Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-06-07 / 23. szám

Evangélikus Elet 1987. június 7. Pünkösdi fényben Nem, amiről szólni akarok, nem egyszerűen a „kettős tüzes nyel­vek” fénye, amiről a Biblia szól az első pünkösd alkalmával. Nem is a „sebesen zúgó szélnek zendülése” ugyanabból a történetből. Gyer­mekkoromban igen kétkedve fo­gadtam a középkori képzőművé­szet pünkösdről szóló alkotásait, ahol áruló és báva emberek fején kétágú lángocskák égtek. Később meg azon akadtam meg, hogy mi­képpen zendülhetett az a sebesen zúgó szél, amikor csukva voltak a helyiség ajtói-ablakai, ahol a tanít­ványok átéltek valami csodálatos dolgot. Bizonnyal nem fért bele emberi szókincsükbe annak kifejezése, amit átéltek. Csak dadogtak, vagy éppen ellenkezőleg: féktelenül áradt belőlük a szó. így születhe­tett a kettős tüzes nyelvek, s a sebe­sen zúgó szélnek zendülése, noha kint levél se rezdült a fákon... Csak Péter beszélt... beszélt... A hősködő és tagadó, a kardot rántó és megszégyenülő, az elalvó és ijedten riadó, a „kőszikla”, aki visszamegy halászni, a gyáván be­zárt ajtók mögé búvó - s amit mond, attól átforrósodik három­ezer ember szíve, s - megint a kife- jezhetetlen - szinte mindenki a ma­ga nyelvén hallja a beszédet. Pedig tizenhét népfajtát jelöl meg ennek az első pünkösdnek riportere. Ki érti ezt? De nem, nem $Zl a riportot aka­rom folytatni. Ötven év választ már el attól, hogy úgy éreztem, megértettem va­lamit abból, ami ott történt. Pedig a kép egészen mást ábrázolt. Hel­sinkiben a nagy képtárban, az Ate- neumban ragadta meg tekintete­met egy kép. Edelfelt: Krisztus és Mataleenaja. Hátul a tópart apró öblei nyúlnak be távolodón a szi­get partjain. Nyírfák hajlanak fe­héren és zölden a vízpart fölé, s tükröződnek a lágy habokban. Elől maga Jézus áll finn asszonyok szőtte fehér gyolcskámzsában, de­rekán sötétvörös kötélövvel. Baljá­ban göcsörtös nyírfabot, jobbját mintha áldó mozdulatra indítaná. Lábán finn háncspapucs. Egészen finn alak, minden „misztikum” nélkül. Előtte térdel a fiatal nőalak. Múlt századi finn polgári ruhában. Imára kulcsolt kézzel rimánkodva néz fel a finn Názáretire. Könyör­gő szeméből folynak a könnyek. Az egyenesen álló Jézus rátekintő fejtartással, szánó tekintettel nézi. Megkapóan szép finn táj és két finn alak. Minél jobban mélyedek el a kép szemléletébe, rabul ejtve érzem magam. Előbb csak a színek nyű­göznek le. A tó csillogása, az ég szürkés tükröződése, a nyírfák fe­hér törzse, s az éppen levelekbe bomló lombozat. Aztán az alakok. Mennyire igazán finnek! Nem is Magdaléna, finnesen, így: Matale- ena. De honnan ezek a ragyogó színek? Két fényforrás köti le a figyel­memet. (Sajnos a reprodukción nem igazán érzékelhető.) Jézus feje körül nem glória koszorúzik, mint egykor az ikonokon, vagy a leg­többször történeti hiteles környe­zetbe és ruhába öltöztetett, élesen glóriás képeken, akár Rafael, Ru­bens, Rembrandt, Tizian és mások képein, de az ízig-vérig finn alak feje körül valami vibráló, sejtelmes fény. Alig látható, mégis leköti a figyelmet. Évtizedekkel később - (a kép 1890-ben készült) - tudósok próbálták igazolgatni, hogy a messze kiemelkedő tudású embe­rek, a zsenik feje körül valami flui- dum vibrál. Ez volna az? De hiszen ez egy egyszerű finn erdei pásztor! A másik fény az asszony köny- nyeinek csillogása. Szinte odalép­tem, hogy ezt a nedvességet le kell törölni, annyira életes. „A dómok pompás íveinél igazabb templom a bűnbánat könnye” - mondotta va­laki. Ez a két fény egymástól nyeri a csillogását. A pünkösdi fény! - markolt be­lém a gondolat. Krisztust megfe­szítették. Bűneinkért halt ő meg. Péter döbbenetes bizonyságtétele, s a tömeg feljajdulása. Az első pünkösd két oszlop-ténye.. Az elsőé? Nem. A mindenkori pünkösdé. „Elküldöm nektek ama Vigasztalót” - erősítette egykor Jé­zus az övéit. A „parakletes” sokfé­léképpen fordítható: vigasztaló, erősítő, gyámolító, támasz stb. De a sok értelem egyet mond, egyet tesz: Krisztusra mutat. Őt értteti meg, őt hozza közel. Ő törli le Ma- taleena könnyét, amely oly szívbe- markolón csillog - s az enyémet is. Őt lengi körül az a „fluidum”, amit Edelfelt képén is sejtünk. Figyeljük meg: minden pünkösdi énekünk Krisztust vágyó ének! „Fény és ra­gyogás a te ruhád, függönnyé ad­tad a fényt, mint egy köppenyt, kiteríted az eget, mint egy sátort”- mondja a zsoltáríró. Közöttünk van ez a fény, amely­nek mélységében maga a szent, a körülölelő menny tükröződik. Koren Emil PÜNKÖSD 2. NAPJA IGÉJE Ez 36,25-28 ÜJ GAZDÁNK VAN - AZ ISTEN! Különös adásvétel történt az ember „feje felett”. Csodála­tos „emberkereskedelem”. Az Úr megváltotta népét, kifizette a váltságdíjat a bennünket fogvatartó hatalmasságoknak „Egyszülött Fiát adta...” Jézus tehát a váltságdíj. Drága árat adott értünk az Isten, nagy kockázatot is vállalt miattunk gazdánk, új Gazdánk! Isten a jó gazda gondosságával megtisztít a bűntől. Sokan hallgatják úgy - József Attilával szólva - a bűnről szóló keresztyén tanítást mint ostoba beszédet: „bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva”. Volt idő, amikor még nem tudta a költő, hogy „annyi szörnyűség barlangjá szíve”, majd így folytatja: „Most már tudom. E rebbenő igazság / nagy fényében az eredendő gazság / szívemben, mint ravatal feketül. / S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam / bár lennétek ily bűnösök mindnyájan, / hogy ne maradjak egészen egyedül”. (Én nem tudtam) Csak ebben az utolsó sorban nincs igaza József Attilának. Nincs egyedül! Mindnyájan bűnösök vagyunk, vétkeztünk és mulasztottunk ismerősök és ismeretlenek, Isten és ember el­len. Isten - új Gazdánk - azonban megtisztít a bűntől. Meg­tisztít: megbocsátja, eltörli, elfelejti azokat. Aztán: új szívet ad. A szív az ember „benseje”. Nemcsak az érzelmeket őrzi magában, hanem az emlékeket és gondolato­kat, a terveket és elhatározásokat. A lét magva, itt folytat az ember önmagával párbeszédet, ugyanakkor szívünk Isten ti­tokzatos cselekvésének színtere is. A szívünk indít erőnket meghaladó feladatok elvégzésére, s mert megkönyörül a baj- banlévőn, megpróbálja a lehetetlent is. Legalábbis ilyennek teremtette az Isten. De szívünk az élet során megkövesedett, s a „kőszív” már nem tudja ellátni funkcióit. Képtelen a bűnbánatra, a tévedések belátására, képtelen „tágulásra”. A kőszív „egyszemélyes”. Nem fér bele • sem ember, sem az Isten. Csak ÉN. Csak önmagam. Az új Gazda új szívet ad. Hússzívet. Ebben neki is helye van. S beleférnek egyre többen: „a mi, a ti és az ők”. Az új Gazda törvénytisztelő emberré tesz. Mintha ezt mon­daná: „Enyém az életed, keresd és cselekedd akaratomat! Hálából - a szívcseréért, a megtisztított életért!” Félreérti az igét, aki azt gondolja, hogy a pünkösdi gazda­csere csupán a szívben megy végbe, s a megtisztítás pusztán „lelki Patyolat”. Az új szív „parancsol” kéznek és lábnak: menj oda, ahova a Gazda küld és teljesítsd rendelkezéseit! Hiszen Isten törvénye nemcsak kerítés, mellyel védi a nekünk adott ajándék-áit mástól s^á másoknak ajándékozottakat tő­lünk. Nemcsak tükör, melyből megismerhetjük magunkat, bűneinket, de útjelző tábla is. Az utat mutatja, az új Gazda újszíves házanépe útját. Az ő népe tevékeny, törvénytisztelő élettel jár Istene kedvében. Becsületes, tiszta életével pedig dehogy akar érdemeket szerezni Isten vagy az emberek.előtt - érdemei különben is az egyházban egyedül csak Jézusnak vannak! - mindezzel csu­pán tartozását törleszti. Tartozásunk - az értünk kifizetett váltságdíj. Holtunk nap­jáig sem tudjuk letörleszteni. Mindig adósok maradunk! Zászkaliczky Pál IMÁDKOZZUNK Szeretnénk meghálálni szereteted, Istenünk, Gazdánk és Urunk! Meg­tisztították a bűntől, segíts megőrizni tisztaságunkat! Új szívet adtál a régi helyett, legyél szívünk Királya! Sok a tartozásunk, szeretnénk mindig Hozzád tartozni. Ámen. A Zene mindenese Beszélgetés id. Fasang Árpáddal- Emlékezetes az első találkozásunk. En akkor Győr központtal mintdunán- túli egyházkerületi missziói lelkész dol­goztam. Egyszer, 1946 körül lehetett, meglepetésszerűen levelet kaptam tőled Szarvasról. Az ottani evangélikus taní- tónöképzö igazgatójaként meghívtál, hogy tanítványaitoknak csendes napo­kat tartsak. Felcsillant a szemem, mert mi fiatal lelkészek többen elégedetlen­kedtünk az egyházi középiskolákban fo­lyó lelki neveléssel.- Éppen ezt a többletet szerettem volna megvalósítani iskolánkban Kada Judit tanárnővel együtt. Számomra is emlékezetes ottléted, az újszerű igehir­detések.- Tekintsük most át életedet e talál­kozástól visszafelé és előre nézve. Ügy látom, a pedagógia és a zene fonódott össze egész pályádon.- A miskolci evangélikus tanítókép­zőbejártam. Becht József volt az ének­és zenetanárom, tudós beállítottságú férfi. Neki köszönhetem az induláso­mat. Felfigyelt rám és támogatott. Apám tizenöt éves koromban meghalt,. szűkös körülmények között éltünk. Becht tanár úr felvétetett a zeneiskolá­ba, hogy az orgonálásban előrehalad­jak. Mindig azt hittem, tandíjmentessé­get kaptam, mert fizetnünk nem kellett. Csak a végén árulta el az igazgató, tan­díjamat, havi 20 pengőt - ami nem volt kis pénz akkor - Becht tanárom fizette. Orgonatudásom juttatott első állásom­hoz is: 1931 őszén, tizenkilenc éves ko­romban kántortanítónak alkalmaztak Orosházán.- Életeden végigvonul az egyházhű­ség. Sőt úgy érzem, hogy - mai vallás­szociológiai fogalommal - a „belső val­lásosság" is sajátod. A hitre indíttatá­saidról milyen emlékeid vannak?- Serdülőkoromban a konfirmációi előkészítő órákon kaptam az első mély hatást. Vietórisz József, diósgyőrvas- gyári lelkész oktatott bennünket. Elkö­telezettségemet az egyház iránt erősí­tette, hogy a gyülekezetek Gryllus nevű pénztárosa - a mai Deák téri presbiter édesapja özvegy édesanyámat segéllyel támogatta. 1929 körüljárt miskolei is­kolánkban Schulek Tibor fiatal lelkész, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség titkára. Az ő evangéli- záló előadásai nagy hatást tettek rám, de társaimra is. Látogatásainak rend­szeres bibliaórák lettek a folytatásai. Orosházán a Keresztyén Ifjúsági Egye­sületben találtam lelki otthonra. Idő­sebb kollégáim, Tóth László és Orbán János tanítók - az utóbbi később apó­som lett - hívő keresztyén légkört te­remtettek. De ki tudná pontosan végig­követni, hogyan jutott hitre, mi módon erősödött meg abban?!- Térjünk vissza pályádhoz. Miként fejlődhettél tovább zenei tekintetben?- Orosházáról jártam fel hetente egy napra a Zeneakadémiára rendkivüli hallgatóként. Két éjszakába került az utazás. így szereztem meg a zeneszerzői diplomát, majd végeztem el a középis­kolai énektanárképzőt. A friss tanári oklevéllel a kezemben már várt a szar­vasi evangélikus tanítónöképző intézel! ahol azután öt évig énektanárként mű­ködtem, majd 1946 nyarán igazgató lettem. Akkor találkoztunk. A szarvasi időmből csak egy emléket! 1944 októ­ber 6-án haladt át rajtunk a front, isko­laépületünk hadikórház lett, de novem­ber 20-án már elkezdhettük újra a taní­tást, mert sokak segítségével helyrehoz­hattuk a tantermeket. A falakat perme­tezőgéppel meszeltük ki... Kevés iskola volt Magyarországon, amely ilyen kis idői kieséssel végezhette el azt a tan­évet.- Most már nagy léptekkel kell ha­ladnunk. Szarvason utolsó évedben csak tanárként működtél, mert valami isme­retlen felhő árnyékolta be személyedet. Ezért saját kérésedre a soproni tanitó- nöképzöbe helyeztek át 1950-ben.- Szép esztendőm volt ott. Jó hangú lányok voltak növendékeim, kitűnő kórus működhetett. A város zenei élete is élményt nyújtott. A városi zenekar­ban játszottam kiváló művészek közre­működése mellett - nagybőgőn. Nem is képzeled, milyen élvezet ez, ennek a hangszernek a zenekari szerepe miatt! Ekkoriban derült ki, mi volt az a bizo­nyos „felhő” a fejem felett. Valamikor véletlenül elírták káderlapomon édes­apám foglalkozását. Pedig ő „henge­rész” volt, és nem „tengerész”, ami hát­rányosan tisztnek számított. „Kiváló tanár" kitüntetést kaptam. 1953 őszén három hónapig a tanítóképzők orszá­gos zenei szakfelügyelőjeként működ­tem, majd egy évig Győrött a zenemű­vészeti szakiskola élén. 1954 nyarától a minisztérium művészetoktatási főosz­tályán a zeneoktatási osztály vezetője, majd a zenei főosztály vezetője lehet­tem. Darvas József, akkor kultuszmi­niszter, orosházi ismeretségünk óta mindig támogatott. Minisztériumi munkám idejére esik az előzőleg még vitatott Bartók halála 10. évfordulójá­nak megünneplése, és Haydn halála közelgő 150. évfordulójára az elhanya­golt fertődi Esterházy-kastély rendbe­hozásának* megindítása. Fájdalmas emlékem a békés-tarhosi zeneművésze­ti szakiskolának - mely tanyasiakat, ELŐ VIZ Vetés a porba Prédikátor 11,4 Lassan három éve, hogy a ba- konycsemyei templomban egy ma- dagaszkári lelkész prédikált. A Lutheránus Világszövetség nagygyűlésének küldötteként láto­gatott el akkor hozzánk több más vendéggel együtt, ő három kis­gyermek keresztelőjén hirdette Is­ten igéjét. Megragadó módon a re­ménységről beszélt. Elmondta, hogy hazájában csak egy hónap esős, csapadékos. A növényzet sokszor egész évben abból a ned­vességből él, ami ez alatt az egy hónap alatt leesik. Mert van úgy, hogy az év többi tizenegy hónap­ján át már nincs eső. Ilyenkor a porba vetnek. Látjátok, ez a remény - fejtette ki a madagaszkári példát. A porba vetni. S közben hinni abban, hogy nem hiába. Látszólag értelmetlen ez a munka. De kíséri a remény, hogy megjön az eső, a mag kicsírá­zik és termést érlel. Szülőnek lenni is ezt jelenti, al­kalmazta tovább a hasonlatot. Hányszor látszólag a porba vetik minden igyekezetüket. Egyszer a jó szót, máskor az imádságot. Sok­szor látszik hiábavalónak minden szülői szándék. A nevelést kudar­cok kísérik, olykor teljes a csőd látszata. És mégis, vetni kell a por­ba is. A jóra való nevelést, az imádságot nem szabad abbahagy­ni akkor sem, ha látszólag ered­ménytelen. A reménységnek élnie kell, hogy az elvetett mag a porból is egyszer növekedésnek indul. Mert a növekedést az Isten adja (lKor 3,6), és ebben bízni kell. Ez a reménység nélkülözhetetlen mindennapi életünkben is. „Aki csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat” - mondja leszűrt életbölcsességként a Prédikátor. A szüntelenül aggá­lyoskodó ember semmire se jut, Ha mindig csak a várható veszé­lyekkel számol, már a munka kez­detekor megbénul a keze és a szive. A szelet figyeli csak, amelyik elso­dorhatja a magot. Csak a sötét fel­hőket látja, amelyekből eső jöhet, és megszakíthatja az aratást. Ezért nem képes csinálni semmit. A bé­nító aggodalmaskodástól meg kell szabadulnunk mindennapi mun­kánk közben is. De mindig reménységgel kell néznünk azt a munkát is, amelyik Isten országával kapcsolatos. Itt is mennyi a reménytelenség! Egy fia­tal lelkész munkája eredményte­lenségét panaszolta Prohászka püspöknak. Nem hallgatnak rá, nem élik az igét, így felesleges ott lennie. „Fiam, vetni küldtelek, nem aratni” - válaszolta püspöke. Eleget tenni Urunk megbízásának akkor is, ha látszólag minden ered­ménytelen, ez mindnyájunk fel­adata. Vetni a porba is. Szülőként és keresztszülőként komolyan ven­ni a kereszteléskor elmondott ígé­retet, amelyik szerint gondoskodni fogunk a gyermek hívő keresztyén­né növekedéséről. Imádkozni vala­kiért, aki „reménytelen eset”. Belül már úgy érezhetjük sokszor, hogy nem próbálkozunk tovább, nem érdemes. De a hit merészsége vall­ja, hogy Isten a sötét felhők felett is Úr, s Ő még a rosszból is jót hozhat elő. S a reménység tudja, hogy minden ellenkező látszat elle­nére is „munkája nem hiábavaló az Úrban”. Zászkaliczky Péter Kunszery Gyula Pünkösd És amikor elérkeztek a Pünkösdnek napjai, összegyűltek egy kis házban Krisztus első papjai. (Rongyos ruhák, kérges kezek, fésületlen üstökök: ily egyszerű proletárok a legelső püspökök.) És hirtelen lön az égből mint egy sebes szélvihar, s betöltő az egész házat zengő-zúgó égi zaj. És eloszlott tüzes nyelvek lebegtek a szobában, s az isteni Szentlélekkel heteiének mindnyájan. S akik eddig gyávák voltak, bátrak lettek hirtelen, s a tudatlan agyvelőkben kigyulladt az Értelem. S kik eddig a zsidón kívül nem tudtak más nyelveket, minden nyelven hirdették már a krisztusi elveket. És kiket a sanda kétely oly gyorsan megrendite: ingadozó tamásoknak megszilárdult a Hite. Köztük eddig egyetértés alig-alig lehetett, s fellángolt most a szivükben az isteni Szeretet! parasztgyerekeket képzett - a népi kol­légiumokkal együtt történt felszámolá­sa. Darvasnak is fájt, nem tehetett sem­mit ellene. A minisztériumi beosztásom után, 1958-tól 1972-ig, nyugalomba vonulásomig a budapesti Zeneművé­szeti Szakiskola igazgatójaként tevé­kenykedhettem.- Ettől kezdve nehéz tégéd Pesten ta­lálni. Zenei kultúrmissziót végzet or­szágszerte.- A Filharmónia vidéki hangverse­nyein, közben budapestieken is, főleg ifjúsági koncerteken tartok zenei is­mertetéseket, hogy jól megértsék a mű­veket a hallgatók. Mintegy fogódzót próbálok adni a zenehallgatáshoz.- Most pedig 75. születésnapod előtt, munkásságod elismeréseként részesültél a Magyar Népköztársaság Csillagrend­je kitüntetésben, amelyet április 4-én ré­szedre az Elnöki Tanács adományozott. Ebben a magas szintű elismerésben te magad életed szerteágazó zenei és peda­gógiai munkájának melyik részét érzed leginkább megtisztelve? Bár igaza van feleségednek, aki beszélgetésünk közben arra a töprengésemre, hogy mivel fog­jad át személyedet az interjú elmében, segített ezt megtalálni: a zene minde­nese.- A kórusmunkát érzem legjelentő­sebbnek, mely végigkísérte pályámat. A kóruséneklés nemcsak a zenéhez hozza közel az embereket, hanem egy­máshoz is. Kodály a közösségi nevelés legjobb eszközének tartotta a kórust.- Egyházi munkásságodból is hall­junk még valamit.- Az evangélizációs időkben én har­monizáltam az Énekem az Úr című énekfüzetet. A soproni Teológián egy­házi zenét tanítottam. 1952-ben elő­képzettség nélküli kántoroknak har- móniumiskolát készítettem; ma is hasz­nálják a fóti kántorképzőben kezdő fo­kon. Részt vettem az új énekeskönyv munkálataiban. Kóruskompozícióim- mal is szolgáltam egyházunknak. Igen kedves munkám volt az Ó, terjeszd ki, Jézusom kezdetű esti ének kórusművé való feldolgozása.- Hadd köszönjem meg mint a Dia- kónia szerkesztője, hogy a folyóiratot megjelenése óta támogatod szerkesztő bizottságunk aktív tagjaként ötleteiddel, közreműködéseddel.- Folyóiratunkat nagyon jónak tar­tom. El kellene érni, hogy minél töb­bekhez eljusson.- A kibontakozott pályaképedből nyilvánvaló, hogy jelentős pedagógusi és állami beosztásaid közepette hű marad­tál hitedhez s az egyházhoz. Hogy tör­ténhetett ez?- Isten óvott. Nem kerültem olyan helyzetbe, hogy meg kellett volna ta­gadnom hívő meggyőződésemet és az egyházhoz való tartozásomat.- Befejezésül: mint a mai evangélikus értelmiség jelentős tagja, mit tudsz mon­dani azoknak, akik világi hivatásukat jól akarják betölteni és közben hivő, gyakorló keresztyének maradnak?- Vállalják nyugodtan, hogy ők hívő emberek. Nem kell vele dicsekedni, de titokban sem kell tartani. Már azért sem, mert úgy járhatnak, mint Péter Jézus megtagadása után. Hogy szavaik hangzásából, gondolkodásmódjukból úgy is megtudják az emberek: a hit rejlik meggyőződésük mélyén. Veöreös Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom