Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-04-03 / 14. szám

Interjú a Déli Egyházkerület felügyelőjével „El kell jutni a legkisebb gyülekezetig is" Többszöri egyeztetés után sike­rült a személyes találkozás, ő nyit ajtót. Dolgozószobájában a köny­vespolcra tekintve rögtön feltűnik, dr. Frenki Róbert széles érdeklődé­sű ember. Nemcsak a sport, a felső­oktatás, az újságírás és a tudomá­nyos szakirodalom publikációi lát­hatók könyvtárában, de ott van a polcon a Biblia számos kiadása, egyházunk Sajtóosztályának több kiadványa is. Felesége - gyermek­pszichológus - kávéval kínál. Mi­közben a beszélgetésre készülünk, többször cseng a telefon. Keresik bei- és külföldről az OSC ügyvezető elnökét, a Nemzetközi Sportorvos Társaság Tudományos Bizottságá­nak tagját, a Társaság Lapjának szerkesztőjét, a tanszékvezetőt, a Déli Egyházkerület felügyelőjét. Miként alakította személyisége­det az iskola és az evangélikus egy­házhoz fűződő kapcsolatod? Nehezen tudnám szétválasztani az egyház és az iskola hatását. Már hatévesen - iskolás koromban - elkezdtem járni a Deák téri gyerek­bibliakörbe. Sőt mivel akkor még úgy volt, hogy fél tízkor volt a bib­liakör és tizenegykor az istentiszte­let, nagyon sokszor megvártam az édesapámat, és vele együtt ott ma­radtam az istentiszteleten is. Az­után átkerültem a fasori gimnázi­umba. „mindig önmagamat akarom legyőzni,” Ha karakterizálni akarnám a gondolkodásmódomat, akkor el­mondhatnám, hogy az igényessé­get, az egészséges rivalizálást, az embernek önmagával szembeni követelményét, hogy elsősorban mindig önmagamat akarom le­győzni, fölülmúlni, magamból ma­ximumot kihozni - ezt az iskola nevelte belém. Ami az egyházi neveltetésemet illeti, abban jelentős szerepe van annak, hogy édesapám a háború­ban meghalt és többekkel együtt nekem is a Deák tér lelkésze, Ké­kén András volt a példaképem, vagy ilyen értelemben a nevelőm a személyiségével és felkészültségé­vel. Lehet azt mondani, hogy Kékén András személyisége döntő befo­lyással volt rád? Nyilvánvaló, mindenkiben van örökletes adottság, de az önneve­lés, lehetőségeit és az emberek kö­zötti viselkedést tőle tanultam. A türelmet, a megértést, a stílust és - úgy lehetne mondani - a szemé­lyiségéből fakadó demokratiz­must. ő valóban egyenlő szeretet­tel fordult mindenki felé. Ez már egyházi aktivitásom kö­zepébe vezet. 1949-50-ben először Fabiny Tibor, aztán Szépfalusi Ist­ván - akik az akkori Deák téri ifjúságot vezették - a Teológiára mentek. így az ifjúsági kör vezető nélkül maradt. Kékén András - aki ekkor nem szolgálhatott - is biztatott, vállaljam el ezt a szolgá­latot. Ez tartott 50-től 53-ig, míg 1954. február 1-én Hafenscher Ká­roly Deák térre kerülésével megin­dult az a stabilitás, ami azóta is tart. Ennek az ifjúságnak nagy ré­sze megmaradt az egyházban. Ez egyfajta visszaigazolása annak az egészséges) egyházias, evangelizá­ciós, nyílt közösségi stílusnak, amit azóta is magaménak vallók. Milyen társadalmi réteget képvi­selt ez az ifjúság? Talán inkább polgári volt, de minden réteget képviselt. A Deák tér olyan gyülekezet, ahova a vi­dékről fölkerültek - egyetemisták vagy középiskolások - is szívesen jönnek. Tehát körülbelül az ifjúság fele akkor sem tartozott topográ- fiailag a gyülekezethez. Az egyházi tevékenységednek volt másik területe is, amit az ötve­nes évek vége határozott meg, ami­kor az egyházi sajtószolgálatban igen aktívan vettél részt. Engem a sajtó mindig érdekelt, sokat publikáltam. Amikor az Evangélikus Élet 1957-ben újra megjelent, új szerkesztő bizottság­gal - ifjúsági oldalt szerkesztet­tem. Komoly feladat volt. Ez igen aktív éve volt az életemnek az egyházban is és ekkor voltam szi­gorló orvos. Ekkor tartottam elő-) adást a gyenesi gyülekezeti mun­kás konferencián az evenstoni Egyházak Világtanácsa Nagygyű­lés jelmondatáról, hogy „Laiku­sok az egyház reprezentánsai a vi­lágban”. Később, amikor a Sajtóosztály kezdett kiadni szélesebb profilú ki­adványokat, valamint javultak az egyházi lapok és megindult a Dia- konia - megkértek, hogy legyek a Diakonia szerkesztőbizottsági tag­ja és cikkírója is: rögtön elvállal­tam a szolgálatot. Tehát nem mondtam ekkor sem nemet a gyü­lekezeti, vagy az ún. közegyházi felkérésekre. Mikor vállaltál presbiteri szolgá­latot? 1963-ban lettem presbiter, ekkor éppen a Deák téri egyházközség területén laktam, s amikor elköl­töztem - a XIII. kerületbe - termé­szetesen megmaradt ez a tisztsé­gem. Amikor elvállaltam ezt a felada­tot, így fogalmaztam: közösséget vállalok az egyházzal és a lelké­szekkel, de - remélem senki nem ért félre - nem akarom zavarni a munkájukat. Úgy láttam, bizonyos területe­ken akkor teszek a legtöbbet, ha nem avatkozom be. Az a trend, amit én akkor jel­lemzőnek tartottam, volt az oka annak, hogy esetleg a normálisnál, kívánatosnál vagy lehetségesnél passzívabb voltam. Lehet önfel­mentésnek is fölfogni. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy ahova hívtak, oda mindig elmentem. Az egyházi életem kontinuitását azon­ban 1958-85 között a Deák téri gyülekezethez való tartozás jelen­tette. Kínálkozik egy összekötőka­pocs: Evanston, ez a bizonyos lai­kuskérdés ma az Evangélikus Egy­házban? A direkt összefüggés az, hogy 1985 őszén lelkészeknek és vilá­giaknak egy köre, ez most már eléggé ismert az egyházban, meg­kért engem, hogy tartsak nekik előadást „A világi elem szerepe a ma és a holnap egyházában” cí­men. Melyek azok a pillérek, amelyek akkori előadásodat, illetve az ehhez kapcsolódó folyamatot meghatá­rozták? A gyülekezetcentrikusság. Ha azt mondom, hogy gyülekezetcent­rikusság, akkor ebben már benne van az is, hogy a lelkészi szolgálat elsődlegessége mellett nagyon nagy szerep jut a nem lelkészek szolgálatának. A közeljövő felada­ta ennek az arányát, módját, kap­csolatrendszerét megtalálni. Leg­alább ilyen fontos az egyházon be­lüli légkör javulása, változása. Az a közeg, amiben tulajdonképpen lelkészek és nem-lelkészek mozog­nak, élnek, dolgoznak - gondolok itt például olyan problémákra is, mint a fiatal lelkészek magukra ha­gyatottsága. Fontos, hogy embe­rek ne hordozzanak hosszú távon keserűséget, sebeket, és főleg egy­mással szemben ne. És ez valahol, mint minden értelmiségi pályán nyilvánvalóan a munka hatékony­ságát is rontja. Egyházi nyelven szólva: a lelkészeknek egymás pásztorává is kell lenniük. „egyházi sajtó, ami a szívügyem" Tudom, hogy nem lehet egysze­rűen párhuzamba állítani a társa­dalmi életet és az egyház belső éle­tét, de azt hiszem, jogos az igény, hogy ez utóbbi legalább a közélet­nek a nyiltságát, demokratizmusát érje el vagy ne maradjon el attól, figyelembe véve az egyházi sajátsá­gokat is. Ismét másik pillér az egyházi sajtp, ami a szívügyem. Legyen az egyházi sajtó korszerű, naprakész, az élettel lépést tartó, arról írjon, ami foglalkoztatja a gyülekezeti tagokat. A nem lelkészek munká­jára itt is nagy szükség van. Felügyelői székfoglaló beszéded­ben igen kritikusan foglalkoztál az egyházi sajtóval. Akkori megállapí­tásaidat mind lapunk olvasói, mind a hazai ökumenikus sajtó képviselői fenntartással fogadták. Ezzel tartozom is. Nem akarok kitérni előle. Úgy gondolom - ha az ismere­teim az igazi kritikára nem is elég­ségesek -, hogy általában az egy­házi sajtónak nagyobb szerepet kellene játszani a közéletünkben. A társadalom igényli a sokszínűsé­get, sokrétűséget. A világi sajtó fel­vállalta azt a törekvést, hogy meg­felelően megszólaltassa a legkü­lönbözőbb nézetek képviselőit a társadalmat foglalkoztató kérdé­sekről. Tehát a sajtót egy kitörési pontnak tartom a mai evangélikus egyházban, ahol lelkészek és nem lelkészek minél gyorsabban' érzé­kelhetnék a légkör - jó értelemben vett - változását, azonosulhatná­nak új feladatokkal. Ugyanakkor, teljesen világosan szeretném megmondani, a jelenlegi egyházi sajtó lehetőségei ennek az igényszintnek a kielégítését nem te­szik lehetővé. Tehát nem fölmente­ni akarok ezzel, hanem tárgyilagos szeretnék lenni. Az egyik oldalon el kell ismerni azt, hogy az elmúlt években a korábbiakhoz képest - (amit én szintén elmondtam a székfoglaló beszédemben ) - van javulás. A másik oldalon: lehetne vitatkozni arról, hogy még ezen feltételek között is lehetne sokkal jobb. Evangélikus Élet 1988. április 3. „az egyház nem adhatja fel a missziót' Többször hangsúlyoztad, hogy az elmúlt negyven év eredményeinek a megtartása mellett egy új korszak kezdetén vagyunk. Vajon, hogy fo­galmaznád meg az egyház közéleti felelősségét? Azok közé tartozom, akik na­gyon komolyan veszik az egyház közéleti felelősségét. Úgy gondo­lom, alapvetően evidencia egyház- állam-társadalom kiegyensúlyo­zott jó kapcsolata, de sem a napi politika kérdéseiben, sem egy-egy nagy nemzeti gond jelentkezése­kor nem feltétlenül szükséges min­dig és főleg azonnal igent monda­ni. Negyven éves múltunknak a személyi részét is indulat nélkül és történelmi objektivitással és mai szemlélettel szükséges elemez­nünk, ez a közeljövő feladata, az említett új korszak egyik záloga. Az egyháznak nem a fő funkciója a közéletiség, bár kétségtelen van­nak aktuális kérdések, amikben az egyház eldöntheti, kíván-e szól­ni. Ha kíván, akkor szólhat, pél­dául most az adórendszerrel kap­csolatban véleményt mondhat a szociálpolitikai gondok terén, másrészt segítséget nyújthat bizo­nyos kérdésekben. Tehát túlléphet a vélemény nyújtáson és konkrét segítséget nyújthat, sőt szerintem, aki jelentős feladatot kaptam a nemzeti egészség megőrző prog­ram kidolgozásában, kell nyújt­son, mint pl. a reformátusok Kal­lódó Ifjúságot Mentő Missziója, mely rendkívül hatékony és sike­res mozgalom. Ezekre is gondo­lok, amikor azt mondom: az egy­háznak jó értelemben a tekintélyét növelik. Arra a kérdésre azonban, hogy az egyház mivel szolgálja a társadalmat, az első válasz mindig az ha az identitását meg akarja tartani, nem adhatja fel a misszi­ót, minden egyéb ebből követke­zik. Ezt a beszélgetést hosszú ideje tervezzük. Első találkozásunk óta a fasori gimnáziumról többször több fórumon is szóltál. Vajon hogy lá­tod az elmúlt hónapok eseményeit? Azt hiszem, elfogódottság nél­kül állítható, hogy sok minden kedvezően változott, számos -táv­latilag is jelentős - intézkedés szü­letett a közelmúltban egyházunk­ban. A leglátványosabb, az igazi fordulat azonban a Fasor ügye, mely a legjobban jelzi a folyama­tok felgyorsulását. Szinte sajnálom, hogy csak né- hányan lehettünk ott az OPI és a Művelődési Minisztérium szakem­bereivel tartott, a Fasor visszaadá­sával kapcsolatos első megbeszélé­sen. A légkör, a baráti légkör, az egy nyelven beszélő, a közös ügyet, jelen esetben a közoktatást, a ma­gas szintű, a egész nemzet szem­pontjából lényeges pedagógiát szolgáló emberek egyetértése ma­radandó emlékem. Ebben érzem az igazi együttműködést állami és egyházi emberek között. . őszintén remélem természete­sen, hogy pedagógiai munkáján túl az iskola valóban segít majd - töb­bek kö.zött - kulturális, közműve­lődési, közösség formáló szerepé­vel, egyházunk offenzív arculatá­nak, teljesebb társadalmi küldeté­sének kialakításában. Milyen reménységgel tekintesz felügyelői szolgálatodra a Déli Egy­házkerületben és melyek az első ta­pasztalataid? Nagyon sok gyülekezeti lelkészt ismerek, főleg a kortársi nemzedé­ket, akikkel együtt konferenciáz- tunk, együtt vitatkoztunk, együtt éltünk. Jelöltségemtől függetlenül is örülök, hogy végre e tisztség be­töltésével helyre áll a világiak hely­zete az egyházban. Valljuk be, hogy az egyik hiba az elmúlt évti­zedben ez volt, hogy be se voltak töltve tisztségek. Tehát ez valóban a minimum. Szeretnék természete­sen ennél többet tenni, hiszen a felügyelő a püspök társa a szolgá­latban, a püspök számára egy olyan partner, akivel valóban meg­oszthatja azt a terhet, amit a kerü­let vezetése jelent. Hálával kell gondolnunk az Egyházkerület minden gyülekeze­tére. El kell jutni a legkisebb gyüle­kezetig is, nincs más, ettől egyház az egyház. „sokkal több összekötő pont van” Ami az első benyomásaimat ille­ti, érdememen felül megható volt számomra beiktatási beszédem fo­gadtatása, azok visszhangjában is, akik nem voltak az esemény része­sei, hanem másoktól hallották, il­letve a sajtóból értesültek. Meg­erősített abban, hogy nem volt túl­zott, amit mondtam, nem volt ir­reális, hanem végrehajtható. Leg­fontosabbnak tartom: a légkör ja­vulását és változását, ezzel össze­függésben a munkatervet, annak az erősödését, hogy van értelme dolgozni, mert annak becsülete van az egyházban. Ahol eddig megfordultam, az volt a jó érzés, hogy a legkisebb szórványban is - voltunk pl. Barlahidán - fogják, értik, tudják, ismerik egyházunk minden gondját. Van értelme el­menni, van értelme kontaktusba kerülni. Nemcsak az a fontos, amit én, vagy amit mi mondunk, hanem amit nekünk mondanak. Az esztendő elején az egyházi megújulás kérdéseiről beszélget­tem egy közösséggel a Deák téren, és Budahegyvidéken. Nagyon ér­dekesek voltak az azonosságok és különbségek. Remélem, hogy lesz módom ezeket a beszélgetéssoro­zatokat folytatni. Sokkal több ösz- szekötő pont van, mint gondol­nánk. A közös ügyek - pl. Gimná­zium, Teológia - kihozzák ezeket az összekötő pontokat. Lehel László Húsvétról három dallammal Jót várj! \ Füle Lajos (Folytatás a 3. oldalról) Győzött a halálon az élet. Mit lehet­ne enélkül tenni és hogyan lehetne élni? Hiszen mindig csak szűkebb és szürkébb, kisebb és nehezebb lenne az életünk. Éppen ez az ének változtat meg mindent. Nem a sötét felé! Nem a végszó felé! Nem a nagy elporlás vagy a betonkripta hideg világa felé tartunk. Hanem a kor­hadt fakereszteken kivirágzó, a tel­jesen újat tükröző növények irányá­ba. Olyan ének csendül del húsvét- kor, amely bátran énekli világunk­ban, hogy van értelme az életnek, hogy nem győztes a pusztulás, hogy nem végcél az elmúlás. Milyen szé­pen énekli ezt a dallamot egy fából faragott kereszt, egy elmúló és meg­újuló virág a sírokon. Milyen szé­pen énekli a keresztyén tanító: „A keresztyén ember szétmorzsolód­hat a szenvedés és a halál által, de akkor sem olyan gabonaszem, ame­lyet valami kietlen, személytelen sors fogai őrölnek meg, hanem Is­ten gabonaszeme.” És aki győzőit idelenn, Fenn őrök himnuszt énekel Ebben a harmadik dallamban ki az a szent és nagy felelősség, amiben telik életünk tartalma és küzdelme. Épp a húsvéti hit ál­lítja elénk a legnagyobb erkölcsi parancsot. Nem önmagáért és nem öncélúan cselekedett a ke­reszten Isten, hanem azért, hogy számunkra legyen értékteremtő és elindító erejű az esemény. Hinni és hirdetni, hogy új kez­dődik ! Elmondani, átadni egy­másnak az üzenetet: nem hiába­való. a hitünk és a szolgálatunk. Nem hiábavaló az élet. Beleka­rolni abba, aki az életúton épp megállni vagy hátraarcot tenni akar. Örömmel és lelkesen éne­kelni, hogy a teljesen más és a merőben új felé tartunk. Milyen nehéz elszakadni attól a kötött­ségtől, ami idevon és itt tart vi­lágunk kiélésében és kihasználá­sában. Milyen nehéz átélni azt a felfedezést, hogy a sokat han­goztatott mondatnak: „semmit se vihetek magammal” gyakorla­ti következményei vannak. Hi­tem, húsvéti hitem alapján jut­hatna bővebben türelem, megér­tés, elfogadás, lemondás, segítés, törődés, apró húsvéti győzelem, ha egyetlen ember felé is re­ménysugarat, folytatási kedvet vagy teljes újulást hirdethet Isten rajtam keresztül. Erre bíztat Ba­bits Mihály szép, húsvéti vallo­mása is: „Jézus mondja Hallod, hallod; Jézus mond­ja: én ontottam véremet minden emberért, hogy jusson véremből mindenkinek: te meg adj könnyeidből, aki­nek még nincsenek!” Bárcsak jutna több könnyeink­ből oda, ahol a szomjúság, a ki­száradás veszélye gyötör embere­ket. A könnyek nemcsak a sötét és a csend könnyei, hanem a fénynek és győzelemnek is köny- nyei. A dobogóra került küzdő - ha tiszta szívvel küzdött - sok­szor sírja el magát a legmaga­sabb ponton is, mert nagy az öröme és óriási az élménye. A legnagyobb szabadulás ünne­pén, húsvétkor nem lehetne más­hogy ébredni és másképp énekel­ni, mint egy monoton, szürke, régi dallammal? Legalább há­rom szólammal és legalább lel­kes örömmel, hiszen onnan van kivezető út számunkra, ahol a legnagyobb a sötét. Ez a kora­hajnali épeklés határtalanul töri át a józanság, a lehetőségek szűk korlátáit, és tör a legmagasabb­ra. Oda, ahol azok énekelnek, akik már hazatértek.-ó-s Scholz László Az ízig-vérig teológus Scholz László a most megjelent kötetben poétaként mutatkozik be. Valami­kor, a harmincas évek elején, az áldott emlékmű Urbán Ernővel in­dult, akit a doni harcok fagyasz­tottak le az egyház földi testéről. Közös prédikációs kötetük a ,,Krisztus hatalmában” volt. Ek­kor már Urbán Ernő megírta ha­talmas, s a magyar egyház történe­tében korszakalkotó művét „Krisztus keresztjé”-ről. Scholz László is a nyomában járt. Egymás után jelentek meg evangélizáló hangvételben __ írásmagyarázó könyvei, füzetei. Én tizenegyről tu­dok, közben egy konfirmációi ká­téval. Vannak evangélizációs könyvei, amelyek egy-egy saját verse köré épülnek, vagy helyesebben a mon­danivalóját a végén saját versbe, vagy énekbe sűríti. Lapjainkban, Evangélikus Élet, Új Harangszó, Élő Víz s annak ünnepi füzeteiben sok verse megjelent már, s mai gyülekezeti Enekeskönyvünkben 15 saját énekét énekeljük, további 11 ének hordozza javító kezenyo- mát, vagy műfordítói vénáját. Ezért öröm, hogy most önálló verseskötettel jelentkezik, csokor­ba szedve 105 saját költeményét, énekeit. A kötet kilenc színcsopor­verseskötetéről tot hordoz. Közös jellemzőjük, hogy valamennyi a hit virága. 53 esztendő terméséből válogatta ösz- sze ezt a mutatót. Valamennyi a szó nemes értel­mében teológia: bizonyságtevés Is­tenről, az ő munkájáról, szereteté- ről, jóságáról, értünk szenvedésé­ről, kegyelméről. Akkor is, ha né­hány teológus példaképéről, költő­ről, papi emlékeiről, vagy a család élet tiszta melegéről, gyermekszó­val mondott dicséretről szól. Hangja nem változott még stílu­sában sem. Ha nem írta volna alá a keletkezés dátumát, nem tud­nánk megállapítani születésiidejét. Évtizedes távlatból is régi hangjára ismer, s legújabb verseiben is régi hite csendül fel. „Ráismerek ma­gamra bennük. / Újra átélem / ifjú életem elszállt napjait. / Ez voltam valamikor régen. / ...A bűnbánó, az Istennel küzdő, / ki föl-fölágas- kodtam s leomoltam, / majd meg­békéltem Vele / ölelő ölében.” És teológiára, Istennel társalgásra vá­gyik töretlenül még előre nézve az idő és tér távlatain túl is: „gyors időnk nyílként sebesen suhan, / azért bár javítsd, tisztítsd, szépítsd, ékítsd / a teológiát, / esdek, ha lehet, ne szüntesd meg, Uram!” / (jeszeni) Feltámadott Húsvéti reggel tavaszi kedvvel zeng a berekben: . Feltámadott! Egei kéklik, szelei végig - zúgják az erdőn: Feltámadott! Dongói dongják, méhei zsongjak, kórusban mondják: Feltámadott! Lepkéi írják, bimbói nyílják, fúból virítják: Feltámadott! Égi madárkák dalolva szántják az új barázdát: Feltámadott! Tavasz van íme hatalmas ige zuhog a szívre: FELTÁMADOTT! _________J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom