Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1986-08-31 / 35. szám

Evangélikus Élet 1986. augusztus 31.

Gondolatok Gunnar Stálsett főtitkári jelentéséből

A keresztyén békezsinatról

Nem először szerepelt ez a cérdés a Lutheránus Világszövetség végrehajtó bizottságának íapirendjén Münchenben. A fő- itkári jelentés áttekintette az nldigi fejleményeket, a tenniva- ókat és a kilátásokat:

Carl Friedrich von Weizsäcker professzor volt az, aki 1985-ben a düsseldorfi német ;gyházi napokon javasolta egy alyan békezsinat összehívását, melyen a világ egyházai, közös felelősségük tudatában, olyan nyilatkozatot tesznek, melyet áz emberiség nem hagyhat meghallgatatlanul. Felhívása kisebb és nagyobb közösségekben csakúgy, mint egyházi vezetőknél és vezetőségeknél kedvező visszhangra talált, noha a részletek dolgában sok tisztázandó kérdés is felvetődött.

Érdekes, hogy Dietrich Bon- hoeffer már 1934-ben tett hasonló javaslatot. 1983-ben pedig az Egyházak Világtanácsa vancouveri nagygyűlésén az NDK egyházai újították meg ezt. Ennek eredménye, hogy az EVT 1990-re világkonferenciát szervez az „Igazságosság, béke és a teremtett világ megőrzése” témával. Az LVSZ végrehajtó bizottságának 1985-ös ülése is támogatta ezt a tervet. A békezsinat azonban a békére összpontosítana és elkötelezőbb szót szólna. A főtitkár széles körű gondolatcserében és levelezésben állt csaknem valamennyi felekezet képviselőivel.

Izgalmas és teljesen új vonása a megbeszéléseknek, hogy a békezsinat mindenfelé téma lett, anélkül azonban, hogy valamelyik egyház vagy egyházi világszervezet lenne tulajdonképpeni „gazdája”. Mindefelé tárgyalnak róla, de nincsenek szervezői. Spontán kezdeményezésről van szó, mely sokfelé nyitott szívekre talált, s mellyel érdeklődő emberek és elhívott vezetők egyaránt foglalkoznak. Ezt az ügyet az LVSZ-nek is támogatnia kell.

A „zsinat” szó több egyház számára nem megfelelő, ezért

helyes lenne más elnevezést találni, de a elnevezésben kifejezésre kell jutnia, hogy itt a ke- resztyénség egésze nevében szólnak a béke kérdéséről.

A várakozás az, hogy a nukleáris kor békéjével kapcsolatban a keresztyénség olyan iránymu- tatóan szóljon, ahogyan Augustinus egyházatya tette - sok évszázadon át tartó hatással - az igazságos háború kérdésében. Most arra van szükség, hogy a keresztyének tudjanak igent vagy nemet mondani keresztyén hitük alapján a nukleáris fegyverek kérdésében. Sokan 'kifejtették már álláspontjukat, sok keresztyén egyházi szervezet fogalmazott meg és fogadott el nyilatkozatot minderről, a keresztyén békezsinattól azonban azt várják, hogy a keresztyén tanítás érvényével és tekintélyével szóljon.

Amit egy békezsinat mondani tud, csak úgy lehet igazán az egész keresztyénség közös hite és meggyőződése, etikai vezérfonala és tanításának része, ha a zsinathoz vezető úton, az előkészületekben is mindenki kész résztvenni és valósággal részt is vehet. Az egyházi világszervezeteknek ezért fel kell erősíteniük és tovább kell adniuk a helyi keresztyén csoportok véleményét és hangját. Nélkülözhetetlen a római katolikus egyház teljes és elkötelezett részvétele, de azoké az evangéliumi egyházaké is, melyek ma még - a legkülönbözőbb okokból - nem vesznek részt a szervezet ökumenikus mozgalomban.

Mikor jön el az a nap, amikor Krisztus egyháza képes lesz erre a bátor hitvallásra? Bizonyára nem két év múlva. Nem lehet határidőt szabni. Olyan folyamatról beszélünk, melyben a Szentlélek vezérli az egyházakat az istenadta idő (kai- rosz) felé, amikor majd mindnyájan bizonyságot tesznek. Már most számos jele van annak, hogy ez a reménység nem megalapozatlan.

R. A.

Muraközy Gyula

Az erő

LELKÉSZAVATÁS KAJARPECEN

Szolgálatunk alázata és dicsősége- Ugye, édesapám, amikor a sziklát véres zivatarban villámok hasítják, viharok rárontnak, habok ráopnolnak,

s magas szikla volt ma, s kőszírt marad

holnap;

ha a századok nem tudták porrá tenni, sziklánál erősebb nincsen is tán semmi?- Nem, fiam. Ott nem lelsz sem érzést, sem

eszmét,

csak makacs a szikla. Az erő nem ez még.- Akkor, édesapám, az a hősi ember, aki egymaga vív gyilkoló sereggel,

s küzd, ha hősi teste csupa vér, merő seb, ugye, a világon az a legerősebb?- Nem, fiam. Nézd a föld valamennyi hősét, mind csak bátor ember. Ez nem az erő még.- Hát a zsarnok, apám, ki népeket tör le, s előtte mindenki csak térdelő törpe,

és amerre halad, hervadás a lábnyom, ő a legerősebb ezen a világon?- Fiam. Bár ha a föld mind neki teremne, a zsarnok hatalmas, nincsen erő benne.- Édesapám! Akkor nincs is erős ember?- Kedves kicsi fiam! Egy bús, őszi reggel- kicsiny gyermek voltál, sápadt, apró,

gyenge az édesanyádat temettük el csendben.

Szép, sápadt arcával, fekete szemével betegágyad mellett lelte minden éjjel.

Kétes hajnalórán lázas álmod leste, fáradt volt szegénynek gyönge, kicsi teste. Téged sötét árnyak hallgatózva vártak, ám ő elébe állt a rideg halálnak.

Virrasztva, ápolva,, ringatva becézett, s halovány arcodra visszatért az élet.

Őszi napsugárnál már te ránevettél, betegséget, könnyet, fájdalmat feledtél.

S őszes sötét felhő könnyét hogy kisírta, szegény édesanyád leroskadt a sírba.

Nem volt erős szikla,

nem is termett harcra

Hervadó virág volt szelíd, sápadt arca.

Magahunyó napfény,

kettétörött nádszál,

s mégsem volt nagyobb hős az édesanyádnál. Tudod már fiam, hogy az erős ki lehet?- Tudom, édesapám; aki nagyon szeret.

Augusztus 2. délelőttjén ünnepi istentisztelet volt a Kajárpéci gyülekezetben, ahol dr. Nagy Gyula, az Északi Egyházkerület püspöke avatta lelkésszé Mitykó Andrást.

Ez a mai ünnep az egész evangélikus egyház ünnepe. Az egyház cselekszik, ad áldást, hív és küld szolgá- . latra - kezdte dr. Nagy Gyula püspök lelkészavató igehirdetését, melynek alapigéje Jn 13, 16. és 20. versek voltak. Igehirdetése első felében a szolgálat alázatosságáról, tértiéről, második részében pedig en- I ! nek a szolgálatnak a nagyságáról, méltóságáról és dicsőségéről beszélt.

„Bizony, bizony mondom nék- tek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte.” Két kifejezés; a szolga és a küldött, amely megvilágítja a lelkész! szolgálat lényegét. Te is szolga leszel: Isten, Krisztus és az emberek szolgája. Kettős ez a szolgálat: szolgálat igével és szolgálat • szere tét ben. Feladatod egy életen keresztül - követve édesapád nyomdokát -, hogy hirdesd Isten igéjét, törvényét és evangéliumát, alkalmas és alkalmatlan időben, mindenkinek, aki rád van bízva. A kegyelem és bűnbocsánat igéjét. Nincs nagyobb feladat, mint embereknek életük megújulását és az örökélet evangéliumát hirdetni. Ebben légy hűséges halálig.

Ugyanakkor a lelkész a szeretetnek is követe. Nemcsak szóban, hanem cselekedetekben is. Szeretet munkahelyen, családban, gyülekezetben és társadalomban.

Ebben a kettősségben Krisztust kell követned, aki úgy szerette az embereket és úgy hirdette az evangéliumot, hogy az életét adta értünk. Neked is az életed kell szétosztani. Ez a norma, útmutatás számodra.

A lelkész küldött is, nemcsak szolga. Ez azt jelenti, hogy nem te választottad, te is küldettél. Azért állhatsz itt, mert Isten úgy döntött, hogy elhív téged.

Küldetés azt jelenti, felelősséggel tartozunk a küldöttnek. Az egyháznak is. De az igazi nagy felelősség mégis az, hogy Jézusnak vagy felelős, küldődnek. Minden nap és minden órában azért, amit mondasz, teszel.

A másik ige a hivatás nagyságáról és méltóságáról beszél. „Bizony, bizony mondom néktek: aki befogadja azt, akit elküldök, az engem fogad be; aki pedig engem befogad, az azt fogadja be, aki engem elküldött.”

A lelkész Jézus Krisztus küldötte és képviselője. Valahányszor igazán végzi szolgálatát, szaván keresztül Krisztus szólít meg, bűneiteket megbocsáthatja, tanácsol titeket. Tekintsetek rá úgy, mint akin keresztül Jézus szól, és rajta keresztül Isten van jelen. Ezért nagy a méltósága.

Legyen ez a bátorításod és erősítésed, hogy az az út, amelyen elindulsz, nem olyan út, ahol egyedül kell küszködni, ahol szolgatársak segítenek és hívek imádsága hordoz. Az erősítés az, hogy aki téged elküld, az vezet és hordoz. Amikor hited erőtelen, mikor szereteted lankad, Jézus újból erőt ad az aznapi szolgálathoz. Ő végig melletted lesz, előtted jár, kézen fogva vezet.

Ne rettenj meg, mert Krisztus az, aki neked szolgál és rajtad keresztül végzi szolgálatát. Indulj hittel, reménységgel, imádsággal.

Ezekkel a gondolatokkal és a jelenlevő lelkészek áldásával indították útnak lelkésztársukat szolgálatába.

Az istentiszteletet a malomsoki énekkar szolgálata tette színesebbé.

Az új lelkész első szolgálata az istentisztelethez kapcsolódó úrvacsoraosztás volt, ahol megtapasztalhattuk a Krisztussal és egymással való közösséget.

Az istentiszteletet követően köszöntések hangzottak el, majd fehér asztal mellett találkoztak és beszélgettek a megjelentek.

Miért járok templomba?

Olvasóink leveleiből

„...Kegyelemből el kell jutnom oda, hogy túl a liturgia szépségén, tartalmán, a templomba járásra a lelki-szellemi éhség késztessen.

Kiteljesedettebben, az egyéni életemben tapasztalton túl elmélyültebben találkozzam és társaságában lehessek élő Istenemnek, »Krisztusomnak, s Szentlelke kisugárzásában részt vegyek.

Mennyiben? Annyiban (is), amennyiben a prédikáló lelkésznek élő kapcsolata van szintén Istenünkkel, Krisztusunkkal... Boldog izgalommal olvastam a cikkben ».. .nem lehetne-e hétköznap is nyitva tartani templomainkat...«.

Városon kevés nem katolikus em- ber-Urunkat kereső vagy már megtaláló mondhatja el magáról,

hogy Ő még nem tért be gyakran vagy ritkábban a katolikus templomba elcsendesedésre. Nagy örömünkre szolgálna, ha a sajátunkba térhetnénk be. A közbiztonsági problémák nem zárhatják ki a megvalósítást. Hisz kovácsmesteri munkával én azt hiszem, minden templomban megoldható, hogy kiképezzünk egy előteret és. abba térdeplő vagy ülő alkalmatosságot elhelyezzünk, melyről szemünk elé tárulna az ugyan lezárt, de látható templom- belső tér. Pénzkérdés inkább.

Hiszem azonban azt, hogy a gyülekezeti tagok erre örömmel adakoznának, ha ez országos szinten megindulhatna. Urunk adja áldását a felvetett gondolatra!”

Szné V. P., Miskolc

Buda felszabadítása és a magyarok

Az a gondolat, hogy Budát 14S évi megszállás után fel lehet szabadítani, lényegében az 1683-as bécsi győzelem eredményeképpen fogant meg. Szeptember 12-én az ún. Kahlenberg-Bécs-i csatában Kara Musztafa döntő vereséget szenvedett s a szövetségesek a menekülő seregre egy hónap múlva Párkánynál még olyan csapást mértek, hogy a 100 ezer főt számláló sereg teljesen megsemmisült. Ezek a csaták megrendítették a török birodalom hatalmát, de azt a hitet is, hogy a törökök legyőzhetetlenek. Az osztrák udvar ezek után már kidolgozhatta új „keleti politikáját”. Ebben a politikában szerepelt Buda és az ország felszabadítása egyfelől, másfelől a Felvidék és Erdély megtisztítása a rebellis kurucoktól, de legfőképpen Thökölynek térdre kényszerítése. Bécsnek ez utóbbiak katonaipolitikai húzását nem szokták kidomborítani, a figyelmet általában a török elleni hadjáratra terelték.

A Bécs melletti török vereség természetszerűleg vonta maga után a kuruc- politika változását. Már Kara Musztafa Bécs alá rendelte a kuruc fejedelmet seregeivel együtt, de Thököly ennek a felhívásnak nem tett eleget. A protestáns fejedelem egy később előkerült és a pápához intézett levelében arra hivatkozott, hogy 1683-ban már kész volt véget vetni a Bécs elleni küzdelemnek, de a császár olyan megalázó feltételeket diktált, amelyet nem tudott elfogadni. A szövetségesek győzelmei elbi- zakodottá tették az udvart úgyannyira, hogy a diadalban nem kis szerepet játszó lengyel királyt, Sobieskit sem hálában, hanem a „keleti testvérnek” kijáró hűvös tiszteletben részesítették. Sobieski sértődötten vonult haza. Hogyan lett volna várható ezek után egy rebellis fejedelemmel való szóbaállás? Pedig egyértelmű a történelmi vizsgálódás tükrében, ha a törökkel szemben bizalmatlanná vált Thökölyt beveszik a szövetségbe, óriási lökést adott volna a török elleni harcnak, s évekkel rövidítette volna meg a háború időtartamát.

Ehelyett „kétfrontos háborúba” bonyolódott Bécs, amelynek egyik ága, a felvidéki, ill. az erdélyi különösen gyászos emlékeket hagyott maga mögött.

Ennek ellenére a kurucság egyre inkább érezte azt, hogy helye a „keresztyének táborában” van. Az a bécsi vád, hogy a „magyarok saját hazájuk felszabadításából alig, vagy egyáltalában nem vették ki részüket”, sőt a császár seregeinek jelentős részét lekötötték a Felvidéken és Erdélyben, jól pontosítható adatok és a korabeli leírások alapján rendre összeomlik. A felszabadító sereg fővezére, a „csendes herceg”, Lotharíngiai Károly naplójának számos adatával tudnánk cáfolni. Esterházy Pál nádor jelentéseiből viszont kiderül, hogy az 1684-85-ös hadjárat idején óriási véráldozat mellett mintegy 25 ezer fős magyar sereg képviseltette magát. Ez a létszám a török ellen küzdő hadak egynegyedét tették ki. Sőt a magyar katonai részvétel a felsőmagyarországi kuruc fejedelemség összeomlásával egyre növekedett. Külön gondot képezett a nagy csapatokban jelentkező huszárok, hajdúk és talpasok ellátmányozása és bevetéseiknek összehangolása más támadásokkal. A pápai nuncius 1686. május 12-én többek között ezt jelentette: „olyan dolgokat írnak a német vezérek a megtért magyarok hűségéről és bravúrjairól, hogy nyilván látható, mekkora becsületet vívtak ki maguknak.”

A döntő kérdés mégiscsak az lesz, hogy a budai hadműveleteknél miképpen vették ki részüket őseink. Lotharíngiai Károly naplója szerint 11 800 magyar katonával kellett számolni. A herceg többször adott utasítást magyar egységeknek különböző hadműveletekre. Pálffy tábornok pl. Ercsi alatt került összeütközésbe hadtestével a törökökkel, a hajdúkkal közlekedő árkokat ásattak a jobb oldali torony ellen intézendő támadáshoz, a Svábhegyen Bercsényi huszárok őrködtek az ágyúk mellett, Batthyány Adám különítménye felderítést végzett, Esterházy vicegenerális a középső kaput őrizte, más hajdúk az alsó kapunál teljesítettek szolgálatot. Barkóczyt és Petneházyt ekkor még a pesti oldalon találjuk. Ezt a sort folytatni lehetne mindannak ellenére, hogy a magyar katonaság ellátmánya és zsoldja lényegesen alacsonyabb szinten történt, mint a külföldieké.

A fővezér által közölt magyarok száma is egyre növekedett. Ezrével érkeztek a huszárok, talpasok. De mi is ment végbe itt az ostromnál? Nagy László történész idéz egy feltűnő véleményt, bizonyos Grímani olasz lovag részéről: „Sok talpas, egy magyar gyalogos csapat hívatott össze, hogy legelőször közbelépjenek, hogy ha ott aknák lennének, vagy az ostromlovak erőt fejtenének ki, e csekélyebb értékű csapatok pusztuljanak el.” Lám, egy külföldi észrevette, hogy ahol vérezni kell, ahol aknásított a terület, oda magyarokat kell küldeni. Erre volt jó a magyar! A tűzvonalban, a kirohanások első sorait testükkel fogják fel. Mert ők „csekélyebb értékű csapatok”. így is augusztus közepétől Buda alatt a kisebb létszámú felkelő nemességen kívül mintegy 15 000 magyar vett részt az ostromban.

Emeljük ki néhány hősnek a nevét: Petneházy Dávid, volt kuruc ezredes, akit a németek megmérgeztek, Fiath János, győri gyalogos őrnagy, aki ágyú- és puskagolyó záporban az ostromlott vár közelítő árkaiba nyomult, Ramo- csaházy Endre zászlótartó, aki elsők között jutott a várba. A nevezetesebb kuruc tisztek közül itt harcolt Bagossy. Babocsay, Barkóczy, Kovács András, Ottlyk, Palásthy, a Semsey fivérek, Tu- nyogi Sámuel. Rajtuk kívül a forrásokban még legalább négy tucat történelmi család sarjának neve szerepel a tiszti listán. E tisztek egy része végvári katonáik élén vett részt a harcokban, mások szabad hajdú egységek parancsnokaiként, de voltak olyanok, akik vármegyei csapatok tisztjeiként harcoltak.

Azt hiszem, ez az epilógus fényesen cáfolja az udvar állítását. A tények makacs dolgok, s a felszabadításra alapozott osztrák politika végképp hitelét veszti. R. P.

IMÁDSÁG A BÉKÉÉRT

Mint hírül adtuk elmúlt heti számunkban, aug. 9-ről 10-re virradó éjszaka közös együttlétek, virrasztások voltak országszerte. Képeink a Bocskai úti evangélikus templomban készültek erről az együttlétről.

«

*