Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-06-12 / 24. szám

Evangélikus Elet 1988. június 12. i 1 GYERMEKEKNEK i 1 Egyháztörténeti arcképcsarnok > 2. I ! Perpetua és Felicitas A VASÁRNAP IGÉJE Zak 1,3-6 Jaj a taníthatatlanoknak! • Egy előkelő, nemesi családból szár- 1 mazó fiatalasszony és egy rabszolga- I. lány. Az ókori társadalomban világok I választották el őket egymástól - az ő ■ sorsuk mégis találkozott, összefonó­dott. Ugyanabban a börtönben a ra­' bóknak ugyanazt a keserű kenyerét . I ették, ugyanúgy korbácsolták meg őket, ■ majd ugyanaz a kfnhalál érte mindket­tőjüket. Miért? Mert ugyanabban a Jé­zus Krisztusban hittek abban a korban, t amikor üldözték a keresztyéneket. I Az észak-afrikai Karthágóban va- I gyünk 203-ban. Egy úrnő és egy rab- 1 szolgalány. A 22 éves Perpetua fény- ' űző életéről mondott le, vállalva a hitre | jutását követő megpróbáltatásokat. ■ Még csak megérintette őt a keresztyén- ség, s a keresztségre készülő katechu­' mén, hittanuló volt, ám a letartóztatás- I hoz ez is elégnek bizonyult. Ismerősei, I családtagjai kérve kérték:- Mutass be áldozatot a császár­nak! - ezzel ugyanis megmenthette I volna az életét. Ö azonban nem hajlan- | dó erre a bálványimádásra. Amikor ap­■ ja hitéről próbálja lebeszélni, Perpetua nemes egyszerűséggel így szemlélteti ' állapotát: I - Atyám, látod itt ezt a vázát? ■ - Látom - válaszolta az.- Lehet ezt másnak nevezni, mint ' ami? - kérdezett tovább. I - Nem - mondta erre. I - így én sem tudom másnak monda- . ni magamat, mint ami vagyok, keresz­tyénnek. j Perpetua tehát hajthatatlan maradt, | sőt helyzetét csak súlyosbította azzal, ■ hogy megkeresztelkedett. Keresztelő a börtönben! Bizonyos volt azonban ab­' ban, hogy „a második keresztségben”, I a vértanúságban is részesednie kell. Itt, ■ a börtönben együtt sínylődött rabszol­gájával, Felicitasszal, aki gyermeket várt. A csecsemőt később keresztyén I társai gondoskodására bízta a fiatal. I édesanya - mert ő is készen állt a ha­• Iáira. Tudták, vadállatok elé vetik majd 1 őket. Ez a kínhalál rettentő szenvedé­• sekkel járt, mégsem estek kétségbe. I Egymást vigasztalták. Hitükben köl­• csönösen erősödtek. Utolsó vacsoráju­kat a börtönben agapéként fogyasz­’ tották el, amit ma úgy mondanánk, I hogy úrvacsorát vettek. Úrvacsora a ■ börtönben! Másnap, a császár születésnapján rendezték a véres gladiátorviadalokat I és állatjeleneteket, nagyszámú közön- I ség előtt. Ami a halálra ítélteknek mér­• hetetlen szenvedést jelentett, az őrjön­gő, vérszomjas 'tömegek gyönyörűsé­' gére vált. A tudósítások szerint Perpe- I tua, Felicitas és a többi keresztyén test­■ vér derűsen vonult be a küzdőtérre, mintha a mennybe mennének, „ragyo­' gó arccal, mintha a nagy öröm és nem I _________________________________ Mo zaikpadló a két vértanúról a félelem miatt reszkettek volna". Az arénában aztán fegyveres gladiátorok és kiéheztetett vadállatok rontottak rá­juk: vadkanok, leopárdok, medvék és vadtehenek. Szívszorító jelenet volt, amint a felöklelt Felicitast Perpetua se­gítette talpra állni. Úrnő és rabszolga egymást támogatta a vérrel és veríték­kel öntözött porondon! Ezután azonban Perpetua bukott fel: egy rárohanó állattól hanyatt esett. Jelleme tisztaságáról és finomságáról árulkodik az a jelenet, hogy amint ész­revette oldalt félrecsúszott ruháját, ta­karóként combjára húzta azt, mert „a szeméremmel törődött inkább, mint a fájdalommal". Hogy a foglyokat még jobban meg­alázzák, levetkőztették őket, s egy nagy hálót dobtak rájuk. A két asszony meg­csókolta egymást, hogy vértanúságu­kat a béke ünnepeként végézzék be. Perpetuának még arra is volt ereje, hogy a jelenlevő keresztyén testvéreket így biztassa: „Álljatok meg a hitben, egymást mindannyian szeressétek, meg ne botránkozzatok szenvedésein­ken!” A gladiátorok kardja mindkettőjük fiatal életét kioltotta. Felkoncolt testük ott hevert a fűrészporos aréna köze­pén. Hősi halálukkal nemcsak Jézus sorsában osztoztak, de másoknak erőt és példát is adtak. Nemcsak Karthágó­ban. Egy úrnő és egy rabszolgalány. Két törékeny asszony, fegyveresekkel és vadállatokkal szemben. Védtelenek és kiszolgáltatottak. Saját életüknél fonto­sabb volt számukra Jézus Krisztus ügye. Emlékezzünk rájuk. Fabiny Tamás ____________________________I Zakariás nem sokkal a babiloni fogság után szólította meg kortársait a következő szavakkal: „Ne legyetek olyanok, mint elődeitek...!” Kockázatos dolog, ha egy nemzedéket megfosz­tanak péjdaképeitől. Az „atyák” példája nélkülözhetetlen. Igazi értékek semmisülnek meg, ha az utódok félretolják az elődöket. Zakariás mégis erre biztat, mert úgy látja, hogy a régiek magatartása veszedelmes utakra csábítja népét. Ebben a do­logban nagyon kell vigyázni, mert a rossz példa erősebben vonz, mint a'jó. Az emberiség és az egyház történelmének több korszakában vehetjük észre ennek végzetes következmé­nyeit. Az „atyák” magatartásából mi az aminek nem szabad meg­ismétlődnie az „utódokéban”? Az elődök nehéz történelmi helyzetben éltek és st végsőkig kitartottak. Súlyos harcokat vívtak, csak a túlerő csavarta ki kezükből a fegyvert. Közülük sokan úgy haltak meg, hogy utolsó szavuk Isten nevének segítségülhívása volt. Az „elődök” az a nemzedék volt, ame­lyet rabszíjra fűzve hurcoltak el otthonából, és amelyből so­kan mégis hűségesek maradtak Istenükhöz. Hősök voltak. Mi az bennük mégis, amiben utódaik nem követhetik őket? A taníthatatlanságuk. Az, hogy félvállról vették az Isten szava iránti engedelmességet. Nem hallgattak prófétáik inté­seire. A maguk indulataira, szívére és vágyaira figyeltek. Go­nosszá lettek utaik, mert Isten ellenére választottak maguk­nak utakat. Ragaszkodtak ahhoz, amit fel kellett volna ad­niuk, amitől meg kellett volna válniuk. Félremagyarázták - akarattal és tudatosan - azt az üzenetet, amely megalázko­dásra, bűneik elismerésére, megtérésre szólította őket. Isten népének minden korban kísértése, hogy ne figyeljen oda az igére, hogy rosszul értelmezze és félremagyarázza azt, • hogy taníthatatlan legyen. Ez a kísértés tőlünk sem idegen. Életfontosságú tisztázni, tetten érni magunkban azokat az indulatokat, amelyek taníthatatlanná tehetnek minket. Nem lehet az ige felé nyitott, tehát „tanítható” olyasvalaki, aki saját igazságában bizakodik. Hányán pusztultak el ön­igazságuk csapdájában! Emlékezzünk az írástudókra és a farizeusokra, akiket még Jézus sem tudott megmenteni azért, mert nem tudták elfogadni azt a szeretetet, amelybe a vámsze­dők és a bűnösök is beletartoztak. Az evangéliumokat olvas­va lépten-nyomon elénk kerül ezeknek az embereknek a tanít- hatatlansága. Mennyi fájdalom van emiatt János bizonyság- tételében: „Ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne.” (12,37) Taníthatatlan az az ember is, aki ítélkező hajlamainak ad ‘teret gondolkodásában és magatartásában. Minden energiá­ját mások figyelése emészti. így nem marad ereje arra, hogy szembenézzen önmagával. Hajlama arra is kényszeríti, hogy szünet nélküli öncsalásban éljen: csak olyanokat marasztal­hat el, akik elesettebbek, gyengébbek, kevesebbek nála. A ve­lük való összehasonlításban mindig az ő javára billen a mérleg nyelve. A következmény, hogy képtelenné válik saját maga józan megítélésére. Ezért nem tud eljutni sem a bűnbánatig, sem a bűnbocsánatig. Menthetetlenné válik. Mindkét magatartás Jézus kezét köti meg. O csak azokon tud segíteni, akik fel-, és elismerik segítségre-szorultságukat. Csak az ilyen emberek nyílnak meg az igében közeledő Jézus számára. Csak az tanítható, aki nem reménykedik semmi és senki másban, egyedül Jézusban. Bohus Imre IMÁDKOZZUNK Istenem! Szabadíts ki önigazságom rabságából. Tarts távol a tanítha- tatlanság veszedelmétől. Ismertess meg igazi önmagámmal, hogy Hoz­zád térve egyedül Benned reménykedjem. Ámen „írok nektek, ifjak... BESZÁMOLÓ EGY „MÁS” IFJÚSÁGI KONFERENCIÁRÓL A világ számos országában szétszórva, sokan élnek magyarok. Ha létezne olyan térkép, amelyen minden magyarnak megfelelne valami­lyen jel, amelyek állandóan követnék a térképen gazdájuk helyzetét, akkor március 26-27-én érdekes mozgásra lehetett volna figyelmes egy külső szemlélő. Körülbelül 100 apró pontocska feltartóztathatatlanul igyekezett volna egy kis német falucska felé. Nagyító (és nem bonckés) alá téve figyeljük meg, mi is történt ott?! Frankenstein, egy alig 500 lelkes kis falu a Rajna és a Saar-vidék között, a Pfalzwald nevű hegység­ben. Szűk, kanyargós völgyben húzódik meg a település kis temp­lomával és középkori várromjával. Itt, ennek a falunak egy ifjúsági üdülőjében rendezték meg idén 29. alkalommal az Európai Magyarok Evangéliumi Ifjúsági Konferenciá­ját. Ezen az alkalmon vehettem részt másodmagammal Isten ke­gyelméből, if). Ferenczy Zoltán, a nürnbergi és a regensburgi magyar ev. gyülekezetek lelkészének segít­ségével. (Az ifjúsági szót nem kell szigorúan venni, 7-70 évesig min­den korosztály jelen volt.) Idén először vált valóra, hogy erre, a minden évben Nagyhéten megrendezésre kerülő konferen­ciára Magyarországról is utazott valaki. A mostani fő téma „A teremtett világ és az ember” volt. Amikpr ezt megtudtam, úgy éreztem, hogy ez inkább egy természetvédelmi gyű­lésnek, mintsem egy keresztyén konferenciának lehetne a témája. Aztán elég volt egy-két nap ahhoz, hogy rájöjjek arra, micsoda fan­tasztikus az ember felelőssége ezen a téren, és hogy mint gondolkodó keresztyénnek, igenis küldetésem van a felé a világ felé, melyről az Isten ezt mondta: „íme, minden igen jó!” Úgy érzem, nem sok értelme len­ne részletesen leírni a teljes heti programot, hiszen mindenki, aki járt már valamilyen konferencián, az annak tematikáját nagyjából el tudja képzelni. Tartott előadást fi­zikus-filozófus, orvos, teológus és kémikus, mindannyian a saját szemszögükből közelítve meg a fő kérdést: mi a kozmosz és az élet csodája, mi az ember megbízatása, mi az élet és a környezet, illetve a technika viszonya. Volt házi hangverseny és előadás Haydn: Teremtés c. oratóriumáról. Volt irodalmi est Madách: Az ember tragédiája c. színművének az „Úr közelében” játszódó színei hangjá- tékszerű előadásával és volt kirán­dulás Wormsba. És ezeken kívül még sok minden: bibliatanulmá­nyok, áhítatok, csoportos beszél­getések stb. Mégis, mindez csak része volt az egésznek. Még két fontos tényező­ről kell szólnom, melyek számom­ra ugyanúgy hozzá tartoznak a héthez, mint bármely program­pont. Bár a fő téma nem tartozik szo­rosan a legalapvetőbb hitbeli kér­dések közé, mégis a háttérben, gyakran kimondatlanul, sokszor csak személyes beszélgetések alatt köztünk volt, áthatotta a levegőt, hogy Nagyhét van, hogy Nagypén­tek és Húsvét felé haladunk. Az egész hetet átitatta Krisztus halá­lának és feltámadásának ünneplé­sére való készülés. A közös nyelv­hez, kultúrához és nemzethez való tartozás mellett ez a várakozás kö­tött minket össze, kovácsolt egybe. Olyannyira domináns volt ez, hogy számomra a hét lelkiekben leggazdagabb eseménye a nagy­pénteki úrvacsorái istentisztelet volt, melyet a kis falu kis templo­mában tartottunk. A helyi gyüle­kezet szokása szerint járultunk az Úr terített asztalához együtt, ma­gyarok, a világ 10 országából. Hogy ez valójában mit jelent, azt csak az érti meg igazán, aki saját maga élt már meg hasonlót. A másik, számomra nagyon fontos értéket maga a társaság, a közösség jelentette. Addig, míg szinte senkit nem ismertem, ször­nyen furcsa volt, hogy jön egy srác például Brazíliából és ismer olyan magyar népdalt, amit én nem. Ne­hezen feldolgozható volt az is, hogy ennyi ember rengeteg ország­ból összejön, és mind beszéli az én anyanyelvemet. Miért kell ennek így lennie? És ha már egyszer így van, miért csak 22 évesen nézhet ezzel szembe az ember? Aztán rá­jöttem, hogy minden ilyen kérdés csak tévútra vezet és nem engedi azt meglátni, hogy mindennek elle­nére egy kultúra, egy nép, egy nyáj vagyunk. Megható érzés, mikor egy svédországi ember, Pilinszky, Krisztusról írott gondolatait idézi, magyarul. Nehéz vállalkozás lenne a hét bennem lecsapódott minden gon­dolatát, az összes eseményt és ér­zést, a problémákat és azok felol­dását egy mondatban összefoglal­ni. Mégis, én ezt így fogalmaznám: Istennek a minden ember üdvössé­gét munkáló szándékát, és a vele és benne létrejövő közösséget nem szüntetheti meg és nem rombolhat­ja szét semmilyen földrajzi távol­ság, vagy országhatár. Nekünk pe­dig feladatunk, hogy ezt munkál­juk és teljes erőnkkel törekedjünk rá. Azért pedig, hogy erre lehetősé­günk is adódik, Istennek legyen hála! ifj. Zászkaliczky Pál Egyházkerületi ifjúsági nap Békéscsabán „Menj tovább az úton örömmel! ” Csak a több ezer embert befogadó Nagytemplom szomszédsága miatt hívják Kistemplomnak Békéscsabának azt a gyöngyszemét, ahol a gondosan előkészített keresztyén ifjúsági nap zaj­lik. A vastag falak között máskor az ősi Tranoscius dallamait éneklik - most gitár, fuvola, trombita és elektromos orgona hangjai fonódnak össze szép muzsikává. A bemelegítő énekek alatt rajokban érkeznek a résztvevők: lát­szik, egy-egy gyülekezet ifjúsági képvi­selői ők. A bejáratnál erre az alkalomra nyomtatott rajzos éneklapokat és ru­hára ragasztható emblémákat oszta­nak, utóbbiak névkártyául is szolgál­nak. A gyenesi konferenciákról vagy más táborokból jól ismert énekek mel­lett újakat is tanít a két zenei vezető, Győri Gábor és Lupták György. És még mindig jönnek újabbak! Nyíregyházá­ról tizenegy gépkocsival vágtak neki a nem is rövid útnak, Kiskőrösről, Kecs­kemétről egy bérelt busszal érkeznek. Régi ismerősök örömmel köszöntik egymást, mások még elfogódottan né­zelődnek körbe. Pünkösd szombatja, május 21-e van, mindannyian sokat várunk ettől a nap­tól, amelyet Fülöp és az etióp kincstár­nok történetének jegyében (Apostolok cselekedetei, 8. rész) kívánunk eltölteni. Bakay Péter helyi segédlelkész tartja a nyitó áhítatot: „Kelj fel, indulj el!”, hangzik a mozgósító szó. Ezután fel- bolydult méhkashoz hasonlít a temp­lom: az ismerkedés keretében ki-ki kör­bejár, hogy minél több gyülekezet fiatal­jával váltson néhány szót. A bemutat­kozás során 24 gyülekezet képviselői lépnek sorra a mikrofonhoz! Újabb éne­kek után Szabó Lajos tart előadást a történet „Érted is, amit olvasol?” kérdé­séből kiindulva. Nem is előadás ez, ha­nem személyes hangú vallomás arról, mit jelent számára a Biblia, és hogyan segít­hetjük egymást annak megértésében. Ebéd után a résztvevők átmennek a Nagytemplomba, amelyet a házigazda Táborszky László esperes mutat be. A gyönyörűen rendbehozott templo­mot betölti az orgona zúgása. Ebédről a csabai gyülekezet asszonyai gondos­kodnak : a terem asztalai csak úgy ros­kadoznak a finomságoktól. A délután a Nyílt tér című fórummal kezdődik, amikor sokan mutatnak be egy-egy új éneket, zeneszámot, mondanak verset. A csendesnapot átfogó bibliai törté­net „Ha hiszel, akkor lehetséges” mon­datából kiindulva Szeverényi János tart bizonyságtételt: mit jelent a hit egy mai fiatal életében. Csoportmunkára, bib­liakörökre az egyházi épületek legkü­lönbözőbb zugaiba vonulnak a résztve­vők, korosztályok szerint. Jó lenne még folytatni ezeket a beszélgetéseket, de az ének már a záró istentiszteletre hív. Itt Fabiny Tamás prédikál a történet befe­jezéséről : „tovább - örömmel”. Felejthetetlen az úrvacsora. A mint­egy négyszáz fiatal sorra az oltár köré térdel: az arcokon átszellemültség, a szívekben ujjongás. Többen a sírással küszködnek, egy farmerdzsekis hu­szonéves fiú nem is tartja vissza köny- nyeit: fejét tenyerébe temetve zokog. Legvégül pedig egymás kezét fogva, végtelennek ,tűnő láncként kígyózunk keresztül-kasul a templomon, padso­rok között botladozva. Közben szól­nak a hangszerek, harsog az ének: „Menj tovább az úton örömmel!” Pünkösd szombatja, Békéscsaba. Fü­löp és az etióp főember a gázai úton. A Bibliának ez a rendhagyó, kétszemé­lyes, lélektől lélekig Jiatoló pünkösdje megelevenedett. Adja Isten, hogy ne legyenek néptelenek a gázai utak, ne legyenek néptelenek templomok és gyü­lekezetek, hanem a Lélek vezessen soka­kat hitre! Elevenedjenek meg gyüleke­zeteink, ébredjen ifjúságunk - a pün­kösdi Lélek által. F. T. Foto^&gák Kocsis Pél

Next

/
Oldalképek
Tartalom