Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-12-29 / 52. szám

r ■ v ORSZÁGOS EVANGEÜKÜS HETILAP 50. ÉVFOLYAM 52. SZÁM 1985. DECEMBER 29. ÁRA: 5,50 Ft „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő Egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Ezt az evangéliumot aranybetűkkel kell a szívek­be írni, hogy minden keresztyén kívülről tudja, és minden nap egyszer elmondhassa szívének vigasztalására, és hitének erősítésére. Mert ez olyan ige, amely a megrettentet bátorítja, a fájó szívűt vigasztalja és még a halottnak is életet ad - ha hittel fogadja. (Luther) V ' ■ ■ / - ■ ___________ J | ■■ ■■■■■■■■■ ■■■■ Szabó Lajos Az ember és Jézus A keresztyén ember számára a legfontosabb kapcsolat alkotója ez a két szó. Amikor egy esztendő ismét rákerült életutunk lapjára, ne csak szokványos számadást ké­szítsünk eseményekről és változá­sokról, hanem kíséreljük meg egy belső mérleg elkészítését is! Mit je­lent számomra az, hogy Isten em­berközeli, „valóságos ember” lett Jézus Krisztusban? Mennyire figyeltem arra, hogy Jézus megis­merésében mélyüljön az életem? Amikor keresztyén emberek kö­zötti kapcsolat megromlását lát­tam, volt-e erőm és hitem ahhoz, hogy ezt a döntő kötődést felidéz­zem? Ilyen kérdések teszik mind­annyiunk számára frissé és izgal­massá Jézus emberségének teoló­giai vizsgálatát. Az emberről valljuk, hogy Isten teremtménye. A Biblia lapjai sok­sok történetben mutatják be azt, ahogyan a nagy változás lejátszó­dott. A teremtmény számára olyan út rajzolódott ki, amelyen távolo­dott, végül pedig szembefordult Teremtőjével. Napjainkban sem, de századunk Koráobí éveiben sem kellett a történelembe visszatérni azért, hogy az emberi méltóság és tisztaság romlásának jeleit felfe­dezzük. Durvaság, harag, düh és indulat kitörései és ártalmai szer­ves alkotórészei mindennapi éle­tünknek. Földünk egész életére gondolva pedig már csak összeszo­rulni képes a szívünk, hisz valóban csoda, hogy egyáltalán el tudja hordozni a rajta és benne rejlő fe­szültségeket, a mindennemű létet veszélyeztető, pusztító készleteket. Akármilyen mértékben szélesedett az ember ismerete, tudása és ké­pessége, egy alapvető meghatáro­zottság nem változott: az ember nem képes nem vétkezni. Ezen az alapon .valljuk szép énekünkben: „Adámban mi mind vétkeztünk”. Ennek az állapotnak a beismerése és elfogadása sem egyszerű dolog számunkra. De hol van a romlás­ból kivezető út? Ki áll a süllyedő ember mellé? Ki vállalja a kocká­zatot a kísértésnek kitett és benne újra meg újra elbukó emberért? Kinek éri meg odafordulni és pél­dát állítani az ember elé? Csak mint visszakérdezések érvényesek ezek a gondolatok, hisz tudjuk rá a feleletet, amely Luther megfogal­mazásában így hangzik:*a golgotái keresztben van Isten igazi ismere­te. Itt mutatta meg azt is, hogy számára mennyire értékes az em­ber. Ugyanazon a ponton mutatta be' a helyes emberismeretet, ahol megszületett az ember igazi isten­ismeretének lehetősége: a keresz­ten. Jézusról valljuk, hogy valóságos ember lett. Nem kellene óvnunk ezt a mondatot? Nem kell félnünk ettől a régi, hitvallási kifejezéstől? Miért vált sokatmondó és fontos, „életmentő” kijelentéssé? Hiszen embervoltunkból fakadó értéke­inktől gyakran menekülünk, és mást, valami magasztosabbat, tar- tósabbat, hatalmasabbat akarunk keresni. Milyen sokszor elhangzik a vélemény, Jézus Krisztus emberi életében és szolgálatában az a von­zó és az a lényeges, ami eltér az általános emberitől. „Isten Jézus­ban emberré lett; ez a legegyértel­műbb állásfoglalás a konkrét em­ber pártján. A kép, amelyhez iga­zodhatunk, most már nem ködös, kigondolt, hanem történelmünk egy alakja: a názáreti Jézus. Benne nyilvánvalóvá lett, hogy az ember akkor emberi valóban, ha Isten iránti bizalomban él” - így tanít egy modern káté. Ilyen módon született meg sok vallomás és bi­zonyságtétel énekben, versben és képzőművészetben a testvér Jézus Krisztustól. Ezen az alapon járt meg hihetetlen gyors utat a keresz­tyén teológiában Jézus emberségé­nek hangsúlyozása Albert Schweitzertől napjaink latin­amerikai teológiájáig. Camus vilá­gában az ember Jézus együtt szen­ved velünk, mert számára semmi sem volt idegen, ami emberi. Nála olvashatjuk a vallomást, azért sze­reti Jézust, mert még a halálfélel­met is elkiáltotta emberi hangon, és nem ő ítélt, hanem a nevében ítéltek. Ugyanez a szemlélet tükrö­ződik Chagall képein is, aki a zsi­dóság szenvedését és emberiességét Jézus szenvedésével és embervoltá­val hozza kapcsolatba. Egész meg­kapó módon ír hasonló témáról Miller, amikor a „szegény Jézus­ról” rajzol képet: „csomag nélkül utazott, nem volt még fogkeféje sem, nem voltak bútorai, ruhái, takarékkönyve, biztonsági őrizete, akadémiai fokozata”... Hiba volna egyoldalúan megkö­zelítenünk Jézus emberségét. Kár lenne, ha nem foglalkoztatna min­ket az emberi út sok átélt és átszen­vedett valósága. De az is rossz irány lenne, ha csak az „emberies emberségét” keresnénk és kutat­nánk teljes evilági beszűkülésben és megengedhetetlen leegyszerűsí­tésben. Amikor a legalapvetőbb kap­csolatunkat próbáljuk átgondolni, akkor egy új szót még be kell vezet­nünk szótárunkba, a közelséget. „Ezért mindenben hasonlóvá kel­lett lennie testvéreihez, hogy irgal­mas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engeszte­lési szerezzen a nép bűneiért” (Zsid 2, 17). Régi énekünk ugyanezt így énekli meg: „Dicsőségedből lejöt­tél, mi testünkbe felöltöztél...” (358. ének 3. vers) Jézus istensége elrejti magát az emberségébe, a győzelem elrejtőzik a vereségben, hogy mint „legyőzött győztes” győzelmet arasson az ember nagy nyomorúságán. ,Úgy győzzön, mint aki a legközelebb van az em­berhez, mint aki együtt szenved vele. Nem véletlen, hogy korunk emberének épp Jézus emberi tu­lajdonságai és jellemzői tűnnek fel, ezek imponálnak. Számunk­ra azonban világosan kell állnia hitvallásunk alapvető mondatá­nak: „valóságos Isten és valósá­gos ember, az én Uram, aki en­gem, elveszett és megítélt embert megváltott”, Ilyen alapon egyedi és nélkülözhetetlen az a közelség, ami az ember és Jézus között fenn­áll. Számadásunk rovatai között ne maradjon ez az egyetlen üresen! LELKÉSZEVANGELIZÁCIÓ BUDAPESTEN A megerősítés alkalmai Advent első vasárnapját meg­előző estéken, november 27-29 kö­zött minden este lelkészek és lel­kész-feleségek igyekeztek elfoglal­ni helyüket a fasori evangélikus templomban. Egyikünk sem jött egyedül. Gondolatban családot (hozott, gyülekezetei. Embereket, akik között hirdetjük Isten igéjét. Életeket, amelyekkel naponta vias­kodunk, együtt örülünk vagy együtt sírunk. Most mint igehall­gatók csendesedhettünk el. Senki sem mondta ki hangosan, mind­annyian éreztük: nagy szükségünk van arra, hogy Isten igéjének tük­rében megnézzük életünket és szol­gálatunkat. Káldy Zoltán püspök végezte mindhárom este a szolgálatot. Ezékiel próféta könyvének 34. fe­jezetét osztotta fel az alkalmakra. A püspök igehirdetése magán hor­dozta a pásztori hangszín feltáró, elemző és gyógyító vonásait. A „szétszóródott”-ság került elénk az első órában. Adatok és elemzé­sek, intés és óvás, biztatás és kikül­dés került a szívünkbe. És minde­nek előtt egy megújult felelősség - meglévőkért és szétszóródottakért. Második este az „összegyűjtés” ké­pét tárta fel az igehirdetés. Nagyon határozott módon állt előttünk Jé­zus gyűjtő és helyreállító, pásztori szolgálata. Prófétai kifejezések részletezték az összegyűjtés gyö­nyörű munkáját: megkeresem, visszaterelem, bekötözöm, erősí­tem, vigyázok rá - és legeltetem úgy, ahogyan kell. A záró alkal­mon az úrvacsoraosztást előzte meg az igehirdetés. Reményik Sán­dor „Két fény között” című versé határozta meg ennek az estének mondanivalóját. Bátor biztatást és indítást kaptunk ezekben a mon­datokban arra, hogy nem lehet megragadni a tisztán szociáletikai felhívásoknál, egy-egy teológiai té­tel hirdetésénél, hanem úgy szabad szólnunk, mint akik mögött ott van Jézus Krisztus keresztje, előt­tük pedig Isten végső, nagy ígérete. Ezt a távlatot nem szabad beszűkí­teni. A pesti és budai egyházmegye lelkészei, lelkész-feleségek, teoló­giai tanárok szinte teljes számban vettek részt az estéken. Joggal érezhettük: a megerősítés szolgála­tát hallottuk és a megerősödés kö­zösségét élhettük át. Hisszük, hogy gyülekezeteink az elvetett mag gyümölcséből részesedni fognak szolgálatainkban. -sz­Presbitériumi ülések Egyházunk törvénye szerint minden esztendő végén szám­adásra ül össze az egyházkerü­letek tanácsa, vagy - amint ne­vezni szoktuk - a presbitérium. Az idei esztendőben is megtar­totta szokásos éves tanácskozá­sát a Déli Egyházkerület, vala­mint az Északi Egyházkerület Presbitériuma. Az egyházkerüle­teknek ez a választott legmaga­sabb testületé minden évben megvitatja' az elmúlt ev munká­ját, jelentéseket hallgat meg az egyházkerületek életéről és ter­veket készít a további szolgálatról. Az egyházkei ületi presbitériu- mi ülésekhez kapcsolódóan de­cember 10-én az Országos Pres­bitérium is megtartotta ez évi ülé­sét, ahol püspök-elnöki beszá­moló hangzott el. Egyházunk e fontos esemé­nyeiről lapunk januári számai­ban beszámolunk. Az evangélium hódításának nincsenek korlátái „Most kezdem megérteni, hogy nem személyválogató az Isten” ApCsel 10, 34 Olimpiai játékok jelszava lett: „a részvétel a fontos, nem a győzelem”. Ugyanakkor mindennel versenyzünk. Az elsőbbségért való küzdelem már az óvodában elkezdődik. Uram, te mi­lyennek teremtetted az embert? Krisz­tusban valóban leomlanak a válaszfa­lak? Minden különbség elmúlik és test­vérek leszünk? Péter apostol jól megjegyezte Jézus szavait. „Nem jöttem csak Izrael elve­szett juhaiért.” Háromszor ismétlődő látomásra volt szüksége, hogy megért­se; Isten nem személy válogató. Urunk­nak sokszor el kell ismételni a szavait, hogy mi is kezdjük érteni, hogy 0 csak egymástól különbözőnek, de nem kü­lönbnek teremtett bennünket. 0 min­denkit hív. Mindenki gyűjthet mennyei kincseket. A szerzett értékeket, a tu­dást, beosztást, pénzt, mindenki átvált­hatja mennyei valutába, ha Isten dicső­ségére és emberek javára él vele. Itt leszünk egyformák, mert a beváltáskor Isten kegyelméből, mindnyájan az üd­vösséget kapjuk. Ezt a kegyelmet kapta meg a lator is a kereszten, és ez volt Péter apostol reménysége is. „Mi is ép­pen úgy az Úr Jézus kegyelme által üdvözölünk, mint azok”. Csel 15, 11. Urunk ad nekünk is alkalmat arra, hogy megértsük, a már sokszor hallott, igéket:... „nem személyválogató az Is­ten.” Gyermekem, unokám együtt konfirmálkozott egy általam kevesebb­nek ítélt, lenézett család gyermekével. Együtt kapták az oltár előtt az áldást. Mi különbséget teszünk a bűnök nagy­ságában is. Úrvacsorára készülve együtt valljuk magunkat kárhozatra méltónak. És együtt reménykedünk Is­ten bűnöket megbocsátó kegyelmében is. Ha a Szentlélek ajándékát megkap­juk, megértjük, hogy a földön csak egy­féle ember él, Isten bűnöket megbocsá­tó szeretetére szoruló ember. Ugyanak­kor azt is tapasztaljuk, hogy nincs két igazán egyforma ember. Megkülön­böztet bennünket a születésünktől ma­gunkba hordozott vonásunk. Ezeket az Isten által adott egyedi vonásokat még tovább tetézzük. Olyan vonásokat gyűjtünk, amelyekkel szeretnénk má­soknál különbek, nagyobbak lenni. Sajnos ezeket az elválasztó falakat a gyülekezet sem tudja ledönteni. Egy presbiter választáskor bizony személy­válogatók vagyunk. Nem csupán az lesz a kérdés, hogy ki a hűséges látoga­tója a gyülekezetnek, ki az, aki nem csak hallgatója, hanem megtartója is az igének, ki az aki életével családját, ba­rátait Jézus Krisztus szeretetéhez tudja vonzani. Ezeket a szempontokat meg­előzi, milyen anyagi támogatást várhat tőle a gyülekezet, milyen beosztása van, korábban voltak-e a családjából gyülekezeti tisztségviselők? Sok temp­lomunkban még mindig a régi ülésrend ván. A Szentlélek által Isten kegyelmét mindenki megkapja. Itt a vélt előnyök, amit származásúnkkal, Istennek való szolgálatunkkal, gyülekezet szerete- tünkkel szereztünk, szertefoszlanák. Mert hisszük, hogy mi is Isten ke­gyelme által üdvözölünk. Szabó Vilmos „EURÓPAI KULTÚRFÓRUM” BUDAPESTEN Tíz évvel ezelőtt Európa és Észak-Amerika harmincöt államá­nak vezetői írták alá Helsinkiben a kölcsönös biztonságra és a békés együttműködésre irányuló Egyez­ményt. Azóta kétszer találkoztak újra egymással a „Helsinki-Egyez­mény” országai, Belgrádban és Madridban, hogy megvitassák a jóakarat, béke és együttműködés lehetőségeit. A Madridi Találkozó (1983) elhatározta tpbbek között egy hathetes nemzetközi tanácsko­zás összehívását Budapestre, a kul­túra terén való együttműködés íjjcgvtksitására y-v • üp't* be ha­zánk fővárosa a, béke és enyhülés európai fővárosai közé. A harmincöt európai és észak­amerikai ország - közöttük a Szovjetunió és az Egyesült Álla­mok - hivatalos delegációi októ­ber 15. és november 25. között, hat héten át, tanácskoztak Budapest új, modem kongresszusi központ­jában. A budai hegyek friss szellői harmincöt nemzet zászlaját lobog­tatták a modem üvegpalota előtt. Újszerű nemzetközi találkozó volt ez a nagy konferencia, több mint hatszáz résztvevőjével. Az ál­lamok delegációiban a politikusok és diplomaták mellett először vol­tak ott a részt vevő országok, a két kontinens kulturális életének nagynevű, ismert személyiségei is: tudósok, írók, művészek, filmrep- dezők, építészek, fordítók. Ha­zánk, a vendéglátó, arra töreke­dett, hogy művészi előadásokból, értékes kiállításokból, hangverse­nyekből, televízió- és filmprogra­mokból adjon méltó keretet és hát­teret Európa és Észak-Amerika nagy kulturális találkozójának. Mit végzett a „Kulturális Fórum”? Az első héten - az ünnepélyes megnyitás után, melyen Lázár György miniszterelnök és Köpeczi Béla művelődési miniszter, a ma­gyar delegáció vezetője, is felszó­laltak - a harmincöt állami delegá­ció vezetői és az UNESCO képvi­selője fejtették ki álláspontjukat a kultúra szerepéről a népek együtt­élésében. Ezután négy teljes héten keresz­tül szakcsoportokban, zárt ülése­ken tanácskoztak a küldöttek há­rom fő témakörről: a kulturális al­kotásról, a kultúra terjesztéséről és a nemzetközi kulturális együttmű­ködésről. A négy munkacsoport a következő volt: (1) Alkotó és al­kalmazott művészetek (festészet, rajz, szobrászat, művészi fényké­pezés, kulturális alkotások megőr­zése). (2) Előadó művészetek (szín­ház, tánc, zene, folklór, rádió, tele­vízió). (3) Irodalom, fordítás és publikálás. (4) Kutatás és képzés a művészetek területén, a kulturális örökség és a különféle kultúrák tisztelete és megőrzése. A szekciókban folyt tanácskozá­sok nagyon elevenek voltak és sok újszerű inditást adtak. Ezt tanúsít­ja az a csaknem háromszáz külön­féle javaslat is, amely ezekben a szekciókban került megvitatásra. Mi volt a „Kulturális Fórum” eredménye? A hatodik héten az eredmények összegezése folyt, és nagy erőfeszí­tések történtek egy közös „záródo­kumentum” kidolgozására. A ter­vezett részletes dokumentum azonban - a részt vevő államok­nak a kultúra szerepéről, a társa- "daioméS az egyén v iszonyárólvai- lott eltérő nézetei miatt - nem jött létre. A magyar delegáció, mely egyébként is jelentős szerepet ját­szott a Fórum munkájában, rövi- debb záródokumentum-tervezetet készített, mely a tanácskozás leg­fontosabb témáit, menetét és a jö­vő feladatait foglalta össze. Az utolsó pillanatban ennek az elfo­gadása is meghiúsult; mert bár va­lamennyi delegáció örömmel kö­szöntötte a magyar tervezetet, egyetlen delegáció nem járult hoz­zá elfogadásához. A „Helsinki­államoknál” azonban ehhez a tel­jes egyhangúságra van szükség. Mégis általános volt a vélemény, hogy a budapesti találkozó, közös zárónyilatkozat hiánya ellenére is, nagyon eredményes volt. Mert sok új kapcsolatot, sok új javaslatot és értékes inditást hozott létre, ame­lyek csak a következő évek során fejtik majd ki igazi hatásukat; to­vább érnek és fejlődnek és segíteni fogják az enyhülést, az együttmű­ködés erősödését kontinensünkön, így értékelte a budapesti találko­zást a nemzetközi sajtó és közvéle­mény is. Mert végeredményben nem a közös záródokumentum egyeztetett szövege a legfontosabb; hanem az európai kultúra legjobb képviselői között kialakult sok' új kapcsolat, a nagyszámú értékes ja­vaslat és elhatározás volt a „Kul- túrfórum” igazi nagy eredménye! A „Kulturális Fórum” és az egyházak Az európai kultúra kialakulásá­ban és formálódásában az egyhá­zak csaknem kétezer év óta nagy szerepet játszottak. Ezen a találko­zón azonban elsősorban a tudóso­ké és a művészetek képviselőié volt a vezető szerep. Az egyházak és a kultúra viszonya, a , kultúrával kapcsolatos erkölcsi kérdések így viszonylag keveset szerepeltek. A Vatikán mint európai állam je­len volt egy négytagú küldöttség­gel (ennek Fábián János budapesti kanonok és Magyar Ferenc, az „Új Ember” főszerkesztője, is tagjai voltak). De az Egyházak Világta­nácsa és más, nem-kormányszintű küldöttek sem vettek részt a mun­kában, mert a „Kulturális Fórum” csak hivatalos állami delegációk tanácskozása volt. Ezért nagyon (Folytatás a 3. oldalon) V m i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom