Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-14 / 24. szám
/ngéiikus Elet imt. június 14. É0 Ü jfts GYERMEKEKNEK Mt 2,1-12 A Király és a csillag Ha egy tiszta nyári estén fölnéztek az égre, számtalan fényes, messzi csillagot láthattok. Ebben a történetben is szó lesz egy egészen különös csillagról. ...Egyszer nagyon régen három bölcs ember fölnézett az égre, és mindhárman valami szokatlant pillantottak meg. Okos és sokat tapasztalt emberek voltak, a csillagoknak sok titkát jsmerték, és már nagyon-nagyon régóta vártak egy jelre. Most úgy érezték, ez a jel eljött: az égbolton egy új, eddig sohasem .látott csillag tűnt föl, még talán fényesebb, tün- döklőbb is volt, mint a többi. A bölcsek összenéztek, és rögtön tudták, mit jelent ez. Valahol messzi most született meg egy nagy király, akire az egész világ várakozott. A három bölcs sietve csomagolt és indult is a nagy útra, megkeresni az újszülött királyt. Heródes királyhoz mentek Jeruzsálembe és megkérdezték: „ Hol' van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt." Ezt hallva mindenki zavarba jött, legfőképpen Heródes király, aki most hallott erről először. Micsoda? Új király?! Csak nem tart majd számot az ő trónjára? Heródes király érezte, hogy nagyon fontos dologról van szó, összehívatta hát valamennyi főpapot, bölcset és írástudót, és megtudta tőlük, hogy Betlehem városában kell megszületnie a Krisztusnak. Ezután titokban jjívatta a három bölcset, és elküldte őket Betlehembe. De még előtte a lelkűkre kötötte: „Menjetek, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!” A bölcsek elindultak, és ekkor nagyon különös dolog történt: a csillag', amelyet azelőtt megpillantottak, elindult, és előttük ment egészen Betlehemig. Amikor pedig megérkeztek, a csillag megállt a hely felett, ahol a király volt. Beléptek és egy egészen kicsi kisbabát pillantottak meg az anyja karján. Nem volt rajta semmi különös, ami királyra vallott volna, egészen olyan volt mint a többi kisbabák, ugyanúgy sírt, és ugyanúgy mosolygott, de a bölcsek mégis tudták, hogy ő az, akit olyan nagyon kerestek. És mivel nagyon okos emberek voltak, azt is tudták, hogy nem az a legfontosabb, amit lát az ember, mert az igazán nagy dolgok láthatatlanok. Ezt a babát például Jézusnak hívták, és felnőve valóban ő lett a legnagyobb király,, Miatta.ielentme.g a különös psillas,, miatta indultak el ezek a bölcsek olyan hosszú útra, és ma is alig van olyan ember, aki ne hallotta volna a nevét. A bölcsek leborultak a kicsi király előtt, és gyönyörű ajándékokat meg kincseket adtak neki. Aztán rhegnyugodva hazaindultak, de nem Jeruzsálem felé, mert sejtették, hogy Heródes király valami rosszban sántikál. Aklanné Balogh Éva A VASÁRNAP 1 IGÉJE Mt 28,16-20 JÉZUS „BÚCSÚJA” A földi élet helyhezkötöttségéből az örökkévalóság mindenütt jelenvalóságába távozó Jézus három mondattal búcsúzik tanítványaitól. A három mondat: kijelentés, parancs és ígéret. Jézus kijelentése így szól: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön”, övé tehát minden hatalom, az Atyától kapta. Ezt - akkori tanítványai előtt - nem is kellett bizonyítania, hiszen ott állt előttük, legyőzte a halált. Halott volt, s íme: él! Hatalmának illusztrációja az is, hogy a kételkedőket (17. v.) is szolgálatába állítja. így tett akkor is, amikor ellenségét, Sault hívta el, s apostollá, Pállá formálta. Hatalmának tudatában küldi misszióba tanítványait. Nem azt mondja: toborozzatok híveket, s ha sok lesz a követőm, nagy lesz a hatalmam. Erre neki így nincs szüksége. Minden tanítványa meggyőződhet hatalmáról: aki elindul teljesíteni akaratát, „hátában” érezheti figyelő tekintetét, megtapasztalja áldó segítségét. Hatalmát számos alkalommal átéltük már mindannyian: valahányszor megbocsátotta bűneinket, levette rólunk azoknak terhét. Jézus parancsa így szól: „Menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet!” Mintha azt mondta volna: folytassátok munkámat, amikor már testben nem leszek közöttetek. Hirdessétek tovább az evangéliumot, tanítsatok és kereszteljetek! Tanúskodjatok mindarról, amit láttatok és hallottatok! Áldottak, akik magukra értik ezt a parancsot, s hazánkban vagy bárhol a világon keresztyének vagy pogányok között hirdetik a földön járt Jézus evangéliumát! Tanítanak és keresztelnek vagy a már megkeresztelteket térítik tudatos keresztyén életre! Áldottak, akik „drukkolnak” - sőt imádkoznak az evangélium hirdetésének szolgálatáért, akik segítik a terhek hordozását! Akik életükkel példázzák, ők már Jézushoz tartoznak, mert megtartják mindazt, amit Tőle tanultak! De jaj azoknak, akik tetteikkel „kontrázzák” a missziói igehirdetést. A misszionáriusok nyomában járó kalandorok, a hitben gyöngéket botránkoztató felelőtlenek, a keresztyén Európa „fehér ördögei”, kiknek szájában ugyan ott az Ige, életük viszont valóságos ellenprédikáció! Jézus ígérete igy szól: „...veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” Sokszorosan beteljesített ígéret ez. Tanúi vagyunk: a róla szóló tanúskodás közben megtapasztaltuk jelenlétét. Ott volt - s ott van - amikor nevében összejövünk, amikor szavaival vigasztalunk vagy bátorítunk: ő maga vigasztalt és bátorított Lelke által. Ott volt - és ott van - amikor kiosztjuk testét és vérét. S jelenlétében búcsúzunk haldokló szeretteinktől, az örökkétartó viszontlátás reménységében. Ezt a reménységet is a jelenlévő Jézus erősíti meg bennünk! Jézus búcsúzik. Testben távozik, de Lelke által velünk marad. Itt marad közöttünk Igéje, szeretete, közösségének áldott levegője. S itt maradnak nevei, ismertként, hívható segítségként, kapaszkodóként... Nevei közül itt most az a legfontosabb, amire az angyal emlékeztetett még földre születése előtt: „Immánuel - ami azt jelenti: Velünk az Isten!” (Mt 1,23). Jézus búcsúzik, de nem távozik, hiszen Jézus - Immánuel! Zászkaliczky Pál IMÁDKOZZUNK Hatalmad előtt mi is leborulunk, áldott Jézusunk! Köszönjük, hogy velünk vagy minden napon a hirdetett Igében és a kiosztott szentségben. Ne hagyj el minket parancsod alapján végzett szolgálatunk közben sem! Ámen. PP Könyv a királysírok pusztulásáról A székesfehérvári Romkert, előtérben a királysír, háttérben a püspöki palota Fotó: Gelencsér Ferenc „1984. június 18-án szakértő bizottság nyitotta fel a székesfehérvári Romkert kriptáját. Közel fél százada oda temették vissza a középkori magyar királyok meglelt maradványait. A látvány döbbenetes volt: királyi tömegsír szennyvízben álló, összekevert csontokkal” - olvashatjuk Buzinkay Géza: Kő se mutatja helyét - A királysírok pusztulása (Corvina 1986.) c. munkájának hátlapján. Történelmünk egy része egy tömegsírban, melyben 120 cm-es szennyvíz állt. Dr Fülep Ferenc a Népszabadságnak adott interjújában mondta: „A tömegsírban beszakadt ládák, összetört csontvázak zűrzavara volt. A négy sorban egymásra rakott ládákból két sor teljesen vízben állt. Méltatlan állapot. Es ami a legmeghökkentőbb: nem a török, nem a német zsoldosok, hanem az utóbbi száz év embere tette ezt.” A székesfehérvári bazilika Magyar- ország jelképes központja volt Szent Istvántól kezdve. A királyok koronázási és temetkezési helye. Az Árpádházi és az őket követő vegyes házakból választott királyok közül tizenötöt temettek el közvetlen családtagjaikkal együtt. Itt nyugszik István, Kálmán, Károly Róbert. Nagy Lajos, Mátyás király, hogy csak néhányat említsek. A sírrablók nemcsak a törökök voltak. A szenteket tisztelet övezte és így jutott a sírrablás sorsára István nyughelye. A szent jobb legendája - a szerző szerint - erre enged következtetni. Károly Róbert sírját éppen az őrzésével megbízott János őrkanonok fosztotta ki Mátyás sírja fölött I. Miksa császár zsoldosai öldököltek. A törökök, a hagyomány szerint, lóitatónak használták István szarkofágját. Mig végül az 1601-es ostromkor a bazilika lőporrak- tárnak használt tornya felrobbant, elpusztítva azt is, ami még állt a csodálatos épületből. A királysírokat a betörő vallon és német zsoldosok újra feldúlták. A nem egészen egy évig tartó keresztyén uralom idején Nagy Lajos sír- kápolnájába, melyet a törők még viszonylag megkímélt, zsoldosok hatoltak be éjjel, a kripta fedőlapját felrobbantották, majd a királyról, feleségéről és leányáról minden felségjelet és ékszert leloptak. A korabeli hiedelem e sírrablás büntetésének tulajdonította, hogy a törökök újabb nyolc évre elfoglalták Fehérvárt.' Bél Mátyás írta: „A templomnak romjait is alig lehetett megtalálni és | ami örökké fájdalmas marad - a királysíroknak még csak nyomuk sem maradt.” A Habsburg uralkodók és a Habs- burg-hű Kollonich Lipót érseksége alatt mód lett volna még menteni, amit lehet, de nem viselték szívükön ezt az ügyet, sőt érdekük a magyar múlt fe- ledtetése volt. A Mária Teréziától nyert új székesfehérvári püspökség kezdete a bazilika teljes eltűnését jelentette. 1790- ben Milassin Miklós, II. József gyónta- tója, udvarhű pap lett a püspök, aki fölépítette a püspöki palotát. Köveit - a bazilika részeként még meglévő - Nagy Lajos király sirkápolnájának elbontásából is biztosítani igyekezett.. A püspök példáját azután a városban többen is követték, így lassan széthordták a bazilika még megmaradt köveit. 1839-ben csatornát építettek a mai Romkert melletti utcában, hogy a város főterének vizét elvezessék. Az ásás során megtalált sírboltot elpusztították, majd csatornát ástak a püspöki palota kertjében és bekötötték az előző csatornába. Ekkor három sírt, köztük valószínűleg királyi sírt is találtak a munkások, melyeket kifosztottak és szétromboltak. 1848 a forradalom éve: a sírok történetében is új fejezetet jelentett. Amikor a püspöki palota melletti artézi kutat javítani kellett, a munkások sírra találtak. És megkezdődött a feltárás Érdy János vezetésével. III. Béla és felesége sírja volt az, melyet a felszínre hoztak. Ezzel megkezdődött a királysírok feltárásának története. A tudós, későbbi székesfehérvári püspök, Pauer János szivén viselte ettől kezdve a múlt emlékeinek sorsát. * 1862. szeptember 15-én indult meg Henszlmann Imre vezetésével az első, mai értelemben vett feltárás. Nem égéi Mit köszönhetek? j Mit köszönhetek a tanítványaimnak? Most, amikor napok óta az öregedés esti kínjai gyötörnek, arra a kérdésre, hogy mit köszönhetek a tanítványaimnak, röviden ezt tudom felelni: azt köszönöm meg nekik, hogy lelkileg, szellemileg nem öregedtem, mert egyszerűen nem öregedhettem meg. Persze, azért nem ilyen egyszerű a dolog és ezért némi magyarázattal tartozom. Ez pedig a következő: 1951-ben, soltvadkerti segédlelkészként léptem egyházunk szolgálatába. Számomra Isten különös ajándéka volt és maradt ez a pályakezdés. Az volt és maradt, mert a szeptemberi iskolakezdés után több mint száz „hittanórás” gyerek várt rám is a község és a gyülekezet szórványainak iskoláiban. Az akkori tanítványaim azóta nagyszülők lettek, nekem viszont az arcuk, a szemük, az egész lényük megmaradt olyannak, mint akkor volt: nyitottnak, bizalomteljesnek, szeretettől sugárzónak, a hitet ébrentartónak. 1954-ben kerültem az Evangélikus Teológiai Akadémiára és azóta - egy rövid időt leszámítva - itt, ebben az állandóan változó, de mindig fiatalokat magába ölelő közösségben élek. Ez a közösség - tanártársaimmal együtt - az én gyülekezetem. Az első, botladozó lépéseimet még a magam kortársai figyelték - olykor elnézpen megmosolyogva, máskor veiéin együtt drukkolva -, jó ideje pedig már egykori tanítványaim, barátaim leányai és fiai ülnek előttem a padokban. De bárkik is voltak, volt és remélem meg is marad egy olyan jellemvonásuk, hogy legtöbbjük élénk érdeklődéssel kísérte figyelemmel a hit, a keresztyén élet és a mindennapok éppen időszerű kérdéseit, problémáit. Hát ez természetes dolog - mondhatná valaki de véleményem szerint mégsem az, mert éppen az egyházban éledhet olykor egy olyan kísértés, amely a „szőkébb közösség” magányába csábít, figyelmen kivül hagyva az élet sokszor nehéz gondokkal járó változásait. Nem így a mi fiataljaink! ők szüntelenül kérdeztek és kérdeznek; vitatkoznak és érvelnek; ellenkeznek és ellentmondanak, és így ők jelentik számunkra az állandó lelki, szellemi, tudásbeli megújulást. Mert a kérdésekre válaszolni kell, ha nem ma, akkor holnap - mindig tanulva, hogy taníthassunk, mindig megelevenedve, hogy megeleveníthessünk. Egy másfajta ajándékot kaphattam a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetében és akadémiánk levelező tanfolyamain. Itt Isten a világi hivatásukat hűségesen végző testvérek gazdag tapasztalataival, életbölcsességével segített úgy, hogy itt még inkább megvalósulhatott az, amit így lehet a legegyszerűbben megfogalmazni: a tanítvány és a tanító kölcsönösen formálják, alakítják és segítik egymást. S a mi esetünkben, mindnyájunk javára. Végül: mi, teológiai tanárok nem szoktunk dicsekedni önmagunkkal, valós vagy vélt tudásunkkal, mert mi is szolgák vagyunk, az Ige és az egyház szolgái. Ha azért mégis van dicsekednivalónk, akkor azok a mi tanítványaink. A tanítványaink, akik hűségesen követik Krisztust és hűségesen, tehetséggel, szorgalommal engedelmeskednek hivatásuk belső parancsainak, követelményeinek. Istennek legyen hála, hogy van mivel dicsekednünk! Vámos József Fehér Klára hármaskönyve „Es én kit hallgattam meg?" - kérdezi önmagától Fehér Klára kisregényének, a Narkózisnak, a főszereplője, műtétre készülve (s mert súlyos a műtét, talán a halálra is), álomban vagy félálomban, miután átfutott rajta a zsol- táros szava: „A mélységből kiáltok Hozzád, Uram, hallgass meg. Nincs érdemem és nincs jó cselekedetem. Irgalmazz nekem és hallgass meg”. Három kisregény jelent meg ebben a kötetben, a már említettel QQ szén két hónapig tartó munkák alatt 33 sírt vagy csontvázat talált, de közülük csak három volt teljesen ép. Az új tudománynak, az antropológiának első hazai tudósa, Török Aurél folytatta a vizsgálatot a királyok csontvázain. 1883. nov. 10-én nyitották meg a koporsókat és adták át a tudós antropológusnak. Az ő lelkes, precíz munkája azonban nem illett a kor elképzeléseibe. Elég volt az embereknek az, hogy a millenneum kapcsán III. Bélát és feleségét királyi temetésen a Mátyás templomban helyezzék végső nyughelyükre. Újabb negyven év telt el. A múltat fölidézd Marosi Arnold pap-tanár, múzeumigazgató érdeme, hogy újra előtérbe került a királysírok kérdése. Országos üggyé váltak a sírok és a bazilika. A Műemlékek Országos Bizottsága részéről Gerevich Tibor akadémikus veUe kézbe az irányítást. A feltárást Lux Kálmán vezette. Az antropológiai azonosításokra Bartucz Lajos kapott megbízást. A kutatás eredménye most is lehangoló. A csontok közös sírba rakva, az azonosítás szinte lehetetlenné vált. Elkészült egy szigetelés nélküli sírkamra. Az eredményt a mai idők tudósai láthatták, akik fölnyitották a sírt, és a csontok talajvízben úsztak. A következő fejezet itt kezdődhet, melynek végét reménykedve váijuk. Buzinkay Géza könyve nem vastagságával, hanem mondanivalója súlyával válik igen fontos könyvvé. Akit nemzetünk múltja egy kicsit is érdekel, annak elgondokoztatóan szomorú és tettre serkentő olvasmányává válhat ez a könyv. Nagy László együtt a Négy nap a paradicsomban, és a Sárgaláz című. Az első, mint említettem egy ember önvizsgálata a halál (és az élet!) küszöbén, mezsgyéjén, a második az elsősorban önmagunktól megrettenés bensőséges ábrázolása, a harmadik keserű vallomás a nemzedékek értetlenségéről. Ez utóbbiban ugyancsak találkozhatni az elsőnek idézetthez hasonlóan tépelő- dő, önvizsgáló, talán egy kicsit önvádló szóval: Értettem-e másokat, vívódik a regénybeli ember, s aztán így folytatja: „És magamat? Még nem volt időmi. magamat megismerni." Az_ első kérdéstől a második megállapításig sokféle sorssal ismerteti meg olvasóit Fehér Klára, s miközben figyeljük elbeszéléseit, minduntalan szembe kell néznünk saját magunkkal. Mondhatni ugyan, hogy ez a három kisregény többnyire egyszerű, mindennapos gondokról, kudarcokról, igyekvé- sekről, néha talmi sikerekről számol be, csöndesen, de ezzel azt is bizonyítja, hogy ha az apróságok fölgyülemlenek, óriási kérdésekkel kényszerülünk szembenézni. Méghozzá őszintén. A mindennapok sodrában feledni próbálunk sok mindent, de mindenki életében lehetnek pillanatok -se pillanatok tarthatnak órákig, napokig, évekig -, amikor az egész, a teljesség kérdezi meg, ismeijük-e magunkat és hallgattunk-e másokat figyelemmel, nyitottan, segítőkészen. Tükröt tart elénk Fehér Klára, s hogy a kép tárgyilagosabb legyen, kiélezett helyzeteket teremt írásművészetével, egy műtét óráit, egy korzikai nyaralás kiábrándulásának folyamatát, s egy külföldi kiküldetés emberpróbáló körülményeit. Távlatot, távolságot teremt tehát, hogy közelítsen hozzánk, hogy magunkat és életünket közvetlen közelről láttassa, s lássuk is, hiszen - ez is idézet a könyvből: „...nekem csak ez az egy életem van”. Ebben'az egy életben kell meghallgatnunk másokat és megismernünk magunkat - amíg időnk van. Zay László
