Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-12-25 / 52. szám

Evangélikus' Élet 1988. december 25. „írok nektek, ifjak... AZ IFJÚSÁGI ROVAT HÓLABDÁJA Ilyenkor, télen, játékos ked­vünkben, gyakran hógolyózunk. A játszótársakban most az a kö­zös, hogy valamennyien fiatalok és az egyházi munka egy-egy sajátos , területén dolgoznak. A szabály az, hogy a feltett kérdésre válaszolni kell, majd valakit meg kell célozni egy hólabda-kérdéssel. Az első hó-, labda Kovács Lászlót, a Teológiai Akadémia diákságának vezetőjét, .szeniorét találja telibe: Laci! Milyen a mai teológus?- A korábbinál jobban mer ké­telkedni. De ez a Luther-féle kétel­kedés: így keresi az igazsághoz ve­zető utat. Szüntelenül küzdenie kell, hiszen a nyakába zúdul a tár­sadalmi és erkölcsi értékek deval­válódása. Ez a relatívvá válás be­gyűrűzik a Teológiára is. A teoló­gus tehát e téren nem különbözik más fiataltól, csak annyiban, hogy tanulmányai során rájön, még mennyi mindent nem ért. Nem min­dig látja tisztán Isten mai akaratát és annak gyakorlati megvalósulását. A mai teológus-közösséget a rendkívül sokrétű istenkép, világ- szemlélet jellemzi, és _ a lelkészi szolgálatról alkotott elképzelések .különbözősége. Ennek oka az is lehet, hogy a mai fiatalság, sokkal nagyobb etikai bizonytalanságban nőtt feli mint az előző nemzedé­kek. A társaság nagyon színes, de csak kevesen és ritkán hajlandóak igazán feltárni színeiket. A sokfé­leség elviselésében is gyerekcipő­ben járunk még: a társadalomhoz hasonlóan mi sem mindig szoktuk meg, hogy másnak is igaza lehet. Ahogy az LGT énekli egy számá­ban: „Adj tért az észnek, mindegy, kié; ne félj, az sem szégyen, hogyha nem a tiéd”. Mindezzel együtt a levegőben lóg annak érzése, hogy egymásra vagyunk utalva. A rosz- szul értelmezett individualizmus és az egymásra utaltság érzése közti feszültségben élünk. Bár lelkészgyerek vagyok, most látom igazán, hogy ami itt van, az tünetértékü, az egész egyházra jel­lemző. Teológusok és professzo­rok: nagyon hasonló cipőben já­runk. Sok minden szélmalomharc­nak tűnik a Teológián és az egy­házban is, így csak az Ábrahám- féle „reménység híján is remény­ség” tart meg, hogy a sok problé­ma a kelleténél jobban ránk ne ne­hezedjen. Talán kicsit pesszimista ez a látás, de végül is a hit ad eíőt, hogy a problémákon túllássunk, s észrevegyük, hogy a mai helyzet nagyon sok lehetőséget is hordoz magában. Például azt a felisme­rést, hogy sokkal óvatosabban kell ítéletet mondanunk emberekről, egyházról: akár elődeinkről, akár kortársainkról. ­Szabó Lajostól szeretnék kérdez­ni, aki a szomszédos zuglói gyüleke­zetből igazán közelről lát bennün­ket. Milyen változásokat lát ahhoz az időhöz képest, amikor ő volt itt a szenior? Szabó Lajos, zuglói lelkész: An­nak már éppén 13 éve. Óriási kü­lönbség, hogy akkor a hallgatók száma kb. fele ennyi volt, jóval kevesebb lánnyal. A túlnyomó többség kollégiumban lakott, ezért a közösséggé formálódás köny- nyebben ment. Természetes volt, hogy esténként átjártunk egymás szobájába, sok spontán beszélgetés alakult így ki. Csak az nézett TV-t, aki végképp nem tudott mit csinál­ni, ma meg esténként tömegek ül­nek a készülék előtt. Rengeteget kirándultunk, s nem válogattuk meg, kivel: aki akart, velünk tar­tott. Az Akadémia akkor költö­zött át az Üllői útról Zuglóba, vagyis számunkra új volt az az épület, amit azóta jcinőttek. Mi na­gyon örültünk azoknak a körül­ményeknek, amiknek ők már nem: értékeltük, hogy nem öreg bútorok között élünk, nem kell olajat hor­danunk. A mi időnkben alakult a ko­molyzenei klub, később az önkép­zőkör. Igazán a Sztárai-darab elő­adása hozott bennünket össze. Amellett rengeteg humor színtere volt az Akadémia, mindennaposak voltak a diákviccek, ugratások. Mára mintha a „bagoly-atya” diákhagyománya is megfáradt vol­na. Mára érzékenyebbek lettek a teológusok. A tanári karban túl sok változás nem történt az elmúlt 13 évben. Az akkori és a mai helyzetre egyaránt jellemző a tantárgydömping és a túl sok vizsga. Nyilvánvaló kriti­kát jelent az, hogy a diákság mai reformjavaslata nagyon hasonlít mindahhoz, amiért mi is küzdöt­tünk. Akkor is sokféle kegyességi irányzat volt érvényben, a diákság mégis valahogy egységesebb volt, mint ma. Persze közel sem voltunk annyira szabadok, hiszen az akko­ri iskolai struktúra sokkal fesze­sebbnek bizonyult. Beszélgetése­inkben, fogalmazásainkban job­ban tiszteltük a tanári kart. (Arra a korra jellemzőbb volt a tisztelet.) A mainál többen voltunk papgye­rekek: ez láthatatlan, de érezhető kontinuitást, tradícióvonalat jelen­tett, ami hatott az egyházról alko­tott véléményünkre'is.4 Régi-új i probléma í a- hallgatók részvétele a budapesti gyülekeze­tek életében. Az ifjúság mozgástere sokkal kisebb volt akkor, szerve­zett ifjúsági munka legfeljebb egy­két gyülekezetben folyt. így velünk egykorú fiatalokkal gyülekezetek­ben alig találkoztunk. Az a kételkedés és félelem, amit a mai hallgatóknál látok, alig volt akkor ismert. Sokkal érettebben jöttek a hallgatók. Aki ide járt, az biztosan itt is akart maradni. Aki mégis elbizonytalanodott a lelkészi szolgálattal kapcsolatban, az még az első hét során kimaradt. Keve­sebbet foglalkoztunk önmagunk­kal, persze egyházmegváltó terve­ket mi is szőttünk. Összegezve: vidámabbak és fel- szabadultabbak voltunk. A 70-es évek optimizmusa volt jellemző ránk. Keményen össze tudtunk veszni, de a nagy kibékülés sosem maradt el. Ezt ma hiányolom. A hólabdát Muntag Juditnak do­bom tovább: Milyen érzés a tűz kö­rül lenni? Muntag Judit: Lajos bizonyára arra gondok, hogy nyolc hónapja a Déli Egyházkerület püspöki hiva­talában dolgozom, dr. Harmati Béla mellett. Azt üzenem neki, hogy itt kellemes meleg van. Min­denkinek, aki fázik, jó szívvel aján­lom. De a tolongás elég nagy, ezért kérem, senki se sértődjön meg, ha nem jut azonnal a tűz köré. Komo­lyabbra fordítva a szót: korábban a külkereskedelemben dolgoztam, s főleg nyelvtudásom miatt kerül­tem ide. Elgondolkodtató, hogy a világiak rokonszenveztek elhatá­rozásommal, mígaz egyháziak, fő­KARÁCSONY 2. NAPJA IGÉJE Jn 3,35-36 KARÁCSONYI FELISMERÉSEK Ilyenkor némelyeknek már elege van az ünnepből. Igaz, az ünnep varázsa valóban múlóban van már; éléskamráink Jen­esei felélve, ajándékaink megfakulva. Mégis fáj, hogy ismét elmúlik, elmúlt ez a karácsony is... Táláig nem egészen jól készültünk rá?! Pedig úgy vártuk ezt a karácsonyt! Hetek óta erre a pár napra összpontosítottunk, mindent az ünnep sikeré­nek rendeltünk alá, rohantunk, tülekedtünk, bevásároltunk. Sietve, idegesen, lázasan, hogy az ünnepi órákra minden ké­szen legyen. Csak közben, ebben a sietős kapkodásban, mint­ha valami elveszett volna... Igénk arról a karácsonyi ajándékról beszél, ami nem szür­kül meg, nem avul el, amit megunni sem lehet, sőt, napról- napra fontosabb, izgalmasabb, ragyogóbb lesz. Ezt az ajándé­kot nem ember készítette, ezt az ajándékot Isten adja az ő népének. Ez az ajándék pedig a Jézus Krisztusban, az Isten egyszülött Fiában való hit. Azért is olyan nagyon fontos éppen most, a búcsúzó ünnep óráiban, ez a karácsonyi ajándék-hit a számunkra, mert általa ismerjük fel karácsony igazi lényegét. Azt ugyanis, hogy ez a ‘ nagyon kedves ünnep csak az egyházi esztendő szép es ékes rendje szerint, csak a mi logikánk és életritmusunk szerint korlátozódik az esztendő két napjára; éppen csak alkalmat adva, hogy a rohanásban szusszanjunk egyet, vagy a rosszul sikerült ünnep feszültségét magunkba gyűjtsük. A valóságban az első karácsony óta a mennyben örök karácsony van! Isten azóta is ad a szeretett Fiúnak: neki ajándékozza mindazokat, akik hisznek Őbenne. Az egyház története is ez: Isten az Ó Szentlelke által gyűjti azokat, akiket a Fiúnak ajándékoz. Ez a felismerés saját életünk felől is új ismereteket ad. Isten azért hívogat, szólongat igéjével, hogy szívünkben hitet éb­resszen, és ajándékba adhasson a Fiúnak minket. Új dimenzió ez valóban! Porszem-életünk az örökkévalóság összefüggésé­be kerül, és ezáltal az infláció földi világában a sokszor sem­mibevett és megtiport emberségünk felértékelődik. Nincs je­lentéktelen élet,* nincs semmitéro ember, Isten az ő gyermekeit a Fiú számára ajándékká akarja formálni. Istenünk tekintete átfogja az időt, a történelmet, sorsunkat, és mindent a Fiúnak adott, és mindenkit a Fiúnak akar adni. Nem kevesebb a mi hivatásunk, minthogy Isten kezében Jézus Krisztus számára ajándékká formáltassunk. Azért adta nekünk a Gyermeket, hogy a benne való hitben mi is gyermekeivé lehessünk. Ez a karácsonyi felismerésünk az igaz ünneplés titkát is megismerteti velünk. Mert, - s ezt mi sem tagadhatjuk - van valami titka a jó ünneplésnek! Mégpedig az, hogy nem gyá­szolni kell a múló ünnepet, hanem elfogdni benne Azt, akiben és akiért van karácsony.. Bárcsak így, lehetnénk mj magunk is az ünnepi órák, istentiszteletek melegében életre keit szíveink­kel káráósohyi ájándékká Jézus szamára, és ugyanakkor le­hetnénk gazdagon megajándékozottak mi magunk is. A tüle­kedés, rohanó karácsonyi készülődésben éppen ezt veszítjük el évről-évre, ezt a lehetőséget, hogy Isten adjon nekünk ajándékot. Vigyázzunk, mert „az évek szállnak, mint a per­cek”, és aki lustán, önzőn, keményszívűén elvétette földi kará­csonyait, s bennük csak az illékonyt kereste az örök helyett, az eljövendő Örök Karácsonyban is kívül marad az ajtón, még ha beleszakad, is szíve, hogy valamit, Valakit elvesztett útközben... Pedig Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ittzés János IMÁDKOZZUNK Urunk, Jézusunk! Te vagy számunkra az örök karácsonyi ajándék, mi is szeretnénk számodra önmagunkkal örömöt készítem. Segíts nekünk, hogy tiszta szívvel várjunk téged, é$ megújult életünkkel, igaz felebaráti szeretettel tanúsítsuk, hogy megértettük ezen az ünnepen igéd üzenetét. Ámen Legkisebb Olvasóink! Akartok az Evangélikus Élet munkatársai lenni? Ha igen, írjátok le egy rövid levélben kará­csonyi élményeiteket: mindazt, ami otthon, a templomban vagy bár­hol máshol történt vele­tek karácsonykor! Arra vagyunk kíváncsiak, ho­gyan ünnepeltek falun és városban, családban és gyülekezetben. Jó lenne tudni, élnek-e még régi karácsonyi népszo­kások. Szeretettel várjuk beszámolóitokat a Szer­kesztőség címére: Evangélikus Élet Gyer­mekrovat: 1088 Buda­pest Puskin utca 12. Legyetek munkatár­saink! leg fiatál barátaim, idegenkedtek. „Jó lesz ez neked?”, tették fel sorra a kérdést. Mondhatom, nem bán­tam meg döntésemet. Olyan főnök mellett dolgozom, aki szereti hiva­tását. Az ilyen ügy mellé érdemes odaállni. Munkaköröm főleg az idegen­nyelvű levelezésre terjed ki, az ad­minisztrációt változatlanul Fried- richné nagytiszteletű asszony vég­zi. Maga a munkaterület nem ide­gen, hiszen én is papgyerek va­gyok, amellett sok nyarat töltöt­tem a fóti kántorképzőben, több ifjúsági körben és énekkarban megfordultam. Világi munkahe­lyek ismeretében szeretném biztat­ni az egyházban dolgozókat: be­csüljék meg az emberi környezetet! Nem mindenhol természetes, hogy van közös nyelv, hogy nem kell állandóan alapvető életigazságo­kat megfogalmazni, mint például hogy „ne legyél önző”. Hogy közel lennék á tűzhöz? Nem biztos, hogy nagyobb az átlátásom, mint az­előtt, de azt közelről látom, hogy mi mindenhez kell értenie egy püs­pöknek. Nemcsak teológus és egy­házkormányzó kell hogy legyen, hanem a papok pásztora is. Na­gyon sok lelkész érzi magát meg­nyomorítottnak vagy magányos­nak. A görcsök oldásában, a test­véri légkör megteremtésében sze­retnénk segíteni. Az egy emelettel fölöttem dolgo­zó Batár Beát kérem: lépjen elő az ismeretlenségből. Mutassa meg ma­gát, hiszen személyesen őt kevesen ismerik! Batár Bea: 22 éves vagyok, az Evangélikus Elet szerkesztőségé­ben dolgozom. Nagybátyám, Blá- zy Lajos Újpesten lelkész, nála konfirmáltam annakidején. 14 éve minden nyáron Szárszón nyara­lunk az evangélikus üdülőben, így sok lelkészcsaládot ismerek már onnan. 1984-ben édesapám az LVSZ-világgyűlésen fotózott, tőle örököltem aztán az egyházi alkal­mak fényképezését a lap számára. A fényképésziskola elvégzése után jelentkeztem: szeretnék a Sajtóosz­tályon dolgozni. Először fotósként kerültem ide, majd átvettem a lap tördelési munkálatait is Bachorecz Katalintól. Az újságkészítés valamennyi fá­zisa nagyon izgalmas. Pénteken van lapzárta, hétfőn a szerkesztő utasításai alapján úgynevezett tük­röt készítek: ekkor alakítjuk ki egy-egy oldal formáját, a cikkek és a képek elhelyezését. Hétfőn dél­után küldjük a lapot a Fényszedő­be, ahonnan szerdára visszakapjuk a korrektúrát. Csütörtökön beme­gyünk a javításokat ellenőrizni, pénteken pedig a kecskeméti nyomdába szállítják le a lapot. On­nan a kész újság keddre érkezik hozzánk a szerkesztőségbe, ekkor kezdődik a postázás. Ez így csak­nem két hetet jelent, amit jó volna lerövidíteni, hiszen így nehéz friss­nek lenni. Ha a kért cikkek nem érkeznek meg időre, akkor bizony forró pillanataink adódnak. Na­gyobb galiba azonban még sosem történt. Alapelv, hogy a lap nem úszhat el, ezért aztán volt már olyan, hogy éjfélig is bent dolgoz­tunk. Munkámmal , párhuzamosah számítógépes kiképzést is kapok, mert így olcsóbban meg tudjuk ol­dani a kiadványok fényszedését, az Útmutató elkészítését és az előfize­tők nyilvántartását. De e téren is sokat kell még tanulnom. Az „Evéletet” természetesen nemcsak készítem, hanem olva­som is: legjobban a gyerek- és az ifjúsági rovatot szeretem. Mindez talán érthető, hiszen én is fiatal vagyok. Szeretném, ha gyermekek is forgatnák a lapot, s egyáltalán, ha minél több olvasónk lenne. Eh­hez viszónt az újságot igazán tar­talmassá kell tenni. Szeretném most a labdát to­vábbdobni, hiszen egyházunkban sok olyan fiatalt be lehetne még mutatni, aki valamilyen érdekes munkát végez. De most a tördelő szól belőlem: sajnos nincs több he­lyünk ebben a lapban. Talán majd egy másik alkalommal. Az sem baj, ha addigra már elolvad a hó... Köszönöm a játékot és a beszél­getéseket. Fabiny Tamás GYERMEKEKNEK Összeteszem két kezemet — 7. Az imádkozó Luther Karácsonyra készülünk, nem Reformáció ünnepére vagy Lu- ther-évfordulóra, mégis időszerű Luther Mártonról szólni most is, e rovat keretében is. Istent imádjuk nem embert, Isten a mi erós várunk nem Luther, Istenhez fohászko­dunk és nincs más közbenjárónk, c£ak Jézus Krisztus, de Luthertől tanulhatunk imádkozni is.­Általában Luther életének és személyének más oldalait jobban ismerik felnőttek is: reformátor volt, aki elégedetlen volt kora egy­házával, egyetemi tanár, aki tudo­mányosan magyarázta a Szent­írást, Bibliafordító, aki népe nyel­vére fordította az Újszövetséget, igehirdető, akitől 2000-nél több le­írt prédikáció maradt hátra, szen­vedélyes vitatkozó, a hit embere, aki a bizalmas hitet tartotta nagy­ra. Az, imádkozó Luther kevésbé ismert. Luther sokszor és sokat imád­kozott, imádságainak csak egy kis része maradt ránk. Reformátorunk nemcsak beszélt Istenről, hanem sokat beszélt Istennel. Mindig imádkozott: örömben és bajban, eredmények és kudarcok között,-' egészségesen és'betegen, fiatalon és idősen, az élet feladataira ké­szülve és halálra szántan, egyedül és közösségben. A „szüntelen imádkozzatok” Pál apostoli köve­telés eleven példája volt. Naponta többször is Isten elé .állt, mindig Isten előtt járt, Isten erejéből csele­kedett Istennek felelős embere volt. Isten Luther számára nem tantétel, dogmatikai kiindulópont, hanem élő személy, akivel állandóan be­szélgetett. Igéjét hallgatta, olvasta és felel). ,rá, .kérdezte, könyörgött Luthér imádságaira már l<órtár- sai is felfigyeltek. Kedves tanítvá­nya Dietrich Veit hallotta egyszer- Luthert imádkozni, ezután így írt Melanchthonnak: „Milyen hit, mi­lyen lélek van szavaiban! Áhítattal, reménységgel és bizalmas hittel imádkozik, mint, aki édesapjával beszélget. „Már 1579-ben megje­lent egy közel 500 imádságból álló ' Luther imádságaiból álló gyűjte­mény Petrus Treuer összeállításá­ban. Azóta is imádságos könyvek­ben, énekeskönyvekben - a mi énekeskönyvünkben is - rendre je­lennek meg Luther imádságok, nem is csak evangélikus kiadvá­nyokban. A mi Sajtóosztályunk is adott ki 5 évvel ezelőtt - a Luther- - évforduló- alkalmából - egy köny­vecskét ilyen címen: Imádkozzunk együtt Lutherral ma is. Azt sem feledhetjük, hogy Luther énekei­nek nagy része is imádság. Milyen módon, hogyan imádko­zott Luther? A fennmaradt, leírt imádságokból tudunk csak erre.a kérdésre válaszolni: elsősorban is gyermeki módon, egyszerűen és teljes bizalommal, mint aki tudja, hogy mennyei Atyja bizonyosan meghallgatja. A felnőtt Luther sem szűnt meg Isten* gyermeke lenni. Bibliésan imádkozott Luther. Szavai visszhangozzák a Szentírás szavait. Napi kenyere Volt a Biblia igéje. Zsoltárok szavát, az aposto­lok mondatait éppenúgy olvassuk imádságaiban, mint Jézus Urunk igéit. Rövid imádságokat olvasunk tő­le. Tudta, hogy nem „sok beszé­dünk" miatt hallgat meg az Isten. Rövid imái nem tartalom nélküli, üres szavak, inkább tömör, szépen megfogalmazott,-1 rendezett - gon­dolatok, Együtt imádkozott áz egész'k'e- resztyénséggel. Akkor is, amikor egyedül volt tudta, hogy vele együtt térdel és imádkozik az egész keresztyénség. Élete végéig tanulta az imádság tantárgyát Isten iskolájában. Tud­ta, hogy ebben az iskolában nem lehet záróvizsgát terlni. Holtunk napjáig tanítványok, tanulók va­gyunk. Luther neip kísért, hogy ót imád­juk, nem csábít, hogy neki szolgál­junk - éppen ezért lehet ma is jó tanítómesterünk, az imádságban is. Hafenscher Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom