Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-07-23 / 30. szám

ÖRÖM A CSALÁDBAN Július 1-jén és 2-án szombaton és vasárnap egymás után három lelkészavatás volt. Három család öröme lett látható, ragyogó, fényló tekintetek, olykor elakadó szülői Szavak bizonyították. Három gyülekezet ünnepe is lett ez a két délután, hiszen mindegyik felavatott lelkész, vagy lelkésznő mögött családi háttérként él egy-egy gyülekezet. S ezen túl öröme volt a Pest Megyei Egyházmegye nagyobb családjának, hiszen két nap alatt három oltár előtt három fiatal mondta el a lelkész! esküt és nyert felavatást, kiküldetést. Öröm a családban! ASZÓD VÁCEGRES NAGYTARCSA ifj. Detre János Surányi Zsuzsanna Ócsai Zoltán Evangélikus Élet 1989. július 23. HIVATALBÚCSÚZTATÓ Nem tudható, hogy a politikatörté­net vagy az egyháztörténet számára nyújt majd több érdekességet a közel­múltban megszűnt Állami Egyházügyi Hivatal többévtizedes működésének a tanulmányozása. Az azonban - úgy vé­lem - ma joggal kelt hiányérzetet, hogy éppen az egyház részéről nem hangzik el az örömnek, a megkönnyebbülésnek az egyértelmű kinyilvánítása a Hivatal megszűnte alkalmából. Ez a rövid cikk főleg ezért íródik. A lépés, a Hivatal megszűntetése nyilvánvalóan nem egy­szerűen adminisztratív intézkedés, ré­sze a kormányzati munka korszerűsíté­sének, hanem jelentős, mondhatni kor­szakos változás a magyar egyházpoliti­kában. Az állam és egyház szétválasz­tása hasonlítható, ami a mechanizmust illeti, a párt-állam szétválasztásához. Ez végső soron azt jelenti, hogy a párt­állam-egyház irányítási tengely meg­szűntével remény van a; egyház valódi autonómiájára. Megszűnik az a képtelen helyzet, hogy az egyház sorskérdései abban a hatalmi gócban dőlnek el, amely prag­matikus politikáját, illetve ideológiája felhígulását ellensúlyozandó azt hirdet­te, hogy „ideológiai kérdésekben nincs békés egymás mellett élés”.- A vallásszabadság azt jelenti, hogy a parkok a hívők számára is nyitva van­nak, a villamoson ugyanolyan viteldijat fizetnek, de az egyetemi felvétel az más kérdés - válaszolta kollégám kérdésére egy „ideológus”, valamikor a hetvenes években. Kollégám azt nem értette, mi­ért kell a Piarista Gimnázium maximá­lis eredményt elért diákjainak egy-két évig dolgozni, „átnevelődni”, hogy be­kerülhessenek az orvosegyetemre. - így is ők járnak jobban-mondta ki legyint­ve az igazságot vitapartnere; ami persze nem menti ezt a gyakorlatot. Nem véletlenül jutott eszembe ez a tör­ténet, hiszen az idei felvételi vizsgák alap­ján elmondható, ez is már a múlt, össze­függésben azzal az új politikával, ami az ÁEH megszüntetését is eredményezte. Tisztességes emberi dolog, hogy az ellenkező meggyőződés, az ellenérzések ellenére Hivatalok megszűntekor a munkatársak segítőkészségére, gesztu­saira is emlékeznek az érintettek. Vol­tak olyan megyei egyházügyi titkárok, akikről a lelkészek sok jót mondtak, míg mások „túlteljesítették a normát”, a megkívántnál is jobban próbálták korlátozni az egyházi életet. Sajnos az egyházban is akadtak, akik - különbö­ző indítékból - ÁEH-orientáltak vol­tak. Talán még szomorúbb, hogy oly­kor egyházi vezetők - alaptalanul - saját önkényes intézkedéseiket is az ÁEH számlájára íratták, így próbálva felelősségűket csökkenteni. Mindez azonban nem fedheti el a lényeget. Bármennyire természetes, so­ha nem mindegy, hogy egy alapvetően elfogadhatatlan helyzetben hogyan vi­selkednek az érdekeltek; izgalmas ku­tatás tárgya az emberi tényező szerepe, a lényeg mégis az, hogy a letűnt gya­korlat kezdetétől fogva elfogadhatat­lan, az egyház számára jogfosztottság, kényszerhelyzet volt. Ezért is váltott ki bennem is megüt­közést a Hét című tv-műsor július ^-i adásának riportja, amelyikben egyhá­zunk püspökelnöke a régi, rossz gya­korlatot folytatta, mégha esetleg a vá­gás is torzított. A Hivatal megszűnésé­ről egyetlen helyeslő mondata nem volt, ugyanakkor sietve felsorakozott a napi állami politika mögé állást foglalva az Országos Vallásügyi Tanács, illetve egy Egyházügyi Titkárság szükségessége mellett. Önálló téma, vajon indokol- tak-é ezek a szervezetek, de az bizonyos, hogy jelen fázisban ezeket az egyház ne­vében igenelni - előzetes széles körű megbeszélés nélkül - senkinek nincs fel­hatalmazása. Magam úgy vélem, hogy az egyház oktatási tevékenységétől a karitatív munkáig minden közös kérdés az illetékes állami és egyházi szervek kö­zött közvetlenül rendezhető, külön in­tézmények beiktatása nélkül. Megerő­sít ebben az Evangélikus Gimnázium ügye, amelyet a Művelődési Minisztéri­um és az OPI szakembereivel példamu­tató együttmunkálkodásban tudtunk az elmúlt másfél évben dűlőre vinni. Nem változtat véleményemen, ismét utalva az emberi tényezőre, hogy az Egyházügyi Titkárság vezetője jelenleg olyan személyiség, aki bizonyította nyi­tottságát az egyenrangú partneri dialó­gusra. Persze minden állam szuverén jo­ga eldönteni, hogy a különböző felada­tokat milyen szervezetben kívánja meg­oldani, de ma joggal, okkal vagyunk ér­zékenyek - divatos szóhasználattal - a „visszarendeződés” veszélyére. Napjaink tömegkommunikációját jellemzi, hogy két nappal a tv-műsor előtt, a Rádió Bagoly című éjszakai adásában is az ÁEH volt a téma. Töb­bek között a csillaghegyi evangélikus lelkész is megszólalt. Véleménye éppen 180 fokkal különbözött püspöke gon­dolataitól. Az egyik nézet a talán legin­kább figyelt tv-műsorban, a másik egy éjszakai ún. rádiós rétegműsorban hangzott el. De legalább elhangzott. Idáig már ejjutottunk. No meg valóban megszűnt ÁEH. Frenkl Róbert A győrsági templom belseje Hírek a Teológiai A fiatal lelkész ároni család tagjaként nőtt fel az aszódi gyülekezetben. Családunkban az egyházi szolgálat valódi sta­fétabot. A kántortanító déd­apáktól örökölt szolgálatot lel­készként vette át a nagyapa, majd az édesapa. S most a fiú! A lelkészi pálya szépségét és nehézségét családközelből is­merte a meg ifjú Detre János. A nagyapa, Detre László 55 éve indult el a lelkészi szolgá­latra. Az édesapa pedig 27 éve kapta a megbízatást. Az élet sok változása közben azonban példát talált arra a fiú, hogy a szolgálatban a helytállás, a hű­ség nemcsak a gyülekezetét összetartó munkát jelenti, ha­nem szolgálatunk egyik legér­tékesebb jele. A nagyapa 44 évet szolgált Mendén, az édesa­pa pedig közel 25 éve van Aszódon. A lelkészavató istentisztele­ten az örökség szimbolizálása- ként a szolgálátban Harmati püspök mellett e három nemze­déket egy-egy Detre-lelkész képviselte, akiket átölelt a 20 luterkabátos lelkész és az aszó­di gyülekezet. Ifjú Detre János első szolgá­lati állomása Rákoskeresztúr lett, ahol azzal a jó érzéssel kezdheti szolgálatát, hogy so­kan eljöttek Keresztúrről id. Kosa Pál ny. lelkész vezetésével az aszódi templomba. Istennek legyen hála, hogy eleségemmel az aszódi paróki­ái lelkészt nevelhettünk és az aszódi gyülekezettel együtt E ürülhettünk... Ritkán kerül az újság hasábjaira a kis vácegresi filia neve. Három évszázada szerényen, de a Galga völgyére jellemző hűséggel és buz- gósággal éli a maga keresztyén éle­tét. Július elsejének délutánján mégis olyan ünnep helye volt a vácegresi templom, amiről jóleső érzés tájékoztatni a kedves Olvasó­kat. Adott lelkészt evangélikus egy­házunknak korábban is a vácegre­si gyülekezet, de fennállása óta elő­ször ünnepelhetett saját templo­mában lelkészavatást. Igehirdetése elején erre irányította a figyelmet Harmati Béla püspök, amikor lel­késszé avatta a gyülekezet szülöt- tét-neveltjét, Surányi Zsuzsannát. Nemzedékek hite és egyházszerete- te érlelte meg öt évvel ezelőtt a lelkészi pályára indulás szándékát és most elérkezett az idő, hogy hi­vatalos felhatalmazással és kötele­zéssel elkezdje az evangélium szol­gálatát. Két nyelven, magyarul és szlovákul. 180 lelket számlál a gyülekezet, kb. 250-en zsúfolódtak a templom­ba és hangszórók segítségével szin­te ugyanannyi kintrekedt a temp­lomkertben hallgatta a felemelő szertartást, prédikációt. A püspök szolgálatának Muntag Andor pro­fesszor és a helyi lelkész volt a segí­tője. A helyi ökumenikus ifjúsági együttes zsoltárigével és modern zenével, 18 lelkész pedig áldással köszöntötte a szolgálatba indulót. Maga az esemény is ökumenikus volt, az egyre mélyülő testvéri kö­zösség jegyében a baptista és kato­likus gyülekezet sok tagja is oszto­zott az evangélikusok örömében. A felemelő istentisztelet után Surányi Pál gyülekezeti gondnok - a felavatott lelkész édesapja - és családja hajlékában várta terített asztal a püspököt, lelkészeket, ta­nácsi vezetőket, a domonyi anya­gyülekezetből és másunnan jött vendégeket. Itt köszöntötték a fel­avatottat a volt tanárok, évfo­lyamtársak, a gyülekezetek és a ta­nács képviselői. B. T. „Nagytárcsán mindig történik vala­mi” - mondotta félig tréfásan, ugyan­akkor teljes meggyőződéssel dr. Har­mati Béla felavató püspök. Utalt a nép­főiskolái munkára, Sztehló Gábor nagytarcsai lelkészre, a jelenlegi ifjúsá­gi munkára, a gyülekezet eleven életére. Mi is történt most, az egyházmegye harmadik lelkészavatásán? „Ne félj, mert megváltottalak, neve­den szólítottalak, enyém vagy" - hang­zott az ige. Mi az, ami ma nehézzé teszi a lelkészi munkát? Mi az, ami félelemre indíthatja a szolgálatba állót? A bi­zonytalan jövő és a ma is kísértő múlt. Mindkettő teherként nehezedhet a szolgálatba álló vállára, ezért jó hallani a biztatást: Ne félj. S ezt nem a püspök, lelkész, a család, vagy gyülekezet mondja, hanem a küldő Isten. S ehhez kapcsolódik a második biztató szó is: „enyém vagy.” A gyülekezet nem a lel­készé, a lelkész nem a gyülekezeté, mindkettő az Istené. Ha ezt komolyan vesszük, akkor a lelkész sem a magáét, vagy másokét mondja, hanem Isten üzenetét hirdeti, s a gyülekezet sem a lelkész szavát hallgatja, hanem Isten evangéliumát és igéjét. Legyen biztatás, tanítás és figyelmeztetés az ige: „Ne félj... enyém vagy.” Meggyőzően hangzott Ócsai Zoltán szavaiból a hitvallás és a feltett kérdé­sekre a feleletek': „elhatároztam” - „vállalom”. Akik a felavatott lelkészt ismerik, tudják, hogy a hitből fakadó válaszok mögött ott van elhunyt és hí­vő nagyanyjának sok-sok imádsága, ott van édesanyjának és családjának tusakodása, s a gyülekezet hordozó szeretete is, amelyben hitre jutott. A már nyugdíjas Győri János és a ma szolgáló Gáncs Péter lelkészek imádsá­ga és lelkipásztori szeretete is. így érle­lődött benne éveken át a lelkészi szol­gálatra készülés, a „vállalom” hitvallá­sa. A Teológiai Akadémia formáló ere­je is, akinek képviseletében dr. Cserháti Sándor professzor szolgált az oltár előtt. Mint fiatal és az egyházi muzsikát is gyakorló, talán elsősorban a fiatalok közt munkát végezni, de bizonyára az egész gyülekezetbén, ahol szolgálni fog. Mindezt körülvette, bekeretezte 28 Luther kabátos lelkész részvétele, s megrendítő pillanat volt itt is a konfir- ma éneklése. A zsúfolásig megtelt templom is azt bizonyította, hogy a gyülekezet és vendégek nemcsak a templomban ültek Ócsai Zoltán mö­gött, hanem mögötte lesznek és marad­nak imádságos hátvédként a további­akban is. K. L. A múlt számunkból saj­nálatos módon kimaradt a győrsági templom belső be­rendezésének és világítás tervezőjének neve. A képen látható oltárt, szószéket és a keresztelő medencét dr. Winkler Gábor Ybl-díjas mérnök, a világítást Egyházi Gábor mérnök tervezte. Mindkét esetben a kivitelező Gede István felügyelő volt. Isten áldása legyen munká­jukon ! Akadémia életéből Az Evangélikus Teológiai Aka­démia Tanári Kara az 1989/90. tanévre dr. Nagy István profesz- szort, az Óbudai Egyházközség lel­készét dékánná, dr. Fabiny Tibor professzort prodékánná, dr. Reuss András professzort kari jegyzővé, dr. Selmeczi János otthonigazgatót címzetes teológiai tanárrá válasz­totta, Szabóné Mátrai Mariann otthonigazgató-helyettest pedig szavazati joggal ruházta fel. Az Akadémia megerősítette dr. Muntag Andor professzort a Levelező Tanfolyam, és dr. Cser­háti Sándor professzort az Építésü­gyi Bizottság ügyvivői tisztében. Csoszánszky Károlynét a Kari Ülés a Teológiai Akadémia és a Teológus Otthon gazdasági veze­tőjévé választotta, s egyben meg­erősítette a teológus ifjúság szabad választását, amelynek eredménye­ként Bácsi János a teológus hallga­tók szeniora lett, Uram Zsuzsanna és Verasztó János pedig proszenio- rokká választattak. Isten áldása kísérje a lelkészkép­zés ügyét a jövőben is. F. T. ; A három felavatott három különböző helyen fog szolgálni, ifj. Detre János a rákoskeresztúri gyülekezetben, 1 ócsai Zoltán tótkomlósi állomáshellyel az ambrózfalvi gyülekezetben, Surányi Zsuzsanna a Pest Megyei Egyház­megyében. Kérjük Istent azonban és bízunk is abban, hogy bárhová kerüljenek, szolgálatuknak hátvédje marad a család, ahol felnőttek, a gyülekezet, ahonnan indultak, az egyházmegye, ahol érlelődtek, a Teológiai Akadémia, ahol készültek, és egyre érlelődő szolgálatuk örömöt szerez egész evangélikus egyházunk családjának is. I I I 1 \ f I s T I I e r \ 8 ( \ » $ e ( r I t 1 I I 1 2 Hát csak ennyi az egész? OLDÓDIK A FÉLELEM Néhány éve történt. Egy kétség- beesett nagymama szaladt hoz­zánk panaszkodni a hittanbeiratás napján. Unokáját akarta beíratni. Az iskolai irodában - ő mesélte így - eléggé ellenséges hangulatú pedagógusok fogadták. A „beira­tás” lebeszéléssel kezdődött. Az el­lenérvek nem hatottak, a nagyma­ma kitartott. Elővette a papírt, amit a két szülő írt, kérve gyerme­kük hitoktatásra beiratását, s a pa­pírt mindketten aláírták. A beha­tást végző pedagógus azonban nem fogadta el a papírt, mondván, nem biztos, hogy a papírt a szülők írták alá. A dolog az iskolában ennyiben maradt, ezután szaladt hozzánk sírva a nagymama. Ami­kor azonban azt mondtam, hogy szívesen segítek a dolgon, neki csak tanúsítani, vállalni kell, amit nekem is elmondott, akkor nagyon megijedt és ezt mondta: „Ne tessék szólni senkinek. Ha most bármit teszünk, az iskolában az unoká­mon csattan a végén az ostor.” Amit ezután írok, az meg a na­pokban történt. Édesanya jött be a lelkészi hivatalba, kislányát hi­toktatásra beíratni. Megkérdeztem az adatokat, beírtam. Letettem a tollat, felálltam, hogy kezet fogjak az édesanyával. Ekkor szakadt ki belőle a megkönnyebbült, csodál­kozó kérdés: „hát csak ennyi az egész?”. Igen, hála az Istennek, ma már csak ennyi az egész. A hitoktatásra félelem nélkül, következmények nélkül, a megfelelő helyen lehet gyermekünket beíratni. Ennyi az egész. A két példa azonban nem­csak erről beszél, hanem arról, hogy nagy utat kellett tenni, amíg idáig elértünk. Mert valóban volt félelem. Volt félelem a gyermekek­ben a hittannal és a konfimációval kapcsolatban, mert azt hallották esetenként az iskolában, hogy en­nek nem jó következménye lesz. Én még emlékszem olyan időre, ami­kor a gyerekek az iskolában kö­szönni is alig mertek á lelkésznek. Volt félelem a szülőkben, mert ese­tenként megkérdezték őket vala­hol, miért íratták be gyermeküket. Emlékszem még szülőre, aki úgy mesélte el, hogy még most is érzi a görcsöt a gyomrában. Talán még bennünk lelkészekben is volt vala­mi félelemhez, vagy kisebbrendűsé­gi érzéshez hasonló, amikor álltunk az iskola folyosóin a csöngetést várva, vagy a kicsöngetés után sem kapva meg a gyerekeket. Konkré­tan tudom, hogy lelkészekben meg­fordult a kérdés: nem kellene abba­hagyni az egészet? Nem kellene ki­vonulni az iskolából? Nagy többsé­günk ki is szorult onnan. S akik bennmaradtunk, mondjuk Pest megyében, sokszor érezhettük, hogy mi egy „régi világ” képviselői vagyunk csak. Hozzá keif tenni, hogy a félelem persze nemcsak a hitoktatással volt kapcsolatos, sőt nem is csak az egyházi élettel, hanem jelen volt a mindennapi életben, társadal­munkban is. De most oldódik a félelem. Más a légkör az iskolában. Gyerekek vidáman köszönnek nekünk, pe­dagógusok barátságosan elbeszél­getnek velünk. Más a légkör az egyházi élettel kapcsolatban, lát­hatóvá lett, szinte témává lett újra. Más a légkör a társadalomban, nincsenek tabu témák, újságot ol­vasva csak ámul az ember. Ilyen­kor persze előkerülnek régi sérel­mek, láthatóvá válnak sebek újra, napvilágra kerülnek még indula­tok is, ez nem megy másképpen. De közben enyhül a görcs, oldódik a félelem, mert ma is igaz, van róla tapasztalat is: „a félelem gyötre­lemmel jár”. Miközben mindennek örülünk, az oldódás érdekében mindent meg is teszünk, nekünk még eszünkbe juthat az előbb idé­zett mondat másik fele is: „a szere­tet kiűzi a félelmet.” Keveházi László ÜRÖGDI FERENC AZ ÉN KERESZTYÉN SÉGEM Cégéres bűnt ma sem követtem én el, az utam mégsem vitt ma sem Feléd, hiába volt a küszködés magammal, rossz szolga voltam és hűtlen cseléd. Ezernyi alkalom suhant el s nem tudtam szólni szent Igéd szavát, s azon, amit csak elmondottam, megütközött ellenség és barát. Nem gyűlöltem és nem átkozódtam, de nem tudtam szeretni sem ma én. Mint máskor is: bölcsen közömbös voltam. Szegényes érdem és gyanús erény! És még sem az fáj, hogy ma ez a summa, hisz jő az éj, a nyugtató szünet. Félek, Uram, hogy holnap, ha megérem - ismét csak így viszem tovább ügyed. ________________________________________________________ FE LHÍVÁS Az Egyházközi Békebizottság ebben az évben ismét felhívással fordul a kebelbeli vallásfelekezetek vezetőihez, továbbá - mindenek­előtt a helyi tagozatok elnökein és titkárain keresztül - a gyülekeze­tekhez és hívekhez: augusztus 5- én, szombaton a Hirosima ellen bevetett első atombomba ledobása évfordulójának előestéjén, hogy a kialakult helyi gyakorlatnak meg­felelően, lehetőleg ökumenikus kö­zösségben újra rendezzék meg a béke-imavirrasztást. Legyen ez a bűnbánat, a böjt, az áldozathoza­tal és az imádság szolgálatának al­kalma. Legyen egyfelől a hálaadás alkalma imádságaink meghallga­tásáért, a nemzetközi helyzetben tapasztalható örvendetes enyhülé­si folyamatokért. Legyen másfelől a buzgó esedezés alkalma is né­pünk, országunk, társadalmunk megbékéléséért, békességéért, s az egész világ, az egy vérből teremtett emberi nemzetség békéjéért és bol­dog jövendőjéért. Isten hallgassa meg kegyelmesen könyörgéseinket és áldja meg gaz­dagon a békességért mondott imádságunk közös szolgálatát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom