Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-15 / 46. szám

Evangélikus 52. ÉVFOLYAM 46. SZÁM 1987. NOVEMBER 15. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 22. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 5,50 Ft (---------~~----------;------7-----------"-----------------------N Az emberek együttélése akkor jut vál­ságba, mikor hiányzik belőle a meg­bocsátás ereje. AUGUSTINUS V_______________________________________________________) Járjunk megbocsátásban Őszi napokon, amikor csak ritkán és rövid időre süt ki a nap, mindig nagyon várjuk, hogy mikor száll fel a köd, mi­kor nyitnak utat a felhők az előtörő napsugaraknak. Ha azután hirtelen fel­támad a fényes ragyogás, odaállunk az ablakba, és megfürösztjük arcunkat a szikrázó sugárözönben. Ahogyan vár­juk borongós időben, hogy megmelen­gesse dermedt tagjainkat az éltető nap­sugár, úgy várjuk epedve sokszor, hogy :mberi viszonyainkban oldódjék a fa­gyos légkör, rendbe jöjjenek megrom­lott kapcsolataink, helyreálljon a béke a családban, a munkatársak, lakótár­sak között. Hideg-rideg világunkban a megbo­ntás a napsugár, az életet adó meleg­ség. Elsősorban arra a megbocsátó iste­ni kegyelemre kell itt gondolnunk, amely a bibliai példa szerint tízezer ta- entummal tartozó szolga adósságát is dengedte. Nem lehet olyan nagy vétkes irtózásunk, amit Isten meg ne tudna nocsátani, nem lenne kész elengedni. ;nnek az Istentől ránk áradó kegyelem- azönnek a melegében kel életre a Szí­riánk, mint ahogy a téli hidegben meg- lermedt kismadár az őt gondjaiba fogó neleg tenyérben találja meg újra az élet ehetőségét. Ezt az életet adó, megbo- :sátó isteni szeretetet nyerjük el, éljük it minden úrvacsoravételkor, a felol- iozás igéiben. Isten bocsánatát megvetjük, semmi­je vesszük és igazában nem tesszük nagunkévá, ha ugyanakkor mi ma­gunk is meg nem bocsátunk embertár- :ainknak, ha száz dénámyi kis adóssá­got nem tudunk elengedni. Pedig mi­yen sokan őriznek örök haragot a szí­nikben egy másik etnber iránt. Szom- izédok között azon borul fel a jó vi- ;zony, hogy átnyúlik a kerítésen egy áág, vagy mert egyszer, amikor kér­em, nem adta kölcsön a talicskát, lyen apró dolgok óriásivá nőnek, s slháríthatatlan akadályt képeznek em- jer és ember egymás közti viszonyá­én. A megkeményedett szív azután céptelen a megbocsátásra. Marad az jrök harag. Jézus szava a feltétel nélküli és korlá- :ozás nélküli megbocsátásra hív és kö- :elez. Lehet megbocsátani még hétszer s? „Nem hétszer, hanem hetvenszer létszer is.” Ez a jézusi szó pedig azt jelenti, hogy sokszor, nagyon sokszor lehet megbocsátani, de mégis, egyszer­űk vége lehet az emberi tűrésnek, egy bizonyos ponton túl már senki sem kö­telezhet a megbocsátás gyakorlásában. Ez a számszerűségében ki nem fejezett mennyiség azt adja tudtunkra, hogy a megbocsátásnak nincs egy meghatáro­zott felső határa. A bocsánatot nyert ember szíve kész a végtelen számú meg­bocsátásra. Megbocsátani valóban csak szív sze­rint lehet. Az ész nem diktál megbocsá­tást, mert az a személyes érdek képvise­letében inkább szembeállít a másik em­berrel. A szív azonban kész befogadni a másik embert, úgy amint Isten is a Krisztusban befogadott minket, meg­bocsátott nekünk. Itt azonban nem a régi ember bűnös kőszívéről van szó, hanem az Isten által megújított szívről, az érző hússzivről. Ezt a szívet az Isten a megtérés által .formálja az emberben, ő maga adja a régi helyébe. Ilyen szívre van szükségünk, ilyen szívet.kérjünk, ilyen szívet adjon nekünk azlsten. A megújult szívű, a megújult életű ember kész arra, hogy a másik ember vétkét megbocsássa. Ennél azonban többre is képes. Felelős szeretettel munkálja a másik ember megtérését. A célja az, hogy a másik ember is meg­ismerje Isten megbocsátó szeretetét, ez az ő szívében is helyet kapjon, s onnan majd továbbáradjon. Ezért kész a négyszemközti, a tanúk előtti és a nyil­vános figyelmeztetésre. Mindezt azon­ban olyan szeretettel végezve, hogy az igazi megtérést és a bűnbocsánat örö­mében való feloldódást eredményez­zen. így járunk megbocsátásban, az Is-V tentől kapott, a visszasugárzott, áta­dott megbocsátásban. Vető Béla Felhívás a gyülekezetekhez! Az 1988. január 1-től bevezetés­re kerülő forgalmi adóval és sze­mélyi jövedelemadóval kapcsola­tos ár- és bérváltozások miatt az 1988. évi költségelőirányzatok reá­lis elkészítéséhez hosszabb időre van szükség. Ezért az Országos Egyházi elnökség kéri a Gyüleke­zeteket, hogy 1988. évi költségelő­irányzatukat 1987. november 30. helyett 1988. január 31-ig terjesz- szék fel az egyházmegyékhez jóvá­hagyásra. A hírrel kapcsolatosan megkerestük Országoq Egyházunk Pénztárát, ahol érdeklődésünkre Szemerei Zoltán pénz­ügyi osztályvezető elmondotta, hogy a megváltozott költségvetési tételekhez segítséget nyújtanak, s hamarosan la­punk hasábjain is tájékoztatni fogjuk gyülekezeti tagjainkat, s a lelkészeket. A lelkészek szolgálati úton - esperesi hivatalon keresztül - is kapnak részletes útmutatást. Lelkészek egyházunk kérdéseiről Nincs befejezett teológia „Beszélgessünk” - olvastuk nem is olyan régen lapunk hasábjain. Egyházunkban a már régebben is megindult beszélgetési folyamat­nak nagyon fontos állomása volt az októberi lelkészkonferencia. Igaz, hogy nem volt telt ház, mert a gyülekezeti munkák már bein­dultak, de annál intenzívebb volt a konferencia lényege: lelkészek beszélgetése egyházunk kérdéseiről egymás között. A beszélgetés tartalmát két szó adta meg: teológiánk és szolgála­tunk. A kettőt valóban együtt kell látni és tárgyalni, mert teológiánk szolgálatunk meghatározója, vagyis szolgálatunk teológiánkból fakad. Ugyanakkor a teológia is szolgálat, a kettő együtt fontos és elválaszthatatlan egymástól. Mér­legre került hát három napon ke­resztül e kettő: teológiánk és szol­gálatunk különböző dimenziók­ban. Először megkíséreltük gon­dolatban végigjárni az utat - kísér­letről írok, mert ezt egészen részle­tesen nem lehet megtenni ilyen rö­vid idő alatt amelyen idáig jutot­tunk. Megláttuk, hogy egyházunk útja nem volt könnyű, voltak az úton nehézségek, kísértések, téve­dések is, de közben egyre inkább alakult, formálódott teológiánk és szolgálatunk. A többi előadás szolgálatunk köreiről szólt, ezek­Milyen a helyzete ma Magyarországon evangélikus egyházunknak? Mit jelent a hazai ökumenikus kapcsolat számunkra? Mit jelent evangélikusnak lenni a közéletben, egész népünk közösségében? Tudunk-e népünk számára előremutatót nyújtani? Fórum Balassagyarmaton Cikkünk a 3. oldalon ben a körökben gondoltuk át újra teológiánkat is: a szolgatársak kö­zött, népünk körében, s az egyhá­zak között, vagyis ökumenikus vi­szonylatban. Volt persze előadás és megbeszélés egyházunk lelki, anyagi és szervezeti kérdéseiről is. Naponta elcsendesedtünk Isten igéjére is figyelve, a reggeli biblia­tanulmányok és bibliakörök a pró­fétai, az esti evangélizációk az apostoli szolgálatot rajzolták elénk és adtak indításokat mai szolgálatunkra. A beszélgetés légköre őszinte és nyüt volt. Előjöttek, felszínre ke­rültek különbségek, bizonyos kér­désekben eltérő nézőpontok is. Megszólalt a kritika hangja is akár múltbeli, akár jelenlegi kérdések­ről. Általában minden előadást eleven megbeszélés követett. Volt, amikor befejezni nem tudtuk, de le kellett zárni a témát, mert az idő elszaladt. Ha nem is töltöttük meg az üdülőt egészen, a beszélgetések, forró hangulatú viták, különböző javaslatok teljesen betöltötték a rövidnek érzett nagyon hosszú na­pokat, mert azt lehet mondani, reggel nyolctól este tízig három na­pon keresztül egyetlen állandó megbeszélés volt a konferencia. Mindenki kifejthette álláspontját, mindenkit meghallgattunk. Volt lelkész, aki elmondta, nem hitte volna, hogy az egyházunk által megígért vita így megvalósul ezen Középen dr. Prőhle Károly tanulmányi főigazgató, tőle balra Kalácska Béla es­peres, jobbra dr. Stur Dénes budavári felügyelő Gyenesdiás, új épület a gyenesi konferencián. Nehéz er­ről írni, nehéz valamit is visszaadni a felforrósodott vitákból, eleven véleménycserékből, amelyben fia­talok és idősek, férfiak és nők, lel­készek és egyházi vezetők egyfor­ma lelkesedéssel, olykor vitában, mégis egymást figyelve, egymást testvérnek elfogadva részt vettek. Fárasztó volt a -konferencia, de megérte a fáradságot, minden lel­készt biztatni szeretnénk, hogy ve­gyen majd részt a folytatásban, mert érdemes ezt folytatni. A beszélgetés eredményét nem rögzítettük, nem született valami­féle határozat, ez nem is volt cél. Mégis kerüljön ide néhány mon­dat, ámiben summázódott a be­szélgetés, talán olyan mondatok ezek, amiket mindenki elfogad. Személyes keresztyén életünk és egyházi életünk alapja a szeretet által munkálkodó hit, mégpedig a Krisztus-hit. Ezért szükséges lelki életünk erősítése, az evangélizáció hangsúlyozása és a fratemitás ápo­lása. De szükség van újra és újra teológiánk átgondolására is. Nincs befejezett teológia, azt mindig a jelen kihívásaiban újra kell gon­dolni, természetesen az Ige és hit­vallások alapján és mindig párbe­szédben. A hit és szolgálat fő helye a gyü­lekezet. Súlypontjai az igehirdetés, istentisztelet, a gyermek és ifjúsági munka - most talán a gyülekezeti hitoktatás kérdései - és a cselekvő szeretet gyakorlása a gyülekezeten belül. Ugyanakkor teológiánk és szolgálatunk helye az egyház is. A gyülekezet sem önmagáért van, de az egyházi szervezetet sem sza­bad túlhangsúlyozni. Az egyház szervezete időről időre alakulhat, mindig az evangéliumhoz kell for­málni, ezért időnként át kell gon­dolni. Lehet, hogy ennek most újra eljött az ideje, át kell gondolnunk szervezetünket, törvényeinket, ala­posan és komolyan foglalkoznunk kell ezzel, talán egy zsinat előkészí­tésével is. Anyagi tekintetben is új helyzet előtt állunk, nehezebb évek következnek, országunk nehézsé­gei a mieink is, de Istenben bízunk és reméljük, hogy átjutunk a ne­hézségeken. Szolgálatunk helye nemcsak a gyülekezet és egyház, hanem az em­beri közösségek is. A család, a tár­sadalom, népünk és az egész ember­világ. Nekünk a hitünk szerint leg­jobbal kell szolgálnunk: az evangé­liummal és a szeretet cselekedetei­vel együtt. Lehetnek ebben a tekin­tetben hangsúlyeltolódások, de a közös szolgálat vitathatatlan. Ilyen szolgálatnak tekintjük az etikai ér­tékek őrzését, erősítését napjaink­ban. Figyelnünk kell külön azokra, akik nehéz helyzetben, veszélyez­tetve élnek körülöttünk. Vigyáz­nunk kell az állam és egyház jó viszonyára, sőt erősítenünk kell azt. Mai teológiánk és szolgálatunk csak az egyházak ökumenikus kö­zösségében mehet végbe. Az öku­menikus nyitottság felé az evangé­likus tudaton, identitáson keresz­tül vezet az út. Érvényes ez hazai viszonylatban, de világperspektí­vában is. Teológiánk és szolgálatunk meg­határozója és forrása a reménysé­günk. Isten kezében a világ és a jövő, ezért a keresztyén ember a reménység fáklyahordozója. Vég­eredményben teológiánk és szolgá­latunk: ennek a reménységnek a lebontása új feladatokra napról Zsoltár- Nincs mozaikok életújulás? ■■■■■■Mi Zsolt 14,7 ' •< Alaposan szemügyre ve­hetjük most ezt a mozaikda­rabot, ezt az egyetlen verset! Mi mindent tükröz? E né­hány szóban mi minden csil­lan' meg? Mindössze ennyi ez a zsoltárvers: „Bárcsak eljönne Izráel szabadulása a Sionról! Amikor az ÚR jóra for­dítja népe sorsát, ujjong majd Jákob, és örül Izráel.” A megelőző versek az emberi go­noszság, bűn és szenvedés árnyait vetí­tették elénk. - A nép-falókat. A „Nincs Isten!”-hi tűeket. Ebben a versben minden más fényt kap. Jön a fordulat! Lesz, sőt van sors­forduló. Mert Isten cselekszik. Meg­csillan, felvillan a reménység; előrevetí- tődik az eljövendő ujjongás és öröm. A szenvedés, a pusztulás után jön az ítélet, a nagy átrendezés; amely Isten népének szabadulást jelent. Sorsfordu­lót. Új életet. Ma, most valóság számunkra: „ami­kor az ÚR jóra fordítja népe sorsát..- Ez a fordulat Jézus Krisztusban meg­történt! Döntő győzelem után va­gyunk, és reménységünk van végső tel­jesedésére! Van végső, eszhatologikus reménység - van életújulás! > A kérdés csak ez: mikor? „Apokalip­szis - most?” így értem ezt: Utolsó íté­let - most? Igen! A hit előrevételezi az utolsó ítéletet, a mindenkire vonatko­zót személyessé teszi. Számol vele. En­gedi, hogy most történjen rajtam, fö­löttem. Ez az ítélet halál; utána már nem marad semmj megítélni való, ez az óember halála. Ez a hit válasza a mély­ségesen igaz az emberi és költői fájda­lomra: „Jaj, meg kell halni, meg kell halni!” És a keserű lemondásra: „Nem tudok már újat kezdeni. Nekem már késő minden!” - Meg kell halni, és újra élni! - Isten cselekszik velünk így. A törvénnyel, ítéletével és a halállal - felfedi az emberi bűnt, hogy a bűnbo­csánatával új életet hozzon elő. Ez nem csupán a jövőbe vetett re­ménység, feltámadáshit, várakozás Is­ten új, végső cselekvésére, végső szaba- dítására; - mai konzekvenciái vannak, (így már a 14. Zsoltárban is.) Ma van életújulás, megtérés, újjászületés; ma vannak új emberek, van egyház! Mert Istennek ez az újjáteremtő cselekvése ma is folyik - van egyház! Emiatt van telve az új életű ember és egyház ujjongással és öröm­mel. Gondoljunk csak evan­géliumi történetekre és Jézus példázataira! (Különösen is Lk 15. fejezetére.) „örüljetek velem!” - szó­lít fel Jézus, mert egy élete megújult, fordulatot vett! „Örülnöd kellene, mert ez a testvéred meghalt és feltá­madott. ..”! Van, lehet életújulás - van, lehet uj­jongás és öröm! Igaz, ez nem az egész világ hallelujája. De az is igaz - Jézus nyilvánvalóvá teszi -, hogy egyszerre személyes és közösségi ügy és öröm! A személyes, individuális életújulás a közösség öröme - együtt örülni és uj­jongani szólít fel Jézus. (Lehet-e ujjon­gani egyedül?) - Az öröm igényli az örömös-társakat. Ez persze nem az üdvösség, az újjáte­remtett yilág örömujjongása, de kós­toló abból; és az egyház folytonos földi öröme ama'végső, örök örömbe tor­kollik bele... Mégis, a mai és holnapi elgépiesedett és tömegtermelésre berendezkedett vi­lágunkban hangsúlyozni szükséges az életújulás személyességét. Neked és ne­kem van lehetőségünk külön-külön életújulásra. Mert: az új emberek nem futószala­gon készülnek... Seben István n^pra. Személyekről csak annyit, hogy ezt a summázást dr. Nagy Gyula püspök-elnök végezte el, aki egy bizottság élén szervezője, vezetője is volt a konferenciának. Örö­münk volt, hogy dr. Harmati Béla püspök is közöttünk volt és szol­gált első ízben, mint megválasztott püspök. Folytatni kell ezt a beszélgetést további konferenciákon a lelké­szek között és egyházi fórumokon gyülekezeti tagok közt is. Keveházi László FÓRUM November 21-én szombaton de. 10 órakor a budavári temp­lomban .fórum-beszélgetés lesz egyházi vezetőkkel egyházunk előtt álló feladatokról. Előadást tart dr. Harmati Béla: Egyházunk belső életéről, vala­mint dr. Freokl Ró"bert: Egyházunk szolgálatáról a társadalomban és a világban. Bevezető áhítatot Sze- bik Imre esperes, záró áhítatot dr. Nagy Gyula püspök tart. A fórum-beszélgetésre a gyüle­kezetek világi vezetőit, munkatár­sait és tagjait szeretettel várják.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom