Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-03-10 / 10. szám

Evangélikus Élet 1985. próbaszám. 2. oldal J3 ^ QQ # & GYERMEKEKNEK Énekelek Hogy mióta, magam sem tudom. Az biztos, nem tudtam még olvasni, amikor azt az énekeskönyvet kaptam. Két bájos arcú, szárnyas angyal mosolygott a címlapján. Minden oldal tetején pufók, fekete számok jelezték a sorrendet. Alattuk kottasorok, végül takaros oszlopokban a versszakok. Nagymamám mellett ültem a templomban. Amikor a felnőttek fellapozták az éneket, én is pergettem angyalos könyvem lapjait. Emlékszem, mennyire ügyeltem, hogy a tömzsi számok fölül legyenek. Szégyelltem volna fejjel lefele tartani az én saját énekeskönyvemet... Gyerekkori emlékeim ezek, mégis hasonlítanak mindannyiunkéhoz. Amióta keresztyének egyáltalán vannak, azóta mindig énekelnek. Őseiktől örökölték. A Biblia 150 zsoltára sem más, mint ének. Ha megkeresitek őket, első sorukban szinte mindig zenei utasításokat találtok. Mely dallamra, milyen hangszerkísérettel, hogyan kell énekelni. Ha pedig bele olvastok a 33., a 96. vagy a 150. Zsoltár soraiba, arra a kérdésre is választ kaptok, miért szeretett és szeret ma is énekelni Isten népe. Sok szép, okos és igaz mondatot el tudunk mondani Istenről. Egyszer azonban elfogynak a szavak. Túl szegénynek, nagyon szürkének érezzük a legszebb mondatokat is ahhoz képest, amilyen hatalmasnak és amilyen hűségesnek ismerjük Istent. Ilyenkor kerülnek kottafejek a szavak fölé. Mert úgy érzi az ember, többet fejez ki a zene, mint a szó. Méltóbb módon tud hálát adni, őszintébben tud-sírni, mélyebben könyörögni. Keresztyén életünk szerves részévé vált az éneklés. Nagycsütörtök estéjén énekelve vonulnak ki a tanítványok Jézussal az Olajfák hegyére. Énekel az első keresztyén gyülekezet. Az ének a mindenkori istentisztelet szerves részévé válik. Himnuszok és könyörgések, zengő Isten-dicséretek és csöndes fohászkodások dallamai mardtak ránk nagyon korai századokból. Zeneszerző óriások állították tehetségüket Isten dicséretének szolgálatába. Nincs templom, amelyben ne állna orgona vagy legalább egy szerény kis harmonium. Ünnepi istentiszteletek szépségét igen sok gyülekezetben énekkari szolgálat emeli. Meg kell hát kérdeznünk: szeretünk-e énekelni? Konfirmandus vizsgán vettem részt valamikor régen. Szépen felelő, okos kis csoport ült az oltár körül. Öröm volt hallgatni őket. Egészen addig, amíg éneklésre nem került a sor. Akkor megbénulták.'S^é^y'énkez’ő, riadt kis csapattá váltak. Látszott rajtuk, nem szeretnek énekelni. Gyenesen voltam a nyáron, ifjúsági konferencián. Níajd minden este hasonlóan, fejeződött be. Már leszállt a nap, a lámpaoltás ideje is eljött, de még pengett a* gitár, szólt az ének. Már füzet sem kellett. Az összes versszakot kívülről fújta mindenki. Aki sose szeretett, itt az is megtanult énekelni. Nekem még puha borítójú, angyalos énekeskönyvem volt. Az én gyerekeim egy szép, kékkötésű, orgonasípokkal díszített könyvben igyekeznek eligazodni nagy buzgalommal/Szép, új énekeskönyvünk ezen a tavaszon hároméves. Belelapoztatok már? Ismeritek? Megtaláltátok benne a gyerekek és fiatalok énekeit? Lehet folytatni és szabad most kezdeni. Egy a fontos, hogy mindnyájan megtanuljuk: Jó dolog az Urat dicsérni és éneket zengeni az ő nevének. Szabóné Mátrai Marianna A VASÁRNAP IGÉJE ZSOLT. 95,1-11 ■■■■ MEG NE KEMÉNYÍTSÉK A SZÍVETEKET ZSOLTÁRUNKAT A ZSIDÓ LEVEL ÍRÓJA levelében majdnem teljes terjedelmében lemásolta, és az idézetet felhasz­nálta intései alátámasztására. Azokkal a tévtanítókkal küz­dött, akik azt hirdették, hogy aki már megkeresztelkedett és megtért, az mindenképpen üdvözölni fog, annak a bűne már nem kárhozatos. Az erkölcsi szabadosságot hirdetőknek ezzel a zsoltárral akarta bebizonyítani, hogy az Isten kegyelmétől el lehet szakadni. Lám Isten annak a megkeményedett szívű népnek mondta, hogy nem mennek be a nyugalom helyére, akiket Mózes száraz lábbal vezetett át a Vörös tengeren, mikor Isten kiszabadította őket Egyiptomból. Pál apostol is felidézi a Korinthusi levélben izrael népe vándorlásának ezt az epizódját, melyet Zsoltárunk is felidéz, és e történet példájával inti a gyülekezetét: „Aki tehtá azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék”. Úgy látszik a szíven sok minden múlik! Sokféle szív létezik a világon. Ezékiel prófétától tanultuk, hogy van kőszív és hús szív. Jézus példázatából ismerünk útfélhez, kősziklás talajhoz és tövises földhöz hasonló szívet. Egy német mesében és egy svéd regényben olvastam az ördögnek eladott szívről. Beszél­nek lágy szívről, olyanról, mint a vaj, melyet kenyérre lehet kenni. Őlyat is hallottam már, hogy sok-sok szívtelen ember él ezen a világon. Mindez arról beszél, hogy az Isten és az ember, de az emberek egymáshoz való viszonyában is döntő szerepe van a szeretetnek. Isten azt akarja, hogy Őt mindennél jobban szeressük, embertársainkat pedig mint önmagunkat! MILYEN A KEMÉNY SZÍV? A zsoltáros szerint elsősor­ban istenkísértő. Az ilyen ember önállósítani akarja magát az Istentől, hasonlóan a kötéltáncoshoz, aki a két ház közé szédületes magasságban kihúzott kötelén - félútra érve - ledobja az egyensúlyozáshoz szükséges rudat. A kemény szív próbára teszi Istent, akárcsák azok, akik ettek a megsokasí- tott kenyérből és halból, és másnap azt mondták Jézusnak, csak akkor hisznek benne, ha jelt mutat. A ikemény szív tévelygő, nem akar a Jézus kezére bízott nyáj báránya lenni. A kemény szív olyan, mint a becsukott ajtó, rajta hiába kopogtat Jézus. Olyan, mint a papé és a lévitáé az irgalmas samaritánusról szóló példázatban. Olyan mint a fagypont alá süllyedt hőmérsékletű víz: a jég. Hideg és merev. Amerre jár megborzonganak körülötte az emberek. Nem tud szánni, szeretni. A kőszívben gazdájának sem sok öröme telik. Nem tud igazán örülni, nem ismeri az igazi boldogságot. Nem tud «hálás JennL.-Elszív .gazdája,örökre magányos maradimért távol van. Istentől, é$. t4v9Í't^ftja .magát a ffeleb4rAti.0l,.11 É szív nem tud fájni, nem tud bánni. Nem tud meghajolni, nem képes meglágyulni. Nem tud megbocsátani és nem tud bocsánatot kérni. Nem ismeri az irgalmasságot és irgalmat elfogadni is képtelen. Fő jellemvonása mindenekfelett, hogy maga keményíti meg önmagát, ezért a kemény szív bűnös szív Isten színe előtt. MILYEN A HÚSSZÍV, mely nem merevedett kősziklává az ember keblében? Ez hasonlít Jézus szívéhez. Tud szánni, mint Jézus szánta az embereket, akik hasonlóak voltak a pásztor nélküli juhokhoz. IMÁDKOZZUNK Megváltónk tette, amikor a megkövezni vitt asszonynak ezt mondta „én sem kárhoztatlak”. Tud alázatos lenni, mint Ő volt, amikor megmosta tanítványai lábát. Tud szolgáim, mint a Bárány, aki testét és vérét adta eledelül. Tud másokért szenvedni, mint Ö, aki helyettünk és érettünk vérezett a kereszten. Velük vagy nélkülük Közgyűlésre hívta a szabolcsi hon­védegylet még élő tagjait, hogy bajtársi körben vitassák meg azt az indítványt, amelyik hivatva lett volna felmenteni Görgey táborno­kot az évtizedek óta cipelt árulás vádja alól, és több száz honvéd aláírásával érkezett az egylethez. Az indítványt Mikó Zsigmond ’48-as főhadnagy ismertette, és az­zal iparkodott megnyerni a szabol­csi honvédegylet tagjainak jóindu­latát, pártolását, hogy közölte: a nyilatkozatot első helyen írta alá Klapka György tábornok és As- chermann Ferenc honvéd ezredes. Hiába volt azonban minden érve­lése. Krasznay Gábor polgármes­ter és egyleti elnök kijelentette: ő nem hajlandó Görgeyt rehabilitál­ni. Öccse, Krasznay Péter honvéd hadnagy még tovább ment: nem­csak Görgeyt átkozta „roppant hatású beszédében”, hanem közöl­te: „.. .én Klapkát és Aschermannt sem rehabilitálom, mert nekiek sem szabad lett volna Komáromot olyan jelentéktelen capitulationaüs feltételek mellett által adni. Inkább velünk együtt a vár falai alá temet­kezni, vagy általános amnestiat eszközölni...” Az érvelés hatott! A segélyezés szempontjából az egylet vezetőinek kiszolgáltatott honvédek és volt tisztek, akik meg­jelentek a közgyűlésen, szólni sem mertek. „Egyhangúlag, elhatároz­tatott, hogy Görgeit nem rehabili­tálják, marad hazaárulónak.” Van még magyar virtus! - köny­velhették el győzelmüket Krasznay Gábor százados, Krasznay Péter hadnagy, Gaál Elek, Margitay Gyula, Székely Benedek, Mezőssy László és Szentmarjay Gyula, va­lamennyien volt honvédtisztek és nemesek. Az egylet döntése tucat­nyi ember dacossága lett volna, és ma már mosolyoghatnánk kuru- cságukon, „non rehabilitáló” in­dulataikon, ha az ügynek nem let­tek volna országos következmé­nyei. De voltak. 1885. március 9-10-ére ugyanis országos találkozóra invitálták Budapestre a magyarországi hon­védegyleteket - a szabolcsit is -, hogy végrehajtsák az esedékes tisz­tújítást, döntsenek a segélyezési ügyekről és más, az egyletek orszá­gos szövetségét érintő dolgokról. A Krasznay Gábor elnöksége alatt működő szabolcsi honvé­degylet már 1884. október 5-én úgy döntött, hogy Krasznay Gá­bor vezetésével Gaál Elek, Margi­tay Gyula, Krúdy Kálmán és Szé­kely Benedek képviselik majd Bu­dapesten a nyírségi tájhazát. Szi­gorú utasításba foglalták'önma­guk számára, hogy mindenáron ki­harcolják a Görgey-kérdés napi­rendre tűzését, majd pedig min­dent megtesznek az árulás vádjá­nak „szentesítéséért”. „Hosszas és erős küzdelem után - számolt be a Nyírvidék az 1885. március 9-10-én Pesten történtek­ről - végre sikerült a szabolcsi hon­védegyesület” küldötteinek kérész- / tülvinni akaratukat: napirendre- tűzték a rehabilitáció ' ügyét. „Hosszas, epés és szenvedélyes vita után” győzött a szabolcsi indítvány: többségi szavazattal a volt honvé­dek Pesten is úgy döntöttek, hogy „Görgei marad hazaárulónak”. A botrány országra szóló volt. Tisza László, a honvédegyletek or­szágos szövetségének elnöke le­mondott, a szövetség közfelkiál­tással megújított tisztikara felfüg­gesztette tevékenységét, csak a se­gélyezéssel foglalkoztak. Volt azonban ünneplés Nyíregy­házán. A Pestről hazatérő küldöt­teket Arad megye honvédegyleté­nek átirata fogadta: gratuláltak a szabolcsi „hősöknek”. Fasang Árpád 1. Ősök, szülők, gyermekkor Az 1985-ös esztendőben világszerte megemlékeznek J. S. Bachról, szüle­tésének 300. évfordulója alkalmával. Nekünk, evangélikusoknak külön okunk is van erre az emlékezésre, hiszen egész életében csaknem kizáró­lag egyházi szolgálatban állott, műveinek túlnyomó többségével az egy­házi zenét gyarapította. Az „Evangélikus Élet” cikksorozatban követi majd Bach életútját, veszi számba művészi tevékenységét. Elsőként az ősökről, szülőkről, gyermekkorról essék szó. A kiterjedt Bach család számbavételénél igen nagy segítséget jelent számunkra az a nekrológus, amelyet J. S. Bach alapozott meg „A Bach zenészcsalád eredete” c. családi krónikában. Ezt egészítette ki fia, Philipp Emanuel és egyik kedves tanítványa J. F. Agricola. A nekrológus - a kor szokása szerint - csak a család férfi tagjait veszi számba. Az ükapától, Bach Vitustól kezdve, legifjabb fiáig, Johann Christian Bachig bezárólag a krónika 53 férfi tagról tesz említést. Ebből mi Bach közvetlen felmenő ágát követjük. Bach Vitusról - aki 1619-ben hunyt el a thüringiai Wechmarban - a krónikában ezt olvashatjuk: „Veit (Vitus) Bach, magyarországi pékmes­ter (és molnár) a XVI. században lutheránus vallása miatt Magyaror­szágról vándorolt ki német főidre.” Voltak zenetörténészek, akik ezen adat ismeretében a Bach családot magyar eredetűnek vitték. A további kutatásokból azonban kitűnt, hogy Bach Vitus Thüringiából jött Pozsonyba, majd „.. .látván, hogy Thürin- gia földjén vallása miatt biztonságban lehet”, visszatért Thüringiába, Wechmarba. A nekrológusból azt is tudjuk, hogy Bach Vitus „Nagy örömét lelte kis citerájában, melyet a malomba is magával vitt és őrlés közben játszo­gatott rajta.” Éttől kezdve a Bach család minden tagjánál kimutatható a zenéyel való kapcsolata. Bach Vitus egyik fia, Johannes (J. S. Bach dédapja) már hivatásos muzsikus lett. A nekrológus erről így emlékszik meg: „Kezdetben ő is a molnárpékmesterséget folytatta. Mivel azonban egész különös hajlamot mutatott a zenére, a közeli Gotha város fúvós zenészeinek vezetője (Stadtpfeifer) tanulónak vette maga mellé.” A Stadtpfeifer - városi ze­nész - már tanult muzsikus, a muzsikus céh tagja. Feladata, hogy a város ünnepi alkalmain (tanácstag beiktatásán, keresztelőn, esküvőn, temeté­sen) közreműködjék. Hogy ez nem volt valami fényes megélhetési lehető­ség, azt bizonyítja, hogy Johannes, apja halála után visszaköltözik Wech­marba és átveszi a molnár és pék mesterséget. A zenészséggel azonban 300 éve született JOHANN SEBASTIAN BACH (1685. III. 21.-1750. VII. 28.) A dédszülöi ház nem hagy fel és a nekrológus szerint „.. .gyakran hívták a közeli városok­ba”... muzsikálni. Johannes fia - Christoph Bach - már egész életében zenéléssel keresi kenyerét, előbb Erfurtban, majd Amstadtban. A nagy zeneszerző éde­sapja - Johann Ambrosius Bach - ugyancsak hivatásos muzsikus. Eise- nachban működik városi zenészként. Ebben az időben a városi elöljáró­ság és az egyházközség vezetése összemosódott. Ezt tükrözi a városi zenész kétféle munkaköre is. A városi ünnepségeken kívül minden nap két alkalommal négy társával együtt korátokat is kellett játszania a városháza tornyából. Ezen felül még a kántor útmutatásai szerint temp­lomi szolgálatot is kellett vállalnia. A rendkívül kiterjedt Bach családban igen sok muzsikust találunk. Jellemző pl. az, hogy Eisenachban még akkor is „Bachok”-nak nevezték a muzsikusokat, amikor már egyetlen Bach sem muzsikált köztük. A zenész foglalkozás tehát összenőtt a „Bach” névvel. J. S. Bach szüleinek házasságából nyolc gyermek született. Közülük három még gyermekkorban meghalt. Á legidősebb fiú testvér - Johann Christoph (1671-1721) - kiváló orgonista lett. Pachelbelnél tanult. J. S. Bach még nincs 10 éves, amikor teljes árvaságra jut. Bátyja, aki 14 évvel idősebb nála, veszi gondjaiba, aki ekkor már Ordrufban orgonista. A nekrológus erről így ír: „Johann Sebastian még nem volt 10 éves, amikor szüleit elvesztette. Ekkor Onrdrufba költözött ottani orgonista bátyjához és annak vezetése alatt tanulta meg a billentyűs hangszerek (a zongora és az orgona) játékának az alapelemeit. A kis Johann Sebastian zeneszeretete már ebben a zsenge korban rendkívüli volt. Rövid idő alatt megtanulta azokat a darabokat, melyeket bátyja önszántából tanulásra feladott neki.” J. S. Bach azonban nemcsak a zenében mutatott ilyen kiváló előmene­telt, hanem iskolai tanulmányaiban is igen szépen haladt. Abban az időben nem a kor, hanem a tényleges tudás határozta meg, ki, hányadik osztályba kerül. J. S. Bach általában két osztállyal járt feljebb, mint ahogyan az életkorából következett volna. Az ohrdrufi iskola igen jó hírnévnek örvendett. Az a hír járta róla, hogy az itt tanuló parasztgyerekek különb nevelést kapnak, mint máshol a nemesek gyermekei. Bach minden tárgyban kimagasló eredményt ért el. Emellett mély vallásos nevelésben is részesült. Az iskola tanárai szigorúan tartották magukat Luther tanításaihoz. Ez a puritán nevelés Bach egész életére kihatott. Csak találgatni tudjuk, miért hagyta el ezt a kitűnő iskolát és miért vállalta már 15 éves korában, hogy a maga emberségéből él meg. A leg­valószínűbbnek látszik az az indoklás, amit Bartha Dénes Bachról szóló könyvében így rögzít: „Inkább gondolhatunk lakásszűkére, helyhiányra; két öccsének befogadása óta Johann Christophnak két, vagy három saját gyermeke is született s így a lakás valóban szűknek bizonyulhatott mind­nyájuk számára.” Tény az, hogy az ordrufi iskola anyakönyvében 1700. márc. 15-i dátummal ez a bejegyzés áll: „A vendéglátás megszűnte miatt Lüneburg- ba távozott.” Fasang Árpád k í 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom