Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1986-08-10 / 32. szám
„Látni akarjuk Jézust!”- Gunnar Stálsettnek, az LVSZ főtitkárának igehirdetése a budavári templomban, 1986. június 8-án - Alapige: Jn 12,20-26 II. befejező rész A pszichológusok tudnak az úgynevezett „testnyelvről”, azaz hogy egyes dolgokat szavakkal, másokat viszont mozdulatokkal fejezünk ki. Más a boldogság kifejezése kitárt karokkal, és más szorosan keresztben a mellen. Az egyház „testnyelve” gyakran ellentmond annak, amit hirdet. Ezért nem csoda, ha az emberekhez nem jut el az üzenet: az evangéliumot nem hallják meg, mert nem látják. Ha az emberek ma is az egyházhoz fordulnak, és azt mondják: „Látni akarjuk Jézust”, ezzel azt fejezik ki: látni és nemcsak hallani akarják. Rajtunk a sor, hogy Jézust megmutassuk. Jól jegyezzük meg: Jézus szavai itt, ebben az összefüggésben szenvedésére és halálára mutatnak. A búzaszem egyszerű búzaszem marad, hacsak nem kerül a földbe és el nem hal. Ha azonban meghal, sokszoros termést hoz. Ha valaki szereti az életét, elveszíti. Ha valaki gyűlöli az ő életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Mit jelent ez? Először is azt, hogy Jézus rámutat a saját, szolgaként való szerepére. Másodszor: hajlandóknak kell lennünk, hogy feladjunk mindent, ha a helyzet úgy kívánja. Jézus biztosan nem azt mondja, hogy nem kell tisztelnünk vagy éppen szeretnünk saját magunkat, mint személyt és emberi lényt. Amit mond: ha nekünk a saját életünk, a saját jólétünk, sikerünk a legfontosabb ebben a világban, akkor elveszítjük az életet. Hogyan? Elszigeteljük magunkat más emberektől, és nem tapasztaljuk meg az élet teljességét. Az ember társas lénynek lett teremtve. Óvakodnunk kell a keresztyén hit és élet individualista értelmezésétől. Igénk arra emlékeztet, hogy együtt vagyunk embertársainkkal, egymásnak kölcsönösen szolgálva. Jézus ezt mondja: ha valaki nekem akar szolgálni, kövessen engem. Az igehirdetők gyakran így mondják: aki követni akarja Jézust, annak szolgálnia kell őt. Mind a kettő igaz. Az út azonban, amelyet Jézus ebben az igében elénk tár, szolgálatunk természetéről beszél: aki szolgálni akarja őt, annak az ő útját kell járnia, az emberekért és az emberek között. Krisztust szolgálni azt jelenti: követni őt, amikor karját irgalommal kitárja, és igaznak, szabadnak, bűnbocsánatot nyertnek nyilvánítja a bűnöst. Testvérek, legyetek jókedvűek! Bűneitek meg vannak bocsátva! Krisztust szolgálni azt jelenti: táplálni az éhezőket, gyógyítani a betegeket, szabadon bocsátani az elnyomottakat, megtalálni az eltűnteket, megerősíteni a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket, elkötelezni magunkat a béke és igazságosság cselekedeteire. Amikor Jézus megtudta, hogy a görögök látni akarják őt, világossá tette, hogy az út, amelyet mutat nekik, a kereszt útja. Végül is nem a halálról beszél. Hanem az életre, a halál révén szerzett győzelemre mutat. Az egyháznak is az a hivatása ma, hogy megmutassa, kicsoda Jézus, szavakkal és tettekkel járván az ő útját. A közelmúltban Zimbabwéban tettem látogatást, és az ország vezetőivel folytatott beszélgetésből megtudtam, hogy az egyháznak van szerepe ebben a marxista államban, mivel a felszabadító harc idején a nép mellett állt. Hasonlókat hallunk azoktól, akik ma Dél-Afrika felszabadításáért küzdenek: az egyház, hacsak nem hajlandó az emberekkel a halál árnyékának völgyében járni, nem várhatja el, hogy ezekkel az emberekkel feltámadásuk napján is együtt legyen. Salvadorban megtanultam, hogy az egyháznak, ha a nép egyháza akar lenni, oda keU mennie, ahol a nép található. Itt tanulja meg az egyház, hogyan lehet ma Jézust látni, nemcsak hallani! Akkor, amikor az egész világot a félelem, az atomháborútól való leírhatatlan rettegés tölti el, sokan fordulnak az egyházhoz útmutatásért, erkölcsi tartásért, olyan iránymutatásért, amely a jövendő nemzedékeknek is reményt ad. Az egyháznak az a hivatása, hogy Krisztusra, mint a Békesség Fejedelmére rámutasson; nemcsak úgy, hogy beszél róla; hanem úgy, hogy utat mutat a békesség felé. A megbékélés és együttműködés minden cselekedete híd és jelzőtábla a békés jövendő felé vezető úton. Jézus ezt mondja: „Ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” Ne felejtsük el ezt akkor, amikor bírálják azokat, akik rámutatnak az egyház szolgáló szerepére. Az egyház ne arra törekedjék, hogy jjűndenki szeresse; és a szavak világába se vonuljon vissza. Egy dolog legyen fontos az egyház számára: az, hogy Isten megbecsülje, mert szavakban és tettekben Jézust követi a szolgálat útján. (Fordította: Szentpétery Péter) Evangélikus Elet 1986. augusztus io. A nagy múltú gyülekezet első női lelkésze Egyházaskozári gyülekezetünk ünnepe A Tolna-Baranyai dombok között szelíden meghúzódó község. Egyetlen torony emelkedik a szépen rendben tartott házak és udvarok fölé, az evangélikus templom tornya. Körülötte gyülekezik a nagy kiterjedésű szórványgyüle- kezet népe. Július 12-én délután 3-kor zúgó harangszó kíséretében vonulnak a templomba elöl egy kis csapat Luther-kabátos lelkész, majd a gyülekezet presbitériuma, hogy -beiktassák a nagy múltú gyülekezet első női lelkészét, Koskai Erzsébetet. Az iktatás szolgálatát Sólyom Károly esperes, püspökhelyettes végezte, a 73. Zsoltár 28. verse alapján hirdette Isten igéjét. Isten közelségében élő lelkész legyen mindig, mert akkor tudja az igét jól hirdetni, akkor lesz igazán pásztora a gyülekezetnek, akkor lesz közel az emberekhez a gyülekezetben, de azon kívül is és akkor lesz igazán áldott a szolgálata. Az iktatás szolgálatában az esperesnek Kráhling Dániel és Vér- tessy Rudolf szomszéd lelkészek segédkeztek. Koskai Erzsébet beköszöntő igehirdetése lelkes tanúskodás volt a szolgálatról és a hitről, ami vezeti életében. Az ünnepélyt a szülőváros, Kiskőrös gyülekezeti énekkarának és a kozári gyülekezeti énekkar kedves szolgálata színesítette. Az iktatás után díszközgyűlésen hangzottak el a köszöntések. Ezek sorában Kráhling Dániel az egyházmegyei lelkészi fraternitás nevében, Luptákné Hamvay Mária a szülőföld és a kiskőrösi gyülekezet nevében, Petten Imréné a pécsi gyülekezet, három asszony a kozári gyülekezet nevében köszöntötték az új lelkésznőt és adtak át ajándékokat és virágokat. Végül Sólyom Károly püspökhelyettes a beteg dr. Káldy Zoltán püspök és az egyházkerület nevében kívánt áldást a gyülekezetre és az új lelkészre. A közgyűlés után minden jelen lévőt szeretettel hívott az egyházaskozári gyülekezet a lelkészlakásba, ahol a gyülekezet asszonyai kínálták meg a vendégeket étellel, itallal, kedves közvetlenséggel. A kiskőrösi autóbusz indulása bontotta meg az együttlétet, amikor is egy igen kedves és szép ünnepély emlékével tért haza a vendégsereg. Sokak szívében volt ott a jó kívánság, hogy ezt a nagyszerű indulást áldott és gyümölcstermő gyülekezeti szolgálat kövesse. Isten lelke munkálkodjon az egyházaskozári nagy szórványban. m-yGoethe Az öröm A forrás körül csábos szitakötőcske szálldos, boldoggá tesz nagyon; hol sötét, hol világos, rhint a kaméleon, hol rőt, hol kék, hol kék, hol zöld; de jó közelről néznem szép színeit a fényben! Surran, lebeg, sosem pihen! Mégis, leül egy fűcsomóra. Itt van velem! Itt van velem! Most jobban megnézem színét, s látom: komor, szomorú kék így jársz, örömeid szétboncolója! Fordította EÖRSI ISTVÁN Igaz, leltárt csak év végén szoktunk tartani. Én most „félidőben” leltározom fel az elmúlt időszak tapasztalatait. Leltárom eredményét megosztom másokkal is - hátha „egymás tapasztalata által épülünk”. Leltározásomat öt helyhez és időponthoz kötöm. Éspedig: 1986. április 20. Kiskőrös, országos énekkari találkozó, május 11. Cell- dömölk, országos Berzsenyiünnepség. Május 20., Orosháza, 200 éves templomjubileum. Július 10., Gyenesdiás, ifjúsági konferencia és július 12., Főt, kántorképző tanfolyam záró istentisztelete. Kiskőrösön a nevezetes templomot ezen a vasárnapon a helyi gyülekezeten kívül az ország különböző vidékéről odaérkezett kórusok tagjai töltötték meg. Felemelő volt nézni - és hallgatni - ezeknek a képzett s kevésbé képzett gyülekezeti énekkarok bemutatkozását. Egyben minden kórus képzett, éspedig abban, hogy Isten dicsőségére végzik énekkari munkájukat, szolgálatukat. Ez a találkozás nem fesztivál volt mai értelemben, hanem Istent dicsőítő, hitben elmélyülő szolgálat. A cölöpökre épített kiskőrösi templom „beleremegett”, amikor a több mint négyszáz tagú egyesített kórus megszólalt. A celldömölki templomunk nem tartozik a „kis”, falusi templomok kategóriájába. Május 11-én, egyházunk egésze - ha képletesen is - jelen volt e templomban, hogy fejet hajtson az evangélikus Berzsenyi művészete, embersége és hite előtt. Kemenesalja „fővárosa” testvéri vendégszeretettel köszöntötte az ideérkezőket. A nyarat idéző májusi vasárnap szép hátteréül szolgált a múltját megbecsülő, értékeit megőrző, ugyanakkor a mában élő és szolgáló egyházunk ünnepségének. Új színfolt volt ez a Berzsenyiünnepség egyházi életünk színes palettáján. Az orosházi templom 200 éves. Fehér homlokzatán a fekete betűk messzire hirdetik, hogy „Erős vár a mi Istenünk”. A régi faluból modem város született az elmúlt negyven esztendőben. S a Zombá- ról valamikor idemenekült néhány evangélikus csálád mai utódai zsúfolt templomban adtak hálát, hogy mindeddig megsegítette őket az Úr. Ez az ünnep szép hitvallása volt ennek az alföldi gyülekezetnek. A szépen rendbe tett templom pedig a mai gyülekezet áldozat- készségét hirdeti. Ezen a júliusi napon már a harmadik országos ifjúsági konferencia, mintegy 60 fiatal énekétől, nevetésétől s csendességétől volt „hangos” Gyenesdiás. Ézek a fiatalok tele voltak koruk temperamentumával, a gitármuzsika szere- tetével, de tudnak el is csendesedni az ige mellett. A közismert gyenesi fenyősor, a „Kapi” megszépült kertjében sétáló és beszélgető fiatalok nemcsak az egymással való közösségben, hanem keresztyén hitükben is megerősödnek. S ma már lassan azok lesznek ezeken a konferenciákon az előadók, akik 4-5 esztendővel ezelőtt mint egy-egy ifjúsági konferencia résztvevői itt,- Gyenesdiáson kaptak elhívást a lelkészi szolgálatra. És végül, július 12-én véget ért az idei első kántorképző tanfolyam Foton. Most nyilvános vizsga helyett a fóti gyülekezet templomában gyűlt össze a tanfolyam résztvevőinek népes csoportja, szülőkkel, lelkészekkel, előadókkal együtt. Úrvacsorái istentisztelet keretében arról adtak számot a mindenütt jelenvaló Isten színe előtt, hogy mennyit erősödtek a zeneelmélet és zenetudás mellett hitükben. Csillogtak a szemek s ott térdelt az oltár előtt kicsi és nagy, a kezdő egyházzenész és az orgonista, szülők és gyermekek, lelkészek és híveik. Igazi közösség, csodálatos nyári nap, bűnbánó gyülekezet: s mindez Isten kegyelméből. S 65 szívből szállt az ének: Az Úr csodásán működik... Orosházától-Celldömölkig, Gyenesdiástól-Fótig. Ez az én leltáram „bevételi” oldala. Bizonyára más számvetésében más helyek és alkalmak kapnának helyet. S míg a magam leltárát állítgatom össze, eszembe jut még valami, ami „véletlenül” kimaradt a számadásból. A Teológiai Akadémia tanévzáró ünnepén jelen voltak azok az „öregdiákok” is, akik negyven esztendővel ezelőtt végeztek. Közülük az egyik beszédében azt mondta, hogy amikor ők indultak a szolgálatba, akkor egyházunk is a nullponton volt. S ma hol állunk? A „nulla” pontra már csak a régiek emlékeznek. Mi, a mai egyház, már nagyon messze vagyunk ettől a ponttól. A most végzett teológusok negyven év múlva majd úgy emlegethetik szolgálatba lépésük idejét, hogy akkor énekkari találkozók voltak, Berzsenyi-emlékünnepség- re jött össze egyházunk népe,' templomokat tataroztak, ifjúsági konferenciákat rendeztek és Foton folyt a kántorképzés. S amikor ideérkeztem leltárkészítésemben, eszembe jutott egy szó, amit ma néhányan egyházunk mai életére vonatkoztatva használnak, s ez a szó a „válság” szava. Ha mindezeket egyházunk válságjelének tekinti valaki, akkor ott azt kell megvizsgálni, hogy vajon nem jutott-e válságba az illető hite, a Krisztusba vetett reménysége. Mert Isten az elmúlt 40 esztendőben is sok lehetőséget adott egyházunknak, és egyházunk élt is ezekkel a lehetőségekkel. Mert nem biztos, hogy egyesek azért zátják negative leltárukat, mert nincs mit lajstromba venniök. Lehet, hogy azért, mert nem látták eléggé tisztán azt, aki előttünk jár, Jézus Krisztust. Karner Ágoston Ki volt „az édes haza” igazi ellensége? A török vagy a német? Egyidőben kerültünk velük közelebbről történelmi kapcsolatba. A török másfél évszázadon keresztül gyötörte népünket, a Habs- burg-német uralom kereken négyszáz évig tartott. Melyikkel jártunk volna szerencsésebben a mohácsi dráma után? Ha sikerül a török impériumnak hatalmát kiterjeszteni az egész országra,, vagy ha a Habsburg németek Nándorfehérvárnál megvetik lábukat és ezáltal az ország uralmuk alá kerül? Megoszlanak a válaszok ezekre a kérdésekre. Tábora van azoknak, akik nemzeti tragédiánkat egy tőlünk minden tekintetben idegen, keleti birodalom hódításában és a hódoltsági területeken bevezetett eljárásokban keresik. Nem kisebb azok tábora sem, akik sorsunk rákfenéjét-a Habsburg hatalomban vélik felismerni és szörnyű képet festenek hazánkról, ha az német uralom alatt nyög. Van azután egy harmadik nézet is, s talán ez közelíti meg leginkább az igazságot: a magyarság számára a török és a német egyaránt átok volt. Két malomkő között őrlődött „az édes haza”. A kortársak, vagyis a 16-17. században élt őseink legalábbis így Rozsdásodó félhold látták. Még akkor is, ha két táborra szakadva testvér testvér ellen fogott kardot, hol török segítséggel a német, hol német oldalon a félhold ellen. Nemzeti tradícióvá vált a százötven év alatt ez a fajta küzdelem, nevet is kaptak egymással szembenálló őseink: kuruc, labanc. Később, a 18-19. században, miután a török birodalom gerince megtört, egy ellensége maradt a hazának, a német. E századok fényesítették meg azután a kuruc nevet és magatartást. Azt azonban világosan látnunk kell, hogy akár kuruc, akár labanc mundérban folyt az egymás elleni küzdelem, „az édes haza” eszméje lebegett szemük előtt. A kereszt és a félhold segítségét ezért az egy ügyért vették igénybe. Azt is tudnunk kell, hogy mindkét birodalom - a Habsburg és a török - politikájában és ideológiájában nem szerepelt egy középeurópai szabad, független állam. A török táylati tervei rendre itt a Duna-medencében törtek meg, a német koncepció pedig nagyjából úgy festett, hogy hazánk, a „felperzselt föld” legyen a hadszíntér, ahol Nyugat védelmét el lehet látni. S ha e? a „hadszíntér” netán távolabb tolódik, mondjuk a Balkán irányába, ez mit sem változtat Magyarország status quo-jan a birodalmon belül. Pontosan érezték és tudták ezt a 16-17. század magyar politikusai, az erdélyi fejedelmektől Thökölyig bezárólag. Ezek a kérdések most, hazánk és Buda háromszáz éve történt felszabadítása kapcsán újra elemi erővel törtek fel. Történészek, hadtörténészek, politikusok, szociológusok vallatják a letűnt századokat, vajon rejtenek-e még dolgokat, amelyek közelebb visznek az igazsághoz. Forgatom Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon című hadtörténeti elemző művét. (Zrínyi Katonai Kiadó, 1986.) A testes könyv mint olvasmány is rendkívül lenyűgöző. Tárgyilagossága valósággal meglepő. Nagy László nem esik áldozatul a nemzeti elfogultságnak, annak sem, hogy történészeink az idők során hányszor estek a szubjektivitás kísértésébe, s milyen beállítottság alapján közelítették meg a töröknémet kérdést. A katona szemével vizsgálódik, s a stratéga ösztönével boncolgatja a csatát, háborúk bonyolult helyzeteit. A korabeli dokumentumok, emlékiratok kritikus elemzője. És noha a háborúknak, csatáknak szabályai vannak - pénz, hadsereg, felszerelés, utánpótlás, képzettség, harci kedv, katonai morál stb. reáliái szükségeltetnek hozzá -, Nagy László figyelme kiterjed az etikai életre is. A költészet iránti érzékét bizonyítja, hogy számos kuruc, labanc his- tóriás éneket közöl. Kötetében bepillantást nyerhetünk a 17. század enervált, dekadens török világába, de ízelítőt kapunk az óvatos, bizalmatlan, számító és önző Habsburg-politiká- ból is és azokról a magyar vitézekről megkapó leírásokat, akik akár német szolgálatban küzdenek a török ellen, akár önálló hadtestként megszerveződve és szakítva Thököly mozgalmával részt vesznek a magyar főváros, Buda és az ország felszabadításában. Az „édes haza” ügyében legalább 15 000 magyar, kuruc és labanc vitézkedik az ostromnál és a harcok mezein. Cáfolva ezáltal azt a bécsi propagandát, hogy Buda és az ország felszabadítása nemzetközi, de legfőképpen német akció volt és ezáltal elját- szottuk a hazához való jogunkat. Nagy László kötete mindezekre fényt derít. A másfél évtizedes háború, Bécs ostromától a karlócai békekötésig (1683-1699) egy hallatlan izgalmas könyv lapjain játszódik le. Ajánlom mindazoknak, akik szeretik a haza történetét. R. P. Kecskemét Presbitérium-iktatás, Kecskemét 1986 A kecskeméti nagy szórványgyülekezetben a pünkösdi istentiszteleten iktatta be a gyülekezet esperes-lelkésze az újabb hat évre munkába induló presbitériumot. Tizennégy új taggal egészítették ki a testületet, melyben a tisztikarral együtt most már 42-en szolgálnak a negyed megyényi területű gyülekezetben. Az igehirdetés alapján a Szentlélek ajándékáért könyörögtek: a szívnek erős hitéért, feddhetetlen szent életért és a szeretet gazdagságáért. (IThess 3,12-13)
