Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-06 / 1. szám

FINN GYÜLEKEZET SOLTVADKERTEN ÚT! MOZAIK - 1984 A gyönyörű, színes ősz már télbe csavarodott. El tudom Kép­zelni, milyen a világ ott, azon a déli lapos vidéken, amikor a csípős szél végigsöpör azon a tá­jon, felkapja a sívó homokot s szemünkbe vágja. AM MI MÉG A GYÖNYÖRŰ, MELEG NYÁRON jártunk arra, amikor a finnországi Perniö gyü­lekezetének küldöttsége megláto­gatta testvérgyülekezetét, a solt- vadkertieket. Ez évben is szépen áramlottak a testvérgyülekezetek tagjai in­nen oda, s onnan ide. Valóban életes kezdeményezés volt ennek megszervezése. Ma már szinte számba venni is nehéz, hányán cseréltek vendégeket e gyüleke­zetpárokból. Valamikor húsz test­vérpárral indultunk, s amikor barátaink ott fent feltérképezték a lehetőségeket, Maunu Sinne- mäki, a finn érsek titkára ag­gódva kérdezte, lesz-e annyi ma­gyar gyülekezet, amelyik vállal­ja a testvérkapcsolatot a jelent­kezett finnekkel. Ma, amikor a párok száma túl van a harmin­con, mi kérdezzük, lesz-e annyi finn gyülekezet, amelyik keresi a kinyújtott testvérkezet. Egy gyülekezetünk már hónapok óta vár, jelölnek-e ott fenn számára testvérpárt. A soltvadkertieknek korábban sikerült, s most 47-en jelentek meg felmérni ezt az egészen más világot, mint a? övék. Jó­részt földművesekből, gazdálko­dókból állt a csoport, idősek és fiatalok, férfiak és nők. KISSÉ KÉSVE ÉRKEZTÜNK, mert útközben betértünk meg­nézni a híres ócsat református templomot, s a falumúzeumot. Valamit már itt megérezték ab­ból, hogy nem akármilyen világ ez a sima föld. „Ez a puszta?” — kérdezték, amikor a lapos vi­lágban ringó búzatáblák, hajla­dozó kukoricások és mosolygó gyümölcsösök között suhantunk. „Nem — mondtam — ez csak al­föld. A puszta odébb van, s az még ilyenebb.” ÜJABB ÉLMÉNYBEN VOLT RÉSZÜK, amikor az új parókia elé érkeztünk. Egyikük lehajolt, s megpróbált az épület alá néz­ni. „Mit keresel?” — kérdeztem. „A kacsalábat, amin ez forog” — mondta. „Rósz helyen keresed — feleltem —, azt. majd délben a levesben találod meg”. Hát meg is találták. Tyúkláb volt ugyan, mert nem volt még kacsaszezon, de a magyar ven­dégszeretetnek olyan ölelő kar­jai közé estek, ami közben még azt is elfelejtették, hogy nem ér­tik egymás nyelvét. Az arany­sárga tyúkhúsleves, a főtt és rántott húsok többfélesége, s a sok tojástól sárga tészták végén úgy kimerültek, hogy az egyik finn felsóhajtott: „rágni még tu­dok, de nyelni már nem”. Hun­cut rózsaszín nedűnek bizonyul­tak a soltvadkerti borok is: mind „saját termés”. Az ottho­nok körülölelték a kettesével szétosztott vendégeket. De nemcsak étkezésből állt a kétnapos világ. Volt mit csodál­kozni Soltvadkert iparán, az inkubátorgyáron. Bizony nem so­kan tudják még a hazaiak közül sem, hogy itt gyártják az inku­bátorokat exportra és hazai szük­ségletre, amelynek annyi kora­szülött köszönheti az életét. A gyümölcs és szőlőkertészetbe is belenézhettünk. Ámulhattunk a terem nagyságú hűtőkön, ahol télire tárolják az ízes almákat, s persze a fákon is megnéztük a még le nem szüreteiteket. Szőlőszüretet is láttunk és bor­pincét, ahol kóstoltatták velünk a jóféléket. Böcsületére váljék kínálóknak és kóstolóknak, hogy kedély az volt.ö de senkinek nem szállt se fejébe, se lábába. BÖCSÁRA, A FILIÁBA is át­mentünk. Érzékelhették vendé­geink az imaháznyi kis gyüle­kezet buzgóságát, s szétszórtság­ban is összetartó kis sereg sze- retetét. Itt ismét a sima haza mezőgazdasági bősége vette őket körül. Élmény volt a tájmúzeum is, ami teljes egészében Hulej Alfréd ma már nyugdíjas lelké­szünk gyűjtése. A SOLTVADKERTI GYÜLE­KEZETTEL igazában mégis a templomban találkoztak az isten­tiszteleten. ölelkezett a két gyülekezet éneke, mosolyogva fi­gyelték egymás szája járását, összefogta őket az imádság, az igehirdetés, amit a perniői gyü­lekezet lelkésze mondott, s az oltári szolgálat, amit a helyi lel­kész végzett. S mindenekfölött az úrvacsora. A két lelkész ismer­tette a két gyülekezet életét, s a finn gyülekezet diakonisszája be­számolt egyházuk szociális mun­kájáról. A sok hasonlóság mel­lett egy különbséget észrevet­tünk: a perniöi gyülekezet éven­te kiképez és kiküld egy csalá­dot afrikai misszióra. A két lelkész nevét is hadd írjuk egymás mellé: Esko Ranta- salo és Káposzta Lajos. Este még közös vacsora kere­tében ismerkedtek, szőtték az új barátságot, beszélt ki-ki önmagá­ról, s a családok, az otthonok megismerése után így kerültek egymáshoz még közelebb. Volt, aki a vendéglátó család­nál éjjel puha tornyos magas dunna alá bújt, ami télen me­leg, nyáron hűs. Almából felré- vedve elgondolkozott, hogy ő nyúlik el a hegy alatt, vagy a hegy fekszik rajta. Koren Emil AZ EGYSÉG FELTÉTELE Jan Willebrands, a vatikáni egységtitkárság vezetője nemrég Finnországban járt, a finn evangélikus egyház meghívására. Tár­gyalásai során többször kijelentette: „Az egység sürgős dolog, de sohasem szabad törekedni olyan végeredményre, amelyben az egyik fél legyőzi a másikat. Meg kell találni Krisztus győzelmét az egyes felek fölött. Az egység nem magáévá tételt jelent, sem beolvadást” — számol be az Aamun Koiito c. — SZEGED. December első he­tében ádventi hét volt a gyülekezetben esténként, Kajos János ny. lelkész szolgálatával. Az ézsaiási próféciára épülő, a karácsonyi örömhírre mutató gazdag igehirdetés-sorozat méltó folytatása volt ádvent első va­sárnapjának, amikor Káldy Zol­tán püspök — mint arról lapunk más helyén részletesen beszámo­lunk — lelkésszé szentelte a gyü­lekezet lelkészének feleségét, Ri- bárné Kajos Annamáriát. Az ád­venti elmélkedés-sorozatnak ugyancsak méltó befejezése volt december 9-én délután az az előadás, amelyet — vallásos est keretében — Bozóky Éva írónő tartott Sztehlo Gábor életéről és emlékiratairól. finn folyóirat. (K. E.) — A PAKSI ÉS TENGELICI gyülekezetekben dr. Nagy István professzor vezetésével teológus napot tartottak. Pakson igét hir­detett dr. Nagy István, Tengeli- cen Bachorecz Katalin V. éves teológiai hallgató. Pakson délután a gyülekezeti esten tájékoztató előadást tartott a Teológiai mun­kájáról, életéről Hüffner Györgyi V. évf. hallgató. Az egyházi év utolsó vasárnapja jellegének megfelelően a „Csendről” hang­zott el meditáció Farkas Etelka, II., Detre János és Frankó Má­tyás I. évf. hallgatók szolgálatá­val. Az esti áhítat szolgálatát Nagy Edina IV. évf. hallgató vé­gezte. A paksi gyülekezet 12 200 Ft-ot, a tengelici 3 300 Ft-ot ado­mányozott a lelkésznevelés céljai­ra. INDULÁS Ilyen szeptemberi vasárnapon * indultam el... 11 éve már. Má ugyanazt a zsoltárt hallgatom. Most nem műtét... a hegyek csendje vár. ŰTKÖZBEN Egy éjszaka ... Hamar elnyom az álom. Szállást ad a testvéri szeretet. Mennyi testvérem van a nagyvilágon! Ne énekelnék hálaéneket?! MEGÉRKEZÉS Megérkezem. A sok kedves arcra, a házra, parkra rácsodálkozom. Pihenj, hajóm! Ez a békesség partja.;; néhány héten át meleg otthonom. TESTVÉREK Körülöttem fehérhajú testvérek. Nevüket sorra tanulgatom. Mögöttük szép, Krisztust szolgáló élet... körülöttük csend, béke, nyugalom. MESTEREMMEL KETTEN Járok a színesedő őszi kertben, folyóparton, erdőn, réteken. Együtt járunk Mesteremmel ketten. Figyelem csendesen, mit mond nekem. STÁCIÓK Szeretem a kedves hegyi ösvényt. Stációi meg-megállítanak. „Vérrel verejtékezett mindnyájunkért,” — kísérnek a kőbevésett szavak. AUGSBURG Ősi város. Megélt 2000 évet. Neve hódító császárról beszél. Augustusi Hova tűnt dicsőséged? A Názáreti Jézus most is él! LUTHER ABLAKA Augsburg ... ősi múlt. . . történelem. Messziről nézem a kis ablakot, s megilletődött csendben figyelem: „Luther Márton egykor ott lakott.” ULM Ulm! Csodálatos Münster! Csipkés tornyok! Mennyi ősi ház! Megannyi remek! S a Duna! Ismerősen rámosolygok, _. és habjaival hazaüzenek. Túrmezei Erzsébet BÉLA KIRÁLY SZABÓ MAGDA IV. Béláról szóló drámája „sikerdarab”, telt házakat vonz egy évvel a bemutatója után is. Ezt a sikert nem csak a megnövekédett törté­neti érdeklődésnek, nem csupán a köz­kedvelt szerző vonzásának köszönheti, hanem elsősorban a darab belső érté­kének. Dráma ez valóban, noha vér nem hull benne, hősei nem kaszabol­ják egymást, a tatároknak is csupán a hírét halljuk: a küldetéses ember lelki drámája, akinek meg kell küzdenie er­teilen környezetével, hogy hivatását be­tölthesse, és vállalnia kell a magára ma­radást akkor is, ha a szívének legked­vesebbek hagyják el önként vagy kény- telenségből. 1 A király drámája akkor kezdődik, amikor úgy látszik, már elmúlt a vész. A tatárok elviharzottak, Béla hazatért Dalmáciából, folyik az újjáépíés. Nem könnyű feladat oly mérhetetlen rombo­lás után: a lakosság fele halott, a vá­rosok helyén por és hamu, olykor volt falvak felett csak dögmadár kering; sírásók királya már a hazatérő, s a te- metkezőket is oly nehéz előcsalogatnia lápokból, nádasokból, erdők mélyéből, hiszen a tatár is elfogott magyarok hangjával, „királyi paranccsal” hívogat­ta őket hogy aztán lekaszabolja mind a hívottat mind a hívogatót. Ám a király munkához lát. Utána megy a rejtőzőknek, idegeneket telepít, várost épít, várat emel. Nem tudhatja mennyi idő adatott számára, a tatár visszafordulhat. De jól megtanulta: nem szekértábor, vár állhat csak ellent a köny- nyű lovasságnak, sok erős erődítmény, vastagfalú, ahová szükség esetén behú­zódhat a fenyegetett nép. Az amelyik érti szándékát és magát nem kímélve, éjt nappallá téve dolgozik királyával együtt. A zászlósurak, országnagyok azonban annyifelé húznak, ahányan van­nak. Gáncsolják, gátolják az új hont te­remtő uralkodót. Közjogi kibúvókat ke­resnek, az Aranybullára hivatkoznak, amikor az kamaragróffá emeli az ara­nyakkal segítségére siető zsidó kereske­dőt; vagy kiélik magukat a bosszúban, a tatár rabságból véletlenül élve kike­rült magyarok felett. Béla király kemény kézzel regulázza báróit, nem tűr ellentmondást. Megvédi és szolgálatába fogadja Bánk bán fiát is, nem engedi, hogy egyenetlenséget tá­masszon Gertrudis árnya; hiszen azok, akik halált kiáltanának Bánk (ártatlan) fiára a királyt azért is gyűlölik, mert az egykor oly népszerűtlen királyné szü­lötte. Bonyolultak a végzet útjai: az elő­ző nemzedék egymással szembenálló tag­jainak utódai közös nevezőre is kerül­hetnek azokkal szemben, akik minden­féle megbékélés ellenségei. AZ ÉLESEBB KONFLIKTUS azonban ott tör ki, ahol a király a feleségével kerül szembe. Laszkarisz Mária görög hercegnő híven és bátran állott ura mel­lett a nehéz időkben. A vész elmúlt, és most már jó lenne könnyebben élni, szebben ... Palotát emelni Visegrádon, az érett gótika égbetörő íveivel — pél­dául. Elég volt a tömzsi román oszlo­pok tartotta vaskos falak hidegéből! Ám a fényűzés tilos. Ezt még elvisel­né a királyné. Azt azonban nem bocsát­ja meg az anya, hogy a király lányait kérdezésük nélkül adta férjhez távoli, idegen fejedelmekhez, akikben szövet­ségest remél. Utolsó csepp a pohárban, amikor fiát, szívének legkedvesebbjét kun hercegnővel házasítja össze, a ke­gyetlenül meggyilkolt Kötöny király unokájával. Semmi kétség, szüksége van a kunokra, az, is érthető, hogy azok a történtek után fejedelmi házasság nél­kül nem bíznak a szövetségben, de a kis kun leányt mégis csak a pusztából sza- lajtották, Laszkarisz Mária a nikeai ud­varban nemigen láthatott ilyen vadma­darat ... (Különös, hogy a Nyulak Szi­getén élő apáca, Margit királylány alak­ja nem tűnik fel, még említés sem té­tetik róla, pedig legendája szerint ap­jának legkedvesebb gyermeke volt. Ám jelenléte megváltoztatta volna a kon­cepciót: nem lehet teljesen magányos az aki mellett értő barátként áll akár egy leánygyermek is.) Az igazi drámai törés akkor követke­zik be, amikor Bélát, a mélyen hívőt, egyháza is cserben hagyja s akiben leg­inkább bízott: a pápa. A keresztesháborúk kora ez: seregek állnak készen, várva hogy gályákra szán­janak, s a magyat király kéri: ne a Szentföldre igyekezzenek, inkább hazá­jába siessenek, visszatérésre készül a ta­tár. De megértésre, akárcsak idebenn, odakinn sem számíthat. (A darab nem motiválja eléggé ezt a masszív értetlen­séget. Csupa szűklátókörű, tompa elmé­jű ember vette volna körül a királyt, vagy ö látott rémeket, s tartott túlzottan a tatárok visszatérésétől?) A MINDENKITŐL MAGÁRA HA­GYOTT, minden bizakodásában csaló­dott királyhoz követ érkezik. Tatár kö­vet. Békét, szövetséget kínál. Béla elő­ször felháborodik. De aztán mégis bele­egyező üzenetet küld. Az ország érde­kében erre is hajlandó. Tudja, Róma kiátkozhatja, hiszen egyetlen igaz ba­rátját, a gyóntatóját máris visszarendel­ték büntetésből, tudja, hogy felháboro­dik majd a világ, de nincs más vá­lasztása. Egyedül van. Gyóntatója, búcsúzván tőle, kijelenti: nem tartozik majd az Árpádok szent­jeinek sorába, de nagy király mégis, mert igazi erénye a teremtő szorgalom; s ha nem is ékesíti sem kard, sem gló­ria, vannak idők, amikor a maiteres kanál is királyi jelvény lehet. Valóban. S a néző, bár hiányolja em­lítésüket úgy érzi, valami mégis össze­kötötte az Árpádház e nemzedékének oly közeli rokonságbafi álló alakjait: Bélát és testvérét, Erzsébetet, Bélát és leányát, Margitot. S ez a valami a nép szeretete, a szegények, egyszerűek, tu­datlanok iránti felelősség, a gondosko­dás szándéka, a küldetés-kötelesség fel­tétlen vállalása. Balázsovits Lajos mély átéléssel és méltósággal formálta meg a magánál jóval idősebb, meglett uralkodót. A stí­lus- és korhüséget sugárzó, altemplo­maink hangulatát árasztó színpadkép pe­dig hozzájárult, hogy három órára va­lóban az Árpád-korba térjünk. Mintegy ellenpontozást adott ez a díszlet a csep­pet sem archaizáló, inkább nagyon is mai kiszólásokat felhasználó nyelvhez, hirdetve, hogy bár ami történt rég volt, de azért a történelem az élet mestere, s a nép sorsát szíven viselő magatartás mindenkor példa lehet. Bozóky Éva I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom