Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-10-01 / 40. szám

Evangélikus Élet 1989. október 1. GYERMEKEKNEK Egyháztörténeti arcképcsarnok \ I 31. i • i r a ^ VASÁRNAP IGÉJE Jn 5, 1-17 SÖDERBLOM NÁTHÁN (1866-1931) Törékeny világunkban az életben maradás feltétele, ha a bennünk eluralkodó agresszív indulatok he­lyett megtanulunk emberségesen gondolkodni és cselekedni. Az el­választó falak építése helyett ke­ressük azt, ami összeköt, amiben együtt tudunk munkálkodni az élet megtartásában minden jóakaratú emberrel, ha másképpen gondol­kodnak is, mint mi. Hasonló gondolatok nyugtala­níthatták az újonnan kinevezett upsalai érseket, a 48 éves Söder- blom Náthánt, amikor V. Gusztáv svéd király - akié a döntés joga volt az érsek kinevezésénél - a há­rom jelölt közül az utolsó név mel­lett, az ő neve mellett döntött. Ezek a gondolatok még súlyosabban nehezedtek rá, amikor éppen ér­sekké való kinevezése évében (1914) tört ki egy viszonylag hosszú békekorszak után az Euró­pa népeit katasztrófába sodró I. világháború. Söderblom a másokért való fele­lősség érzését, az igazságba vetett mély hitét a reformáció örökségét ápoló meleg családi otthontól kapta. Középsvédországban, Hálsing- landban született 1866 január 15- én. Édesapja szegény falusi lelkész volt. Söderblom gyermekkorában megtanulta a nélkülözést, megis­merte a nép küzdelmes életét a zord éghajlat és életkörülmények között. Édesapja rendkívüli aktivi­tással végezte lelkipásztori szolgá­latát.* Minden vasárnap legalább ötször prédikált, olyan nagy körzet volt rábízva. Náthán fia (északi testvéreink szívesen adnak ma is ótestamentomi neveket gyerme­keiknek) fiatal teológus volt, ami­kor édesapja meghalt. Nagyon so­kat tanult édesapjától, de a legna­gyobb öröksége édesapja utolsó szavai voltak. Egy igét kapott apjá­tól és ez az ige végigkísérte életét. II. Kor. 1,24-ből: „Nem akarunk uralkodni a ti hiteteken, sőt inkább segíteni akarunk nektek, hogy örö­mötök nagyobb legyen". És ő va­lóban egész életén keresztül segí­teni akart az embereknek az öröm­ben. Sokat vívódott az igazság kere­sésében. A teológia mellett vallás- történettel foglalkozott, meg akar­ta ismerni a világ vallásait. Végül egy következtetésre jutott: az egyetlen igazság Jézus Krisztus, az ö szeretete. „ö az öröm dalla­ma a világban" - írta egyszer. Ha az ember életében nincs szeretet, akkor az nem ér semmit, ha még­oly tevékeny, tiszteletreméltó, befo­lyásos élet is az. Söderblom mindenütt ott volt, ahol segíteni kellett. Fiatal lelkész­ként Párizsba helyezték az ott élő svédek lelkipásztorolására. 0 fel­vette szociális és egyéb gondjaikat is. Felfigyelt a matrózokra, akik a francia kikötőkbe futottak be és ott magukra hagyva, családjuktól tá­vol ivásnak adták a fejüket és elin­dultak a züllés útján. Egyetlen em­bernek is szívesen tartott istentisz­teletet. Közben Párizsban kiváló eredménnyel letette a doktori vizs­gát vallástörténetből. Ezt követően a lipcsei egyetemre kapott tanári meghívást, amit el is fogadott úgy, hogy közben Upsa- lában is előadott. Hallatlan mun­kabírású ember volt. Érezte kora kihívását. Mégis megmaradt min­dig egyszerű, közvetlen embernek. Lipcsében történt. Svéd háztartási alkalmazottja volt, aki az üdvhad­sereghez (szociális kérdésekkel foglalkozó mozgalom) tartozott és szeretett volna egy gyűlésre el­menni. Mivel nem tudott németül, a professzor felajánlotta, hogy el­megy vele a gyűlésre és vállalja a tolmács szerepét. Ezt akkor is megtette, amikor honfitársnője is felszólalt és ő, a legnagyobb kor­társ szónok volt a tolmácsa. Söderblom egyre határozottab­ban érezte, hogy elsősorban Krisz­tus népének kell a világban a bé­kéltetés szolgálatát végezni úgy, hogy a tanltásbeli különbségek el­lenére a keresztyének tudjanak a feladatokban eggyé lenni. Az öku- mené szellemét ő ébresztgette és ő erősítette századunk elején. Végül 1925-ben valósult meg az álma, amikor a világ sok országából, né­péből és egyházából Stockholmba sereglettek össze a keresztyének. Ennek az első keresztyén egyházi világkonferenciának a házigazdá­ja Söderblom volt, aki nagy nyelv­tudásával és szerény, szeretetre­méltó modorával sok ellentétet si­mított el és átsegítette a gyűlést a kezdeti nehézségeken. A gyűlés jelszava a gyakorlati keresztyén- ség volt. Söderblom 1930-ban megkapta a Nobel-békedljat. A soproni evan­gélikus hittudományi kar tisztelet­beli doktorává avatta. Kinczler Irén ____________________________I „S ZERETNÉL-E MEGGYÓGYULNI T* Ez a vasárnap bennünket is odagyűjt a Bethesda partjára, a sokféle betegségben sínylődő, gyógyulást váró, de a gyógyu­lásban olykor már nem is reménykedő ismeretlen ismerősök közé. Akár titkoljuk, akár beismerjük, mindannyian betegek vagyunk, mint az, akiről történetünk szól. S olyan betegek, hogy „mindenki terhe, magának teher.” A tó pedig közel, mégis mintha messze lenne, „elérhetetlen, mint a csillagok.” De sokan örvendeznek ma is gyógyulásuknak, ugyanakkor hatványozottan sokan keseregnek a költő kifakadásával: „El­múlt megint a szent háborodás, a nagy alkalom, a boldog varázs, elszállt megint az Isten angyala." Ebben az állapotunk­ban milyen különösen hangzik hozzánk Jézus kérdése: „Sze­retnél-e meggyógyulni?" Ha más kérdezné, gúnynak hangza- nék. Jézus tudja, miért kérdezi. Fel kell ébresztenie a gyógyu­lásnak már kihalt reménysugarát és akarását. Minket is a reménytelenség tespedtségéből akar talpra állítani. Éreztetni akarja, hogy nem feledkezett meg rólunk; hogy nem a tó ritkán felkavarodó vize, nem a természeti forrás gyógyít, hanem Ő maga. Különösen hangzik a beteg válasza is: „Uram, nincs embe­rem!" Ezt tapasztalta egy ideig az az útszélén vergődő, félholt­ra vert ember is, aki mellett sokan elmentek részvétlenül a jeruzsálemi úton. Ma is nehéz rátalálni az irgalmas felebarát­ra. Nem értenek meg családtagjaim, - panaszolja egy hívem. Nem hallgatnak meg a barátaim, - mondja a másik, noha annyira bíztam bennük, s én annyiszor segítettem rajtuk! Valaki nagyon elkeseredett és el is állt attól, hogy elmondja, miért ment, amikor a hivatal vezetője azzal fogadta: Csak öt percem van számodra. Hát csak magunkkal törődünk? Arra van időnk, hogy tévében vagy rádióban vad indulatokat is felkorbácsoló műsorokat késő éjszakába nyúlóan megnéz­zünk, s még azt az embertársunkat is mellénk ültessük, aki pedig valamilyen szívességet kérve jött át a szomszédunkból? Magunkba mélyedve gondolkozzunk csak el azon nagyon őszintén, mire „szakítunk” időt, s mire nem? Figyeljünk fel arra, hogy Jézus életet újító igét mond, pa­rancsol, és gyógyulást szerez. „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!" És Jézus továbbgondozza a betesdai beteget. A templo­mi sokaságban is megtalálja és megszólítja a megggyógyított beteget. „Többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled!” Bűn és betegség összefüggése titokzatos. A vizsgálódó lélek gyakran önmagát emésztve kérdezgeti: Miért éppen én szenvedek annyit, aki talán nem is szolgáltam rá a csaknem erőmön felül való szenvedések hordozására? Jézus figyelmez­tet: ha megtörte valakin a beteség rajta ufáíkodó erejét, a gyógyultnak fel kell vérteznie magát a könnyén megejthető kísértésekkel szemben. Amit Jézus tett, az szombaton történt. Ebben pedig az a tanítás rejlik, hogy ahol irgalmasság megy végbe, ott Istennek szentelt nap lesz a hétköznap is. S amint az Atya szakadatla­nul munkálkodik a Fiú által, úgy minket is a mi világunkban irgalmas szolgálatra rendel. Hazánkban sok a gyógyvíz, a felfedezett gyógyforrás. El is lepik a betegek ezeket a helyeket. Csak el ne feledkezzünk: Ő ma is, nekünk is hozza a teljes, testi-lelki gyógyulást. Pásztor Pál IMÁDKOZZUNK „A te gyógyító szent kezed Orvosolta fájdalmam, Amikor elbágyad­tam... Támaszom, ne hagyj el, kérlek, Légy ezután is velem, Légy életem, mindenem! Szívem csak téged óhajtson, Én uram, üdvösségem, Jézus, én reménységem!” (373. énekből.) „írok nektek ifjak...” TÉSEN VOLTUNK Kanyargós kis út vezetett Tés felé. Az úton gyér volt a forgalom. Néha meg-megjelent egy autó, jól megpakolva sát­rakkal, hálózsákokkal. A hegyi úton néha kissé nehezen ka­paszkodott felfelé. Elkanya­rodva a tési szélmalmok irá­nyába, a faluba érkezvén ha­marosan megtalálta az evangé­likus templomot, a parókiát és annak udvarát. Július 29-e volt, szombat. Tés ettől a nap­tól kezdve egy héten át a Fe­jér-Komáromi egyházmegye ifjúsági táborának adott helyet. A templom mellett, a leka­szált lucernás helyén, sok-sok sátor állt, kisebbek, nagyob­bak. S a sátrak egyre gyűltek. Jöttek a barátok, ismerősök, és jöttek, akiket még nem ismer­tünk. Jöttek, akiket vártunk, és jöttek, akikről álmunkban sem gondoltuk volna, hogy Tésen találkozunk. így létszámunk hétfő délutánra száz fölé emel­kedett. Reggelenként énekszóra éb­redtünk : „Hadd áldlak teljes szívből Ez újult reggelen, Ma és amíg csak élek, Én édes Istenem!” Megpróbáltuk kidörzsölni szemünkből az álmot, ami né­ha kicsit nehezen ment. A reg­geli teendők elvégzése után áhí­tatra gyűltünk össze az esti tá­bortűz füstölgő hamuja körül. Hálát adtunk a reggelért, az új napért, és mindenért. Délelőttjeink a csoportos be­szélgetésekkel teltek el. JÉZUS HÍV: ez volt a hét összefoglaló témája. Jézus hív találni, ünne­pelni, kitartásra, sorsközösség- vállalásra. Mindezeket egy-egy pélaazat alapján beszéltük meg. A hét nem volt mentes az időjárás viszontagságaitól. Hétfőn nagy vihar zavarta meg ebédünket. Sűrű csöppökben kezdett esni az eső. Aggódva néztük az eget, vajon mikor fog elállni. Egész délután esett. Sát­raink közül néhány beázott, így hálófelszerelésünkkel, cso­magjainkkal kénytelenek vol­tunk fedett, zárt helyre vonulni. • Egy délután elmentünk ki­rándulni is. A Bakony gyönyö­rű volt. A vízesés, amihez elsé­táltunk, nagyon szép látványt nyújtott. A mohás sziklákon le­zúduló vizet még a közben el­eredt esőben is szívesen néztük. Meghívásunkra ellátogatott hozzánk Varga Domokos, aki a cserkészetről tartott előadást. Fazekas Mihály Ludas Matyi- jával illusztrálta nekünk, miért van szükség a cserkészetre. A suttyó kamaszodók, akik nem valók semmire, és csak a tüzet piszkálják otthon, mint Ludas Matyi, együtt, jól, hasz­nosan eltölthetik idejüket. Dél­utánjaink során sokmindenre jutott idő. Focizásra a közeli pályán, ahol még a lányok kö­zötti mérkőzésre is sor került, a fiúk csúfolódó szavai ellené­re. Nagyon sokan fűztek gyön­gyöt. Készültek szép nyaklán­cok, karkötők és mindenféle gyöngyállatkák, krokodilok és méhecskék. Kicsik és nagyok egyaránt nagyon élvezték. Ala­kult egy kis kamarakórus is, tagjai délutánonként énekel­tek. A tábor végéhez érve, utol­só délután újságot írtunk az ott töltött egy hétről. Cikkek szü­lettek a tábori életről, az ebé­dekről, az esőről, a hidegről, a kirándulásról és minden egyéb­ről. Készültünk a gyülekezeti estre is. Utolsó napunk témája ez volt: „Jézus ünnepelni hív”, amit a Nagy vacsora példázata alapján beszéltünk meg. A gaz­da hívja vendégeit a vacsorára, ők azonban nem érnek rá: ök­röt vettek, földet vásároltak, házasodtak. Ezt próbáltuk mai napjainkra átformálni. Jézus hív, de nem érünk rá. Fonto­sabb a politika, a szórakozás, fontosabb a bécsi bevásárlás és egyebek. Jézus azonban hív mindenkit magához. Szombat délelőtt véget ért a tábor. Nem volt más hátra, mint összepakolni és elbúcsúz­ni egymástól. Eltűntek a sátrak az udvarról. Autók indultak megrakodva hazafelé. A tábor véget ért. Jó volt együtt lenni. Az egy hét sajnos eltelt. Időnk lejárt. „Időnk már lejárt. Indulni kell tovább Új célok várnak, várnak ránk, utunk visz tovább. Szívünket kösd össze már! Hozz új találkozást! Jézus, te áldjad, áldd meg hát. utunkat, merre visz to­vább.” Horváth Gabriella Melis György énekel, orgonán kísér Zászkaliczky Tamás Szokolay Sándor és Berkesi Sándor a Kollégiumi Kántussal FASORI HANGVERSENY A ZENEAKADÉMIÁN A gimnáziumi évnyitó harmadik ese­ménye a Zeneakadémián zajlott le. Hí­ven a gimnázium hagyományaihoz, most a fasori öregdiákok adtak ízelítőt művészetükből. Peskó Zoltánra, az is­kola hajdani énektanárára emlékezve felújították az ő kezdeményezését: az­előtt minden évben a budapesti négy protestáns gimnázium növendékei ad­tak közös hangversenyt. Harmati Béla püspök bevezető szavaiban arról tett említést, hogy ez az első a mostani újra­indulásnál. Reméljük, szép folytatása lesz és a régi hagyomány megújul, a diákok bemutató hangversenye időről- időre mutatja majd, hogy evangélikus nevelésünk mit tud nyújtani egyetemes kultúránk területén. Az elhangzás sorrendjében Trajtler Gábor, Zászkaliczky Tamás és Peskó György orgonaművészek, Melis György szólóéneke, a Lutheránia ve­gyeskarának és a Debreceni Kollégiu­mi Kántusnak műsorában gyönyör­ködhetett a teljesen megtelt nagyterem. A Lutheránia bemutatta Szokolay Sándor: Intés istenfélelemre és a böl­csesség keresésére c. ez alkalomra írt művét a szerző vezénylésével. Ugyan­csak Szokolay Sándor: Ima rontás el­len... fohász Erdély falvaiért c. müvét mutatta be a Kollégiumi Kántus Ber­kesi Sándor karnagy vezényletével. A szerzőt hosszasan ünnepelte a kö­zönség. Megható volt, hogy a Lutherá­nia Vegyeskarát megosztva vezényelte a régi és az új karnagy. Weltler Jenő, - aki hosszú úton vezette a kórust, szin­tén nagy ünneplésben részesült, de ki­jutott a köszönet és a taps a fiatal utód­nak: Kamp Salamonnak is. A Magyar Kamarazenekar Tátrai Vilmos hang­versenymester vezetésével Mozart Egy kis éji zenéjét adta elő és Peskó Györggyel együtt Händel: F-dúr orgo­naversenyét. A fasori öregdiákok ilyen együttese még nem szerepelt a közön­ség előtt, de művészi játékukkal méltán érdemelték ki a jelenlévők tetszését. Peskó György „ráadása”, Bach: Erős vár... korálelőjátéka amolyan záró­számnak indult, de a művész lendülete, szive szólalt meg a mű végén, amikor intésére egy emberként állt fel a Zene- akadémia hallgatósága és elénekelte Luther himnuszát. Történelmi pillanat volt, - méltó befejezése a gimnázium­mal kapcsolatos ünnepség sorozatnak. Alábbiakban képekben számolunk be a nagysikerű hangversenyről. Kamp Salamon a Lutheránia élén Tátrai Vilmos a Magyar Kamarazenekarral. A Zeneakadémia közönsége az Erős vár-t énekli Peskó György orgonakíséretével ____________ !■ ----■---^ D. Weltler Jenő és Trajtler Gábor a Lutherániával

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom