Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-17 / 7. szám

A tanúkat idézzük ARCOK — SZÍVEK (A nagy háború utolsó hónapjainak emlékei) E címen jelentek meg részletek Pásztor Pál lelkész egykorú napló­jából 1947-ben Budapesten. Naplója egyes részleteit adjuk most köz­re azzal, hogy nemcsak őt, de lelkészeink közül többeket is megfo­gunk szólaltatni, ök mondják el az eseményeket, történéseket ame­lyeket 1939—1945 között átéltek. ... Magyarázatul közlöm, hogy 1945. február 26.—1945. június 30. közt tábori lelkésze voltam az oroszokkal együttműködő magyar vasútépítő dandárnak. A sajtó alá rendezésnél igyekeztem hű maradni a kézirathoz. Kérem Is­tent,járuljanak hozzá ezen igény­telen sorok ahhoz, hogy a szá­momra feledhetetlenül kedves ar­cok a rohanó időben el ne mo­sódjanak, hanem nehéz körülmé­nyek között összeforrott szívek szeretetének egybetartozandósá- gát hirdessék a volt bajtársak előtt. Március 1. Az első tábori isten- tisztelet prédikációja. Alapige: II. Tim. 2:15/a. — „Igyekezzél, hogy Isten előtt be­csületesen megállj, mint oly mun­kás, aki szégyent nem vall!” Magyar Testvéreim! Első alka­lommal szólhatok úgy hozzátok, mint ennek a vasútépítő dandár­nak a tábori. lelkésze. Szívemet szorongatja az örvendezés. Fele­kezeti különbség nélkül papja le­hetek egy olyan közösségnek, amelyik a legnehezebb időkben serény munkával megkezdte ro­mok helyén a magyar jövő építé­sét, s amelyikben nincs napszá­mos, iparos, kereskedő, vagy tisztviselő, hanem csak egyféle ember: munkás. Dolgozó ember, akinek mindig szeme előtt kell, hogy legyen Isten igéjének köte­lezése s egyúttal a mai élet sür­getése is: Munkálkodjunk, míg nappal van, mert eljön az éjszaka és akkor senki nem munkálkod- hatik. Mindnyájan megérezhetté- tek az elmúlt hetekben, hogy a teremtő Isten ösztönös vágyat éb­resztett bennünk a munka iránt. Amikor tétlenségben kellett töl- tenünk napjainkat, de sokat só­hajtoztunk: csak már ismét mun­kálkodhatnánk! A Szentírás azt mondja, hogy Isten is mind ez ideig munkálkodik. A munka nagy kiváltság, örülnie kell min­den dolgozó, verítékező ember­nek, mert Isten részt ad neki a saját tervéből, munkatársává te­szi. Van a magyar embernek egy nagyon rossz szokása. Nehéz munkában káromolja Istent, s azt gondolja, hogy így könnyebben fog menni a dolga, vagy letehet egy részt a kapott feladatából. A munkához lelki erő s testi erő kell. Ez utóbbit mindig növelni fogják azok, akik most munkába állítottak. Mióta kikerültünk a fogolytáborból, nem győzöm cso­dálni a hatalmas orosz népet, mely végtelenül nehéz körülmé­nyek között is minden munká­sunknak bőséges kenyeret ad. De ha bármilyen kicsiny lenne ke­zünkben a kenyér és ha bármi­lyen nagy erőmegfeszítéssel tud­ná az ember munkáját végezni, gondoljunk arra, hogy ezekben a nehéz időkben milliók kiáltanak szerte a világon egy betevő falat után. Ma aránylag mi vagyunk a legjobban ellátva s munkánk nyomán el kell jönnie annak az időnek, amikor ismét kalács is juthat a magyar asztalokra mos­A LUTHERÁNIA ÉNEK- ÉS ZENEKARA február 17-én, vasárnap du. 6 órakor istentisztelet keretébe^ a Deák téri templomban előadja BACH: H-MOÉL MISÉJÉT Közreműködnek: Verebics Ibolya Kertesi Ingrid Szalai Zsuzsa Fülöp Attila Berczelly István Trajtler Gábor Vezényel: Weltler Jenő Igét hirdet: DR. KÁLDY ZOLTÁN püspök A belépés díjtalan. (Szerk.) tani, könnyel sózott kenyerünk mellé. A legnagyobb lelki erőt a naponkénti imádkozás adja. Aki megfeledkezett róla, próbálja meg mielőbb; nem fog szégyent val­lani vele. Imádkozzunk munkánk elején és végén hittel, semmit sem kételkedve ... Ezekben a napokban énítés in­dult a felszabadított területeken minden vonalon, s a munkához kedvet, buzdítást ad elsősorban az ébredő természet, később maid a madárdal. a simogató napsugár. A természetben az életet egy cso­dálatos isteni erő indíűa meg. A magyar holnapot az Űr raitunk keresztül akaria virágba boríta­ni. Minden emberre nagy fe’nöa- tok várnak . . . Dolgozzunk öröm­mel. lelkesedéssel! A magvar vas- úthálózatot elsősorban masunk­nak, nemzetünknek éníth'ik. Min­den ásónyom. csáká'nvüt°s előre- vezeti a családjainkat, népünket, társadalmunkat a boldog jövő felé. Legyenek áldottak, akik munkába állítottak. Kísór.ie Is+en áldása sok magyar kéz esvbe- kancsolódó munkáiét és sok ma­gvar szív együtt dobogó érzéseit! Ámen. Március 5. Tegnap érkeztünk Rá­kospalotára. Délelőtt berendezke­dések az irodákban, gazdasági hi­vatalokban stb. Már az első ebé­det sem tudtuk itthon fogyaszta­ni. Váratlanul indulnunk kellett a zászlóaljakhoz. Előbb Buda­pestre mentünk. Bathyn alezre­des kedvességéből Perényi Mik­lós, utóbb pedig én is hazajöhet­tem néhány percre. Levettem még a fogolytáborban kapott pokróc­kabátomat, mely az orosz alezre­des szerint múzeumba való, s ma­gamhoz vettem fekete felöltőmet és egyik reverendámat. Soha nem fogom elfeledni azt a képet, ami­kor nagy teherautónk megállt a Nagykörúton s a katonasapkás, oroszoknak a budapesti neveze­tességet magyarázó fiúkat százas tömeg ostromolta meg kérdések­kel: Honnan jönnek, hová men­nek, szabadon mozognak?... Ér­kezésemnek hírére a ház lakói mind csaknem kiugrottak az eme­letekről és szívrepeső örvende­zéssel üdvözöltek. Ihászné a nya­kamba borult. Bent a hivatalban főnököm, Kemény Lajos esperes — nem nézve azt, hogy piszkos, gyűrött vagyok — összecsókolt. „Csakhogy itthon vagy, fiam!” — mondotta. A nagy öröm közben alig vettem észre, hogy a kályha mellett melegszik Halász Kálmán, Tomcsánvi Lászlp kollégám, Pós- fav és Gömörv s. lelkész, vala­mint Ágoston Sándor mérnök. Az orosz tolmács. Lyavinecz Mihály cigarettára gyújtott, Bathyn alez­redes mosolyogva magyarázta, milyen boldog, hogy a „stari pó­pádnak örömet szerzett a fiatal hazajöttével. De a kötelesség to­vább szólított. Mennünk kellett az eCTvik zászlóalj őrszentmik- lósi táborába. Döcögő utakon, na- gyon-nagyot zuhant kocsink, én azonban mitsem vettem észre, mert életben maradt ió édesaoám és nagyobbik öcsém Békésből ér­kezett leveleit olvastam. Mohón faltam minden egyes sorukat, mint az éhes ember a levest. Elő­zőleg hat hónanig semmit sem tudtam róluk. Két otthonnak: a szülői háznak és a hivatásom ott­honának képe örvendeztetett meg egv feledhetetlen fél órára. Az­után a harmadik. Örszentmikló- son, a református tanítónők és özvegy papnők kies fekvésű ott­hona, melv éjszakai pihenőt nyúj­tott s baráti szív közelségét hozta az idegenben Szitnyai István ref. lelkész irányunkban megmuta­tott szeretetén és vendéglátásán keresztül... ... Robog a vonat és felzendül a Tebenned bíztunk eleitől fog­va... ősi melódiája. Talán nincs is még egy ilven ének, mely any- nyira ki tudna sajtolni minden érzést a szívekből? A tiszti ko­csiban tartott hálaadó istentiszte­let énoen véget ér. amikor bero­bogunk Nógrádverőcére. Most lesz a közös nagy hálaadás. Lu- ther-kabótban felállók a mintegy két méter magasan felrakott talp­fák tetejére. Az előre kiszemelt bajtársak felhívják az utasok fi­gyelmét az istentisztelet kezdeté­re. Énekelünk, imádkozunk, ol­vasok a Bibliából, hirdetem az igét. Tábori lelkészi szolgálatom alatt több különleges istentiszte­letet tartottam. De talán ez a legkülönlegesebb. A gyülekezet így hosszan, a vágányok között és a kocsik tetején felállítva a legnagyobb templomban sem fér­ne el. Tíz, húsz másodperc múlva, éppen egy-egy sor pihenőjénél érkezik el az ének hangja a leg­távolibb részből hozzám. Körü­löttem fák tövében, mozdony szerkezete mellett mindenütt fi­gyelő arcok, szomjas és hálás lel­kek, akik egy emberöltő múltán sem fogják elfelejteni, hogy Is­ten Szentlelke elmélyítette hála­adásukat. és hogy ezen a déli órán megtanulták, mindenütt le­het öt lélekben és igazságban imádni. Erre a gyülekezetre visz- szagondolva elmondhatom majd Pál apostollal: Sokuk előtt isme­retlen valék személy szerint... és dicsőítők bennem az Istent. (Gál. 2.) Délután fél 2-kor érkeztünk Vácra. Kissé elszomorít, hogy há­rom órát kell várnunk, ez az idő azonban éppen alkalmas arra, hogy látogatást tegyek a zászló­aljaknál. Dunakeszi-Alagon ke­veset állunk. Este fél fl-ra Rákos- palota-Úipesten vagyunk. Pa­rancsnokunk jóvoltából néhámmn hazavi'lamosozhattunk . . . Este már Budapesten tértem nyugo­vóra. Június 16-a pihenéssel, szabad­ságkéréssel telt el. 17-én, vasár­nap a fasori templomban a haza­térés öröméről prédikáltam. Jó két hét múlva leszereltem . . . ... A dandár-parancsnokság megszűnése. Én fogalmaztam meg az utolsó dandár-parancsot. Szövege egész terjedelmében álljon itt a könyv végén! „A búcsú pillanatában, mielőtt a jólismert régi arcok eltűnnének szemeink elől, s új bajtársakkal ismerkednénk meg szolgálatunk útján, búcsúzéban még egyszer nézzünk egymás szemébe bátor, határozott, kemény katonatekin­tettel. Megpróbáltatásoknak szen­vedésteli napjaiban találkoztunk, messze országokat jártunk meg együtt, ne váljanak el addig az útjaink, míg egymás szeméből biztatást, bátorítást nem nyerünk a jövőre. Eddig is sok áldást je­lentett a , közös bajtársi szeretet, csüggedésünk óráiban sokszor emelt fel egy-egy erősítő szó, vagy vigasztalás. De amíg egy­másra tekintünk, nézzünk bűnbá­nattal együttesen az örökkévaló Istenre is. Valljuk meg, sokszor csüggedtünk, sokszor voltunk te­le hiábavaló aggódásokkal! Sok­szor hordoztuk keserűséggel azt a magyar sorsot, mely a mi szá­munkra az elmúlt hónapok alatt mégis csak könnyű sors volt. Szinte ölünkbe hullt naponként idegenben is nemcsak a minden­napi kenyér, hanem a kalács is. Egyikünk sem fáradhatott el, s aki fáradtnak érzi magát, annak is boldog szívvel kell felujjonga­nia, hiszen a most tovább folyó munka során — katonai szolgá­latba és civil életben egyaránt — saját hazánkat építhetjük újjá. Katonamundérban és civilben te­hát maradjon mindenki katonája ennek a hazának. Gyárban a ter­melés fokozásával, szántófölde­ken minden magyar kalász szor­galmas összegyűjtésével, irodá­ban és iskolatermekben hűséges elöljárói igyekezettel. Többen szí­vetekre szoríthattátok már a kis családot: a hűséges hitvest, az apró, vagy felnövekvő gyermeke­ket. Gondoljatok arra, hogy sze­retteitek imádsága, a kenyérter­mő maavar föld nyári illata és a jobb idők hainalha.sadására meg­érkezett népünk kicsinyeinek és nagyiainak megbecsülése kísér a fáradságos, verítékes küzdelem további útjára. Munkára hát mindnyájan! Tttmaradottak és búcsút vevők. Együtt és munkánk új magyar boldog ezredévnek ve­ti meg rendíthetetlen alapjait.” ÄHI VASÁRNAP IGÉJE Elfogytak a kegyesek Zsolt 12,1—9 A bibliai ősatyák tetteit nem kell mindenben utánoznunk. Példa­képpen említeném, hogy Dávid királyt ne akarjuk utánozni, aki meg­ölte Uriást, hogy Betsabét elvehesse. Ebben a zsoltárban foglalt imát sem kell szó szerint elmondanunk, még akkor sem, ha fölé ez van írva: „Dávid Zsoltára”. Dávid úgy látja, hogy elfogytak a kegyesek, és nagy búsultában azt tanácsolja Istennek, hogy a hazug, kétszínű, sima szájat irtsa ki. ABBAN IGAZA VAN DÁVIDNAK, hogy nem egyformán ragasz­kodnak az emberek minden korban Istenhez. Az egyház életében vannak ébredések és ellanyhulások. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy Isten emberei nem mindig egyformán bizakodók, ki-kicsúszik a szájukon olykor a panasz. Volt egy szolgája Istennek — aki Dá­vidhoz hasonlóan — egyenesen azt állította, hogy ő egyedül maradt csupán az Isten hű szolgája. Ez természetesen nem volt igaz! Ez az Illés nevezetű próféta oly kilátástalannak látta a helyzetet, hogy azt kérte Istentől, hadd haljon meg. Jeremiás próféta, egy keserű pilla­natában azt vetette az Isten szemére, hogy rászedte. No de ne sorol­juk a bibliai emberek keserűségeit, hiszen mi sem vagyunk náluk különbek. Orrlógatást nem kell az Ötestámentomból kölcsönkérnünk. Magunktól is tudjuk fekete szemüveggel látni a világot. Az a kérdés most már. hogy jogos-e a borúlátás, az Isten ügye elsiratása? Ha azt nézzük, hogy milyenek az emberek, hogy tele vannak-e, vagy üresek a templom padjaink, akkor úgy tűnik, mint­ha jogos lenne a panasz. De ha Istenre nézünk, Jézus megváltó ke­resztjére gondolunk, és számításba vesszük a Szentlélek Űristen erejét, akkor jogtalan minden reménytelenség! VAJON KIFOGYOTT A MAG A MAGVETŐ KÖTÉNYÉBŐL? Ki­fogyott talán az élet vize a forrásból. Krisztus sebeiből? Elfogyott Isten irgalma? Kiapadt Isten kegyelme? Talán vége van a végtelen­nek, az Isten szeretetének? Ha nem fogyott el még az Isten hűsége, akkor hagyjunk abba minden sopánkodást, és helyette álljunk neki az engedelmes szolgálatnak! Minden keserűség és csüggedés legjobb orvossága a szolgálat, a diakónia. Minden csüggedés oka a leállás. Nem azért állunk ám le a szolgálatunkkal, mert reménytelen a helyzet, hanem azért látjuk re­ménytelennek a helyzetünket, mert leálltunk a szolgálattal. Akinek van, annak adatik. Aki szolgál, az kap hozzá hitet, szere- tetet, erőt és mindig talál örömöt a szolgálatban. Akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy van. Aki leáll a szolgálat­ban, annak az a kis öröme is eloszlik, ami még maradt, és megfásult, megkeseredett, reménytelen emberré válik. NEMCSAK A DÁVIDI NAGY NEKIBÜSULÁSTÓL szeretnék óv­ni: „elfogytak a kegyesek”. Attól is, hogy hamis vigasztalást keres­sünk magunknak. Manapság két hamis vigasztalással szoktuk olto- gatni szívünk keserűségét. Az egyik az, hogy ugyan kevesebben va­gyunk, de akik vannak azok „minőségi” keresztyének. Kevesen va­gyunk, de jobbak! A másik hamis vigasz az, hogy akik lemorzsolód­tak, úgyis álkeresztyének voltak. Ezeket nem kel! sajnálni, legalább most „tisztább” az egyház. Hogy ezek miért hamis vigasztalások? Először is azért, mert ezekben az érvekben rendkívül kevés az igaz­ságmozzanat. De azért is hamisak, mert ezek a vigaszok nem ösztö­nöznek új, lendületes szolgálatra. Dávidnak éz a zsoltára abból a szempontból is különös, hogy míg az első fele csupa keserűség, a másik fele tündöklő reménység. El- ámulünk, mily nagy hittel tudja magasztalni az Űr szabadító hatal­mát. és mily nagy bizodalommal hirdeti, hogy az Űr megtartja ígé­reteit. Lehetséges az, hogy az ember egyik pillanatban tele van kese­rűséggel, a másik pillanatban pedig csupa remény? Igen lehetséges! Csak Jézusra kell nézni és azonnal elszáll a szívünkből a kedvtelen- ség, és ha hittel rátekintünk, megtelik a szívünk örömmel, életünk erővel és bizakodással. A csüggedést felváltja a szolgáló élet öröme, lázas sürgése és a továbbadott szeretet boldogsága. Béniin Béla Imádkozzunk! Atya, Fiú, Szentlélek Üristen! Áldunk, mert ígéreteid tiszták, olya­nok, mint a hétszer tisztított ezüst. Köszönjük, hogy elveszed szívünk csüggedését, helyette megtöltöd szívünket élő reménységgel. Tégy késszé minket a szolgálatra, hadd legyünk áldás családunk­ban, gyülekezetünkben, hazánkban az egész világ javára. Add, hogy szeretet, erő és reménység sugározzon belőlünk. Ámen KALME-SZEMINÁRIUM Az Európai Kisebbségi Evangélikus Egyházak Kommunikációs Bizottsága (KALME) egyházi újságírók részére február 14—17. kö­zött szemináriumot rendez Bécsben. Egyházunk képviseletében Le­hel László dunaharaszti lelkész, a sajtóosztály tördelőszerkesztője vesz részt az alkalmon. ÜJ FINN AGENDA A Finn Evangélikus Egyház a kazuális szolgálatok ellátására a közelmúltban új agendát jelentetett meg. Az eddigi rend reform­ját az indokolta, hogy keresztelés, házasságkötés, temetés és más kiemelkedő alkalmak során itt is több ember találkozik az egy­házzal, mint egyébként. A gyermekek 91 százalékát evangélikusnak keresztelik, ugyanennyit konfirmálnak, az esküvők 85 százalékát templomban tartják, és az elhunytaknak csak egy százaléka nem részesül egyházi temetésben, (lwi — szp) A DEÁK TÉRI GYÜLEKEZETBEN az egyházfi-házfelügyelői ál­lás ez év augusztus 31-én megüresedik. Felvételre keresünk férfit vagy nőt (házaspárt) a szolgálat ellátására. Lakást biztosítunk ideiglenes bejelentővel. Javadalmazás megegyezés szerint. Lelkészi ajánlás szükséges. Cím: Bp. V., Deák tér 4. Telefon: 173-413 I % Í I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom