Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-15 / 20. szám
Evangélikus Élet 1988. május 15. GYERMEKEKNEK Lk 24,30-31 Megnyíló szemek- Jézus, aki mindig ad „És mikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.” Jézust vendégként hívják be otthonukba az emmau- siak, de hamarosan fordul a kocka. Szinte észrevétlenül a különös útitársból, furcsa vendégből házigazda lesz. Ö ül az asztalfőn, ő látja vendégül az egyre többet sejtő házigazdákat. Milyen ismerős mozdulatok és szavak: „kézbevette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta...” Mintha valahol már látták volna mindezt az emmausiak? Talán amikor ezreknek osztott kenyeret a názáreti Mester, vagy talán nagycsütörtök estéjéhek friss emléke elevenedett meg... Egyszerre minden világos lesz, a tanítványok „kapcsolnak”! Lehullik Jézusról az „álarc”? De hiszen nem ő álcázta magát, nem ő rejtőzött el eddig sem, hanem a tanítványok szemét homályosította el a hitetlenség és reménytelenség hályoga. Miről ismerik föl az Urat? Az „áruló jel” az adás mozdulata. Az emmausiak- nak nem kell külső jel, mint Tamásnak, aki a sebek helyét akarja látni és kitapintani Jézus testén. Az ő szemüket a Jézusra legjellemzőbb mozdulat nyitja meg: ö az, aki mindig ad, szétoszt, még önmagát is kész szétosztani! Ez az az „áruló jel", amiről ma is ráismerhetünk közelségére, jelenlétére, ö az, akitől mindig kaphatunk! Lehet, hogy mi is csak futó vendégként hívjuk be életünkbe, hiszen még az étkezés előtti imádságunk is erre utal: „Jövel Jézus, légy vendégünk..." De ő több akar lenni életünkben ünnepi vendégnél, akit ki kell szol- - gálni, akinek mihdig csak a „kirakatot”, életünk szebbik felét mutatjuk. Ö hétköznapjainkban jß otthon akar lenni, és adni akarja mindazt, ami valóban „Kenyér”, ami nélkül nem lehet igazán tartalmasán és boldogap élni. De a felismerést követően drámai fordulatról tudósít Lukács evangélista: „ő azonban eltűnt előlük". Mi ez a cserben hagyás? Hát minek volt a hosszú beszélgetés útközben, a különleges „bibliaóra” az országúton, miért engedett Jézus a meghívásnak, miért vállalta az emmausiakkal az asztalközösséget, ha a kenyér szétosztása után „udvariatlanul” otthagyja „házigazda-vendégeit” ? Minek nyitja meg tanítványai szemét, ha csak pillanatokig láthatják őt? Minek emeli föl őket a csüggedés mélységéből, ha aztán hamarosan elengedi a kezüket? De vajon az emmausiak is ilyen tragikusan ítélik meg ezt a váratlan fordulatot? Tényleg pánikba esnek, visszazuhannak levert állapotukba? A történet folytatása, igazi csattanója valami meglepetést tartogat számunkra: nem az történik, amit várnánk. Valami, „VALAKI” titok lappang a háttérben, amit, akit igazán csak legközelebb, pünkösd ünnepén ismerünk majd föl. Gáncs Petemé JT a v VASÁRNAP \ IGÉJE 2Móz 33,12-17 „Mutasd meg nékem a Te utadat!” A pusztában vándorló, hazát kereső Izrael népét okkal tekinthetjük a földön élő egyházak előképének. így abban is, hogy hosszú vándorlásuk során sokszor voltak tanácstalanok. Nagyon hasonló volt ehhez a tanítványok lelkiállapota is Jézus mennybemenetele után. A bizonytalanság és az út- vesztés érzése vett erőt rajtuk. Mózessel együtt kiáltjuk mi is: „Uram, mutasd meg nékem a te utadat!” A válasz Istentől nekünk sem több, mint amit Mózes könyörgésére válaszolt: „Kedvet találtál szemem előtt és névszerint ismerlek téged.” Pál apostolnak is ezt válaszolta az Úr: „Elég néked az én kegyelmem.” Mózes igénkben azért könyörög Istenhez, hogy orcája járjon velük és mutassa meg nekik magát, tegye nyilvánvalóvá létét népe számára. Ez az antropomorf Isten-elképzelés ma is kísért köztünk. De ahogyan nem teljesítette Isten ezt a Mózesi kérést, hasonlóképpen cselekszik velünk is. A tanítványok láthatták Isten képmását Jézus Krisztusban. De ő maga mondta Tamásnak: „Mivel látsz Tamás, hiszel. Boldogok akik nem látnak és hisznek.” Jézus Krisztus a mennybe ment, mégsem kell Isten népének bizonytalanságban élnie, vezér nélkül, céltalanul bolyonga- nia. Tapasztalhatjuk Jézus jelenvalóságát, az igében és a szentségekben való kommunióját és várhatjuk Ígéretének a teljesítését mi is. Nekünk is adja drága ajándékát: Szentleikét, aki megerősiti szívünket a hitben és reménységben és célba vezérel minket. A meghallgattatás reménységével kiáltsuk hát mi is: „Uram járj velünk és mutasd meg nekünk utadat!” Mondjuk mi is a vasárnapnak nevetadó zsoltárral: „Exaudi...! Halld meg Uram hangomat, hívlak. Ne rejtsd el orcádat előlem!” Igénk szerint Mózes esdeklő imája nem volt hiábavaló, pusztában elhangzó szó, hanem meghallgattatásra talált Istennél. „Kedves vagy nékem, én ismerlek téged.” - hangzott az isteni válasz. Imáját azonban nem úgy teljesítette, ahogyan ő várta. A következő fejezet arról szól, hogy törvényében, tehát az igében közölte magát velük. Nekünk is azt ígérte föltámadott Urunk, hogy bár a mennybe megy, de az igében és a szentségekben velünk lesz a világ végezetéig. Egy ének így fogalmazza meg ezt a drága valóságot: „Nem láthat Téged földi szem, Mégis tiéd vagyok. Bár arcod rejtve van nekem,-, , ...,1,„Tr;,', Mégis felém ragyog. Kimondani mi vagy nekem, Oh nincsen arra szó, Most hitből áll csak életem, S mégis mindez való!” Kiáltsuk hát Mózessel és minden isten-kereső lélekkel mi is: „Uram, mutasd meg nekem a te utadat!” Isten pedig hallgassa meg könyörgésünk és küldje el nekünk is utat-muta- tó és vezérlő Szendéikét. Madarász István IMÁDKOZZUNK Urunk, Istenünk! Minden, az egész teremtettség rólad beszél. Életünk eseményeiben is sokszor tapasztaltuk, hogy velünk vagy. De mindenek- felett köszönjük kijelentésed: Szentigéd és várjuk a te vezérlő Szentlel- kedet. Engedd meg nekünk, hogy egykor majd megláthassunk szemtől- szemben is. Ámen. / Az ifjúság mártírja Hát mégis megfogott. A toliam. Idestova negyven éve, hogy kezembe kívánkozik: írjak róla, akivel hitünk, magyarságunk, gondolataink egyek voltak. Ha nem szóltunk is, tudtuk, mire gondol a másik. Pedig akkor, a háború éveiben már keveset beszélhettünk, ö itthon, a szlovák határ innenső oldalán, a már javában lobogó szlovák nacionalizmus tüze átsugárzó fényeinek és a német mintára ébresztgetett, később reánk erőszakolt magyar öntudat hamis csillagai sziporkáinak ütköző pontjában, magam a front testi-lelki megpróbáltatásai között, több ezer kilométerrel keletebbre. Közben itt-ott találkoztunk néhány napra, és egyre kevesebb lett a szavunk. Tudtuk, hogy közeledik a tragédia, nemzetünk tragédiája, életünk tragédiája. És még akkor és itt, Európa égő kemencéjének lángjai között is hittük, hogy a gyűlölet poklából, az erőszak pörölyéi alól is élve kell kikerülnie a magyarságnak, és minden tűzön át kell világítania a magyar szellemnek. Azóta sokan írtak róla. Remete Lászlóról, a jolsvai evangélikus lelkészről. Könyvet, tanulmányt, cikket, magyarul is, szlovákul is. Avatott tollal, lelkiismeretes kutatómunka után, tiszteletre méltó szándékkal. Minden kiolvasható belőlük, ami a tényekre és cselekedetekre vonatkozik. Csak egyet nem találtam: Remete Lászlót. Az ő csendes, szerény lényét, fáradhatatlanságát, a szeméből sugárzó örök lángot, és a szuggesztivitását, mellyel a lelkében élő igét életté tudta tenni az emberek között. Pedig minden tette ebből fakadt. Át akarta menteni a fiatalságot a gyűlölet pusztító infernójából egy újra fakadó, szebb, szeretetet termő életbe. Nem csak a magyarokat. A szlovákokat, a németeket, mindenkit, akit elért. Összefogta, tanította, segítette őket. Nem politikai meggyőződésből,,nem magamutogatás céljából, hanem a lelkében lobogó szeretet tüzéből indíttatva. .. A politikához amúgy sem értett. Szinte gyermeki szemmel nézte a világot emésztő lángokat. - Ekkor még többször találkoztunk. Azután elkapott a háború for- gősíelé': őt ‘iff joísván; engem ide-' gén földön űzött kilométerek ezrein, földrészeken át. Arról még közvetlenül értesültem, hogy partizán csoportot alakított a fiatalokból. Tudtam, mi a célja: a közeledő front halálveszedelmei között egy rejtekhelyét találni számukra, ahol átvészelhetik a dübörgő halál vad vérzivatarát, és elkerülhetik a visszavonulással járó területkiürítés meghurcoltatásait. Erre látszott alkalmasnak a várost körülvevő végtelen erdők és sziklás hegyek felmérhetetlen szövedéke. - Igen ám,, de azokban már az átszivárgó szovjet és szlovák partizánok vertek tanyát. Ebben kapott segítséget a szomszéd . község evangélikus lelkészétől, aki összehozta őt a partizán egység őrnagyi rendfokozatot viselő parancsnokával, és így alakult meg a csupa fiatalból álló csoport, melynek parancsnoka, hadnagyi rendfokozattal, Remete László lett. Eddig tartanak a közvetlen értesüléseim. A továbbiakat már csak a résztvevők későbbi elbeszéléseiből és környezetük emlékezetéből tudtam összeállítani. Az látszik valószínűnek, részben megerősítettnek is, hogy a front közeledtével egyre nagyobb nyomás nehezedett Remetéékre, hogy a fiatal, tetterős, és kitűnő helyismerettel rendelkező csoport vállaljon részt a harcokban. Remetének azonban nem ez volt a célja, és a félig gyermek, kiképzetten csoportot ilyen kalandba belevinni - egyhén szólva - célszerűtlen lett volna. Megingott a lelkesedés, és a fiatalok egyenként, majd csoportokban, szépen hazaszállingóztak. Remete egyedül maradt, vállán , a kudarc terhével, és a nyilván nacionalizmusból eredő gyűlölet I gyűrűjében. A többi már a történelem területére tartozik. Meg is írták többen. Bement Jolsvára istentiszteletet tartani, ott elfogták a németek, átadták a szlovák nacionalistáknak, bezárták a besztercebányai börtönbe, majd néhány hap múlva Oarariihémetfalváía szállították harminckét társával, és ott, a mészégető mellett, agyonlőtték mindnyájukat. Holttestüket az égő kemencébe hányták, poraikat pedig a Garamba szórták. Ezeket részben az irodalomból, részben a garamnémetfalvai emlékhely őreitől tudom, akiknek azonban Remete Lászlóról semmi tudomásuk nem volt. Nem is szerepel a kivégzettek névsorában... Miért?... Élő szemtanú - tudomásom sze- I rint - máig nem jelentkezett. Molnár Barna Zsilinszky Mihály Olvasói levél Hozzászólás a lapunk március 20-i számában megjelent Pálfy cikkhez Pálfy József a pedagógus Hozzánk is szóltak A Magyar Nemzet (április 30.) Koltay Gábor filmrendezőnek a Budapesti pártbizottság ülésén elhangzott hozzászólását közölte. „... Mindannyiunk előtt világos, hogy ahogyan évtizedes hibák vezettek a jelenlegi helyzet kialakulásához, úgy évtizedes kemény, töretlen, áldozatos, elvszerű és hittel teli munkára lesz szükség egy szebb és jobb világ alapjainak lerakásához, a minőségi továbblépéshez. Hol vannak körülöttünk ezek a felkészült, meggyőződéses, hittel élni és tenni akaró fiatalok?” - kérdezi Koltay Gábor. Jogos, de nehéz kérdés! Vannak ilyen fiatalok, törekvők, többet tudni és többet tovább adni akarók de ellenállásba ütköznek. Ismerek például fiatal tanárokat: lelkesek, nagy akarással, hittel, sokoldalúan készültek és készülnek óráikra. Tanítványaik örülnek a tantervi anyagon felül kapott szakmai ismereteknek, de a tanárok saját továbbképzésükhöz, ismereteik bővítéséhez milyen segítséget kapnak feletteseiktől? Elismerés helyett sok esetben ellenszenvvel, féltékenységgel akadályozzák egyéni előrejutásukat. Ez a kérdés sok területen válaszra vár! ___________________Sch. P. Ev angélikus egyházunk egyik legjelesebb történésze 150 évvel ezelőtt - 1838. május 1-én - született Békéscsabán. Középiskoláinak elvégzése után Pesten tanult 1858-1860 között a Protestáns Teológiai Akadémián, majd külföldre ment: egy-egy félévet töltött Halle és Berlin egyetemein. Mielőtt hazatért volna, beutazta Németországot, Svájcot, Franciaországot és Itáliát. Hazatérve volt iskolájában vállalt tanári állást Szarvason 1861-1874 között. Már ebben az időben is igen sok munkája jelent meg nyomtatásban. Elsősorban történelmi személyiségek életrajzainak segítségével igyekezett behatolni a letűnt idők világába. Egyre inkább hatalmába kerítette a kutatómunka, ezért 1874- ben megvált tanári állásától. A több időt arra használta, hogy apósa segítségével - Haan Lajos csabai evangélikus lelkész, maga is híres történetíró volt! - kiadta Békés megye fellelhető forrásanyagát. Már 1878-ban tagjai sorába választotta a Magyar Tudományos Akadémia, 1896-ban a kolozsvári egyetem bölcsészeti, 1909- ben pedig a genovai egyetem teológiai díszdoktorátussal tünteti ki; 1903-tól a Magyar Történelmi Társulat alelnöki tisztét töltötte be. Tudományos életművét megszámolhatatlanul sok kisebb tanulmány mellett vagy 50 különböző nagyobb lélegzetű történelmi tanulmány alkotja. Vele kapcsolatban azonban azt is el kell mondani, hogy nem csak a múlt egyházi és állami közélete, hanem saját jelene is izgatta és aktív munkára serkentette. Nem véletlenül kapott annyi közéleti tisztséget. 1875-től ismételten - hosszú évtizedeken át - országgyűlési képviselő, 1889-től Csongrád megye, 1892-től Zólyom megye főispánja volt. 1895-től mintegy tíz éven át a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban államtitkárként tevékenykedett. A politikai szerepvállalás, mellett futotta erejéből egyházi tisztségek betöltésére is: előbb gyülekezeti felügyelő Békéscsabán, aztán egyházmegyei felügyelő a Békés-Csanádi egyházmegyében, végül - 1898-1911 között - a Bányai Egyházkerületnek felügyelői tisztét töltötte be. „Minden tisztében a kötelességnek, lelkiismeretességnek, nemességnek, igazságnak és jóságnak az embere volt. Mély vallásossága az evangélikus egyházunk legbuzgóbb szolgálatára sarkallta; az igazság kutatásának benne lévő ösztöne pedig jeles történetíróvá tette” - írja róla megemlékezésében Szlávik Mátyás professzor. Érdekes, hogy az egyszerű parasztcsaládból nemcsak ő, hanem Endre öccse is tanári pályára ment, Szarvason működött és rövid tanári munkálkodás után az egyházi és társadalmi közélet területén kamatoztatta tudását. A „politikus” szellem úgy tűnik a Zsilinszkyek sajátos vonásai közé tartozott. Ez az Endre különbözött össze a ra- biátus természetű Achim L. Andrással egy megyegyűlésen, aminek tragikus következményei lettek. A történetíró-kultúrpolitikus Mihálynak unokaöccse - Endrének a fia! - volt az a Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki a magyar ellenállás legendás vezérévé nőtte ki magát. Ha Zsilinszky Endrének életútját magunk elé idézzük, láthatjuk a sokoldalú tudóst és az elkötelezett embert, aki ismereteit és tudományát a köz javára áldozta. A trianoni békekötés nyomán megroppanó egészséggel is próbál még szolgálni, de terveit félbetöri a halál, mely 1925. október 4-én éri Budapesten. Két emberöltő alatt szűkebb környezetén kívül alig él emlékezete. Pedig megérdemli a kegyeletes emlékezést: élete és munkálkodása felmutat olyan értékeket, melyekkel a mi értékekben annyira szűkölködő nemzedékünk is gazdagodhatid. Magassy Sándor Életművének fontos jellemvonása volt az evangélikus tanítóképzés ügyének felkarolása. Már 1854-beh kidolgozta a soproni ev. főgimnázium keretein belül történő tanítóképzés új rendszerének tervezetét, amelyben már öt évre teijedt a képzés időtartama, természetesen továbbra is a gimnázium keretein belül. Majd teljes erővel hozzáfogott az önálló tanítóképzés megvalósításához. Előbb Németországban tanulmányozta a külföldi tanítóképzők rendszerét. Majd hű társaival Király József Pállal és Kolbenheyer Mórral együttműködve célba érve már 1858- ban sor kerülhetett a soproni ev. tanítóképző-intézet felavatására, amelynek igazgatását Pálfy Józsefre bízták. Pálfy, a szenvedélyes pedagógus, bár mindvégig a teológia igazgatója is maradt, amellett végezte a tanítóképző igazgatási teendőit is. A hazai tanító- képzés egyik neves úttörőjeként 10 éven át nevelte és bocsátotta ki az új szellemű evangélikus tanítóságot. Irányító és oktató munkáján kívül nagyszerű nevelőnek bizonyult, aki atyai módon tudott hatni az intézetben rábízott ifjúságra. Gondja azonban kiterjedt'a már működő és 1858 elöttről talán kissé hiányos képzettséggel felvértezett tanítóságra is. Számukra már 1860-ban ingyenes nyári szünidei tanfolyamot rendezett, amelynek keretében a résztvevők igen eredményes módszertani és zenei továbbképzésben részesültek. Köztudott, hogy az 1858 utáni időkben nem igen voltak még népiskolai tankönyvek, sem tanítói kézikönyvek. E hiányosságon segítendő egymás után rendezte sajtó alá a következő kiadványokat: Elemi olvasókönyv 12 fali olvasótáblával és összerakható betűkkel és számjegyekkel; Luther Márton Kiskátéja magyarázatokkal ; Egyházi énekek és imák protestáns ifjak számára; Gyakorlati útmutatás a fejszámolás tanításához; Bibliai történetek a népiskolák számára; A keresztyén anyaszentegyház rövid története; Utasítás evangélikus népiskolatanítók számára. Munkásságának eredményessége előbb inkább csak a dunántúli részeken mutatkozott, ahol egyre szaporodtak a tanítói egyesületi értekezletek és sűrűn alakultak evangélikus gyülekezeti énekkarok. Ha ezek után számba vesz- szük még, hogy a Haynau-féle véres elnyomás időszakában nem véletlenül küldte őt az egyházkerületi gyűlés a helytartósági székhellyé lett Sopronba, hanem magatartása és jelleme alapján a magyarság és a magyarnak maradás ügyének átmentését és fenntartását bízta rá, akkor teljes egészében áll előttünk az ő személyisége. így mi, az intézet egykori növendékei Pálfy Józsefet úgy tartjuk számon, mint az ott felsorakozó nagyszerű alakok egyik legideálisabb nagyságát... Major Sámuel _______________________________________Slinrnr.
