Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-05 / 27. szám

Evangélikus Elet 1987. július 5. Interjú a Déli Egyházkerület püspökjelöltjeivel Dr. Harmati Béla Lelkész Úr, melyek ön szerint ma gyülekezeteink, egyházunk éle­tének fö kérdései? Az evangélikus egyházban az el­nevezéshez hűségesnek maradva az evangélium a központ. A Jézus­ról szóló jó hír, a jézusi tanítás az apostolok nyomán a Szentírásban került összefoglalásra és az igehir­detés feladata ezt tovább adni. A reformáció az évszázadok során elhomályosult és az egyházban mellékes helyre került evangéliu­mot ragadta meg az újrafelfedezés örömével: Solus Christus, sola Scriptura, sola gratia, sola fídes - egyedül Krisztus, egyedül a Szent­írás, egyedül kegyelem, egyedül hit. Az evangélium szolgálatához kapcsolódnak egyházunk életének fő kérdései. Elérjük-e ma a gyüleke­zeteket az evangéliummal? Ez a kérdés nemcsak azt jelenti, mennyi templomunk, hány lelké­szünk, kántorunk, egyházi szolgá­latvégzőnk van, mennyi az isten­tiszteletek és összejövetelek száma. Elér-e minket az evangélium úgy, evangélikusok vagyunk-é abban az értelemben, hogy az evangélium nyomán szeretet és békesség, bűn­bocsánat és megbékélés, új élet te­rem szivekben, családokban, ki­sebb és nagyobb közösségekben? Úgy látom, ma különösen is szük­ség van az evangélium alapján tör­ténő világos és egyértelmű állás- foglalásra erkölcsi kérdésekben, az embertárs, a család, a házasság, az idősek megbecsüléséről, a munka és hivatás szeretetéről. Milyen szolgálatot végezhetnek a laikusok ebben a tekintetben? Hadd hangsúlyozzam, hogy az evangélium-szolgálata nemcsak a lelkészek feladata. Egyházunk régi jó hagyománya a presbiteri rend­szer. A gyülekezetek és a nagyobb egyházi egységek, egyházmegyék, egyházkerületek vezetésében, anyagi és jogi ügyeiben felügyelő, gondnok, presbiterek állnak a lel­kész mellett. Ma olyan presbite­rekre van szüksége lelkészhiánnyal küzdő egyházunknak, akik nem­csak az anyagi kérdésekkel törőd­nek, hanem az evangélium szolgá­latában is részt tudnak vállalni. A gyülekezeti önállóság és az együttes egyházi tevékenység meny­nyiben egészítik ki egymást? Hat gyülekezetét volt alkalmam közelebbről megismerni eddigi hu­szonnyolc esztendős szolgálatom­ban. Az evangélium hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása más és más környezetben, különböző kö­rülmények között volt a felada­tom. A kicsiny szórványgyüleke­zetben, Rudabányán például ti­zenkét istentiszteleti helyre kellett elmotorozni karácsony két ünne­pén néhány emberért. Balassa­gyarmat vagy Budapet-Deák tér szép templomában nagy gyüleke­zet jött össze egy-egy vasárnap. Mennyire tudnak különböző kö­rülmények között élő gyülekezete­ink egy egyházat alkotni, mennyi­re tudják egymást segíteni? Meny­nyiben tudnak a gyülekezetek együttes erővel részt vállalni olyan közös országos feladatok megol­dásában, mint például diakóniai intézményeink fenntartása? A gyülekezet mint önálló egyházi közösség önállóságának hangsú­lyozása nem lehet ürügy a szétfor- gácsolódásra vagy gyülekezeti ön­zésre. Azután vannak olyan társa­dalmi és világproblémák is, mint például idősek és fiatalok viszo­nya, az anyagi javak társadalmi és világszinten történő igazságosabb elosztása, a béke és háború kérdé­se, amelyek együttes egyházi tevé­kenységet kívánnak. Lelkész Űr tíz éven keresztül, 1970-80. között tanított a Teoló­giai Akadémián. Hogyan látja ma Teológiánk helyét és szerepét egy­házunkban? A teológia feladata az egyház­ban általában négyes összefüggés­ben érthető meg. Először is a ke­resztyén hagyomány, a Szentírás üzenete, a múlt átvétele a teológia feladata. Az, amit tanítunk és val­lunk az apostolokon keresztül Jé­zusig vezethető vissza. A reformá­ció hitvallásai, a mögöttünk levő évszázadok teológiai munkájának ismerete elengedhetetlen. A második feladat azonban az újrafogalmazás. Elődeink hite, őseink hitvallása ma arra indít, hogy mi is megvalljuk hitünket és megfogalmazzuk a mai kor kérdé­seire adott válaszainkat. Mai fiataljainknak érteni kell azt, amit vallunk, az ő nyelvüket kell beszélnünk, hogy bele tudjuk kapcsolni őket a gyülekezet életé­be. Ezért volt fontos például a Bib­lia fordítása modern magyar nyelvre. Szlovák és német gyüleke­zeteink miatt e nyelvek ismerete is fontos egyházunkban. A harmadik feladat a tudomá­nyosság. A Biblia szövegének ere­deti nyelvei, a héber és görög isme­rete, a történeti és filozófiai össze­függések tanulmányozása régi kö­vetelmények az evangélikus teoló­giában. Hozzátartozik ehhez a kérdéshez az is, amit a régi köz­mondás úgy mondott, hogy a jó pap holtig tanul. Ez a mondás vi­szont a reformáció egyházaiban az egyetemes papság bibliai elve sze­rint mindenkire vonatkozik. Végül a negyedik feladat a sze­mélyesség, az evangélium megélé­se, a szeretetben aktívvá váló hit. A tudományosság kísértése min­dent objektiven, „hidegen” vizs­gálni, mintha nem lenne közünk hozzá. A teológia viszont életvitelt, szenvedélyes keresztyénséget is je­lent. Ha megfigyeljük, e négyes fel­adatkörben egyik oldal sem hagy­ható ki, mert a múlt és a jövő, a tradícióhoz való ragaszkodás és újrafogalmazás, valamint a tárgyi­lagos tudományosság és a szemé­lyesség kiegyenlítik egymást. Vol­tak korok, amikor az egyik vagy a másik feladat került inkább előtér­be. Mi korunkban véleményem szerint az újrafogalmazás feladata a döntő és elsődleges. Keresztyén és reformátort örökségünk kincseit úgy tudjuk átadni a következő nemzedékeknek, ha a régi igazsá­gokat lefordítjuk mai nyelvre és mai kérdéseinket ezek fényében vizsgáljuk és válaszoljuk meg. Arra kérem végül mutassa be családját. Feleségemmel Budapesten a fa­sori gyülekezet ifjúsági körében is­merkedtem meg teológus korom­ban. Ő a Iparművészeti Főiskolát végezte el textil-szakon Budapes­ten. 1967 óta önálló művészként tevékenykedik. Szövött falikárpit­jairól selyerfifestéseiről és egyházi témájú alkotásairól 1984-ben evangélikus szemlénkben a Diako­mában jelent meg ismertetés. Nagyobbik fiam, Béla László a gimnáziumot Genfben járta. Jelen­leg francia-angbl szakos egyetemi hallgató. Kisebbik fiam, Gergely Ádám a gimnázium második osz­tályát végezte. Mellette hegedülni tanul a genfi konzervatóriumban és az itteni középiskolák zenekará­nak tagja. Tóth-Szöllős Mihály Nehéz időszak után vagyunk, nagy veszteség érte egyházunk vezetését Hogyan látja Esperes úr a további utat? Rendeznünk kell sorainkat. Az el­múlt másfél évben mutatkoztak a bizonytalanság és meglankadás jelei. Nagyon fontos megteremtenünk a bizalom légkörét! Elsősorban a lelké- szi karban, de a világi munkatársaink között is. Közelebbről meg kell ismernünk egymás tálentumait, munkáját és megvalósítani a „megfelelő embert a megfelelő helyre” elvét. Csak a team­munkának, a csoport-munkának van jövője az egyházban! Friss vért kell ömleszteni a Lelkészi Munkaközösségekbe is, mielőbb meg kell kezdeni az eszmecserét diakóniai teológiánk elemzésére, fogalmaink egyeztetésére, közös programok elfo­gadására és megvalósítására. Felül kell vizsgálni egyházi törvé­nyeinket és korszerűsíteni kell azokat. Két évtized alatt új helyzetek adódtak, melyeknek törvényes rendezése szük­séges. Zsinatot kell összehívni! Mindig készen kell lennünk az ökumené, a LVSZ, hazánk társadal­ma és az emberiség felé megfelelni a bennünk lakozó reménységről, mely Jézus Krisztusban van. Az útón járó egyház tágjaiként járjuk az előttünk álló szakaszt úgy, hogy ezzel már a 21. század egyházá­nak útját készítjük. Ezért roppant nagy a felelősségünk! Csak abban bízhatunk, Aki velünk van „minden napon a világ végezetéig”! Ont úgy ismerik, mint aki gyüleke­zeti lelkész, de a gyülekezeti élet mel­lett a kántorképzés is szívügye. Hon­nan van ilyen irányú kötődése? Családi és gyermekkori eredetű életemnek ilyen irányultsága. Mint kis gyermek, már belenőttem a gyüle­kezeti életbe, munkába. Felső- gimnazista koromban vezettem gyü­lekezeti ifjúsági körünket, kántori- záltam és énekkart alakítottam. So­kat köszönhetek az akkori Evangéli­umi Diákszövetségtíek. Tahiban tar­tott nyári táborain többször részt vettem, itt kaptam a végső indíttatást a lelkészi szolgálatra. Nekem mindig a gyülekezet jelen­tette az egyházat. Itt mérhető az egy­ház elevensége vagy halott volta. Ma is meggyőződésem, hogy itt dől el az egyház léte, jövője. Mindenképpen erősíteni kell a gyülekezeti munkát, ébresztést, evangelizálást és a jó teo­lógia alapján végzett tanítást. De mindezt nem belterjesen! Hosszú éve­ken keresztül magas szintre emeltük egyházunk külügyi szolgálatát. Ezt mindenképpen tartanunk kell, ha nem akarunk elszigetelődni, és el akarjuk mondani az ökumenében szocialista országban élő egyházunk sajátos mondanivalóját a külső vüág- nak. Ezt igénylik is. De ugyanerre a szintre kell felemelnünk belső egyhá­zi életünket. A kántorképzéssel való kapcsola­tom az egyházi zene szeretetéből adó­dott, de ebben a munkában is az egész gyülekezeti munka szeretete és fon­tossága vezetett. Lelkészi munkája során bizonyosan többször került kapcsolatba olyan vi­lágiakkal, akik jelentős szolgálatot végeznek. Hogyan ítéli meg egyhá­zunk jövője szempontjából a világiak részvételét gyülekezeti és egyházi kö­zéletünkben? Történelmünk azt mutatja, hogy a gyülekezettől az országos szintig mindig lelkészi és nem-lelkészi sze­mélyek közös munkája vezette és képviselte egyházunkat. Utóbbi idő­ben kissé „elpaposodtunk”. Keves­lem ma a világiak részvételét egyházi közéletünkben. Nyitott szemmel és jó szemmértékkel kell keresni és meg­találni azokat a világiakat, akik sze­mélyi és hitbeli alkalmasságuknál fogva szolgálatba állíthatók. A vüágiak részvételének két lehe­tőségét is látom: Az egyik az istentisz­teleti életben való aktívabb részvétel. Agendánk szól arról, hogy „elvileg részt vesz benne a gyülekezet minden rétege”. Vegyenek részt a „gyakorlat­ban” is. Erre felkészíteni és nevelni kell a gyülekezetét. A másik terület az egyházi közélet. Jó tradíciónk van ezen a vonalon. Ma hiányzik a helye­sen értelmezett „evangélikus közéle- tiség”. Lehetőségeinket jobban ki kell nyitni ez irányban. Segíthet eb­ben egy visszakapott középiskola (Fasori) nevelő szolgálata. is,.d.e. fpn- tos alakítója lehet az egyházmegyei presbiteri és gyülékézefi-múnkás konferenciák tartása is. Mindezek erősíthetik a demokratizmust is egy­házunkban. Közéletiség és demokra­tizmus egyházon belül jó gyümölcsöt teremhet társadalmunk számára is. Bátrabban kell lépnünk ezen az úton. Egyházunk „szórványegyház” - mondják kül- és belföldön egyaránt Egyházmegyéje, a Bács-Kiskun Egy­házmegye mennyire tekinthető mintá­nak szórványszolgálatunkban? Kicsiben mindaz megtalálható, ami egész egyházunkra jellemző. Nagylétszámú tömbgyülekezetek, de ezekhez is tartozik szórvány, mellet­tük közép- és kis gyülekezetek, olya­nok is, áhol maga az anyagyülekezet szétszórtan él egy nagy város terüle­tén és még emellett nagy területű szórványt is gondoz (Baja, Kiskun­halas, Kecskemét). Az ésszerű össze­vonásokat a hetvenes évek közepéig • elvégeztük. (Csengőd-Páhi-Kas- kantyú, vagy Bocsa Soltvadkerthez és Tázlár Kiskunhalashoz csatolása.) Ezenkívül átrendeztük az egyházme­gye szórványtérképét, hogy arányo­san oszthassuk meg a lelkészi szolgá­latot. Megtanultuk, hogy csak éssze­rű határig szabad összevonni, nem szabad erőltetni. Milyen megbecsülést kap a szór- ványlelkészi munka? Sokat tettünk ezen a téren, de nem eleget. Óriási segítség a szórványgép­kocsi, de egyre nehezebb a kis szór­ványgyülekezeteknek az üzemelte­tés, fenntartás. Egyházmegyén belül már tettünk lépéseket az üyen gyüle­kezetek megsegítésére. Fontos lenne a kis gyülekezetek lelkészeinek éven­kénti „bérfejlesztése”. Nem tudnak mindenütt évente fizetést emelni. Itt komoly központi átgondolás és segí­tés szükséges. Hogyan látja a századvég, a 90-es évek egyházát? Kell, hogy tudatos Krisztus-köve­tésben élő, hitből folyó felelősségüket gyakorló egyháztagok legyenek többségben a gyülekezetekben. Nap­jainkban újra eltölt a reménység, hogy a leszerelési tárgyalások sikere­sek lesznek, így a 90-es évek a béke évei lehetnek. A békében is élni kell az életet, mégpedig keresztyén bi­zonyságtétellel. Bizonyosan fonto­sak lesznek az élet „tartalmi” és „mi­nőségi” kérdései. Egyre fontosabb lesz ökumenikus munkánk. Elég, ha fiataljaink sorában körülnézünk - nagy kérdés lesz számukra a hitvallá­sos út járása. Nekik is segítenünk kell! De segítenünk kell híveinknek abban is, hogy eligazodjanak és helyt­álljanak mint evangélikus keresztyé­nek a világban. Keresztyén felelőssé­günket és bizonyságtételünket ez­után sem nélkülözheti vüágunk. Milyen szerepet játszik a család Esperes úr életében? A TS JÉJh,nl r V Először is azt jelenti, hogy van „otthonom”. Innen indulok, ide té­rek vissza. Családom a „lelki háttér” szolgálatomban -, de úgy gondolom, ez így természetes minden lelkészcsa­ládban. Feleségem a legszigorúbb bí­rálója igehirdetéseimnek. Kritikája tárgyilagos, a szeretet vezérli és azaz igény, hogy prédikációm életközei legyen. Szívesen jön velem, ha gyüle­kezetekbe megyek szolgálatra. Tőle kaptam a honismereti munka iránti szeretetet és érdeklődést. Amióta fel­nőttek fiaink és dolgoznak a hivatá­sukban, minden családi összejövetel egyben segítség is a mindennapi élet kérdéseinek közelről és nyitott szem­mel való látására. Családunkba is „begyűrűznek” a mindennapi kérdé­sek, nem élünk elszigetelt életet. Sza­bad időm legboldogabb órái azok, amikor gyermekeinkkel és uno­káinkkal együtt lehetek. r Sík Sándor Mosolygó gyermek A nyári busz fullasztó melegében, Kék-bóbitás sapkája keretében, Anyja mellére békén odabújva, Szemben velem egy esztendős fiúcska. Szeme azúrját kerekíti tágra, Úgy néz a furcsa idegen világra, Ami én vagyok, aki mostan boldog Gyönyörűséggel arcába mosolygok. Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig, Míg szirom arca gömbölyűre válik, Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán, És édesdeden visszamosolyog rám. v Egy új emberke, ki nem is beszél még, Hogyan érti meg mosolyom beszédét? Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! ­Hogy a szeretet szólítja szememben! Ó milyen titok, milyen csodaszép ez! Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes, A szeretetet már fel tudja fogni S a mosolyra vissza tud mosolyogni! Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja Minden mosolynak, nekem is megadja, Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek: Friss antennája minden szeretetnek. V J Százéves a Keresztyén Nők Világimanapja A 19. század Amerikáját sok nyo­morúság sújtotta. A polgárháború sebei nehezen gyógyultak. Európá­ból, Ázsiából tömegesen érkeztek be­vándorlók az új világba, hogy új éle­tet kezdjenek. Közülük sokan nem találtak munkát, ezért nagy szegény­ségben és elhagyatottságban éltek. Egy New York-i presbiteriánus pap- né lelkiismerete mozdult a nyomorú­ságban lévők megsegítésére. Mary Ellen James 1887-ben egyháza gyüle­kezeteit imanap tartására szólította fel. Ezeken az alkalmakon bűnbána­tot tartottak saját és nemzetük mu­lasztásaiért, könyörögtek a rászorul­tak nehéz helyzetének megváltozásá­ért és adományokat gyűjtöttek az ín­ségben lévők megsegítésére. Az ima­napokat évenként tartották és Amr- rika-szerte elterjedtek. Szinte egy időben a baptista egyház asszonyai is kezdeményeztek imana­pot. Helen Barret Montgomery, az északi baptisták első női elnöke és Lucy Peabody baptista misszionárius Ázsia nyomorúságát vitték Isten elé és 1890-ben indított ima-akciójukat isko­lák, tanfolyamok szervezésére fordítot­ták. E két ágból fejlődött ki a Nők Világ­imanapja. 1919-ben már bizottság szer­vezte témáját és programját. Világszer­te sok gyülekezet kapcsolódott bele így a nyomorúság elleni küzdelembe. Az­óta március első péntekjén tartják min­denhol az imanapot. 1945 után, a mérhetetlen pusztulás láttán sok ország asszonyai vállalták tudatosan a Krisztustól kapott, megbé­kéltető szolgálatot és a nyomorúságot enyhítő munkát. A közös imádság és a közös cselekvés az ökumenikus tudatot is egyre inkább elmélyítette. A protes­táns egyházak asszonyaihoz sok he­lyütt a katolikus asszonyok is csatla­koztak. Magyarországra néhány évvel ez­előttjutott el az imanap gondolata. Az ökumenikus mozgalom keretében idén is több helyen jöttek össze hazánkban asszonyok, hogy a világ bajban, nyo­morúságban, elnyomásban, betegségek között élő népeiért és asszonyaiért együtt könyörögjenek Istenhez megol­dásért. Budapesten a kelenföldi evangélikus gyülekezet adott otthont az imanapnak ez év tavaszán 55 asszony gyülekezett össze a református, római katolikus, baptista, metodista és evangélikus gyü­lekezetekből, hogy istentisztelet kereté­ben gondoljon a bajba jutottakra és Isten segítését kérje. Bevezetésként Kiss Katalin reformá­tus lelkésznő, az Ökumenikus Tanács munkatársa ismertette az imanap ki­alakulásának történetét és mai jelentő­ségét. Bencze Imréné vezetésével a résztvevők bepillantást nyertek az egyes világrészek gondjaiba, majd el- csöndesedve vitték azokat Isten elé. A közös imádság után a királyi me­nyegzőről igehirdetés hangzott, melyet Ládonyi Klára lelkésznő, a Református Zsinati Iroda külügyi osztályának munkatársa tartott. Azzal a gondolattal búcsúztak el a résztvevők, hogy jó lenne, ha szélesebb körben elterjedne egyházainkban a Ke­resztyén Nők Vüágimanapja, hogy a magyar keresztyén nők imádsága se maradjon ki abból az imaláncból, amely e napon körülöleli a földet és ostromolja az eget szeretetért, megérté­sért, bűnből, megkötözöttségből, meg­különböztetésből és megannyi nyomo­rúságból való szabadulásért. Számunkra, keresztyének számára az imádság nagy lehetőség, sőt parancs is. ígéret is fűződik hozzá... aki kér, mind kap. Ne hagyjuk ki ezt a lehetősé­get! Hafenscher Károlyné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom