Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-08-06 / 32. szám

Evangélikus Élet 1989. augusztus 6.

ÉÜ |í jfts

Ä

i

I GYERMEKEKNEK

' Egyháztörténeti arcképcsarnok

I 23.

i Francke Ágoston

(1663-1727)

3K

i

i

' i i i » i

I ;

1 i

I I

r A VASÁRNAP IGÉJE

2Sám 12,1-9; 13-14

KÜLDETÉSBEN

Németországban, a reformáció szülőföldjén a harmincéves hábo■ rú után szinte romokban hevert a I keresztyén élet. A keresztyénség I legtöbbször üres szó és megszo- I kás volt. Nagyon sok derék hívőnek fájt ez az állapot. 1675-ben egy hivő, tudós pap művet írt a

' német evangélikus egyház „Istennek tetsző megjavulásáról”.

Ez a mű, valamint Spener példa- ' adása ragadta meg Francke I Ágoston fiatal egyetemi magánta- I nárt (szül. 1663 márc. 22.). Már I diákkorában nagy igyekezettel tanulmányozta a Szentírást, másfél év alatt hatszor olvasta át az

* Ószövetséget. De nemcsak tanul- I. mányozta a Bibliát, hanem életét is I a Biblia útmutatása szerint igyeke- I zett berendezni. Vallotta, hogy

csak azok lehetnek méltó tagjai az egyháznak és teremthetik azt újjá,

' akik harcolnak a bűn ellen és dol- I goznak Isten országáért. Az ilyen I ember rájön, nem elég egyszer I megtanulni a hittant, hanem állan- . dóan olvasva a Bibliát Jézus életéhez kell szabni a magunk életét. Az* ilyen ember mindig tevékeny, a jó- I ban fáradhatatlan. Nemcsak ma- I gában, de maga körül sem tűr I szennyet, nyomort, tudatlanságot.

Az ilyen egyháztag tekintheti magát Luther igazi örökösének és a ' reformáció folytatójának.

I Persze ő is komoly lelki küzdel- I mek árán jutott az igazi hitre és I Isten kegyelmének boldog megta- . pasztalására. Úgy érezte, hogy egészen más emberré lett, és olyan

* erőnek a birtokába került, ami- I lyenről azelőtt nem is álmodott.

I Ezentúl élete szakadatlan munká- I ból állott. Halléban kapott papi és . egyetemi tanári állást és itt maradt

35 évig - haláláig -.

■ Az „árvák atyjának” hívták, mert

I____________________________

különösen is szívén viselte a szegény és elhagyott gyermekek sorsát. A parókián külön perselyben gyűjtötte számukra az adományokat. Ezek lassan szaporodtak. De Francke imádkozott, hitt és várt. Egy nap a perselyben, ahol csak fillérek szoktak lenni, 4 tallért és 16 garast talált! Nagyon megörült neki és elhatározta, hogy szegények iskoláját alapít. Még aznap vett a pénzből könyveket, fölfogadott egy nagyobb szegény diákot, akinek segítségével napi két órában tanította a legszegényebb gyermekeket a parókián. Ez az iskola olyan jól ment, hogy Francke Isten útmutatását látta ebben a munka folytatására. így pusztán adományokból egyre-másra alapította az intézményeket, ahol szegényebb és módosabb gyermekek és ifjak kitűnő keresztyén nevelést kaptak. Az ő mű- ‘ ve Halléban az első polgári iskola, az első tanítóképző, az első árvaház és az első bibliaterjesztő társaság is. Amikor dicsérték azt mondta Semmit sem tettem, csak figyeltem, hogy Isten mit cselekszik”.

Minden intézmény alapításához nevetségesen csekély pénze volt.

De annál nagyobb volt a hite abban, hogy Isten munkáját végzi, Krisztus hadseregét szaporítja. Ez tette vakmerővé. Sokszor úgy látszott minden pénzforrás kimerült, de Francke ilyenkor tudott legerősebben imádkozni. És - csodálatos-sokszor az utolsó pillanatban megérkezett a váratlan adomány.

Halálakor (1727) különböző iskoláiban már több mint 2300 gyermek és ifjú tanult 167 tanítótól, ár-j' a vaházának 130 növendéke volt, Ifi- M gyen diákasztalánál 255-en étkeztek. Ilyen terebélyes fává lomboso- dott a kis mustármag, az első 4 tallér és 16 garas. Példájával környezetének ezreit vezette el újra a gyümölcsöző keresztyén életre. Újra hatalommá tette Luther hazájában az Evangéliumot. Csupán leveleiből 40 ezer maradt ránk.

Az utókor Halléban szép szobrot emelt emlékére. A szobron Francke alakja mellett jobbról, balról egy-egy gyermek áll. Francke balkezét az egyik gyermek fejére teszi, míg jobbjával az égre mutat.

A szobron csak egy egyszerű, mindent kifejező mondat áll: „Bízott Istenben". Gáncs Aladár------------------------------------------1

Ör

ök emberi rettenet, családi és közösségi konfliktusok forrása, háborúk oka, Ijogy a „sok juh és marha mellé” még mindig kell a másik egyetlen „báránykája”. S a kívánságban nem veszi észre az ember a bennünk megtelepedő bűn csíráját. Pedig a csíra állapotában felfedezett bűn elfojtásával szabadulni lehetne annak később megváltoztathatatlan következményeitől. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, komolyan számolnunk kell a bűn tényével. Azzal a ténnyel, hogy a bűn nem tévedés, nem botlás, nem elnézhető emberi gyarlóság, nem természetes velejárója az életnek, ami felett szemet hunyhatunk, hanem ilyen kézzelfogható kártétel, ami elveszi a másiktól azt, ami az övé, félj, feleség, nyugalom, becsület, örökség, otthon, öröm, szeretet, s lehetne még hosszan sorolni a „báránykát” amit kilopunk a másik ember otthonából, szívéből, életéből. Megcsalt félj lett öngyilkos, mert feleségé visszaédesgetve elvette „báránykáját”, a válásuk óta szerzett otthont, s azt az asszonyt, aki szeretni tudta volna a lélekben összetört férfit, aki szenvedély rabságának határán próbált megkapaszkodni, s ezt a kapaszkodót elvették tőle.

„Az Úr elküldte Dávidhoz Nátánt” és a prófétának mindezt el kellett mondania a királynak, amivel az Úr rá akarta döbbenteni tettének súlyos következményére, a bűn tényére. A prófétai szolgálat lényege ez, hogy nem a maga elképzelése, sőt nem is a környezetének igénye szerint végzi a szolgálatot, hanem küldetése van és annak tudatában szól. Annak tudatában keres fel otthonokat és szól és beszélget, négyszemközt, vagy több érintett jelenlétében.

Nátán és a többi próféta halálával nem szűnt meg a prófétai küldetés, mert amíg ez a földi életforma lesz, addig mindig lesznek „báránykáikat” elveszítők és azokat elrablók. Sőt, a ma vesztese, holnapi veszteséget okozóvá válhat, mert a veszteség fájdalma bosszút érlelhet, könyörtelenségre vezethet. A prófétai szolgálathoz bátorság kell. Ezt a bátorságot a felelősségtudat adhatja és az a tény, hogy nem a magam nézeteit, véleményét kell továbbítanom, hanem csak eszköz vagyok uram kezében, az ő szavának, ítéletének, vagy a bűnbánat nyomán kegyelmének meghirdetésében. Jaj is a küldöttnek, prófétának vagy igehirdetőnek, ha a maga akarata szerint akar szolgálni, ha szavait indulatai befolyásolják.

Mi az, ami ebből az igéből bennünket, az átlagembert szólít meg? Először is az, hogy minden cselekedetünknek a következményét fel kell mérni mielőtt egy lépést is tennénk. Ha ezt nem tesszük meg, már ott a bűn. Dávid amikor visszahallja cselekedetét, milyen jól meg tudja azt ítélni, milyen józanul ;n - lát; de" későn! Ezt'etőré kell megtenni? Erié van lehetőségem az ige által az Út akaratának megismerésén keresztül. S ezzel a cél nem az én akaratom korlátozása, hanem segítségnyújtás és a körülöttem élők védelme. Amikor a gépjárművezetői jogosítvány megszerzését oktatás és vizsga előzi meg, az nem emberi szabadságom korlátozása, hanem az én és környezetem védelme. És hogy ez mennyire nem a kívülállóknak szól, a gyülekezeten kívül élőknek üzen arra bizonyíték, hogy Dávid nem ateista volt, az Úr közelében élt és mégis lett az életének egy olyan pontja, ahol nagyon távol került küldetésétől. Ebben segítőtársai is voltak, akik a „báránykát” elhozták, akik végrehajtották a gyilkos parancsot... Mi kik vagyunk embertársaink számára? Családunk, munkatársaink, gyülekezetünk számára Joábok vagy Nátánok, bűntársak, vagy új életre segítő testvérek?!

Nobik Erzsébet

IMÁDKOZZUNK

Uram! Kérlek segíts számolni cselekedeteim következményeivel. Segíts meglátnom és őszintén megbánnom bűnömet. Kérlek segíts mentő eszközöddé lennem embertársam számára.

írok nektek, ifjak...

33

IGEN- Új katolikus ifjúsági lap

A fellélegzésben mindig lehetőség rejlik. Magában hordja a megújulást, újfajta megfogalmazásokat. így köszöntjük a megújuló katolikus egyház kéthetente megjelenő, 32 oldalas ifjúsági lapját, az IGEN-t.

A címlapra rajzolt pecsétben, ahogyan a szerkesztők vallják, „benne van az IGE, kilép belőle a ráfelelő IGEN, sőt kifut a papírról is, fölfelé, amerre élni törekszik.”

Amire igent mond

Czakó Gábor író, a lap fő- szerkesztője a negyedik szám vezércikkében fogalmazta meg válaszként arra a többekben fölvetődő kérdésre, hogy honnan a lap címe, mit akar az IGEN, a következőt: „A szóból kiderül: Igen Uram itt vagyunk, rendelkezz velünk... Úgy tervezzük, hogy a lap nem lesz hitbuzgalmi, vagyis nem lesz hittanpótlék. Az Evangéliumot sugározza, úgy, ahogy megéljük, szenvedéseinkkel, bukásainkkal, kereséseinkkel együtt.”

Amit Czakó Gábor megfogalmaz, az minden keresztyén irodalom, újság célja kell, hogy legyen. Krisztusnak elkötelezetten, gondolkodva megélni az életet és ezt írásban is magas szinten megfogalmazni. Erre a szerkesztői célkitűzésre mindannyian igent mondhatunk.

Ezek az írások több és életszerűbb tanítást adnak, mint a szárazon csak tanítani akarók. Jézus hívására nem lehet egyfajta keresztyén modorossággal válaszolni. A hívás ma szól, most szól, amire a választ a mai, itteni problémákkal, gondokkal küzdő embertől várja el Urunk. Jézusnak sokszor váratlan időpontban és helyen elhangzó kérdésére kell igent mondanunk. Ezt teszi naprakészen, őszintén ez az újság.

Ahogyan igent mond

Újra Czakó Gábort idézem: „Úgy gondoljuk, hogy a mai

ifjúsághoz a ma nyelvén kell szólni, ahogy Krisztus is az első század nyelvén beszélt az emberekhez. Ebben az is benne van, hogy beszédünknek a lehető legigényesebbnek kell lennie.”

A főszerkesztő által megfogalmazott célt a lap eddigi számai teljesítették. Érződik minden írásából az ifjúság elérésének igénye. A témák választásánál is ezt figyelhetjük meg. A lap indulásával egyidőben volt a taizéiek pécsi ökumenikus találkozója. Ez az esemény beszámolókban, képekben, szinte minden számban jelen van. Fontos a „Confessio” rovat is, mely arra a kérdésre, hogy mit jelent neked keresztyénnek lenni, keresi a választ. Különböző vallású és korú emberek megfogalmazásai gondolkodtathatnak el minket is, hogy vajon számunkra mit jelent Krisztust követni. Ha nem is fogalmazzuk írásban, de arra a kérdésre, hogy hogyan mondok igent Jézus hívására nekünk is választ kell adnunk.

Ugyanakkor a lap fölvet keresztyénségünkből, magyarságunkból fakadó kérdéseket, határokon túllépve, az egyetemes magyarságot tartva szem előtt. Fontos, hogy frissen reagál könyvekre, művészeti alkotásokra, társadalmi jelenségekre, eseményekre, megnyilatkozásokra. Ezt frappáns, rövid írásokban teszi., Szerzőik Krisztusnak elkötelezetten mondanak véleményt, mondanak igent vagy nemet egyes dolgokra, jelenségekre.

A szerkesztő határozottan leszögezi: „a lap a magyar katolikus ifjúságnak készül”. Elkötelezett lap. Elkötelezett, hogy Jézus hívására mondjon igent. Van amit talán máshogy fogalmaznánk, de ez nem baj. Elgondolkodhatunk, továbbgondolkodhatunk és ez jó.

Talán egyszer mi is válaszolhatunk Jézus hívására egy evangélikus ifjúsági lap keretein belül is.

Nagy László

/

Korén Emil

„Kő lesz a vánkosom” - vagy az eledelem?

ADAM ANDRAS-EMLEKKIÁLLÍT ÁS A MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN

„Itt állok hát ismét a Kapuban:

Kapujában kettévált életemnek - Nyugatra tengerük a rónaság.

Keletre meredeznek a hegyek.

Egyik kezemet Kelet fogta meg,

Másik kezemet fogja napnyugat,

Annyi fájdalom s annyi szeretet Kapaszkodik kétoldalról belém:

Nehéz, nehéz meglelni az utat,

Kettészakadt világom közepén.

* * *

Várad, Kapu, két élet közt Közép...”

' Reményik Sándor szomorúan szép sorai kísértek végig a nagyváradi születésű Adóm András (1925-1985) múltat-jelent összekapcsoló képei előtt. A kis Erdélyi táj - a kicsiny házikót féltőn körülölelő hegyek, sötét erdők - mintha ablakon néznénk a távolba. Iskoláit Nagyváradon végezte, ott ért művésszé, rajztanár Váradon, egyidejűleg rendszeresen kiállító művész, a Román Képző- művészeti Alap tagja, többször kerülnek művei országos kiállításon, tárlaton bemutatásra. 1977- ben a magyar és román hatóságok hozzájárulásával családjával áttelepül Magyarországra. A Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, múzeumpedagógus - rajztanári munkakörben és közben saját kiállításaira készül.

Először mint pedagógussal találkoztam vele, amikor a Galériába látogató iskolásokkal foglalkozott nagy türelemmel, megértő szeretettel. Nagyon erősen hitt a művészet nevelő erejében. Ezért tudott olyan kedvesen elbeszélgetni a fiatalokkal, kérdéseikre hihetetlen - szinte apai közvetlenséggel felelt, magyarázott s a szőke, barna fejekre egy egy simogatás is kijutott...

Az Ádám András emlékkiállítás szinte összefoglalása a művész sokoldalúságának: ceruzarajzok, szénrajzok, tusrajzok, Unómetszetek, rézkarcok, pasztellek, temperák, olajfestmények tanúskodnak gazdag munkásságáról. A 'szülőföld szeretete, vonzása is tükröződik képein és amit nem lehet elhallgatni az arcképeken, portrékon, a közelről ismert tájak vonzásában, a kisebbségi sors nem probléma- mentes gondjai is előbukkannak - például egy gyermekarc is erről árulkodik, vagy a Furulyázó, a Nagyváradi emlék, az önarckép, az Édesapám arcképe, az Imádkozó öreg férfi...

A kiállítást Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg. Beszédében nemcsak a festőművész sokoldalúságát, nevelői értékét emelte ki, hanem a szerény, csendes munkatársra is emlékezett. (A kiállítás a MNG B épület III. emeletén látható.) Sebeiken Pálma

Az emlékezés csodálatos művész. Megszépíti a múltat. Minél messzebb kerülünk tőle, annál csábosabban hozza elénk. Az események már régen történelemmé váltak, mégis tegnap történtté tudja varázsolni. Néha úgy látjuk viszont a régi eseményeket, mintha teliholdas éjszakán látnánk a régi tájakat, máskor pedig mintha éles napfény vetítődne egy-egy rég elfelejtett helyzetre, emberekre, szavakra. Jelentéktelen, régen elmúlt események is újra elevenednek. Néha rózsaszín ködből lépnek elő. Máskor lassan élesednek a távoli homályból, mint amikor rossz szemüvegről jóra vált az ember.

Fontosakká válnak, amiket akkor elvitt a hétköznapiság, s kicsi, epizódhelyükre kerülnek, amiket akkor korszakalkotó jelentősé- güeknek éreztünk.

Persze az emlékezés torzít is. Más színekben, vagy ködbe burkoltan látunk, ha látunk, sok mindent.

Ez a kő, amiről szólni akarok, úgy koppant, amikor elém esett, hogy markáns, éles valósággá vált, mintha a tyúkszememre esett volna.

Nemrégiben kerültem át, kerek egy esztendei paposkodás után

Munkácsról Ungvárra. Ott már segédlelkészt is kaptam. Szolgálatom első káplánját: Józsa Mártont. De nem sokáig volt mellettem. Jurányi István lett az utóda, mert Marcit áthelyezték Munkácsra, az én előbbi kis gyülekezetembe s három vármegyényi szórványába. Meglátogattam, hogyan találta meg a helyét. Tervekkel volt tele. Kicsi templomunk szabad, nagy telken állott. Kis családi házak övezték távolabb, s a kereskedelmi iskola tömör épülete, mögötte messzebb a Latorca zúgó sellői s még távolabb a hegyek koszorúja.

Lelkendezve beszélt arról, hogy parókiát fog építeni a templom mögé. Emeletes lesz, a földszinten gyülekezeti terem és vendégszoba, az emeleten a lelkészlakás.

Le akartam hűteni, hiszen alig néhány tucat a városban a hívek száma. A templomocska is azért áll, mert a felügyelő Molnár József építészmérnök, nagyvállalkozó, aki ingyen építette fel, szeretetből az egyszerű, kis huszártomyos épületet. (Az első Deák téri lelkésznek, Molnár Jánosnak dédunokája volt.) A lelkész is a felügyelő tizenkét lakásos garzon-szállodájában lakott. Háború is van, bár akkor még igen messze dúlt határainkon túl. Nem lesz erő ekkora vállalkozásra, s ugyan miből?.

Ám Marci csak lelkesen kardoskodott, hogy ő nekifog a vállalkozásnak. Séta közben belerúgtam egy útszéü nagyobbacska kavics- I ba:- Te Marci! Megeszem ezt a kavicsot, ha ebből a tervedből lesz I valami! 1

Ennyiben maradtunk. A követ- I kező hónapokban gyakran találkoztam vele szórványútjaim során. Hol egy kályhacsövet, hol egy kis zsáknyi ácskapcsot, hol egy doboz szöget, hol egy kapuzárat vitt a hóna alatt. Hiszen háborús évek voltak, s a beszerzés nehéz.

Alig egy év múlva meghívott a parókia-szentelésre. A díszebéden,- Túróczy Zoltán szentelő püspök mellett ültem - a tányéromon jókora, krumpli nagyságú kavics I volt. Hát ez mi ? - kérdezte csodálkozva a püspök.- Azt mondta a főnököm, hogy megeszi, ha itt parókia lesz - mondta mosolyogva Marci.

Meg éppen nem ettem, le sem tudtam volna nyelni, meg is feküdte volna a gyomromat, de most, hogy eszembe jutott emlékezéseim során, mintha a tyúkszememre I esett volna.