mihály iroda­lomtörténész, majd így folytatta: „Ki­sebbségi sorsból indulva is az egyete­mes magyar irodalomban gondolko­dott, s európai magyarként a Duna-táji népek, magyarok és szlovákok, talál­kozását munkálta, fogékonyan minden emberi értékre. Nemzedékének útja or­szágrengéseken, nemzetek és népek szétszakításán, háborúkon és méltatlan szenvedéseken keresztül vezetett, s az első világháború földrengése után szin­te már gyermek fővel kellett újra tájé­kozódni és utat keresni.” Szalatnai Rezsőnek nemcsak szép­írói munkája volt jelentős. Megírta a szlovák irodalom történetét és a cseh irodalom első magyar nyelvű történe­tét. Ezekben a műveiben nemcsak az irodalomra, hanem a cseh és szlovák életnek egészére ügyelt. Gondosan ügyelve az érintkezési pontokra és kap­csolatokra a magyarsággal. Juhász Gyula szakolcai hatszáz napjáról írt műve is szinte kéznyújtás. Útja 1948-ban Magyarországra ve­zetett. Itthon sem változott. Folytatta a régi elkötelezettséggel munkáját. Két figyelmeztetését ma is jó fölidézni: „Amely nemzet hagyja leverni hagyo­mányait, mint diót, történelmietlenné válik. Egy ideig pislog a létre, aztán elalszik." A másik, amit ő is tett írásai­ban: „Bűntudat helyett immár alkotó tudatot kell árasztani a nemzetre." Szólnunk kell azonban most arról is, amiről nem hallottunk az emlékesten. Szalatnai Rezső nemcsak az egyetemes magyar kultúrának volt ápolója, őrző­je, hanem az evangélikus örökségnek is. Lapunk kulturális rovatát hosszú ideig írta, szerkesztette. Immár az ő munkássága is része evangélikus ha­gyományunknak. 1977. március 23-án, 73 éves korá­ban váratlanul halt meg. Halála után jelent meg utolsó írása az Evangélikus' Életben. A beteg esti imája. Ebben fo­galmaz így: '„Amit mondani tudtam és amit írni képes voltam, Te tetted velem." Majd így kérlel: „Engedd meg, hogy befejezzem, amit elkezdtem, mondani­valómat szülőföldemről és testvéreim­ről." Az élet és halál ura megengedte, hogy befejezze utolsó könyvét. Ravatalánál Koren Emil Jeremiás könyve 31,3 alapján hirdette az igét. „Örök szeretettel szerettelek téged, azért vontalak magamhoz hűségesen.” Nagy László November húszadikán Gustav Mahler budapesti operaigazgatói éveit felidéző kicsi, de érdekes kiállítást nyitott meg Petrovics Emil az Operaházban. Beszé­dében említette, hogy az egyetemes ze­netörténet egyik legnagyobb alakjának magyarországi működésére akkor em­lékezünk, amikor az ország újra euró­paivá szeretne válni. A megnyitót ün­nepi hangverseny követte az I. szimfó­nia száz évvel ezelőtti ősbemutatójának emlékére. Mahlert, aki akkor lipcsei másod- karmester volt, 1888-ban hívták meg a néhány éve működő Magyar Királyi Operaház élére. A huszonnyolc éves művész tíz évre szerződött Budapestre. Első szimfóniáját érkezése után alig több mint egy évvel, 1889. november húszadikán mutatta be. Azon a napon, amelyen negyedszázados jubileumát ünnepelte a Filharmóniai Társaság Ze­nekara, amely a Doppler-fivérek és Liszt kezdeményezésére alakult rövid­del a Pest-Budai Hangász Egyesület lét­rejötte után. A Vigadó ban rendezett hangversenyen Erkel Sándor vezényelt egy Cherubini-nyitányt, ezután mutat­ta be „szimfóniái költeményét” - elein­te így nevezte - Mahler, végül Erkel Sándor dirigált «egy Bach-átdolgozást és Cherubino első áriáját a Figaro há­zasságából. Művét, amely a bemutatón öt tételből állt, az évtized közepe felé kezdte írni. A Blumine című második tételt utóbb elhagyta, s - immár négy­tételes - művét D-dúr szimfónia cím­mel, csekély átdolgozásokkal, újabb fúvósszólamok beiktatásával 1899-ben Az elűzött titán adta ki. Korai ugyan, de már érett al­kotás. Mahler zseniális eklektikájának minden vonása - népdal, természetél­mény, induló, gyászinduló, szalonzene, melankólia, líra és kirobbanás - meg­van benne már kifinomult, egyéni han­gon. Jean Paul nyomán eleinte a Titán címet adta neki Mahler: a tehetséges, nagyra törő, válságokkal küzdő ifjú titán képe nagyon megragadta. A száz évvel ezelőtti bemutatóra em­lékező koncerten az utódok, a filhar­monikusok élén Fischer Ádám vezé­nyelte az Egy vándorlegény dalai című dalciklust (szólista: Takács Tamara), a Gyászünnep című szimfonikus költe-. ményt s a száz éve bemutatott szimfó­nia végleges változatát. Nem felkészü­letlen, de eléggé szürke és átélés nélküli volt az előadás, a műsorválasztás vi­szont igen jó. Az 1884-ben, Kasselben írott dalciklus a fiatal művész Johanna Richter énekesnő iránti be nem teljesült szerelme nyomán keletkezett s Mahler többször idézi dső szimfóniájában, míg a Todtenfeier (a Feltámadás című II. Szimfónia első tételének a végleges­től alig különböző első változata) - a szerző Max Marschalkhoz írott levelé­nek tanúsága szerint - az első szimfó­nia hősének temetése. A Gyászünnepet jó egy évvel a D-dúr szimfónia bemuta­tója előtt írta Mahler, s új kérdések foglalkoztatták már: „Miért éltél? Mi­ért szenvedtél? Vagy mindez csak nagy, irtózatos tréfa lenne csupán?” Kérdés, lehet-e, illik-e olyan részletet | vagy változatot előadni, amelyet a szer­ző visszavont, megváltoztatott. Ha egyszer is indokolt az 1967-ben felfede­zett Blumine-tétel előadása, akkor az most lett volna, az ősbemutató cente­náriumán. De ennél jobban hiányzott az elengedhetetlen ihletettség, lelkese­dés, érzékenység az előadásból. Mahlert három év után elűzték Buda­pestről. Féltékeny volt rá Erkel Sándor, nem értették igazán az operaház inten­dánsai. A bemutatón meglehetősen ve­gyes reakciókat váltott ki a „szimfóniái költemény”, s nem sokkal később irigy­ség, meg nem értés, elutasítás áldozata lett a szerzője is. Persze, ahogyan lenni szokott, nem a saját kárára. Az opera, mint száz évVel ezelőtt, ma is anyagi gondokkal küzd. Európához sem kötődünk jobban, mint száz éve. A kiegyezés fellendülést hozott, a vesz­tes világháború megtorpanást. Igazi fejlődésre a második világháború után lett volna lehetősége az országnak, de a Marshall-segély helyett a bolseviz- must kaptuk s bezártuk kapuinkat Európa felé. Otto Klemperer néhány esztendeig operaigazgató volt ugyan, de ittlétekor, a koncepciós perek idején többeket foglalkoztatott az, mi folyik az Andrássy út 60-ban, mint az, mi történik a 22-ben. Klemperer dirigálta a Fideliót, s közben az ország népe sok Florestanért aggódott és sok Pizzarró- tól félt. Nemrég hagyta abba az ország a ti­tánok elűzését. És még ma is kérdés, mikor fog e tudni teret adni egyénisé­geknek, alkotóknak és európaiságra vágyóknak. Zay Balázs Két hazában - egy igazsággal Szalatnai Rezsőre emlékezünk 0

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom