Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-10-16 / 42. szám
Evangélikus Éles 1988. október 16. GYERMEKEKNEK Hittanóráim emléke Olyan régen voltak ezek a hittanórák, hogy attól tartok, álom és nem valóság mindaz, ami felidézó- dik bennem. Kárpátalján éltünk, ahol a hegyek mindig friss levegőt hoztak és óvó szeretettel ölelték körül a várost: Ungvári. Ha kedvünk kerekedett, rövid idő alatt fent voltunk a Kopasz-hegyen, ahol nyá- , ron virágot szedtünk, télen pedig kezdetleges sfléceinkkel síztünk. Akkoriban csak gyalog jártunk mindenhová, mert tömegközlekedési eszköz még nem volt a városban, legfeljebb egy-egy fiáker (konflis) ügetett végig a macskaköveken. A Kopasz-hegyről szép kilátás nyilt a városra. Ungvárnak sok temploma volt: mindenik közül kimagaslott a görög katolikus ka- tedrális, lejebb a római katolikus templom, odébb a református templom tornya látszott, majd a zsidó zsinagóga. Az Ungon túl a hagymakupolás görögkeleti (pravoszláv) templom tornya magasodott ki. Az Ung folyón innen, a belvárosban, a Drugeth téren egy platánkert közepén állt a kicsi, neogót stílusú evangélikus templom. Az egész városban kevesen voltunk evangélikusok, de akik voltunk, nagyon összetartottunk. Hittanórákra a Kicsi létszám miatt nem az iskolákba, de a parókiára (lelkészlak) jártunk. Egy csoportban tanultunk valamennyien korkülönbség nélkül. 12-14-en voltunk összesen. Nagyon szerettünk együtt lenni: Piri, Csali, Jenő, Katus, Gyuszi, Magda, Kálmán... Hittanóra előtt mindig játszottunk az udvaron, lelkészünk rúgta a legnagyobb labdát. Magunkénak éreztünk mindent, a lelkészlakást, az udvart, a gyülekezeti termet és a templomot. A tüzelőfát télen szánkón mi szállítottuk a fatartóból a templomba. A hittanórák mások voltak, mint az iskolai tanórák. Alig vártuk ezeket az alkalmakat. Nem volt iskolás rendje az óráknak. Beszélgetve tanultunk és feleltünk. Megtanultuk a bibliai történeteket az egyszerűen megírt és képekkel illusztrált hittankönyvből, de megtanultunk biblikusán gondolkodni is. Megtanultuk Isten ajándékának látni mindazt, ami körülvett: otthonunkat, tágabb és szőkébb hazánkat, a gyülekezetét. Luther Márton életét szerettük. Tanultunk A \ VASÁRNAP IGÉJE Ézs 5,1-7 ISTEN PERE AZ EGYHÁZZAL A magyar emberről igazán el lehet mondani, hogy kíváncsi természetű. Szereti az izgalmas eseményeket, szívesen ott terem, ahol valami szokatlan történik. Azt sem tagadhatjuk, hogy ünnepelni szeretünk. Mindezeket figyelembe véve, Jeruzsálem utcáira szeretném elvezetni az olvasókat. Milyen Jeruzsálem 235 évvel Jézus születése előtt? Béke és jólét honol a városban. Éppen a szüret befejezését ünnepük. Szüreti mulatság kezdődött a templom körül a teljes gondtalanság jegyében, önfeledten táncolnak, fiatal históriások dalokat zengenek. Figyeljünk csak! A pódiumra lép valaki. Csendet int. „Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről.” A közönség kíváncsian szegezi tekintetét a dalnokra. Mi ez? Újabb Énekek Éneke? Szerelmi dal? Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel... Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de vad szőlőt termett! Szünetet tart az énekes, a résztvevők nyugtalankodnak. Nem csak a szőlősgazdák, a vérbeli termelők dühönge- nek. Mindenki érzi, hogy az eset felháborító. Aki ennyi fáradságot, pénzt invesztál a szőlőjébe és az csak vad szőlőt terem, az csak egyet tehet: vegye a fejszéjét, irtsa ki. Nem érdemes várakoznia. Isten tehát gyümölcsöt vár gyermekei életében. A hit gyümölcseit, mert a gyümölcstelenséget nem tűri a hívők életében. Világosan kifejezi ezt Jézus János evangéliuma 15. fejezetében: Minden szőlővesszőt, amely énbennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz. Isten elvárja gyermekeitől, hogy ne csak prédikáljanak, ne csak bizonyságot tegyenek, hanem gyümölcsöt is teremjenek. S amikor szembesülünk az Igével, mulasztásaink miatt, méltán vádolhat bennünket a szívünk: mi mindent nem tettünk meg, amit meg kellett volna tennünk egy lélekért, egy emberért, egy gyülekezetért. Bizony gyümölcstelen életünk tele van mulasztásokkal - Isten azonban nem követett el semmi mu- lasztást velünk szemben. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Isten kimondotta az ítéletet szőlője felett. Az a szőlő, az a nép, amellyel Ő Krisztusban mindent megcselekedett és mégsem termett gyümölcsöt - nem kaphat kegyelmet. Isten kegyelmes a bűnös ember iránt, és vár sokáig. De amikor a gyümölcstermés ideje elérkezik, akkor nincs tovább alkudozás. (5-6. vers) Isten így veszi el az áldást attól az embertől, gyülekezettől, néptől, aki nem akarja megteremni a hála gyümölcsét. Elveszi tőle a védelmet és kiszolgáltatja a sátán támadásainak. Elveszi tőle az áldást és nem lesz senki, aki szívének földjét az igével gondozza és elvonja tőle a mennyei áldását a „napsugarat”, s az „esőt”. Jaj annak az embernek, közösségnek, amelytől Isten elvette az áldásait. Meg kell vizsgálni magunkat, és látni kell mit vár tőlünk az Isten. Hiszen Ő Szentleikével Krisztusba beoltott minket, hogy új termést hozzunk. Addig kell megteremni a kívánt gyümölcsöt, míg nem késő. Baloghné Szemerei Mária IMÁDKOZZUNK Urunk, mi fanyar élvezhetetlen szőlőt termünk. Kérünk ne vágj ki, oltsd be szent Lelkeddel, hogy életünk új és jó termést hozzon. Ámen. egy verset is arról, hogy mi ágostai hitvallású evangélikusok vagyunk. A hittanórákat télen néha a lelkészlakásban, a kandalló mellett tartottuk. A kandalló fellobbanó fénye mellett történeteket hallgattunk a finn testvérnépről. Lélekben fentjártunk északon és megtanultuk a szép karácsonyi éneket: „Hosianna Davidin poika”... Legtöbben felekezeti iskolákba jártunk. Engem a görög katolikus elemibe Írattak be. Részt kellett vennem minden kötelező egyházi alkalmon, imádságon, szertartáson ; én ezt szívesen és természetesen tettem. Mint egy aranyló ködfelhő, úgy hatott rám a görög katolikus nagymise a kispapok gyönyörű énekével (ruszinul énekeltek) és az ikonosztász (szent képfal) a szomorú szemű, aranyba burkolt szentekkel. Mégis, noha az egész . iskolában testvéremmel _ együtt ketten voltunk evangélikusok - belül mindig pontosan éreztük, hogy mi a Drugeth téri kicsi templomba tartozunk, ahol - ha a lelkésznek el kellett menni valahová - a kántor, Tomcsányi bácsi kántorizált és prédikált is egyszerre úgy, hggy hosszú perceket kellett várni arra, míg a kórusról lejött és felment a szószékre. Ahol Kulich néni nagyon hamisan énekelt, de azt jó hangosan és ezzel mindig félrevitte az egész gyülekezet énekét. Otthonunk mindig az evangélikus gyülekezet volt. Csalival az idén Zólyomban találkoztunk. Fontos beosztásban dolgozik, az élete küzdelmes volt. Kikísért bennünket a buszhoz. Amikor a busz elindult, megszorítottuk egymás kezét a régi hittanórák emlékével, amelyek szelleme életreszóló tartást adtak a kis csapatnak. Irén néni 33 S' írok nektek, ifjak... „KELL EGY CSAPAT” Ilyenkor, ősszel gyakran elhangzik ez a mondat: „Szép nyaram volt.” Erről kérdeznek az első órákon a tanárok, szabadságról visszatérve ez a téma az irodákban, a gyárakban és más munkahelyeken. Élményeket gyűjtünk, később pedig szívesen mesélünk másoknak. Hadd tegyem most én is ezt! Félreértés ne essék, itt most nem idegen tájakról és régi városokról akarok beszámolni. Bár idén nem gyönyörködhettem ilyenekben, mégis úgy érzem: „Szép nyaram volt”. Szép, mert tartalmas. Részt vettem egy gyenesdiási és a balatonszárszói konferencián. Ott voltam Rábcakapin és Nagy- velegen a Győr-Soproni és a Fejér- Komáromi egyházmegyék ifjúsági táborain. Négy hét, amelyeken velem egykorúakkal együtt figyeltünk Isten szavára. Irigylésre méltó, hiszen mindig áldást jelent fiatalokkal közösségben lenni. Mindegyik alkalom megérne egy-egy hosszabb beszámolót. (Ezekről valóban tudósítottunk is. Szerk.) Lehetne írni a szigligeti kirándulásról, a fürdésről a Rábában, vagy a „Nagyvelegi Elkeseredés” ellen aratott 8-2-es Effata- győzelemről. Érdemes lenne továbbadni az előadásokon, csoportos beszélgetéseken előkerült gondolatokat. Izgalmas lenne közölni rengeteg fényképet. Most mégsem ezeket teszem. Bár a négy hetet egyáltalán nem tanulmányútnak szántam, mégis valamiféle összegzés született bennem, összevetettem a látottakat-hallottakat azzal a budapesti helyzettel, amelyben élek. Három éve járok rendszeresen a zuglói gyülekezet ifjúsági óráira. Nagyon jól érzem ott magam, beszélgetéseink elevenek. Igyekszünk sokat együtt lenni, a „szürke hétköznapokat” kirándulásokkal, közös programokkal tarkítjuk. Mindez nagyon szép, és elégnek is bizonyulna, ha ez a közösség egy kisváros egyetlen evangélikus ifjúsága lenne. Ez viszont nem így van. Ha nem is minden budapesti gyülekezetben működik ifjúsági közösség - azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy miért nem, mégis tudok több aktív társaságról is. A már emütett rendezvények tapasztalata, illetve e két egyházmegye egyéb rendszeres ifjúsági élete gondolkodtatott el. Égy példát hadd emütsek. Fejér-Komárom- ban a nyáron több helyen tartottak konfirmációs előkészítő táborokat, zenei tanfolyamokat, továbbá minden hónapban rendeznek ifjúsági csendesnapot, évente közös szilveszterezést. Csupa egyszerű dolog, amelyekhez nem kell túlzott szellemi és anyagi erőfeszítés. A legfontosabb, hogy a résztvevők figyelnek egymásra, számon- tartják a másikat. Nemcsak a lelkészek, hanem példának okáért a fehérvári fiatalok az oroszlányiakat, vagy a belediek a győrieket és fordítva, személy szerint. Úgy érzem, ebben a kérdésben tanulhatna tőlük a budapesti ifjúság, ők kilométereket utaznak, nekünk a fővárosban csak a metróra kellene felülnünk, hogy találkozhassunk. Pedig meggyőződésem, hogy a pesti fiataloknak is van igényük szélesebb körű programokra. Éur- csa dolog, ha találkozom például a Deák téri ifjúság egy tagjával, akkor be kell mutatkoznunk egymásnak. Persze lehet azt mondani, köny- nyen szerveznek táborokat a vidékiek, de a Nagykörúton nem lehet sátorozni. Ez így igaz. Ugyanakkor majdnem mindegyik fővárosi gyülekezeti épület alkalmas lenne népesebb programok befogadására. Másrészt a szárszói szenior ifjúsági konferencián egyházvezetőktől konkrét ígéret hangzott el, mi szerint a felszámolás alatt álló pi- Uscsabai szeretetotthon épületét át fogják alakítani ifjúsági központtá. Nemrég jártam ott. Konferenciák rendezésére alkalmasabb helyet nehéz lenne elképzelni, ráadásul itt van a főváros közelében. Gyönyörű, csendes környezetben áll a több mint száz személy befogadására képes épületegyüttes. Az átalakításban pedig maguk a fiatalok vehetnének részt. Segítsünk megformálni saját, közös otthonunkat! Manapság sokszor elhangzik az a mondat is, hogy nem a múlt hibáit, hiányosságait kell felhánytor- gatni, hanem a jövőt kell építeni. Én sem kutatom, hogy miért nem ültünk fel eddig a metróra, vagy miért nem adódott eddig olyan közös program, amelyen mindany- nyian részt vehettünk volna. Bízom abban, hogy ez változni fog ezután. Nem szabad csak vámunk, hiszen ezek mindannyiunkon múlnak. Ne várjunk a másikra, tegyük meg mi az első lépést, hiszen a közösségre szükségünk van. ifj. Zászkaliczky Pál Levél Brazíliából I. Kedves Barátaim! Ma korán ébresztett a rikoltozó szabia, s a ragyogó reggeü napsütésben eszembe jutott, hogy ideje lenne levelet írnom. A szabiáról még azt hiszem, nem írtam. Sajátosan brazil rigóféle madár. Háta sötétszürke, melle vöröses-zöld. Olyan ijedt kiáltozást tud csapni itt a parókia udvarán, a sűrű lombú fákon, mintha valami félelmetes, krimis dolgot látna. Persze, ilyen látnivalója volna is„ A hetenként megjelenő német lapban olvastam, (a portugál nyelv még nem megy jól), hogy évenként tizenhatezer embert mar meg a kígyó Brazíliában. 90%-ban,a cara- caca nevű mérges kígyó. (így csúfolják itt az anyósokat is.) Ebből a sok megmart emberből „gsak” 88- at nem lehetett megmenteni. Van a városban egy hatalmas kígyótelep, a Butantan, ahol nyolcvan- ezer mérges kígyó él. Négyszázhét fajta. A „kifejt” kígyómérget lovakba fecskendezik, s a ló véréből nyerik az oltó szérumot. Na de a mi szabiánk itt - szerencsére - nem kígyó miatt rikol- tozik. Bár megvallom, az első hetekben bevilágitottam esténként az ágyam alá. Nem éppen kígyót keresni, csak úgy biztonságból. Ki tudja hogyan, havonként 16 500 autót lopnak el az országban az újság szerint, annak ellenére, hogy sok rendőr vigyáz a közbiztonságra, s nagyon éberek. Tegnap a presbiteri gyűlésünk alatt is az egyik presbiterünk kocsiját törték fel a házunk előtt, de szerencsére „csak” a rádió-magnóját vitték el. (Talán a szabia kiáltozása zavarta meg a tolvajt?) A helyzet az, hogy az északi nagy szárazság miatt igen nagy a szegénység és onnan vándorolnak le ide Sao Paulóba ezrével az emberek, azt remélve, hogy itt földi paradicsomra lelnek. Itt aztán favelákba kerülnek, vagy az utcán alusznak. Ebben a szokatlanul hideg télben - ez itt áprilistól augusztusig tart - amikor éjszaka néha plusz három fokra szállt le a hőmérséklet, teherautókkal szedték össze a kint éj- szakázókat. Köztük 30-40 már halott volt. Ne haragudjatok, hogy ilyen témákra szaladt a toliam. Lehet, hogy a szabia azért rikoltozik, mert a nagy fa alatt cserkészek gyülekeznek, a Zrínyi-csapat, s őket köszönti furcsa hangján. Most vasárnap is voltak 37-en. Itt a magyar cserkészet nagyon eleven. Havonként egyszer a parókián vannak együtt egész nap, 9- től 6-ig. Részt vesznek az istentiszteleten, s ilyenkor az oltár előtt mellettem két cserkész vesz részt a liturgiában. A kicsiknek én még hittanórát tartok. Az egyik őrsnek pedig magyarórát. (Legutóbb Gárdonyiról volt szó, egyik nótáját tanítottam meg, s olvastunk az Egri csillagokból.) Havonként az utolsó vasárnapon innen 80 km-re elmegyek a cserkészekkel felügyelőnk „Erdély” nevű gyönyörű parkjába, egész napra. Szeretettel küldök képet a beiktatásomról, ahol megköszönték otthoni magyar államunknak és püspökünknek, hogy lehetőséget kaptam Brazíliába jönni szolgálatra. A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor a püspöki áldás után az egyik japán lelkész köszönt japán nyelven (persze tolmáccsal), és átnyújt egy szép japán nyelvű bibliát. A püspök kihívta mellém feleségemet is, mondván, hogy a pap- né is fontos szolgálatot tölt be a gyülekezetben. Délután 5 óra van. Otthon este 10. Szeretettel gondolok az otthon aludni térő rokonokra, barátomra, volt igehallgatóimra. Aludjatok jól! Rám még vár egy szolgálat. Szeretettel ölellek mindnyájatokat. Görög Tibor /-------------------------------------------------------------------------------------------------v Dobos Hajnal NINCS HATALMAM Mióta szólsz már, Istenem! S én nem hallom, míg nem kiáltasz. Ha bottal vernél, szívesen venném, s hinném, hogy szinte áldasz. Ám munkád művészet, mint a márvány alaktalan tömbjéből kivésni a tökéletes formát, - kis pattintásokkal töröld le rólam, ami földi, fölösleges, nem hasznos nekem. * A véső hegyét gyakorta szenvedem meg, - így tudva, így, hogy munkálkodói rajtam, s hogy művé lenni magamtól nincs hatalmam. Uram, bocsád meg keménységemet, s hogy jajdulok, ha fáj, - és sok munkát adok. De dajkálom magamban már reménységemet, hogy megsimít Kezed, majd ha kész vagyok. V _________________i—........................................................................................./
