Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1986-08-03 / 31. szám

Evangélikus Élet 1986. augusztus 3. „Látni akarjuk Jézust!” ÖRÖM ÉS HÁLAADÁS Találkozás Hirosimával- Gunnar Stálsettnek, az LVSZ főtitkárának igehirdetése a budavári templomban, 1986. június 8-án - Alapige: Jn 12,20-26 Köszöntelek benneteket a Lu­theránus Világszövetség tagegyhá­zainak nevében. Budapestnek, Ma­gyarországnak és a Magyarországi Evangélikus Egyháznak fontos sze­repe van a Világszövetség életében. Két évvel ezelőtti budapesti talál­kozónk fő témája ez volt: „Krisz­tusban - reménység a világ számá­ra”. Azóta mind a 104 tagegyhá­zunk ennek a nagygyűlésnek meg­látásaiból és ösztönzéséből merít, amikor Jézus Krisztust mint Urát és Megváltóját akarja megváltani. Főtitkárságom ideje alatt most már harmadszor látogathatom meg a magyar tagegyházat. Min­den alkalommal örömmel vettem részt az ige- és imaközösségben ez­zel az egyházzal. Legutóbbi, elmúlt őszi magyarországi utam óta töb-. bet tudhattam meg a tagegyhá­zainkban folyó életről, a skandi­náv, a szovjetunióbeli, a holland, a dél-afríka és namíbiai, a venezue­lai, a salvadori, a mexikói és az | észak-amerikai egyházaknál tett lá­togatásaim során. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy az egyes országok viszonyai, és így bennük az egyházak bizonyságtéte­lének megnyilatkozásai eltérőek le­hetnek, de mégiscsak van értelme úgy beszélni a különböző orszá­gokban élő egyházakról, mint egy egyházról. Miért? Mert az egyház Ura egy. Annál is inkább, mert az az egyház, amelyik igazán vallja Jézus Krisztust, egy test - az Ő teste. Hazámban, Norvégiában, a la­kosságnak több mint kilencven szá­zaléka egyháztag, de alig tíz-tizenöt százalék vesz aktívan részt az egy­ház életében. A külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy az egyház körülmé­nyei nagyszerűek; az emberek többségét azonban nem érinti meg az egyház szolgálata és bizonyság- tétele. Az emberek életét egész Nyugat-Európában mélyen átha­totta a szekularizáció. Néhány nagyvárosban a lakosságnak már több mint fele feladta egyháztagsá­gát. Ez mérhetetlen hatással van az egyház életére, és arra késztet ben­nünket, hogy elgondolkodjunk az egyháznak a lelki élet megújulásá­ban az úgynevezett keresztyén or­szágokban betöltött szerepéről. Az ateista ideológiájú államok­ban is megvannak az egyháznak a maga jellegzetességei, próbái, kihí­vásai és nehézségei. De ha összeha­sonlítom a Keleten és Nyugaton - így osztja fel a világ ezt a területet -élő emberek magatartását, akkor úgy tűnik, hogy nem az állam ideo­lógiai jellemzői határozzák meg leginkább az embereknek az egy­házhoz való viszonyát. Mindkét részen, mind a kétfajta társadalom­ban van egy közös tényező, ez pedig az úgynevezett szekularizáció. Mit is jelent ez a szó? Fogalmaz­zunk egyszerűen, azt jelenti, hogy az emberek megelégszenek az élet­nek csupán egy dimenziójával: az anyagi jóléttel; és elfelejtik, hogy olyan létre lettünk teremtve, ahol mind az idő, mind az örökkévaló­ság döntően fontos. A szekularizá­ció azokat az embereket ragadja meg, akik nem akarnak szembenéz­ni a jézusi kérdéssel: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” Az elvilágiasodás mind egyé­ni, mind pedig kollektív jelenség, s nehéz megmondani, melyik volt előbb. Tény azonban, hogy a két terület - a személyes és a társadalmi - kölcsönhatásban van egymással. Ha az okokat eltérően ítéljük is meg, az eredmények tekintetében egyetérthetünk. A szekularizált társadalomban a fiatal nemzedék Isten, a Teremtő, Krisztus, a Megváltó és az életadó, vigasztaló Szentlélek ismerete nél­kül marad. Nem nehéz felfedezni Keleten és Nyugaton, hogy a fiatal­ság gyakran üres szobában, az űr­ben érzi magát, és valláspótlékokat keresgél, hogy betöltse a hit, a nor­mák és a közösség hiányában kelet­kezett vákuumot. Az európai ifjú­ság elveszíti gyökereit, népének és nemzetének történetét, amelyek pe­dig kivétel nélkül magukon viselik Krisztus nyomát. Ha már azt sem tudják, hogy az az ember a keresz­ten Jézus Krisztus, hogyan boldo­gulhatnak — Keleten és Nyugaton- a történelmi összefüggésekkel, amikor az irodalom, a zene, az er­kölcsi értékek, a jogrend, a filozófia és az életérzés a keresztyén hitet és hagyományt tükrözik? De ne bírál­juk az ifjúságot olyan hevesen! A kultúra olyan váltásával foglal­kozunk, amelyért senki sem egye­dül felelős. És lehet, hogy helyesen tesszük, ha emlékezünk a Biblia igéjére, amely az atyáktól örökölt hiábavaló életről beszél. Nemcsak mint egyének vagy éppen mint kö­zösség vagyunk egymással kapcso­latban, hanem mint nemzedékek is felelősek vagyunk egymásért. Lássuk tehát, hogy az imént fel­vázolt háttér ismeretében, mi a mondanivalója számunkra a felol­vasott igének! Az igeszakasz elbeszéli, hogy Jé­zus Jeruzsálembe megy a páskaün- nepre, amely fontos vallási ünnep volt népének életében. A jeruzsále- mi bevonuláskor sok zsidó dicséri és támogatja. János azonban olya­nokra irányítja figyelmünket, akik nem tartoznak a zsidó vallási ha­gyományokhoz, hanem más kultú­rából, más társadalmi háttérből jöttek- - görögök voltak. Céljuk azonban világos: „Uram, látni akarjuk Jézust” - mondták egyik tanítványának, Fülöpnek. Fülöp elment és szólt Andrásnak; majd együtt mentek és szóltak'Jézusnak. Sokan vannak ma is, akiknek- ugyanez a kívánságuk; akik valaki­je re Áhítoznak, aki az .életi teljességé­nek birtokosa; akinek olyan ígére­tek adattak, mint Jézusnak. Utazá­saim során gyakran találkozom olyan emberekkel, akik — az úton lévők névtelenségébe burkolózva, ismeretlen úticél felé tartva - be­szélnek vallásos vágyakozásukról. Amikor a görögök elhatározták, hogy látni akarják Jézust, odamen­tek a tanítványokhoz. Ez ma is szükségszerű igény. Az élet ország­úján az útitársak számára, ha látni akarják Jézust, ma az a lehetőség kínálkozik, hogy hozzátok és hoz­zám, mai tanítványokhoz fordul­nak. Mit tennétek, ha valaki, egy ismeretlen, vagy a szomszéd, a munkatárs, a családtag egyszer azt mondaná: látni akarom Jézust. Mi­előtt erre válaszolnánk, hadd indít­son az ige' további megfontolá­sokra! A görögök nem azt mondták: „Jézusról akarok hallani!” Már hallottak róla. Nem is azt kérték, hogy hadd hallgassák meg. Ezt mondták: „Látni akarom Jézust!” Könnyebb-e vagy pedig nehe­zebb-e az emberekkel megláttatni Jézust, mint mondani róla valamit nekik? Biztos, hogy megláttatni ne­hezebb! Igen, mert ha az emberek látni akarják, nem válaszolhatunk elméletekkel, hanem a gyakorlat révén kell bizonyítékkal szolgál­nunk. Nem szavakkal, hanem tet­tekkel kell felelnünk! Nem választ­hatjuk a könnyebb utat úgy, hogy bizonyos, vallásosan megfogalma­zott magyarázatokat adunk arról, mit is képvisel Jézus. Amikor az emberek látni kívánják, nem be­szélhetünk róla, mint aki a bűnösök gondviselője, ha a saját életünkben is nem tanúsítjuk a bűnboncsána- tot és megbékélést. Nem beszélhe­tünk Jézusról úgy, mint az emberek szabadítójárói, ha nem mutatunk elkötelezettséget mások szabadsá­gáért. Nem beszélhetünk Jézusról úgy, hogy Ö egyenlővé teszi az em­bereket, ha másképp bánunk gaz­daggal és szegénnyel, erőssel és gyengével, férfival és nővel. Nem beszélhetünk Jézusról mint Isten Fiáról és testvérünkről, ha nem is­merjük el minden személy tőle ka­pott emberségét és méltóságát, és ha nem állunk ki e mellett. Való­ban, Jézusról csak akkor beszélhe­tünk igazán, ha tanítását minden­napi életünkben cselekedjük is! (Az igehirdetés befejező részét kö­vetkező számunkban közöljük.) Oly sokat hallottunk és hallunk erről a városról. Mindig is szeret­tem volna ide eljutni. Boldog va­gyok, hogy a márciusi távol-keleti utazás során - amelyről lapunk­ban már beszámoltam - néhány órát itt is eltölthettünk. Még az előtte való napokban is olyan el­képzelhetetlennek tűnt ez a látoga­tás. Valóság lett. Március 24-én délben kiszálltunk Hirosima pá­lyaudvarán, és elindultunk a Béke­emlékpark megtekintésére. 1945. augusztus 6-án 8 óra 15 perckor a dóm fölött 580 méter magasságban robbant az atom­bomba. Gomba alakú füstje 9 kilo­méter magasra szökött. A romos, Az atombomba emlékmúzeum­ban a „Hirosima, Nagaszaki - a nukleáris fegyverek, aratása” című filmet tekintettük meg. 1982-ben készült, az egész világot bejárta, de itt, a helyszínen az utolsó mondat sokkal szívbemarkolóbb volt: leg­közelebb már nem lesz, aki erről beszámoljon. - Vetítés után a ka­tasztrófa egyik túlélőjével talál­koztunk. Malsubara Mioko akkor 12 éves iskoláslány volt, iskolájá­ból a 300 tanuló és a tanárok közül alig néhányan maradtak életben. Kilenc műtéten esett át, mire az égésnyomokat úgy-ahogy begyó- [ gyították. Elmondotta, hogy az el­múlt évben 50 alkalommal találko­A dóm ma örvendező és hálaadó szívvel ünne­pelhettünk a zuglói templomban június 22-én délután. Örömre, hálaadásra nagy okunk volt: lezárult a második levelező teológiai tanfolyam, melynek hallgatói lehettünk. Hálaadásra indított az a tény, hogy egyházunk ezt a tanfolyamot megtart­hatta, hogy részt vehettünk rajta és eredményesen befejezhettük. Nekünk, hallgatóknak, személyen­ként is volt okunk örömre: sok áldott óra, sok tárgyi ismeret gazdagította éle­tünket. Örömünkben együtt ünnepeltek ve­lünk családunk tagjai, barátaink, gyü­lekezetünkből lelkészek, vezetők, gyü­lekezeti tagok, akik érdeklődéssel, imádsággal kísérték ezt a szép munkát. A levelezőkkel együtt ünnepelt a Teoló­giai Akadémia dékánja és ott voltak a professzorok, akik a tanulmányi idő alatt a tudásukból és szeretetükből olyan sokat nyújtottak. Visszatekintve olyan rövidnek tűnik a három év. A konzultációk minden figyelmet igénylő alkalmai, a vizsgák fárasztó izgalma áldott emlék marad. Elhalványul a hajnali utazás, a hideg, a hóakadály, a nyári meleg okozta fá­radtság. A hallgatók nagyobb része főváro­sunk és a közvetlen környékén fekvő gyülekezetekből járt a tanfolyamra, a másik része az ország távolabbi részei­ből, a Dunántúl nyugati szélétől az Al­föld délkeleti részéig szétszórtan élő gyülekezetekből. Öröm volt tudni, hogy ugyanazt az Urat szolgáljuk szerte az országban. A végzett hallgatók között van, aki egy munkás élet után a nyugalom éveit töltötte meg a tanulás gondjával, van, aki felelős polgári foglalkozása mellett vállalta a megterhelést, van, aki egyetemi tanulmányai közben tu­dott még itt is tanulni. Van olyan test­vérünk, akinek családja mellett volt ereje vállalni a lekötöttséget, van, aki­nek egyedüllétét tette tartalmasabbá a tanulás. örülhetünk annak, hogy egészen fia­talon indultak testvérek ismeretekkel felfegyverkezve a szolgálatba, de annak is, hogy hosszú évtizedeket gyülekezeti munkában töltött testvérek ismeretek­kel gazdagodva folytathatják a szolgá­latot tudva, hogy boldog az a szolga, akit Ura munkában talál. A tanfolyam három éve alatt az éven­kénti nyolc kétnapos hétvégi konzultá­ción a professzoraink áldott munkája nyomán kinyílt előttünk a tudományok tárháza. A nyitott kapun megtanultunk belépni, megéreztük a teológiai tudo­mányok ízét, és meggyőződtünk a ma­gunk ismeretének kicsinységéről. Taná­raink és az előttünk járó nemzedékek teológusai, a velünk együtt járó szolga­társak példája azt mutatja, hogy ez a tudás egy munkás életen át gyarapítást igényel. Aki beáll az Ige szolgálatába, annak mindig gyarapodnia kell, hogy másokat gazdagíthasson. A záróünnepély igehirdetése a Gala- tákhoz irt levél 6. részének 2. verse alap­ján figyelmeztette a végzett hallgatókat feladatukra: Egymás terhét hordozzá­tok! Adja a mi Urunk, hogy lehessünk valóban gyülekezeteink, egyházunk, társadalmunk és az egész teremtett vi­lág terhének könnyitői, ki-ki a maga helyén a neki adott képessége szerint. A záróünneplés csak a tanfolyam vé­gét jelenti. Most már kezdődik a szolgá­lat, vagy folytatódik. A gyülekezet, ahonnan elindultunk visszavár, ha ed­dig is végeztünk gyülekezeti munkát benne, ezután többet, több területen várja tőlünk/ Adjon Isten erőt és egészséget a szol­gálathoz, áldást munkánkra, gyüleke­zeteink fogadják szeretettel az Ige szol­gálatának ezt a lehetőségét, a szolgálat- tevőknek a személyét. Mi pedig méltat­lan voltunk tudatában legyünk hű szol­gák, hogy Urunk sokat bizhasson ránk. K. J. kiégett épületet mementónak hagyták, a város pedig teljesen új­jáépült. A dómot csak kupolája miatt nevezik így, 1913-ban épült egy osztrák építész tervei alapján az itteni iparkamara székházaként. Ma mégis, talán sok egyházi épü­letnél is jobban kell emlékeztetnie az emberiséget Isten szavára: „Vá­laszd az életet, hogy élhess te és utódaid is.” (5 Móz 30,19) A hídon átsétálva a gyermekek emlékművéhez értünk. A bom­bát, vagy űrhajót formázó alak­zaton táncoló gyermekalakok mintha minden szülőtől, nagyszü­lőtől megkérdeznék: Milyen vi­lágban fogunk élni, ha élünk egy­általán? Néhány lépés után ott a közpon­ti emlékmű, amelyet a mintegy 200 ezer áldozatnak emeltek. Előtte örökmécses ég, mint kísérőink el­mondották, „addig, amíg béke van Földünkön” - illetve „csak” helyi háborúk vannak. - A talapzatban helyezték el a körülbelül 70 ezer azonosítható áldozat nevét, rajta japán és angol nyelven a következő felirat: „Nyugodjatok békében, a tévedés nem fog megismétlődni.” (Egy tavalyi statisztika szerint 1 millió 384 ezer hirosimai atom­bomba erejének megfelelő atom­fegyver van Földünkön, ezek rob­banóereje 6 ezerszerese a második világháborúban „felhasznált” ösz- szes fegyverzetnek.) Mindannyian egy-egy szál virágot helyeztünk az emlékműre, néhány szavas imád­ság mellett. Nagyon nehéz szavak­ba önteni, de valami kimondhatat­lan szomorúságot és félelmet érez­tem. „Soha többé” - ezt most nyu­godtan leírom, akkor kiáltani sze­rettem volna. zott fiatalokkal, és örül, ha hozzá tud járulni ahhoz, hogy még egy­szer ezt az őrültséget ne kövessék el. - Hadd idézzek itt néhány szót Takesi Araki hirosimai polgármes­ternek a 40. évfordulóra adott nyi­latkozatából: „Ez az év (1985) az Ifjúság Éve is. Reméljük, hogy a világ ifjúsága - a XXI. század ve­zetői - örökölni fogják Hirosima szellemét, erősítik egymással a ba­rátságot és a szolidaritást, és min­den lehetséges erőfeszítést meg­tesznek a béke ügyéért.” Szavai a 41. évfordulón, a Béke Évében még aktuálisabbak. - A kiállításon .még közelebbről láthattuk a -kö­vetkezményeket, az égésnyomokat különböző tárgyakon, a sugárzás hatását állatokon és emberi szer­veken. Látogatásunkat a Békeharang­nál fejeztük be - a harangot egy nagy rúddal bárki megkongathat­ja. Hangja - különösen, amíg az emlékműnél csak hallottuk mintha az egész világot figyelmez­tetné. Igen emlékezetessé teszi ezt a lá­togatást az is, hogy Nagyhéten tör­tént. A hirosimai emlékmű előtt valami hasonló reménytelenség foghat el, mint amit annak idején a tanítványok érezhették. Igen, mert az emlékműben jelképesen az emberiség sírját láthatjuk, nem­csak az áldozatok száma, hanem a pusztulás módja miatt. Rajtunk is múlik, hogy az em­lékmű előtt az örökmécses meddig ég. Hirosima a hit próbája. Ezért könyörgünk és munkálkodunk együtt minden jóakaratú emberrel, hogy a jövőbe vezető út ne újabb Hirosimán át vezessen. Szentpétery Péter ( \ Vas István K Az Ur És látta az Úr, hogy szerte megsokasult Az emberi gonoszság, Látta, hogy ö útját földön minden testek Mindenütt megrontották. Látta, hogy szívünknek minden gondolata Gonoszságot gerjeszt, •’ S-megbánta szívében a mennyet, a földet, A teremtő tervet. S megárasztótt minden tengert s minden vizet, Ami rejtőzött a mélyben, S megnyitotta az ég csatornáit, s folytak Negyven nap, negyven éjjel. Azután a földet visszaszikkasztotta S szövetséget kötött Noéval, aki a vízözönt túlélte, Közte s maga között. Nem átkozza meg az emberért a földet, Az Úr megfogadta, Hiszen gonosz annak ifjúságtól fogva Szíve gondolatja. És ennekutána vetést meg aratást Megad már a földnek; Tavasz, nyár, ősz és tél, a hideg és meleg Soha meg nem szűnnek. Úgyis eljön majd az idő, mikor ennek Véget vet az ember. Amit az Űr nem bírt, ő maga Elvégzi Tűz- és szennyözönnel. \ ________________________________________________________' 50 éve, ----------------- ----------------- 100 éve, 19 36. augusztus 1-én nyitották meg a BERLINI OLIMPIÁT. Hatalmas ma­gyar csapat utazott 20 sportág képvise­letében erre az olimpiára. 10 .aranyér­met szereztek a magyarok. Ezt az olim­piát azonban már belengte a fasizmus szelleme. A színes bőrű - főleg a néger - és a nem árja származású sportolókat lenézte a nagyszámú közönség. - Szép sikerek mögött a mindenütt lebegő ho­rogkeresztes zászlók rosszat sejtettek a sport világában is. A kitört háború miatt elmaradt az 1940-es és az 1944-es olimpia. " ■■ - 25 éve, ----------------­19 61. augusztus 3-án halt meg Buda­pesten TILDY ZOLTÁN református lelkész, köztársasági elnök. Losoncon született 1889. november 18-án. Buda­pesten, Pápán és Belfastban tanult. Or- ciban (1918), Tahitótfaluban (1921) volt lelkész. 2 évig a Sylvester-nyomdát irányította és szerkesztette a Keresz­tyén Család c. lapot. Újra lelkész lett Szeghalmon (1932). Országgyűlési kép­viselővé választották (1937), majd nemzetgyűlési képviselőséget is viselt. Ilyenként 1945 novemberében minisz­terelnökké választott^;, majd 1946 februárjától köztársíft^i elnök lett. Erről a tisztéről 1948 augusztusában lemondott. 1886. augusztus 13-án halt meg Győr­ben KOVÁCS PÁL orvos, iró, szer­kesztő, a MTA levelező tagja. Dégen született 1808. július 1-én. Pesten volt* egyetemista,’ ahol megismerkedett a pesti írókkal. Részt vett a Kisfaludy- társaság megalapításában (1836). Győrben lett gyakorló orvos. Ott alapí­totta meg a „Hazánk”-at, az első ma­gyar nyelvű győri lapot 1847-ben. Eb­ben a lapban jelentek meg derűs hangú elbeszélései és versei.---------------- 125 éve, ■ * 18 61. augusztus 11-én született Bécs- ben ZSIGMONDY’ EMIL világhírű sziklamászó, alpinista. Bécsben lett or­vos, majd klinikai tanársegéd. Csak­nem 100 olyan csúcsot járt meg az Al­pokban, amely magasabb 3 ezer méter­nél! Elsőként jutott fel a Croda da La- go-ra (1884). Egy évvel később, 1885. augusztus 6-án a Pic de la Meije meg­mászásakor elszakadt a kötele és lezu­hanva a mélybe, életét vesztette. Az Új-zélandi-Alpok egyik gleccsere viseli a nevét. ———— 175 éve, ■ 1811. augusztus 14-én született a skóciai Edinburg-ban CLARK ÁDÁM angol mérnök, a Lánchíd építője. Széchenyi Istvánnal jött Magyarországra (1834) a Duna szabályozása ügyében. 1839rben kapta a megbízást a Lánchíd építésére. Ez a munka 1842-ig tartott. A szabad­ságharc idején egy osztrák tábornok fel akarta robbantatni a Lánchidat. Clark akadályozta meg azt, hogy a robbantok a láncaknához jussanak. S a hidon fel­robbantott lőporos hordók nem sok kárt tehettek. Ő tervezte a budai alag­utat (1852) és el is készítette (1857). Budán hunyt el 1866. június 23-án.---------------- 175 éve, ■ ------­18 11.' augusztus 17-én halt meg Kalo­csán KATONA ISTVÁN jezsuita tör­ténetíró, egyetemi tanár. Bolyk-on szü­letett 1732. december 13-án. A nagy- szombati, majd a pesti egyetemen taní­tott II. József nyelvrendeletéig (1784). Esztergomban, majd Kalocsán érseki könyvtárosként dolgozott. Fő munká­ja a História Critica Regum Hungá­riáé, mely a bő forrásadatok miatt má­ig hasznos történeti munka.----------------- 225 éve, ---------------­17 61. augusztus 15-én született Kés­márkon GENERSICH JÁNOS evan­gélikus tanár. Késmárkon tanult. Deb­recenben magyarul, Felsősajón pedig szlovákul tanult még beszélni. Felsőbb iskoláit Pozsonyban, Jénában végezte. Itthon névelő lett (1781), majd Kés­márkon gimnáziumi tanárrá választot­ták (1788). 1821-től a bécsi teológiai intézet egyháztörténeti és egyházjógi tanszékének tanára. Sokoldalú irodal­mi tevékenységet folytatott. Bécsben halt meg 1823. május 18-án. Detre János A FEKETE NAP HAJNALA Történelmünk olyan napja Ez, hogy el nem felejthetjük, A munkánkat abbahagyva Kalapunkat is levesszük; Segítségre nem szorulunk És nem gondolunk a mára - Szomorúan emlékezünk Fekete Hirosimára. Két nap kelt fel ottan ekkor, Be a második gyilkos volt, Nem láthatott ilyet e kor: Több tízezer ember lett por - Férfiak, nők és gyermekek Ott elevenen elégtek S nagyon felugrott a mérce: Halk jaj-szavunk így eleg-e?! Hirosima negyven éve. Ma az egész emberiség Az atomnak van kitéve - A háború nagy őrültség: Az atom azonnal végez. Síró sziréna majd nem szól S nem lesz ember majd a Földön: Legyen ez örök mementó! LEGYEN EZ ÖRÖK MEMENTÓ! (A versel beküldte Manyasz Róbert gimnz. 4. oszt. tan. Salgótarján) *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom