Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-18 / 42. szám

Evangélikus Elet 1987. október 18. GYERMEKEKNEK Mt 22,34-40 A nagy parancsolat Életünket nagyon sok ve­szély fenyegeti. Hogy ezeket elkerüljük és biztonságban, boldogan éljünk, bizonyos szabályokat meg kell tarta­ni. Ilyen szabály a közleke­désben például: mozgó jár­műre nem ugrálunk fel, és hogy forgalmas utcán csak a kijelölt átkelő helyen me­gyünk át. Ugyanilyen szabá­lyok vannak életünk egész területére. Isten ezeket az életünk boldogságát és biztonságát szolgáló szabályokat a Tíz- parancsolatban foglalta •össze. Mindnyájan jól ismer­jük a Tízparancsolatot. Ha a Kis Káté magyarázatát is hozzávesszük, ugye életünk egész területét átfogják ezek a parancsolatok? Az írástudóknak és a tör­vénymagyarázóknak mégis kevés volt ez a tíz parancso­lat. Mivel az élet minden mozzanatára alkottak sza­bályokat, már annyi sok volt a parancsolat, hogy maguk se tudtak közöttük kiigazod­ni. Az egyszerű emberek számára pedig lehetetlen volt ezeknek a szabályok­nak a pontos ismerete. Amikor Jézus tanítani kezdett és meghirdette az embereknek, hogy ő az Isten által megígért Szabadító, az írástudók próbára akarták tenni Jézus tudását. Azért odamentek hozzá és ezt kérdezték: Mester, melyik a nagy parancsolat a törvény­ben? Jézus így válaszolt ne­kik: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes el­médből! Ez az első és nagy parancsolat. A második pe­dig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint maga­dat! Ez a két parancsolat tartja a törvényt és a prófé­tákat. Jézus mindezzel azt fejez­te ki, hogy az életünk bol­dogságát és biztonságát szolgáló szabályok ebben a kettős parancsolatban fog­lalhatók össze: Szeresd az Istent és szeresd embertár­saidat! Isten szeretetének a forrá­sa az a meggyőződés, hogy neki köszönhetünk életünk-, ben mindent, ö adta életün­ket, ő visel gondot ránk, ő óv meg minden kártól és vesze­delemtől. Irántunk való sze- retetét legfőképpen abban mutatta meg, hogy üdvössé­günkért a kereszten felál­dozta egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Ha mindezt tudjuk, akkor lehetetlen, hogy ne szeressük őt, ne keressük a vele való kapcsolatot, és ne engedelmeskedjünk neki. Embertársaink iránti sze- retetünknek az alapja pedig Jézusnak ez a tanítása: Amit szeretnétek, hogy az embe­rek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük! Nem várhatunk szere- tetet, jó szót és segítséget másoktól, ha mi nem szeret­jük embertársainkat és nem segítünk nekik. Erre a szere- tetre pedig legfőképpen az indít bennünket, hogy Isten szeret bennünket, és ezért nekünk is szeretnünk kell egymást. Hogy részleteiben milyen az Isten iránti és az emberek iránti szeretet, azt Pál apos­tol a szeretet himnuszában írja le. (1Kor 13) Olvassátok el ezt a fejezetet! Pál apostol itt többek között azt mondja, hogy nem csak a legna­gyobb parancsolat, de a legfőbb szellemi és lelki ér­ték is a szeretet. Azért fejezi be így a szeretet himnuszát: Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e há­rom; Ezek közül pedig leg­nagyobb a szeretet. Selmeczi János A VASÁRNAP IGÉJE ( Tessék választani! Y) Evangélikus Egyház vagy más közösség? Miért szebb mindig a mások keresztje? Evangélikus hűség és ökumenikus nyitottság Tavasszal egy kedves ismerő­sömmel ültünk üdülője kertjé­ben. A kert szélén egy kis diófa áll, ezalatt beszélgettünk. Be­szélgettünk és közben nézelőd­tünk, gyönyörködtünk Isten éledő világában. Az unokái számára egy sík területet felás­tak és fűmaggal vetették be. Játszótérnek szánták ezt a terü­letet. Tudtam, hogy nagyon so­kat dolgoztak rajta. Sok szere­tettel ápolták. Tavaly a nagy szárazság miatt keserűen pa­naszkodtak, hogy tönkrement. Most az esős tavaszon ott ül­tünk a pázsit szélén. Örömmel figyeltem fel az üde, zöld színre. Siettem megjegyezni, jól telelt a pázsit, most már nagyon szép. Ezután tovább beszélgettünk. Amikor elköszöntem, nem en­gedte el kezemet, hanem húzott magával, nézzem meg köze­lebbről a „szép” pázsitot. Ak­kor láttam, hogy csupa zsom- bék, hogy ezen nem fog gurul­ni, pattogni a labda, így járunk a más közösségek­kel is, a más gyülekezetekkel is, a más ifjúságikkal, ahova csak egy-egy alkalommal megyünk el. Csak a szépet látjuk, csak a vidámságot, a barátságot, a kötetlenséget. Nem vesszük észre, hogy más közösségek­nek, más felekezeteknek is van­nak szabályai, korlátái. Van­nak terhei, amelyeket minden­kinek hordozni kell. Pár alka­lom után ezek kiderülnek, ak­kor továbbállunk és megyünk tovább, végül kiábrándulunk minden közösségből, minden felekezetből. Igazán akkor tudunk jó szívvel fordulni más közösségek felé, ha azt a közösséget, ahol Jézus Krisztus közel jött hozzánk, igazán szeretjük, becsüljük. Szeretjük áldásaiért és ismerjük kötöttségeit. Akkor értjük meg, hogy egy barátunk egy testvérünk az Úr Jézusban, Ő is szeret egy közösséget. Annak a közösségnek vannak olyan ta­nításai, amelyeket én nem tu­dok elfogadni, olyan szokásai, amelyeket én nem értek, de tu­dom, hogy Ő nagyon szereti az Ő egyházát és közösségét. Ha beszélgetünk egymás közössé­géről, ha kérdezünk és kritizá­lunk is, sohasem a sértegetés hangján. Hiszen, amit én nem értek, azt Ő nagyon szereti. Az édesanya példája álljon most előttünk. Édesanyját mindenki szereti és becsüli. O minden szempontból számom­ra a „leg”. S tudom, hogy egy másik asszony valakik számára szintén a „leg”-jobb, bölcsebb, odaadóbb, szebb. Ezért nem bántom meg. így tekintsünk arra a közösség­re, ahol Isten bűnbocsátó szé- retetével találkoztunk, s azokra a közösségekre, ahol mások ta­lálkoztak Isten minden értel­met meghaladó kegyelmével. Szabó Vilmos Kol 3,17-4,1 INDÍTÉKUNK: JÉZUS SZERETETE Igénk az ún. házitáblák közül való. Olyan intelemsor tehát, amelyben az apostol ez evilágban élő gyülekezet tagjaihoz fordul, azzal a céllal, hogy tanácsokat, eligazítást adjon a hétköznapokban való tiszta és helyes élethez. így olvassuk itt is azokat a mondatokat, amelyekkel Pál apostol a családban élőkhöz, házastársakhoz, szülőkhöz és gyermekekhez, szol­gákhoz és uraikhoz fordul. Gondolatainkban meg is torpa­nunk itt. Mennyire lehet időszerű, fontos számunkra az az intelemsor, amely régenvolt embereknek, a történelem viharai között letűnt társadalomban élőknek szólt? Az igaz, hogy ha csak a szavakat akarjuk meghallani, s nem figyelünk azokra a mélyben húzódó üzenetekre, amelyekért mindez megíratott a számunkra, akkor időszerűtlennek tarthatnánk sok mindent ezekből a házitáblákból. Bár azt senki sem tagadhatja, hogy a házasság kérdése, a nemzedékek problémái, a munkaerkölcs hiányosságai ma is fontos és égető kérdések. És itt ezekről van szó. Isten igéje olyan emberek életét akarja munkába venni, akik tanítványként, keresztyén emberként akarnak itt a föl­dön élni. Nekik szólóan hangzik földi életük konkrét kérdése­ire nézve az eligazító szó. Most is, ma is. Ami korhoz kötött, az elmaradhat mögöttünk, de nehogy a változóval együtt az örök, változatlan és változhatatlan üzenetet is félretegyük. Mielőtt Pál a személyeket célba venné, kimondja az alaptételt: „mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala” (17. v.). Ettől tanítvány a tanítvány, ettől keresztyén a keresztyén. Nem attól, hogy nem vesz tudomást a körülötte lévő, forrongó, változó világ­ról. Nemcsak, hogy tudomást vesz róla, de éppen abban, azon a helyszínen akarja - elhívatásának megfelelően, elhívatásá- hoz méltóan, ahogy Ágendánk mondja - megélni életét és teljesíteni szolgálatát. Az evangélium üzenete, elhivatásunk általában nem emel ki bennünket élethelyzetünkből, de ott új paranccsal mozgósít; azzal, amely a mai vasárnap evangéliu­mában is felhangzik a szeretet nagy parancsáról szóló jézusi üzenetben. (Mt 22,34-46) Szeretetben járni! - elcsépelt szólamnak tartjuk. Unjuk is már sokszor. Szeretnénk, ha papunk is valami új, soha nem hallott melódiát muzsikálna végre. Mindaddig unalmas is marad ez a „melódia”, amig azt gondoljuk, hogy a szeretet, amely összefoglalja és kiteljesíti a házitábla napiparancsait, az a mi szívünk indulata. Pedig az a szeretet Jézusé. „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (ÍJn 4,19) Ha igy értjük, akkor máris új dallamot hall a fülünk, és új ritmusra ver a szívünk; és elegendő tennivalóval lesz tele a két kezünk is. Ez az a szeretet, amely megszabadít családot, erkölcsöt, hűséget lazító divatoktól, megoldja rajtunk a „nyitott házas­ság” szörnyű bilincseit, megszabadít „az én gyerekemnek is legyen meg mindaz, ami a másénak” felelőtlen és hazug ma- jomszeretetéből, és felebarát-segítő, hazamentő szolgálattá teszi a napi munka lelketlen-kelletlen nyűglődését. Testvérem! Jézus nevében, azaz Jézust képviselve, neki en­gedelmeskedve, őt szeretve és szeretetéből naponként tölte- kezve éld életedet házastársad oldalán, gyermekedért felelős­ségben, szüléidét megbecsülve, munkádban helytállva. A mi motívumunk: Jézus szeretete. Az, hogy ő előbb szere­tett minket, és az, hogy felebarátainkban mi is viszontszeret­hetjük őt. Ittzés János IMÁDKOZZUNK Urunk! Ismertesd meg velünk hűséges szeretetedet, hogy benne és általa megújuljon életünk. Szabadíts meg minket kísértéseinktől, hogy múló . divatokat, a felelőtlenség szeretetlenségét legyőzve, betöltsük tanítványi életünk szolgálatát, amelyre te hívtál el minket. Ámen. Mi is voltaképpen a szántás? Aki szánt, nem húzza az ekét, nem is tolja, csupán az irányát szabja meg. Éle­tünk eseményei is ilyen mozgásban vannák, s mi nem tehetünk mást, mint hogy tartjuk az egyenes irányt, az Úr Jézus felé vezető irányt, és mindenben, amit meg­élünk és cselekszünk, Hozzá igyekszünk. Feléje kell igyekeznünk, s akkor a barázda magától is odavezet. ALBERT SCHWEITZER Hozzánk is szóltak Az utolsó szó jogán HIT ES REMENY Bánkúty Dezső emlékezete Szegény Biblia! Fenti címmel bírálja Pais István az Éledés Irodalom szept. 11-i számában az Abel-Zsuzsánna c. Képes bibliai lexi­kont. Olyan hiányokat kér számon, amilyeneket legfeljebb teológiai vagy vallástörténeti szakkönyveken lehetne számonkénti, mint pl. a kettős terem­téstörténet különbségei; János evangé­liuma és a szynoptikusok közötti elté­rések; őstörténeti, néprajzi adalékok, amelyekről a lexikon nem tesz említést, stb. Csakhogy az - egyetlen vékonyka - kötet hátlapján ott a megjelölés: nyolc éven felülieknek. Vagyis a könyv gyerekekhez és művelődni vágyó ab­szolút laikus felnőttekhez szól. Alapfo­kú. A bíráló azt kifogásolja, hogy a különféle felekezetű jeles tudósok együttműködtek egymással és ateista kollégáikkal; ezért nevezi „eszmei zűr-, zavarnak”, hogy nem nyitnak a Lexi­kon lapjain hitvitát; és ezért állítja, hogy a hiányolt részek „elhallgatásá­nak” célja volt, azért történt, mert „a szóban forgó részletek kérdésessé te­szik vallásuk transzcendens alapjait.” Azt hiszem, senki sem látott még olyan embert, akinek hite vagy hitet­lensége a kettős teremtéstörténet amúgy is szimbolikus elbeszélésén nyu­godnék; de olyant sem, akinél hitbeli válságot okoznának az evangéliumok eltérései. Az a csoda, hogy ennyire egy­becsengenek oly korban, amikor még nem volt se magnó, se film, se lemezfel­vétel. de a Római Birodalom keletén még sztenogram sem. Hiszen mi, mai emberek mindezek birtokában is ho­mályosan ismerünk egy sereg történel­mi eseményt, amely pedig csak „teg­napelőtt” történt! Bozóky Éva Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy növénybiológus... - ez a mese­szerű kezdet illenék ide, de máris javítanom kell: a növénybiológusi/ s nemcsak élt, Béres József a neve, és arra törekszik, hogy sokan má­sok is éljenek, noha kimondták ró­luk, kimondhatták a múlt időt, még éltükben. A kisvárdai tudós ugyan­is arra szánta rá a maga életét, hogy másokét próbálja megmenteni: munkavégzése során olyan követ­keztetésekre jutott, amelyeket csöppekké formálva megkísérelte némely rákos beteg gyógyítását. Hitte és hiszi, hogy az általa meg­kezdett út célravezető, hogy a daga­nat keletkezésekor hiányzó anya­gokat csöppjeivel a szervezetbe jut­tathatja, s az lényegesen meghosz- szabbíthatja a beteg életét, talán még meg is gyógyíthatja. Évtizede már, hogy rábukkant Béres Józsefre Kósa Ferenc film­rendező,' és elhatározta: portréfil­met forgat róla. Természetesen kí­nálkozott, hogy megkeresse azo­kat is, akik segítik őt a munkában, s azokat is, akik nem hisznek mód­szerében; de még azokat is, akik - utolsó mentségként, utolsó szal­maszálként - belehelyezik utolsó reményüket e csöppekbe. Az 1976- ban forgatott filmanyag egy részét - mert az összes dokumentum tar­tama tíz óránál is több - újra elő­vette 1986-ban, s megtoldotta új fölvételekkel. Mi történt azóta? *- kérdezte, csaknem ugyanazokat, mint évtizeddel korábban. Van, aki meggyógyult, sőt: az­óta gyermekei születtek; van, aki meghalt - idős korban, netán más betegségben; van, aki - orvosként -azóta is alkalmazza a Béres-csöp- peket és hitében, reményében nem csalatkozott, de van olyan orvos is, akinek ott kellett hagynia kórházi munkáját és a vUág végére menni körzeti orvosnak, mert egykori fő­nöke nem tűrte, hogy tovább kísér­letezzék. A film elején elmondja a rende­ző, hogy a döntő kérdés tudomá­nyos fórum elé való: csak így lehet eldönteni, hogy a ma már (bár „erősítő szér” gyanánt) kapható Béres cseppek valóban mire hat­nak, van-e gyógyerejük, milyen mérvű és mely betegségekre? Nem is erről szól a film. Arról, hogy a tevékenység, kivált az öntevékeny­ség előtt föl kell tárni az ajtót, hi­szen országnak, világnak, ember­nek és emberiségnek egyaránt te­vékeny embereibe van szüksége. Meglehet, sok-sok kísérlet kell ah­hoz, hogy a tudományos döntés megszülessék: de ahhoz, hogy megszülessék, hozzá kell fogni és lankadatlan szeretettel dolgozni. Zay László Most is úgy látom magam előtt, amint egy iskolai hajókirándulá­sunkkor a hajóhídra lépve beka­pott két brómtablettát. Bánkúty Dezső állandó idegfeszültségben élt, amelyet nemegyszer csak csilla­pítószerrel tudott feloldani. Soha nem a maga személye izgatta, min­dig csak az ügy, amelynek szolgá­latában állt. Nem ismertem em­bert, aki oly mértékig azonosult a feladattal, amelynek megoldására vállalkozott, mint ő. Attól kezdve, hogy előbb egyházunk Nőképző Intézete, majd az általa szervezett Leánykollégium, később a Leány- gimnázium élére állították, életé­nek legfőbb célja, tartalma ez az iskola volt. Az iskola épülete, ta­nulói, tanárai, iskolája növendé­keinek a szülei, de még az utca is, ahol az iskola állt, figyelmének ál­landóan központjában volt. Ha nem akadt kéznél valaki, aki ren­det, tisztaságot teremtsen, maga vette kezébe a seprűt. Reggel ő volt első az iskolában. Amit másoktól elvárt, azt mindenekelőtt magától követelte meg. 1887. március 22-én Budapesten született, Böhm Károlynak, a leg­nagyobb magyar idealista filozó­fusnak és rendszeralkotónak fia­ként. Böhm Károly akkor Deák téri gimnáziumunk igazgatója volt. 1896-ban a kolozsvári egye­tem filozófiaprofesszorává nevez­ték ki. Fia ott végezte gimnáziumi és egyetemi tanulmányait. Né­met-magyar szakos tanári diplo­mát szerzett s ledoktorált. Tanul­mányait Lipcsében folytatta, ahol szanszkrit nyelvből, majd - mint már fasori gimnáziumi tanár - la­tinból is képesítést nyert. Kolozs­várott elvégezte a konzervatóriu­mot. Zenei képzettségének is isko­lája látta hasznát. Mint a fasori gimnázium tanára zenekart szerve­zett. Igazgatása alatt a lánygimná­ziumban a zene, a művészettörté­net oktatása nem korlátozódott az iskolára, tanítványaival látogatta a hangversenyeket, opera-előadá­sokat, kiállításokat, műtermeket. Szabad idejét a természetben töl­tötte. Kirándulásaira, utazásaira, ha tehette, elvitte tanítványait is. Sokszor éreztük úgy, hogy elé­beszalad az időnek. Amikor még csak a tanárképzők gyakorlógim­náziumaiban tartottak bemutató órákat, Bánkúty Dezső már intéz­ményesítette ezeket a Deák téri Leánygimnáziumban. Az újonnan kinevezett tanárokkal szaktudo­mányuk egy-egy kérdéséről szék­foglaló előadásokat tartatott. A diákegyesületeket (önképzőkör, gyámintézet stb...) is Bánkúty De­zső mozgatta igazán. Iskolájában nem volt megállás. Ott valóban lüktetett az élet. Nem volt véletlen, hogy a Deák téri Leánygimnázium növendékei az országos középis­kolai tanulmányi versenyeken is nemegyszer szerepeltek szép siker­rel. Bánkúty Dezső haladó szellemű ember volt. Egyik legkiválóbb ta­nítványa, Asbóthné Szalay Katalin dr. mondta róla szép centenáriumi megemlékezésében: „Az igazgató impozáns alakja mellett és mögött feltűnt... az új iránt mindig frissen érdeklődő, újat-tanulásra mindig kész, örök munkálkodó, az együtt­érző és segíteni siető ember.” Egyik szervezője volt az Országos Evan­gélikus Tanáregyesületnek, szer­kesztője az Ifjú Éveknek, tagja az Áll. Oktatófilm Bizottságnak. 1941 -ben tanügyi főtanácsosi címet kapott. Az, aki annyit tett a magyar tanügyért, magyarsághoz tartozá­sát nevének megmagyarosításával is kifejezésre kívánta juttatni. Még részt vehetett háborús meg­rázkódtatásoktól, károktól nem kúpéit iskolájának helyreállításá­ban, a felszabadulás után az okta­tó, nevelő munka újraindításában. 1946-ban nyugdíjazták; egyházi főhatósága ugyanekkor megbízta az evangélikus iskolák országos felügyeletével s egy ideig e minősé­gében látogatta iskoláinkat. A szakadatlan munka aláásta egészségét. Agyvérzés érte. 1960. augusztus 15-én utolsót lobbant a magyar evangélikus tanügy egyik legnagyobb alakja életének önma­gát emésztő lángja. Dr. Komjáthy Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom