Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-19 / 16. szám
NAGYKÖVETEK LÁTOGATÁSAI EGYHÁZUNKBAN Interjú Szokolay Sándor zeneszerzővel Evangélikus Elet 1987. április 19. Arto Mansala, a Finn Köztársaság nagykövete, április 2-án látogatást tett az Északi Egyházkerület püspöki hivatalában és megbeszélést folytatott dr. Nagy Gyula püspökkel a finn-magyar egyházi kapcsolatokról, elsősorban dr. John Vikström finn érsek június eleji hivatalos látogatásáról egyházunkban. Karl-Heinz Lugenheim, a Német Demokratikus Köztársaság nagykövete, ugyancsak április 2-án látogatta meg egyházunkat. Az Észak Egyházkerület püspökével történt találkozás során részletes megbeszélést tartottak az NDK evangélikus tartományi egyházai és egyházunk elmélyülő, jó kapcsolatairól, teológiai hallgatóink cseréjéről, a lelkészek cseréjéről és a júniusi berlini állami és egyházi ünnepségekről. Ragnar Dromberg, a Svéd Királyság nagykövete, az előző év végén kereste fel egyházunkat. Március 31-én dr. Nagy Gyula püspök viszonozta a látogatást a Svéd Nagykövetségen. A találkozás során a svéd és a magyar evangélikus egyházak közötti kapcsolatok elmélyítéséről volt szó. A rézveretes Tranoscius A néprajztudomány számos nagy tudósa felhívta a kutatók figyelmét a vallási néprajzra. Maguk is sokat merítettek innen. Elég néhány név felelevenítése: Tálai István, Ortutay Gyula, Bálint Sándor, vagy maiak: Bárth János, Krupa András. Tábor György tót- komlósi származású. Házaknál, bizonyára a szülői háznál is nem csak látta a Tranosciusokat főhelyen. Hanem annak szeretetét és buzgó használatát is. Békéscsabára kerülve megyei múzeumigazgató lett. Innen ment nyugdíjba. Békés megye néprajzával sokoldalúan foglalkozik. Békés megye néprajza át van szőve az evangélikus szlovák kegyességgel, hagyományokkal. Tábori György kutatása eredményeit közzé tette előadásaiban: Nemzetközi Nemzetiségi Néprajzi konferencián, Múzeumbarátok Körében, lelkészek munkaközösségében. Kutatása témája a Tranoscius kötése. De nem áll meg a külsőnél. Könyve alcíme: a magyarországi evangélikus szlovákok régi vallásos énekeskönyve. Kedves tisztelgés a könyv ajánlása is: „Haan Lajos emlékének”. Haan Lajos 1855-1891 között békéscsabai lelkész. Békéscsaba történetét több könyvben is megírta. A tudós evangélikus lelkész sokat tett a múlt megbecsüléséért. A most megjelent könyv a Tranoscius, megismertet írójával, énekeskönyve keletkezése körülményeivel. A szlovák néppel való kapcsolatról olvasva jelentős hídnak látjuk a két nép között. A Tranoscius a Békés megyei szlovákok kezében című fejezetben a szerző az egyházi esztendő szerinti használatát tekinti át, családi alkalmak és ünnepek alkalmából egyaránt. Ezután tér rá a könyv fedésére. A megvett könyveket tartós kötéssel látták el a „népi könyvkötők”. Már a 11. században divatba jött ez. A 16-17. században pedig már a templomi könyveket is így védték. A 19. szá{L, ClTIIAItA SANCTORUM. $ Apoealíjpa. 5. JT. 8. mám Ml sjö ©taté | nötté, sj <S$rttlu Äfefíanftd Y) pfi ffiijrofnjd) ©Imviioftcd) a.StSuniatfricí), I ) gníoj 1) irt laffclifijrT; l’.'ticí’rtiíi floljd), oGccnjd) y • í) oüjnMfflitjdj, 6 umcljúiii pvofpZdjcm bjjuií; . X Si Düecnému Cptfttc söofi rogbétrinf, ^ uílbi) 6$roni<i}bfné a robtané <J, ob Jlnéjc ®lrjta Tiauottffcí)o Glujcfiiijfa |MnÍ pfi Gfjvfu'l Gn?ato«XOíiíuWíffé ff »T io Qlplowl. 2B?t)nnj 43. ÍUcfftanfFé, 8 $ijbdtofcm 112 tpjfnj obfaljtigjaíjut. ffl'ifaifapfP. 1877. zad elejétől pedig lengyel, szlovák, magyar „vándorkönyvkötők” készítették a ma is fellelhető kötéseket. Díszítő elemeket használtak. Ezeket magyarázza a szerző. Ilyenek: nap, virág, növényi indák, levelek és szív. Rákerült még a tulajdonos neve és a vétel vagy kötés éve. Külön súlyt helyeztek a sarkok védelmére. Minden esetben csattal is ellátták a könyvet. 1860- tól már könyvkötő szakmát tanult mestereket is ismerünk Békéscsabáról. Az iparosok névjegyzékében pedig jelen század elején ilyenek olvashatók: „imakönyvtábla- szerelő”, imakönyvkötő”. A könyvből megtudjuk azt is, mint hatott a Tranoscius a fazekasok mintáira, hogy jelent meg festőknél és az irodalomban is. A könyv második része 56 darab egész oldalas gyönyörű fényképet közöl. Köszönet illeti az írót, hogy gazdagította egyházunkat. Köszönet illeti a Békés Megyei Tanácsot és annak Tudományos-Koordinációs Szakbizottságát a könyv kiadásáért. Ajánlom szeretettel a Tranosciust használó gyülekezeti tagoknak és az énekeskönyveink iránt érdeklődőknek. Huley Alfréd „Hitem kiművelője Orosháza volt.. Az élet első gyermekkori élményeinek meghatározó jellegét Kodály Zoltán nemzetnevelői felelősséggel hirdette. Az emlékezés mit őriz Szokolay Sándorban elevenen gyermekkorról, családról, szülőföldről? Az eredőkhöz, a kezdet kezdetéhez gyakran visszajárok, mert nem hiszek a múlandóságban, szinte minden nap végérvényesen, örökre szeretnék megjegyezni mindent. Naponta illenők megköszönni, hogy élhetünk, a lét csodája oly megrendítő. Az idő keretébe korlátozott életünk egyszeri, visszavonhatatlan és megismételhetetlen, éppen ezért kellene a méltóbbá válás lehetőségének tekintenünk. A „részesedési vágy” küzdelme nem gazdagabbá, hanem szegényebbé teszi életünket, mert annak, aki „kapni” akar mindenáron, annak nem marad elég ideje „adni”. Az emberi élet elszalasztott lehetőségek sorozata, kevesen képesek a jó sáfárkodásra. Megrendítő a megállíthatatlan idő érzékelése, s éppen ezért kell újra és újra a „gyökerektől”, a „forrástól” elindulnunk. A felületen túl persze nehéz bármit lényegileg elmondani, ezért is hívom a - válaszadáshoz - segítségül a költőt, Nagy Lászlót, aki szívünk szerint tudott vallani: „Lépkedek haza, hazának. Torony iránt és anya iránt. Bátorkodom újra megszületni”... Iskoláskoromat megelőző évekre emlékszem talán a legélesebb pontossággal. Első élményeim édesanyámtól elválaszthatatlanok. Hángjában, mosolyában, szeretetében biztonságot éreztem, az utcán csak kézenfogva szerettem vele menni. Gyöngéd, érzékeny ember volt, szépen tudott mesélni, de mosolyában szomorúságot éreztem. Egyszerűen, sőt elég szegényen éltünk, mégis valami bearanyozta ezeket az eseménytelen kun- ágotai éveket. Szerettem a falu jegenyesorok főutcáját, s boldogtalanná tett kivágásuk... Anya és szülőföld azonos fogalomként él bennem, mint ahogy a haza: otthon és nemzet elválaszthatatlanságát érzékelteti. Ezért nem üres szó számomra az „anyanyelv” sem... Édesanyám tanított imádkozni, mélyen vallásos ember volt, aki még a tanulásnál is több gondot fordított a-hit erősítésére és gazdagítására... Nagyon anyás gyermek voltam, s csak a serdülőkor vitt közel édesapámhoz, aki nem annyira szülőként, hanem sokkal inkább barátként nőtt szívemhez... A hitet anyai, a zenét apai örökség ajándékának vallhatom... Ennyit talán Kunágotáról... A zenei pálya alakulásának mik voltak az első mozzanatai, honnan számítható? A költő szavaival szólva, valóban „bátorkodtam” többször és „újra megszületni”... Minden igazi élménytől újra kezdődik valami bennünk. Gyermekkorom mennyországa: Békéstarhos volt! Minden csoda együtt: a természet varázsa, valami skolasztika nélküli meseszerű iskola, az éneklés öröme, és a zene emberformáló ereje, megtisztító hatása, a művésziérzék kifejlesztése... s az alkotás csodája... Békéstarhosra édesapám vitt el (az akkor alakuló Gulyás György alapította „Énekiskolába”) - ahol minden zeneszerzői előtanulmány nélkül kezdtem el komponálni. Egyik napról - szinte - a másikra szakadt rám a zeneszerzés visszavonhatatlan vágya... Hetek alatt több tucat gyermekkarakterdara- bokat írtam... Ezekre ma is büszke vagyok, nem tagadva, hogy a zene- akadémiai évek alatt Farkas Ferenc irányításával megszenvedtem a szakma elsajátításának követelményeivel... Ma már nem gyötrődöm a műhely-gondok miatt, újra „saját örömömre” komponálok. Tudom, hogy minden szakma megköveteli a maga szakmai becsületet, küzdelmek, erőfeszítések nélkül nincs tartós eredmény... De áldhatom sorsomat, hogy pályámat a „békéstar- hosi élmény-iskolában” kezdtem... - mert ez is a Kodály-féle kritériumokhoz sorolható... Bárcsak sokan ilyen „gyönyörű iskolai élmények” alapzatára építhetnék kereső életüket... Evangélikus identitásod honnan indult el? - mit jelent számodra? Ez talán gyermekkorom harmadik hajszálere, mely életfogytiglani hatásúnak tűnik... s ez is Békés megyéhez fűződik. Kunágotán születtem ugyan, de szüleim orosháziak. Taníttatásunk miatt évekig járták velünk az országot: Kunágotáról Gyöngyöspatára, Gyöngyösre, Csanádapácára költöztünk, majd „hazatalaltak” végül Orosházára... Középiskolai tanulmányaimat az orosházi Evangélikus Gimnáziumban kezdtem. Zenei adottságaim akkor még lappangtak. Egyetlen ígéretes tulajdonságomat is elvesztettem a mutációval: kivételesen magas szoprán hangomat! (Sokat énekeltem iskojai, templomi hangversenyeken. Ádám Jenő a „jövő énekesét” látta bennem, mely talán szerencsémre nem vált valóra... Verseket is írtam, szavaltam ünnepségeken, szavalóversenyeken, aktív szerepet vállaltam a KIE-mozgalomban, misszionárius, sőt pap szerettem volna lenni... Sok dologba belefogtam, s életem végleges útját Békéstarhos oldotta meg karika- csapásszerűen... Tehát lutheránussá Orosháza: az akkor legnagyobb evangélikus magyar falu” légköre, nevelési metódusa tett... A templom nevelte talán dramaturgiai érzékemet is, mert a prédikációk „felépítésére” lélegzetvisszafojtva figyeltem... Fürst Ervin keménytar- tasú, puritán hittanórái és igehirdetései mindig mély benyomást tettek rám... Hitem kimüvelője Orosháza volt... Hogy következik mindezekből, hogy zeneszerző Tettem? Egyszerűen. A szolgálatok nem állnak egymástól messzire. Talán ugyanazt kellene elmondanom, ha más pályát választottam volna, akkor is... Persze a múlt semmit se bizonyít... de érzékeltet. Zeneszerző lettél, de evangélikus- ságod folyamatossága megmaradt. Ezt tükrözi a Lutherániához fűződő kapcsolatod is. Hogy jött létre, mi a mozgatója? A kapcsolat forrása Weltler Jenő, a nagymúltú Lutheránia Énekkarának vezetője, aki évtizedeken át építette egyedülálló, senkivel össze nem téveszthető Bach- kultuszát. Ő inspirált, az ő Bach- interpretációi alapélményt jelentettek. János-passiója, Máté-passiója, Magnificatja, h-moll Miséje, Karácsonyi oratóriuma, s a kantáták sora ,jó alapot” adott... Mi tagadás, - a szakrális zenére „Jenő bácsi” hívta fel a figyelmemet. A kapcsolatok láncszemek, ma már rokoni szálak is erősítik közös utunkat. A Karácsonyi pásztorát volt az első, mely ma már a „Magyar Karácsony” című lemezen ismert. Talán felsorolni is sok mindent... Locamói-motetta,, Gá- lyarab-Kantáta, Pünkösdi-Ének, Libellus-Ungaricus... Trajtler Gábor is több orgonadarabomat bemutatott. Nagyszerű szólistákra is rátaláltam. Berczelly István kantátáim után énekelte Sámson c. operám címszerepét, s nem régen mutatta be az Ecce homo Fótisz atya szerepét. Molnár Andrással is a Deák téren találkoztunk, s az operában Jézus szerepét énekli... A Confessio Augustana és a Luther Kantáta lemezen épp a Lutheránus Világszövetség budapesti ülésén jelent meg Káldy püspök úr javaslatára. Talán újabb kérdés nélkül is elmondhatom, hogy a bibliai témájú operákhoz nagy erőt meríthettem ebből a kapcsolatból. De ezt semmiképpen nem szeretném felekezeti elfogultságból mondani, mert minden igyekezetem az, hogy hitem egyetemes jellegét megőrizzem. Azt kérted, hogy az Ecce homo operádról ne kelljen külön szólnod, mert arról az elmúlt hónapokban nagyon sok nyilatkozatot tettél, s nem szeretnél ismétlésekbe bocsátkozni... Talán a zárókérdés megfelel, ha a „hogyan tovább”-ra tesszük a hangsúlyt?... A január 25-i operapremier óta írtam egy hatszólamú misét Missa Pannonica címmel, melynek a bemutatójára a Dobra János vezette Tomkins Énekegyüttes készül... Talán ez még az „Ecce homo utójátéka” bennem... Negyedik operámon dolgozom, melyre Marton Éva kért fel, ő is énekli majd a német nyelvű bemutatóját... A mű címe: Szávitri. ülés Endre indiai történetből költött kisregényéből írtam a szövegkönyvet. Erre még hála Istennek - életében sor kerülhetett -, munkámra lelkesen adta áldását, s mérhetetlen hálás vagyok azért, hogy még „érkezésünk” lehetett a legmeghittebb megbeszélésekre... Aposom, Weltler Ödön írta a német szöveget, mely az Ecce homo tapasztalatai alapján - újra kétnyelvű opera írásához adott bátorítást... Ha lenne „időm rá”: tíz operát is szívesen megírnék... mert „életformának” érzem. A színház is templommá válhat! A Lélek templomává! Lehel László ifj. Bartók Béla gratulál a Bartók-díj átadásakor, március 25-én (Fotó: Németh István) Sághy Jenő- NAPTÁMAD AT I. ■y yajna/í kukorékoltak a kakasok. Az alvó embe- rek fölneszeitek ágyuk- M M ban:- Ejnye, de különösen szólnak ma ezek a madarak. Olyan tisztán, zengőn, maga- san hangzik a kiáltásuk, mintha mindegyik egy ezüsttrombitán fújná az ébresztőt. A nap félig fölnyitotta szemét s mint a jókedvű gyermek, rózsás mosollyal kandikált ki puha felhöpaplana mögül. Úgy | látta érdemes lesz felkelnie. Egy-kettőre kibújt hát takarója alól és kikerekedett szemmel bámult a falura. Volt mit néznie. Máskor ilyen időtájban már áradt a nép a mező felé. Ki szekéren, ki gyalogszerrel. A legtöbben bizony csak gyalog, mert hiszen háború volt és a háború elvitte a lovakat, szekereket is. - Ma egyetlen ember sem akadt, aki mezei munkába indult volna, csupán az istállók, ólak körül volt némi forgoló- dás, az is elcsendesett hamarosan. Az emberek asszonya, férfia, gyereke nagy mosakodásba, gondos, hosszú ideig tartó öltözködésbe fogott. Mászkáltak a házakban, pitvarokban, udvarokon, összehúzott szemmel néztek a nap tágra nyitott szemébe, hatalmasat lélegzettek és jókedvűen mondogatták:- Gyönyörű időnk lesz. Húsvéthoz illő. A nap észbekapott. Húsvét ünnepe van! Akkor bizony ki kell tennie magáért. Hadd legyen ezeknek a szegény embereknek szép, meleg, napos húsvétjuk. Tavaly ilyenkor úgyis ijesztő, feketefüstfel- legek kóvályogtak a falu fölött: a becsapódó aknák, gránátok, égő kazlak, pajták, házak füstje. A pincékből, fold alatti búvóhelyekről rémült szorongással fölfelé tekintő emberek csak füstöt láttak, de abban sem telhetett örömük, ha imitt- amott a füstgomolyok között áttört a napsugár. Félelmetesen dübörgő halálmadarak csillogó acélteste szórta szemükbe a fényt és hullatta rájuk a halál vasesojét. Sugárnyilait mind kilőtte most a nap az ég mezejére. Még legtávolabbi zugába is. Néhány kósza felhő ténfergett csak az égen, de azon is megijedtek a napsugarak heves nyüzáporától és sietve eltakarodtak. Átengedték az eget egészen a napnak s az diadalmasan eluralkodott az égboltozat végtelen, derült kékségén. Mint ragyogó, hatalmas kristálykupola sátorozott az ég a falu felett. A földet fehérarany fény öntötte el. A templom homlokzata földöntúli fehérségben világított, a házak nagy aranyékszerekké váltak, az emberek arca meg- szinesedett, szemük csillogott. Az udvarokban, utcákon aranyszőrű kutyák szaladgáltak, aranytollú tyúkok kapirgál- tak, ezüstollú ludak csattogtatták szárnyaikat. A levegőben suhanó fecskék szárnya acélkéken villant. A fák duzzadó, feslö rügyei, üde levélkéi vágyódva feszültek a nap felé. Örömteli borzongás szaladt végig a növekvő vetéseken, megdobogott a fűszálak apró szivecskéje. Hófehér bársonyba öltözött, virágba- bomlott cseresznyefák álltak díszörséget az országút mentén és csendes örömmel nézték a kertekbe zárt, rózsaszín kaca- gású őszibarackfákat. Valami izgatott, de jóleső várakozás lepte meg az emberek szívét. Vártak - maguk sem tudták, mire. Beszélgettek a házak előtt, csoportosultak, szerteszéled- tek, nem találták helyüket. A gyerekek sem tudtak úgy belefeledkezni a játékba, mint máskor szoktak. A szokásos húsvéti játékokat sem játszották. A fiúk nem gyülekeztek össze, hogy egymás pirosra, kékre festett húsvéti tojásába pár lépésről ügyesen belevágják a krajcárt és aztán jogos zsákmányul büszkén magukhoz vegyék, élvezettel megegyék. Szaladgáltak erre-arra, mint az istállóból kiszabadult csikók. Futká- roztak a kertekben, megsimogatták a bársonyos, ragadós levélkéket, rügyeket vagy szédülésig hemperegtek a fűben, majd talpraugorva ismét másfelé rohantak. A torony zengeni kezdett. Megszólaltak a harangok. Szaporán csilingelt az egyik, megfontoltan, mély búgással dobbant egy-egyet a nagy harang szive, mint az egészséges, dolgos parasztemberé, aki hosszú, üdítő álomból ébred és éppen hozzákezd munkájához. A csengés-bongás berepülte az egész határt, ráözönlött a kertekre, udvarokra, befurakodott a szobákba és kopogtatott az emberek szivén.- Bim-bam, bim-bam... Néked szólünk, téged hívunk: föltámadott Jézus Urunk... Bim-bam, bim-bam... A harangok hívása beletalált a szivekbe és majd az egész falu egy akarattal mozdult fel.- Elmegyünk a templomba. Olyan különös ez a mostani húsvét. Nem lehet a harangok hívásának ellenállni. Megindult a sokaság két irányból a Fő utca közepe felé. Ott állt a templom. Karcsú tornya sudáran szökkent az égnek. Csúcsán vakító sugárzással szórta fényét a kereszt. Az emberfolyam egyre nagyobbodott. A házak ajtaján keresztül, mint megany- nyi kis patak Ömlőitek bele a folyamba a családok s megduzzasztották a sokaságot úgy, hogy az emberár az utca egész széles medrét kitöltötte.- A házsorok meredek partja között fiaik morajlással, lassan hömpölygőit előre a sokadalom. A két folyam a templom kapuja előtt egymásba torlódott, majd beáradt a nyitott kapun keresztül a templom hajójába. Beszivárgott a padokba, fölkígyózott a karzatra, elöntötte az oltár előtti teret, a padsorok közt vezető utat, a templom minden talpalatnyi helyét. Utolsót kondultak a harangok, az orgona diadalmas örömmelfölujjongott. Az emberek még mindig jöttek. Belepték a templomteret is. Mind azok, akik kívül, mind azok. akik belül álltak vagy ültek, egyformán csendes áhítattal várták s amikor 9 kántor belevágott az énekbe, tele tüdővel harsogták valamennyien:- Föltetszett gyönyörű napunk, Melyen méltán vigadhatunk; Krisztus ma győzedelmet vett, Megvert minden ellenséget. Ős ellenünk a bűn, halál Hatalma többé meg nem áll. Rajtok győzelmet aratott Jézus, ki ma föltámadott. Nap, föld, emberek, állatok, Kik eddig szomorkodtatok, Rabságtok ím örömre vált, Köszöntsétek a nagy királyt! Az arcok nekitüzesedtek. A levegőben forró vágyakozás, izgalom rezgeti. Amikor a pap felolvasta prédikációjának alapigéjét: Pál apostol korinthusiak- hoz írt első levelének tizenötödik részéből a tizenkettedik verstől huszadikig terjedő szakaszt, - „Ha azért Krisztusról hirdet- tetik, hogy a halottak közül feltámadott. 'mimódon mondják némelyek ti köztetek, hogy nincsen halottak feltámadása? Mert ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk, mivelhogy az Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust; a kit nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok. A kik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, mindeni embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lön azoknak, kik elaludtak." - különös dolog történt. Egészen különös. Mintha valami láthatatlan hatalmas szárny lebbent volna meg a gyülekezet feje fölött. Sokan még a suhanás neszét is hallani vélték. Akármim volt is, annyi bizonyos: ennek a szárnynak a suhintása csodálatos dolgot művelt. Egy csapásra szétoszlatta, elűzte az emberek fejét megtöltő ködöt, lelki szemeik homályát. A názáreti Jézus feltámadásáról szóló igét hallva, a villám- csapás hirtelenségével, erejével és vakító világosságával hatolt tudatukba: Krisztus feltámadott. Hallani hallották ezt a hírt már eddig is számtalanszor, de csak afféle kegyeletes emlékezésnek gondolták. Emberekről, akiknek az élete telve volt szeretettel, jósággal, el szokták mondani: szívünkben örökké élni fog". Ilyenformán gondolták a végtelen jóságú názáreti feltámadását és örökkévaló életét is. Most azonban egyszeriben másként láttak. Jézus valóságos feltámadásának, valóságos élő voltának híre hatalmas erővel ragadta meg lelkűket és egy, szempillantás alatt kisöpört onnan minden kételkedést. Hangtalan öröm feszítette mellüket, hogy szinte szétpattant, majd végtelen békesség áradt el szivükben és lelkűk ajtaját sarkig kitárva engedték, hogy beáradjon oda Isten áldott napjának fénye, a feltámadás isteni üzenete. A vágóhíd mellett lakó Kovácsné, aki a templomajtó előtt álldogált, odasúgott özvegy Kazsoki Jánosnénak:- Bocsássanak meg nekem, Kazsoki- né! A múlt tavasszal', amíg itt folyt a harc és maguk a hegyen voltak, én vittem el leánya télikabátját. Mihelyt vége lesz az istentiszteletnek, mindjárt hazaviszem magukhoz. Kazsokiné meghökkenve meresztette rá a szemét.- Jézus él - magyarázkodott Kovácsné örömtől könnybe lábadt szemmel. - Nem őrizgethetem házunkban a bűnt, mert akkor nem jöhet be hozzánk Jézus és nem élhet velünk együtt, márpedig mi ezután ővele akarunk élni. Az özvegyasszony sugárzó arccal bólintott:- Megbocsátok. Jézus él. A nép kifelé tolongott a templomból. Szekér István nyakát nyújtogatva tekint- getett körül. Földszomszédját, a rossz lábú Garast kereste szemével a tömegben. Végre megpillantotta alacsony tetejű, zsíros, fekete kalapját. Odafurakodott a háta mögé. Darabig némán baktatott nyomában és figyelte, hogyan húzza maga után bal lábát az öreg. összeszedte magát és melléje lépett:- Hogy van, Garas bátyám? Az öreg meglassúdott, oldalra pillantott és csodálatosképpen megszólalt.- Jól. Ilyen áldott húsvétunk még sohasem volt. (Folytatás a következő számainkban)
