Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-25 / 52. szám
Evangélikus Élet 1988. december 25. Egy fenyő a havasokból... Minden esztendő vége felé megindulnak a messzi hegyek örökzöld fenyői, hogy kicsiny falvak és nagy városok egyszerű, vagy fényes otthonaiba a karácsony betlehemi üzenetét vigyék, hogy üdeségükkel hitet öntsenek a fáradt, csüggedő szivekbe, lángralobbantsák az elhaló reményszikrákat... Félévszázaddal ezelőtt karácsony táján, mint a rádió ifjú munkatársa az erdélyi havasokról emlékeztem, a székelyföldi karácsonyi népszokásokat, a betlehemesek kedves mondókéit idéztem. A műsor eljutott Gyergyóba is és a következő év karácsony előtti napjaiban meny- nyezetig érő, hatalmas karácsonyfa érkezett a messzi havasokból, mindössze egy sor írással: „Szeretettel küldjük a gyergyói havasok üdvözletét!” Soha nem tudtam meg kik voltak a feladók. A havasok karácsonyfája még néhány • évig jött, mindig ugyanezzel a sorral. csak az egyik hátlapjára Ady újságból kivágott versrészletét ragasztották „ez a mi karácsonyunk” aláírással: „Batyum: a legsúlyosabb nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni, menni S az álmom: az Isten.” Több fenyőfa nem érkezett! Szomorú, nehéz évek következtek a világban... A gyergyói havasok üdvözlete nékem mindig egy darab Erdélyt jelentett. A karácsonyfa gyertyái fényében ott csillogott a legendás Szent Anna tó, a Gyilkos-tó félelmes zöld vizével, letört hatalmas fenyőivel, az Oltárkő égfelé meredő sziklája, a Békás-szoros susogó fenyői, kristálytiszta forrásai, Csiksomlyó tűrés kegytemploma a parkjában sétáló őzekkel, a Délhegyen pattogó pásztortüzek, a havasok félelmetes, de felemelő világa, a pásztorkunyhó, kalyiba 1700 m magason Kossuth és Deák Ferenc szakadozott képével, régi magyar kalendáriumokkal... A havasokra gondolva, vagy negyedszázada kertem magasán kis fenyőt ültettem, - ma már több méter magasan emelkedik erkélyem felé, de nem úgy idézi Székelyföldet, mint azok a havasi fenyők tették. E napokban inkább Házsongárd süppedő síijait, nagyjaink porladó emlékét idézi. Erdély, Székelyföld - nézem a régi képeket, amelyek a havasokból érkező fenyők legszebb díszei voltak. Vajon ezek a csodálatos tájak, falvak a kéklő hegyek alján, egy élet- munkájával faragott székelykapuk, havasi krisztus-keresztek mennyire tudnak szembenézni az emberi gonoszsággal (hiszen még itthon fenyőmnek is meg kell küzdenie megmaradásáért), a hatalomvággyal? Magnómon egy kis székely falu templomának harangja szól, mikor felvettem szomorúan néztük szakadozott, csomózott kötelét s mellette a rokkant harmóniumot, de a régi szép karácsonyi énekek, a zsúfolásig megtelt templom hívőinél* hangja egybeforrva szállt a magasba... Vajon a mostani karácsonyi ünnepen megszólal-e még a harang, felhangzik- e az ének: „Krisztus Urunknak áldott születésén...” A karácsony az ígéretek valóra- válásának, a beteljesülésnek az ünnepe, de ott messze - és mégis oly közel - mi teljesül be? Kigyúlnak-e a karácsonyi gyertyák, és ha igen, fényük milyen rémségek árnyát vetíti a szeretetre, az összetartozásra vágyók szeme elé? és énekelhetik-e hangosan, vagy csak rezgő néma ajakkal: „A magasságban dicsőség Istennek! Békesség legyen földön embereknek!,Es jóakarat mindenféle népnek És nemzetségnek." Schelken Pálma Reményik Sándor Az Ige Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végsó menedéktek. A nyelv ma tündétVár és kátakorribá,' Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! E drága nyelvet porrá ne törjétek. Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna! És aki költő, az legyen király, És pap, és próféta és soha más. Nem illik daróc főpapi talárhoz, S királyi nyelvhez koldus-dadogás.' Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza, Előre néz, s csak néha-néha vissza - S a kelyhet többé nem engedi el! V ___________________________________J KARÁ CSONY ÜNNEPE IGÉJE Jn 1,1-13 KARÁCSONYI MÉLYSÉGEK Ezen a karácsonyon János evangélista sasszárnyon emel minket a mélységek fölé. Az ő szemével látjuk azokat az összefüggéseket, amelyeknek az ismerete nélkül szegényebb lenne ünneplésünk. János karácsonya különös és mégis meg- ragadóan mélyből fakadó. Reményik Sándor'írja róla: „János, evangélista, negyedik, Külön áll, világvégén valahol, Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben S a fénytelen örvény fölé hajol. És megfeszül a lénye, mint az íj, Feszül némán a mélységek fölé, Míg lényéből a szikla-szó kipattan S körülrobajlik a zord katlanokban Visszhangosan, eget-földet-verőn, Hogy megrendül a Mindenség szive: Kezdetben vala az Ige. S az Ige testté lön.” Ez karácsony igazi mélysége. Jézus betlehemi jászolágyát nemcsak a gyertyák fénye világítja meg melegen, hanem az igazi fényt Isten dicsősége az örökkévalóság összefüggésében sugározza rá. Az a Jézus, akinek emberrélételét ünnepeljük: Isten! Benne az Örökkévaló lépett emberi bűneink miatt múlandóság alá rekesztett világunkba, a Teremtő lépett engedetlenné lett embergyermekei közé, őbenne „itt az Isten köztünk.” Ezt a mélységet látva, érezve, fölöslegessé, sőt bűnössé lesz minden kísérlet, hogy karácsonyt múló hangulattá, néhány ünnepi (még ha olyan kedves) órává silányitsuk. Istent ünnepeljük, az Örökkévalót, a Világosság Fejedelmét, aki az örökkévalóság és a múló idő metszéspontjában nekünk ajándékozta önmagát a Karácsonyi Gyermekben.Ne engedjük, hogy bármi eltakarja elölünk az Ő arcát, ne féljünk attól, hogy az Ő világosságában lelepleződik sok nyomorúságunk. Fordítsuk feléje arcunkat és szívünket, hogy megszabaduljunk botlasztó árnyékaink veszedelmétől. „Fordítsd arcodat a nap felé, úgy árnyékod majd mögéd kerül!” - lám ennek az afrikai közmondásnak is milyen igaza van most. Isten közénk jött! És karácsonynak ez a mélységes igazsága tárja fel előttünk a csodálatos lehetőségek mélységét. Isten gyermekeivé lehetnek mindazok, akik Őt, Jézust, az emberré lett Istent befogad- • ják. őt befogadni, benne hinni, természetesen sokkal többet jelent, mint néhány múló órára erőt venni magunkon, és karácsonyi hangulattal pótolni a Karácsonyi Gyermekkel való szembesülést, mert nincs mindenkinek igaz karácsonya! Igaz karácsonya csak azoknak van, akik életüket Isten hatal- 'Tfih alá hájlitják; hisznek Jézusbáft, éá jtisfgük"iS árVilág<Jsság gyermekeivé lesznek; Mindaddig, amíg -életünk-sötét zugait nem engedjük a leleplező és gyógyító Világosság uralma alá, még nem ismerjük Őt. Mindaddig, amíg örök igéje helyett a saját magunk fabrikálta törvények és szabályok irányítják életünket, nem vagyunk még a Világosság gyermekei. De ennek nem kell így maradnia! Karácsony mélységében feltárulnak Isten velünk kapcsolatos tervei is. Ő akar újjá, gyermekeivé formálni minket is ezzel az örömhírrel, hogy angyalaival együtt egész szivünkkel, életünkkel énekeljük a Gloria-t: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” Ittzés János IMÁDKOZZUNK Istenünk! Örökkévalóságodból eljöttél, és beléptél a múló időbe, magasztalunk ezért. Igéd és Szentlelked által a múló időből az örökkévalóságba akarsz minket vezetni, köszönjük ezt neked. Kérünk, nyisd meg szívünket, hogy ezt az örömhírt befogadjuk és általa gyermekeiddé lehessünk itt és az örökkévalóságban. Amen A titkon tartott örömszerzés Abban nyilvánul meg az Isten szeretete irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. ÍJn 4,9 I Mátis István Kereszt és Már rozsdásodott a szőlő levele, hűvös éjszakák következtek, vetkőzni kezdtek a fák, és a vándormadarak nagy része útrakelt. Az öregúr a verandán üldögélt, fázósan húzta magára a plédet, és merengve nézte a lenyugvó napot. Egyedül volt, kimondhatatlanul egyedül. Néhány távoli rokona élt ugyan az ország másik végében, de nem tartotta velük a kapcsolatot. Az erdő közelében lévő házát is azért vásárolta, hogy itt ismeretlenül, társtalanul élhessen. Bölcs nyugalommal szemlélte a tarkuló erdő színpompáját. Ez vplt a kalandozás órája. így nevezte ezt az időt, amikor a délutáni olvasás fárasztani kezdte, és félretéve a könyvet szabadjára engedte gondolatait. Fölidézte élete eseményeit, és szomorúan gondolt arra, hogy. sohasem valósult meg legszebb álma. Nem gazdagságot, fényt kívánt, hanem egy csendes kis házat, olyant, mint ez, amiben most él, de ebből hiányzik az élet, mert az övé már csak alkonyba hajló örök lemondás. Ez csak keret kép nélkül, szürkén, kifejezéstelenül. Nyugdíjba vonulása után emberkerülő lett. Napi sétaútjait is magányosan rótta. Ha valaki mellészegődött, tűrte, de olyan rideg lett, hogy a másik jobbrjak látta elköszönni tőle. Emberek közé csak a templomba ment, de oda is úgy, hogy pontosan a beharangozáskor érkezett, és igyekezett megszokott helyére. Nagy ritkán felkereste a lelkészt, és hosszasan elbeszélgetett vele. Különösen a halál utáni lét kérdése érdekelte. Időnként ellenállhatatlan kényszert érzett: menni valahová. Menni, menekülni a kínzó gondolatok elől. Megmarkolta botját, és útnak eredt. Mindenki azt gondolhatta volna, hogy csak a megszokott sétájára indul, de tulajdonképpen menekült. Menekült az emlékektől, a megvalósulatlan álmoktól, a magánytól, önmagától. Ilyenkor leballagott a folyó partjára. Sorstársának érezte a folyót, mert magányosan hömpölyög keresztül síkságon, hegyek között, falvak mellett, városokat szelve ketté, a végtelen nagy tenger felé. Leült egy kőre, és hallgatta a víz csobogását. Egyhangú muzsika ez, mint a távolról hallatszó beszéd, melynek értelmét nem lehet kivenni. Az alkonyi szellő végigborzolta a folyó hátát, és 6 észak felé nézett, ahonnan a folyó érkezett. Északra, ahol medvemozgású emberek élnek a hideg fényű világban. Ahonnan még most is feléje int a nyírfalomb, és megvillan az északi fény. Mérhetetlen szenvedések emléke tolul eléje, amikor az éhség és fagyhalál ellen a puszta létért küzdöttek. Hadifoglyok voltak, és emberfeletti, nehéz munkára hajtották őket. Esténként, mielőtt elnyomta őket az álom, a gyantás faszilánk lobogása mellett nem az északi fény titkáról beszélgettek, hanem az otthon emléke kínozta őket könnyekig, vagy a foglyok örök kérdését hány forgatták: miként lehetne szabadulni? Szökni lehetetlen, mert az éhségtől legyengülten nem bírnák a hosszú gyaloglást, előbb-utóbb utolérné őket az éhvagy a fagyhalál. Eszébe jutott az a karácsony, amikor úgy érezte, közel a szabadító halál. A legrövidebb nappalok egyik reggelén még sötétben indultak munkára. Ébresztőkor nagyon gyenge volt, de nem jelentett beteget, mert a halált is szabadulásnak vélte. Azt gondolta, talán úgy lesz igazi karácsonya, ha az a halált hozza neki. Fölmerült ugyan benne az is, hogy nem öngyilkosság-e, hogy betegsége eltitkolásával sietteti a halált, de aztán az előző estére gondolt, amikor társaival elhatározták, megkérik az őröket, hogy hozhassanak magukkal a táborba egy fenyőágat. Ha fájdalmas lesz is az emlékezés, ne múljon el a karácsony úgy, hogy legalább egy éneket el ne énekeljenek. Megnyugodott, a halál közelsége sem rémítette már. Az a tudat erősítette, hogy a karácsony nem azért a szeretet ünnepe, hogy az emberek szerezzenek örömet egymásnak, hanem azért, mert Isten szerzett igazi örömöt az embereknek azzal, hogy a hangulatos karácsony annak a születésnapja, aki mindannyiunkért meghalt a kereszten, és általa nyílt meg minden hívőnek az üdvösség. Ha most éri utol a halál, az valóban szabadulás lesz számára, de ha nem, akkor viszont tovább vonszolhatja ezt a kínnal teli életet azzal a reménységgel, hogy egyszer mégiscsak hazamehet. A karácsonyi kisdedből felnőtt Megváltó is ezt tette, amikor elindították kereszttel a vállán a Golgota felé. Bertalan Miklós ennél tovább nem akart emlékezni fogsága történetére, mert a szabadulásáig még iszonyú kínok részese volt. Idáig jutva megpróbálta a lehetetlent, hogy teljesen gondo- lattalanul csak csend legyen ott bent, ahol sebesen kergetik egymást az emlékek. Hosszú időre ki tudta kapcsolni kalandozó gondolatait, noha komoly erőfeszítésébe került elérnie ezt az állapotot. Úgy érezte, ez az egyetlen gyógyszere annak, hogy bele ne roppanjon értelme a gyötrő emlékezésbe. A nap már lenyugodott, amikor azt súgta neki valami, hogy menjen haza, mert várnak rá. Bár sokszor becsapta ez a sejtelmes érzés, mégis kihúzta derekát, és fürge léptekkel igyekezett haza, és kipirult arccal lépett be a házba. A szobában Schmidt Fülöp - diákköri nevén Flipp - ült. Az évek során 6 maradt egyetlen barátja, a kis vézna, hátgerincferdü- léses osztálytársa. Az iskolában egy padban ültek. Flipp - akit mindenki csípett, lökött, bolonddá tett - a védence volt. Szerette őt, ős mindig megvédte, noha sokszor Flipp is rászolgált a többiek hántására, mert amikor biztonságban érezte magát, szemtelenül kigúnyolt mindenkit. Jó eszű, szellemes fickó volt, de stréber is, amiért irigységgel vegyes megvetést keltett iskolatársaiban. Ha egymás mellett mentek, a többiek mosolyogtak rajtuk, mert olyanok voltak, mint a felkiáltójel a pontjával.’ A fogságból való hazatérése után ismét találkoztak, és éppen olyan jó barátok maradtak, mint diákkorukban. Hiába akart Flipp elől is elbújni nyugdíjazása után, az kinyomozta hollétét, és időnként felkereste. Ilyenkor nagy vitákba keveredtek. Flipp szerette volna barátját kimozdítani magányából.- Miért vonultál el az emberektől? Csalódtál bennük? Megsértettek? Mellőztek? Mi a sérelmed oka ? Nem felelsz, csak ülsz, mint egy kőszent. Azt vártad, hogy leboruljon előtted a világ? Sok ilyen sértett embert ismerek, de hiába duzzogtok, nélkületek is forog a világ! - korholta. Bertalan csak nézte az ágáló kis embert, és elmosolyodott igyekezetén. Flipp most is ott ült az asztal Mindenki tudja, hogy a karácsony az ajándékozás nagy alkalma is. Ilyenkor melegebb szívűek leszünk, nyitottabbak mindenki iránt, s mindenkinek a szívét betölti valami sejtelmes várakozás és kíváncsiság, vajon mit kapnak szeretteiktől, s mi is legyen az a legkedvesebb ajándék, mellyel örömöt szerezhetnek nekik. Sok belső izgalmat jelent ez, melyet többen azzal próbálnak feloldani, hogy kitől-kitől megkérdezik, mit szeretnének kapni legszívesebben, vagy tálán meg is mondják előre, mivel akarják meglepni őket. Pedig a titkon tartott örömszerzés ‘szokta jelenteni a legnagyobb örömöt. Erről beszél sok régi élményünk is, amikor megnémultunk az ajándékokat rejtő karácsonyfa előtt, és könnyes örömmel öleltük át szüleinket, testvéreinket, családtagjainkat. Ilyenkor rájöttünk arra is, hogy nem az ajándék értéke a fontos, hanem a mögötte rejlő meleg szív és őszinte szeretet- megnyilatkozás. Hallottam egyszer egy nyolcéves kisfiúról, akinek az volt a dolga, hogy minden reggel elsöpörje a házuk elejét. Néhány hónapig szívesen is végezte ezt a munkát, egyszer azonban beleunt. Titkon számlát készített édesanyjának. Felírta, elgondolása szerint a járdatakarításért hány forintot vár. Amikor a szél visszafújta a szemetet, mennyit túlórázott, és ezért is mit érdemelne. Összeadta, hányszor ment el bevásárolni, s az mennyi idejét vette el. A számlát aztán odatette édesanyja vánkosára. Másnap a kisfiú is talált a párnáján egy számlát az édesanyjától. Ez állt rajta: Hogy megszülettél, pólyáltalak, fürdettelek, tápláltalak. Ez nulla forint. Hogy nyolc éven át mindenben gondoskodtam rólad, az i$ nulla forint. Nem is lett a bérvitának folytatása. Egy anyai csók tette végére a pontot. Mert a családban nem úgy van, hogy én ezt adtam, mit adsz te? - hanem valahogyan, titokzatos módon Jézus szava érvényesül: Nagyobb boldogság adni, mint kapni. Ezt kellene megéreznie minden ember- -1 nek, s éppen karácsonykor. Hiszen / ez a fényes és drága ünnep arról beszél, hogy „aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk!” Lehetséges titkon örömöt sze- j| rezni, Isten azonban nyilvánvalóvá akarja tenni az Ő megfizetését. Jézus Krisztus Urunk a Hegyi Beszédben tanítja, hogy adakozásunk, imádkozásunk is titkon legyen. Ne tudja a bal kezünk, mit cselekszik a jobb. S úgy imádkozzunk, hogy bezárjuk az ajtónkat. Atyánk is titkon néz minket, de megfizet nyilván. Úgy nyissuk ki hát ajándékozó kezünket, hogy elsősorban Reá nézzünk, száműzzünk minden érdeket, viszonzást pedig ne várjunk emberektől. Ő megfizet nekünk, sokkal bősége- ' I sebben, mintsem kérjük vagy el- Ifi gondoljuk. Mindent tőle kaptunk. Ő nagy kegyelméből úgy tekinti karácsonyi ajándékozásainkat is, hogy az Ő gyermekei felé megnyilvánuló szeretetünk viszont-szere- tetté lesz Istenünk felé. Egy kis l|l templom perselyén olvastam vala- ' mikor ezt a buzdítást: „Adakozz, hisz úgyis visszaadsz!” Bár Általa |j úgy meggazdagodnánk, hogy min- | denkor - és ne csak így ünnepek előtt - nyitott legyen a szívünk és a kezünk a titkon készülő örömszerzésre is. S így jellemezze aztán egész életszolgálatunkat az ige bizonyságtétele: „Bőkezűen ősz- 1 tott... igazsága megmarad örök- |j ké.” (2Kor 9,9) Pásztor Pál |l
