Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-23 / 34. szám
Evangélikus Elet 1987. augusztus 23. GYERMEKEKNEK Mk 10,13-16 Kié lehet Isten országa? r A ^ VASÁRNAP IGÉJE Kisgyermekeket vittek Jézushoz, hogy kezét áldón rájuk tegye, de a tanítványok elutasították őket. Mert úgy gondolkodtak magukban: miért háborgatják ezek a szülők gyermekeikkel Jézust, nem látják, mennyire elfoglalt? Amikor Jézus meglátta, hogy tanítványai nem engedik hozzá a gyermekeket, igen megharagudott. Mit gondoltok, miért? Talán csak azért, mert nagyon szerette a gyermekeket, szívesen beszélt nekik az ő Mennyei Atyjáról? Nemcsak ezért! Jézus példaként állította a gyermekeket a felnőttek elé, mert ezt mondta tanítványainak: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa." Igen elcsodálkoztak a tanítványok, mire Jézus így folytatta: „Bizony, mondom nék- tek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kis-' gyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Látjátok, Jézus nagyon szereti a gyermekeket. Azokat, akiket régen hozzá vittek szüleik, hogy megáldja őket, és ma is, szeret minden gyermeket. De mit gondoltok, miért mondta Jézus, hogy csak a gyerekek mehetnek be Isten országába? Azért mert kicsik vagytok és kis helyen elfértek - vagy azért mert mindig aranyosak és jók vagytok? Bizony, ti tudjátok a legjobban, hogy nem sikerül mindig jónak és kedvesnek lenni, sőt engedelmeskedni sem. Egy dologban azonban minden gyermek példa - te is, aki olvasod ezt a történetet-, hogy bízol szüléidben. Bízol abban, hogy holnap is lesz mit enned, lesz mit felvenned, hogy apu és anyu gondoskodik rólad, hogy vigyáz rád és megóv minden rossztól.' Bízol bennük, mert szereted őket, bízol bennük, mert tudod, hogy gondoskodnak rólad. Látjátok, Jézus ezt a bizalmat, ezt a bennetek élő bizalmat, hitet állítja példaként a felnőttek elé. Mert csak az lehet Isten országának tagja, aki hisz, aki úgy bízik a Mennyei Atyában, ahogy a gyermek feltétel nélkül bízik szüleiben! „Szól a Mester: Jöjjetek! Szívem népe, kisdedek.” (536. ének) Tamásy Tamásné A mindennapi életben azt mondják az olyan emberekről, akik valamit véghezvittek, hogy nyomot hagytak maguk után. Tudják róluk, egyikről is, másikról is, hogy mit alkotott. Az Úr Jézus másféle célt tűz elébünk. Barázdát húzni, azaz olyan áldásokat cselekedni, amely azután eltűnik. Amikor már a kalászok ringanak a földeken, ki látja még a barázdákat? És aki végigtekint ezen az aranyló tengeren, vajon tudja-e azok nevét, akik a barázdákat húzták? Pedig azok ott voltak a borongós őszi égbolt alatt, amikor zúgott a szél, felhők kergették egymást, és hasították a reménység barázdáit. így kell nekünk is csendben, alázatosan, az Úrra tekintve barázdát hasítanunk azzal, hogy vállaljuk a nehéz életet. Vajon nem így köszönt be majd a földre egy új aratás ideje? Akkor is, ha mi már nem leszünk, és a belőle sarjadó élet elfedi barázdáinkat. Albert Schweitzer Jn 8,21-30 ELFELEJTETT EMLÉKEZTETÉS A Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap az egyházi hagyomány szerint Jeruzsálem pusztulásának emlék vasárnapja lenne. Kénytelen vagyok feltételes módban fogalmazni, hiszen legtöbbünk tudatából szinte már teljesen kiveszett ennek a vasárnapnak ez a figyelmeztető jellege. Természetesen mi sem könnyebb, mint feledékenységünket ezúttal is jól megmagyarázni; Jeruzsálem 70-ben, tehát 1917 évvel ezelőtt pusztult el, s az azóta eltelt csaknem két évezred alatt annyi tömegpusztítás történt, hogy ezek mellett már szinte eltörpül mindaz, amit Titusz és hadai műveltek az egykori Jeruzsálem lerombolásával. Tény, hogy éppen századunk ezen a területen minden eddigi képzeletet, a legsötétebb fantáziát is messze túlszárnyaló szomorú rekordokat állítottak fel a világháborúk, koncentrációs táborok, atomkatasztrófák tömegpusztításával. Érdemes ezek után még szót vesztegetni a római hadsereg egykori barbár rombolására? Az egyház ezen a vasárnapon nem a pusztulásra akar emlékezni, hanem annak a Jézusnak a figyelmeztető szavára, aki hiába kínálta föl a megbékélés útját Jeruzsálem számára, ők inkább a gyűlöletet, a bosszút, az erőszakot választottak. Akkor egy jelentéktelen római provincia fővárosának pusztulása volt a tét, ma az egész világ, több milliárd ember élete a tét: felismeijük az Istennel és egymással való megbékélés életmentő útját, vagy halott, kiégett bolygóvá tesszük földünket?! Talán most már érezzük, hogy milyen életveszélyesen köny- nyelmű felelőtlenség lenne megfeledkezni ennek a vasárnapnak ősi üzenetéről. Furcsa, természetesnek, szinte egészségesnek tartott „védekező rendszerünk”, hogy Jézus szavaiból is inkább csak „a szépre emlékezünk”. Főleg arra, ami nekünk szépnek, kellemesnek tűnik. Keményebb, ítéletes szavait viszont könnyen elengedjük a fülünk mellett mondván, hogy ez csak az akkori hallgatóknak szólt. Úgy tűnhet, hogy igénkben is egy korhoz, szituációhoz kötött, számunkra meglehetősen érdektelen vitának lehetünk tanúi. Pedig ez a vita olyan kérdésről folyik, amit minden nemzedéknek újra meg újra becsületesen meg kell harcolnia. „Ki vagy te?” - kérdezik Jézust hallgatói, főleg olyan vallásos emberek, akik kérdeznek ugyan, de csak olyan választ fogadnak el, ami eddigi elképzeléseiknek megfelel. Ezért süketek és értetlenek Jézus kinyilatkoztatásával szemben, aki világossá szeretné tenni számukra is, „ha nem hiszitek, hogy én vagyok (az Isten!), meghaltok bűneitekben...” Alapigénk végén felcsillan a remény, hogy sokakat hitre vezet Jézus ébresztő igéje, de éppen a vallási élet vezető rétegei, farizeusok, írástudók elutasítják, sőt azzal gyanúsítják a későbbiek folyamán, hogy Jézusban ihága az ’ördög' lakónk (48. vers). Ők azok az emberek, akik mindig hamar készek ítéletet hozni mások fölött, de a feléjük hangzó figyelmeztetés lepereg róluk. Ők azok, akik a fejezet elején könnyű szívvel halálra köveztek volna egy házasságtörő asszonyt, de Jézus ítélő szavait sértésként utasítják vissza. Az a beteg, aki nem ismeri el és nem is akar tudni betegségéről, gyógyíthatatlan. Ilyen menthetetlen város volt az egykori Jeruzsálem, s ilyen menthetetlen beteggé válhat egész ember- világunk, ha nem ismerjük föl még időben a békességre vezető Utat, Jézus Krisztust! Gáncs Péter IMÁDKOZZUNK Urunk, hányszor figyelmeztettél már minket, és még mindig a magunk útját járjuk. Köszönjük, hogy még hangzik felrázó, józamtó szavad. Te készítsd a békesség útját szerte a földön, ahol külső és belső békétlenség, viszály és háború rombolja az emberi szíveket és közösségeket. Tégy minket is békességed eszközeivé! Ámen Tessék választani! Öröm vagy bánat?- Mi a helyes magatartásunk örömben, bánatban? Mi az igazi öröm és bánat? A vicc és a humor közti különbséget, Tabi László nagyon találóan valahogy így fogalmazta meg: a vicc, amikor az ember orrához egy művirágot dugnak és azt megforgatják. Ettől a csiklandós érzéstől arcizmai megmozdulnak. Nevetés fogja el. A humor egészen más. Ül az ember egyedül a szobában, szomorúan, magába ros- kadva, a hosszú tél után. Valaki becsempész ide egy szál ibolyát. A kis virág illata betölti a szoba levegőjét. A magányos ember belsőjét is átjárja. Bánatát felejtve mosoly suhan át az arcán. Ilyen különbség van a nevetés és az öröm, a sírás és a bánat között. A nevetés és a sírás életünk pillanatnyi állapotát tükfözik. Az öröm és a bánat mélyebben ül a szívünkben, hosszabb távra határozza meg arckifejezésünket. Ha egy mérlegre hirtelen ráteszünk egy súlyt, a mérleg sokkal többet mutat mint a valóság. Amikor pedig gyors mozdulattal levesszük ezt a súlyt, a nullánál is kisebb értékre billed a mutató. Pár pillanat után aztán a mérleg beáll és a valóságos helyzetet olvassuk le róla. Mérhetetlen öröm tölti el szívedet egy sikeres felvételi után, indulhatsz abba az iskolába, amely életed' álma. Legkedve^ sebb barátod, báfáttíőd megalkuvásra kényszerül. Szomorúság van a szívedben, ha beszélsz vele, ha rágondolsz. Mégis boldogan készülsz az új útra. Mi a helyes magatartás az örömben vagy a bánatban? Nem a féktelen nevetés és nem js az örökös sírás. Isten népe életében visszavisszatérő kép a vándorlás. Ábrahám, Jákob útjai, a pusztai vándorlás, Pál apostol útjai. Ezek az utak sok borzalmat is hordoztak magukban. Nemegyszer életveszélyt is rejtegettek. Máskor csodálatos szabadulás tanúi lehetünk. Pál apostolt megmarta a kígyó. Egyiptomból való kivonuláskor a Vörös-tengeren keltek át. Számukra azonban mindig az volt a fontos, hogy Isten vezeti . őket. Örömben, bánatban mindig ehhez ragaszkodtak. Ha életem viharba kerül, kedvemet veszítem, mindig eszembe jut Luther mondata, tudom, hogy a felhő mögött is mosolyog a nap. Máskor, mikor önfeledt öröm fog el, amihez kezdek az sikerül, ne felejtsem el Isten vezet, és ő áldotta meg életemet. így marad még egy kérdés, mi az igazi öröm és mi az igazi bánat? Az igazi öröm, amikor cél felé tart az életem. Péter apostol a csodálatos halfogás után odaborul Jézus lábai elé „Menj el tőlem, mért bűnös ember vagyok Uram!” Lk 5,8 (Bűnös = célt tévesztett) Nekem olyan céljaim vanriak, melyek bűnösek, másokat bőcsapnak. Az Úr Péternek új célt ad. „Ne félj, mostantól embereket fogsz.” Az igazi öröm, amikor Jézusnak ez a szava betölti szívemet, ne félj! Ne félj, én veled vagyok. Ezután is belénk mar a bűn, mint Pál apostolba Málta szigetén a kígyó. (ApCsel 28,3) Ezután is szöknek még köny- nyék' a Szemünkbe,rdé tüdöfti,' hogy Isten Jézus "Krisztusért vezet. Vezet a földi életben is, és vezet az örökélet felé. Az igazi öröm, mikor könnyek között is látom a célt. A kezdet kicsi, a keresztre feszített Jézus Krisztus. Sokan kinevetik, nekünk azonban élet, üdvösség, bűnbocsánat és cél. Mint az ibolya, ahogy megtölti a szobát illatával, úgy Isten közelsége is megtölti az életemet. Szabóné Piri Zsuzsanna Sajtószemle Világosság a világosság előtt A bibliai teremtéstörténet leírásának kezdettől fogva egyik rejtélyes pontja, kritikus része, ellentmondásnak tűnő állítása, hogy előbb volt világosság és csak később teremtetett a Nap és a Hold. Az lMóz 1,3 ezt írja: „Mondotta Isten: Legyen világosság és lett világosság”. És majd csak a 14-ik verstől kezdve említi a két nagy égitest, a Nap és a Hold teremtését. Hogyan lehetséges ez? - ehhez a problémához is hozzászól, több más kérdés mellett, az 1908-ban Bécsben született, jelenleg Svájcban élő világhírű elméleti fizikus, Victor F. Weisskopf, abban a tanulmányában, melynek címe: „A világegyetem eredete”. A tanulmány, Lukács Béla fordításában - megjelent a Természet Világa c. tudományos folyóirat 1986. évi decemberi számában. A tanulmányt ismertető magyar, fizikus, a cikk fordítója, bevezető soraiban megjegyzi: „Rendkívül érdekes, hogy a modern kozmogóniában éppúgy létezik fény a Nap és a csillagok előtt, mint a bibliai teremtéstörténetben”. Weisskopf tanulmánya -, mely minden különösebb tudományos előképzettség nélkül is nagyjából érthető - áttekinti a világegyetem keletkezéséről alkotott különféle tudományos hipotéziseket, hang- súlvozván. hogy minden esetben csak feltevésekről, elméletekről van szó. Mégpedig igen gyakran egymásnak ellentmondó hipotézisekről. Az egyik legizgalmasabb témának, amellyel egy tudós foglalkozhat, az univerzum, a világ- egyetem eredetének kutatását tartja. Elismeri, hogy a „kozmosz fejlődésére vonatkozó jelenlegi nézetek egyike sem teljesen kielégítő.” A tanulmány befejező részében a minket érdeklő részt így összegzi: „Az univerzum eredetéről nemcsak tudományos szinten lehet beszélni, hanem költői és szellemi nyelven is, és ez a megközelítés kiegészítheti a tudományét. Valóban, a zsidó-keresztyén tradíció olyan módon írja le a világ keletkezését, amely meglepően hasonlít a tudományos modellhez. Korábban tudományos szempontból hibásnak tűnt azt mondani, hogy a világosság korábban jött létre, mint a Nap. A jelenlegi tudományos felfogás valóban feltételezi, hogy az univerzum kezdetben különböző sugárzással volt telített, már sokkal azelőtt, hogy a Nap teremtésére sor került”. Mindehhez csak ártatlan, szerény megjegyzés kívánkozik: A Szentírással kapcsolatosan vajon mennyi mindennél jut majd el előbb vagy utóbb a tudomány azok elfogadásához vagy valószínűnek tartásához? E tekintetben is teljes mértékben igaz az apostoli intelem: Vigyázzatok, mert nem tudjátok, mit hoz a holnap! - Mi pedig, bármely tudományos szemponttól függetlenül, legyen az akár pro, akár kontra, jó szívvel, örömmel énekelhetjük minden időkben: „Nagy vagy Te Isten, Nagy a Te hatalmad, Világteremtő a Te szózatod. ..” Vallási változások Belelapoztam gimnazista korom legkedvesebb hetilapjának, az Élet és tudomány-nak néhány múlt évi számába. Míg korábban szinte minden érdekelt, amiről írt, jó néhány év óta csak az, amit időnként vallásról, hitről vagy ezekkel kapcsolatos kérdésekről ír. Most sem csalódtam, hamarosan találtam olyan cikket, amely témája és hangvétele miatt sokakat érdekelhet egyházban és egyházon kívül is. Tomka Miklós szociológus írt kisebb tanulmányt ilyen címmel: „ Vallási változások”. Ilyen vagy ehhez hasonló címmel a szerző már évek óta publikál, folyóiratokban és hetilapokban, többnyire közvéleménykutatások eredményeit értékelve. Mivel e mostani tanulmányát teljes egészében sajnos nem idézhetjük, nézzünk néhány tanulságos részletet, a főbb szempontokból és megállapításokból: „Társadalmunk és jövőnk tényezői között a vallásossággal is foglalkozni kell. Fegyelmezettebben, mint ahogy a szóbeszédből futja. - A 70-es évek végéig nem is látszott irreálisnak a vallás elhalásáról beszélni. Ma úgy látszik, mintha 1978-cal ez a folyamat végéhez ért volna. Azóta a vallásoktatásban részt vevők száma ugyan kicsi, de állandó, a papnak jelentkezőké szintén állandó, a magukat vallásosnak tartóké még inkább nő, semmint csökken. Különféle vizsgálatok szerint ma a felnőtt népesség 44-59 százaléka mondja magát vallásosnak! A vallási ébredés is tény. Ennek legfeltűnőbb jeleként a mindennapi életben fokozódik a vallási érdeklődés. Új vallási formák jelennek meg. A fiatalok vallási közösségeket hoznak létre. Ha az egymásfél évtizeddel ezelőtti kutatásokban megvizsgált embereket ma újra megkérdezzük, két dolgot látunk: az emberek idősebbek lettek s megnőtt közöttük a magukat vallásosnak vallók aránya. A hívő keresztyének jókora része vallásosságát nem pusztán egy ideológia elfogadásának, hanem annak tekinti, hogy egy meggyőződést vált át mindennapi gyakorlatra, egy sajátos életmintát valósít meg. - A hívők igen . nagy része számára a vallás nem sérüléseket gyógyító ír, még kevésbé a megoldhatatlannak tetsző valódi problémák előli menekülésnek a lehetősége, hanem az emberi és társadalmi fejlődésnek, az alkotásnak, a problémamegoldásoknak a betetőzése. A vallás tehát sokakat a magasra tett mérce csábításával vonz. A vallás újratermelődésének a súlypontja a faluról a városra tolódott át. A „népi” és „hagyományos” vallásosság mellett egyre fontosabbá válik az intellektuálisan megalapozott és egész személyiséget átformáló keresztyén életminta. Az „öregek vallása” ma legföljebb egy típus, amely mellett ott van a szocializmusban felnőtt fiatalok vallási elkötelezettsége és hite. Megjelent egy kereső, és az értelmiségre támaszkodó vallásosság. Változóban van az egyházszervezet is. A papságén kívül nő a hívek szerepe. A formális egyház- szervezeten kívül fontos szerepet vállalnak spontán csoportok. A világon jóformán mindenütt nő az egyházi közösségek fontossága. Különösképpen a fiatalabbak megújuló vallásosságát jellemzi, hogy az elválaszthatatlan a közösségtől és az egész társadalmunk iránti felelősségérzéstől. Ezen a ponton beszélhetünk a vallás új ideológiai tartalmáról. Közelebb jutottunk a társadalmi egységhez, közös feladataink közös megoldásához. - Tudjuk, hogy társadalmunk számottevő része egyszerre vallásos is, de meg is találja helyét a szocializmusban. Ez az alap arra, hogy felülemelkedjünk mindazokon a félelmeken és sérelmeken, amelyek néhány évtizede az összefogást megnehezítették.” Bekeretezett kiemelésekben megismerkedhetünk néhány statisztikai adattal is. Ízelítő ezekből is: 1984-86. között több tízezer személyre kiterjedő vizsgálatban a felnőtt népesség a valláshoz való viszonyát a következőképp jelölte meg százalékosan: vallásos vagyok az egyházi tanítás szerint: 13,4%. Vallásos vagyok a magam módján: 48,9%! Nem vagyok vallásos: 16,8%. Vasárnaponként az ország népességének mintegy 12%-a, nagy ünnepeken 30-35%-a vesz részt istentiszteleten. Í00 gyermek közül átlagban 65—70-t keresztelnek meg. Az esküvőknek csaknem a felét templomban is megkötik. (Ez utóbbit egészítsük ki egy másik adattal, Hernádi Miklós: Ünneplő társadalom címmel múlt évben megjelent nagy sikerű könyvében, statisztikai adatokkal mutatja ki, hogy az esküvők 20%-át azért nem kötik meg templomban is, mert a fiatalok nem tudnak megegyezni, hogy melyik templomban esküdjenek vagy pedig a protestáns fél a reverzális-kényszer miatt nem megy katolikus templomba.) Akár a tanulmány, akár e rövid ismertetés olvasásakor bizonyára sokan gondolják, hogy nem volt hiábavaló belelapozni az „Élet és tudomány” néhány számába. Győr Sándor
