Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-01 / 48. szám
Evangélikus Eleit 50. ÉVFOLYAM 48. SZÁM 1985. DECEMBER 1. ÁRA: 5,50 Ft ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS N Királyod eljön hozzád s elkezdi benned a jót. Nem te keresed őt, hanem ő téged. Nem te találod meg őt, hanem ő téged. Hited is tőle van, nem magadból s ha ő nem jön, te ugyancsak kívül maradsz. Ahol nem evangéliom van, ott Isten sincs, hanem csak bűn és merő kárhozat. Ne kérdezgesd hát, hol kezdjed a megigazulást. C&tk úgy kezdődhetik, hogy a Király megjelenik és evangélioma megszólal. (Luther) V___________________________ _____________________________> Sz abó Lajos Életem Isten kezében A pusztavámi gyülekezet ünnepe Hálaadással a tegnapért, reménységgel a jövőért De sok olyan felkiáltást mondunk vagy hallunk napjainkban, amelyben benne van egy féltő érzés: mi lesz az emberi élettel? Mi lesz a természettel? Mi lesz a lakott Földdel? A pusztulás és a romlás, a betegség és a szenvedés, a gyötrelem és a kin‘szaporodik. Nagyon sok helyén a világnak joggal kérdezik az emberek: meddig mehet még ez? Elég, ha a földrengésekre, árvizekre, katasztrofális szárazságra, tömegszerencsétlenségekre gondol, már összeszorul minden érző ember szíve s csak tompán tud belenézni a világba. Amikor ádvent ünnepi levegőjét kezdjük érezni s ösztönösen leegyszerűsítenénk az ünnepet a puszta örömre, akkor álljunk meg egy kicsit és gondoljuk végig azt is, hogy a hitünk szerint érkező és jelerivaló Úr előtt milyen a mi mai világunk, környezetünk és a saját életünk. Ha őszinték vagyunk, azt a kérdést is feltesszük, hogy mindez miért történhet meg? Miért lehetséges ennyi szenvedés és ennyi gyötrelem? Miért okozhat ember az embernek ennyi fájdalmat? Úgy fogalmazódnak még bennünk ezek a kérdések, mint ahogyan azt a régi kátéban megtanultuk: miért van mégis annyi nyomorúság, ínség, pusztulás, háború és betegség? Tudjuk, ezekre a kérdésekre teljes és minden esetben érvényes felelet nem létezik. Próbáljuk most mégis végiggondolni hitünk tanítását ebben az összefüggésben! „Kereszt került kereszt hátára” - panaszolta egy nagyon kedves testvérem a napokban elsorolva betegségek és megpróbáltatások hosszú sorát. Egyik sebe végre begyógyult, akkor esett el újra és törte el egyik végtagját. Valakivel rendeződött végre régóta húzódó, haragos viszonya, most a saját gyerekével veszett össze, azzal, akiért mindenre képes volna. Aki pedig legközelebb állt hozzá, az a napokban halt meg. Miért borul össze minden? Csak azt árulja el - kérdezi kétségbeesetten -, mi jöhet még ezután! Meddig kell és meddig lehet ezt kibírni? Őt hallgatva emlékezetembe villan egy házaspár arca. Alig három évtizedet élt fiukat temették a közelmúltban. Miért kell ennek így történnie? Mondhatunk itt egyáltalán valamit? - gondoljuk, és fájdalommal, részvéttel befelé szorítjuk a kikívánkozó szavakat. A Szentírás tanítása minden egyes szavával bizonyságot tesz arról, hogy bármennyire igyekszik, bármit fedez is fel az emberiség, a szenvedés és a halál kitörölhetetlen része marad sorsunknak. Joggal érezzük, valódi nagyhatalom rajtunk és felettünk a pusztulás. Kénytelenek vagyunk felfedezni és megismerni azt az utat, amelyet a zsoltáros nagyon reálisan így ábrázol: „A gond miatt vége lesz életemnek, a sóhajtozás miatt eszten- deimnek. Bűnöm miatt megrokkant az erőm, csontjaim sorvadoz- nak” (Zsolt 31,11). Totális kiszolgáltatottság volna az életünk? Aki hosszú ideje hordoz nyomorúságot vagy évek óta szenved súlyos betegséget, csak ebbe a végső és teljes megítéltségbe^ és elítéltségbe rohanhat? Vagy talán el kell jutni abba az állapotba, hogy egy másik jól ismert mondattal kiáltsunk fel a mélyponton: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni” (Zsolt 22,2). Mindez csak vergődés és tusakodás. Kiáltás és könyörgés. De semmi esetre sem felelet és vigasztalás, erősítés és elinditás. Tudjuk pedig, hogy Isten célja az emberrel nem a megsemmisítés és nem a végső elszámolás, hanem épp az a megtalálás, amely értelmet és teljes célt rajzol meg a szenvedő, bűnben és- halálban vergődő ember számára. Ahogy a kereszt sem a dicsőséghez és a győzelemhez illő helyszín, mégis épp ott született meg számunkra az egyedüli esély. Arra a Jézus Krisztusra tekint fel az „ad- ventus Domini” légkörében élő ember, aki ott szenvedett, ott vérzett el és ott győzött, ahol valóság volt az emberi élet színtere bűnök ‘ teljes nyomorúságával és az elvetemültség reprezentálásával. Személyes sorsunk mélységét, nyomorúságunk nagyságát ezen a ponton szabad lemérnünk. Ilyen értelemben állította oda magát és sorsát Pál apostol JézUs Krisztus élete mellé. így tudta megénékelni azt a himnuszt, amely erőforrásunk lehet minden pusztulás és szenvedés, megpróbáltatás és kereszthordozás, elesettség és lesúj- tottság állapotában: „A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki diadalt ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által” (1 Kor 15, 56-57). A mélyre került s a mélységet látó vagy érző ember számára itt születik a lehetőség és a szabadulás. Ezen a ponton lehet minden félelemtől, rémülettől, kétség- beeséstől, fájdalomtól, halálfélelemtől vagy a „félelmek éjszakájától” nagyon határozottan elszakadni, és egészen más hangnemben, merőben új tartalommal továbbénekelni. Enélkül a fordulat nélkül nehéz lenne elmorzsolgatni magunkban a mondatot, amit a címben olvastunk: Életem Isten kezében. Jézus Krisztus érkezése, halála és győzelme képessé tesz minket is, ma is erre az átrendezésre. Milyen sok elkeseredett és megfáradt vagy megmagyarázhatatlan terheket hordozó embernek kellene meghallania a felszabaditó, az új kezdést jelentő mondatot napjainkban! Az üzenet hordozói, az igazi, aktív és szorgalmas ádventi útegyengetők mi vagyunk. Mi lehetünk. Becsüljük az utat, amely szenvedőkhöz és betegekhez, elnyomottakhoz és hajléktalanokhoz vezet, amely kezünkkel, szívünkkel hozza az életet védő és megtartó Úrról szóló örömhírt. Valóban nincsen ott már szónak és hangzavarnak jelentősége és értelme, ahol lehalkul az emberi élet és kezd kirajzolódni a „porból vétettél, porrá kell lenned” fájdalmas valósága. Sok szónak nincs értelme. De ebben az órában megfogalmazódhat az imádság és kristály- tisztává válhat a meggyőződés: életem Isten kezében van. Gondolatmenetünk elején megkérdeztük titokban: van itt valami esélye az emberi szónak? Ha csak egyetlen embernek sajátjává vált a vallomás: életem Isten kezében van s ez elegendő; ha csak egyetlen en>- ber felszabadult a bénító félelem alól, akkor már elvégezte szolgálatát a szó. Hosszú évek munkájára tette fel a koronát a pusztavámi gyülekezet október 20-án. Több éves tervszerű munkával készült arra, hogy méltóan ünnepelje a gyülekezet önállósulása és temploma építésének 200 éves évfordulóját. Az ünnepség már szombat este megkezdődött egyházzenei áhítattal. Már akkor is zsúfolásig megtelt a kívül-belül megújított templom. Németül hangzott az Istent dicsérő ének. Németül az igehirdetés, melyet Puskás Sára V. éves teológus tartott. Zengett az ének a pusztavámi és a távolba szakadt, most Geretsriedben élő volt gyülekezeti tagok énekkarainak ajkán. Közben újra és újra Bachorecz Katalin budapesti lelkészi munkatárs orgonajátékában gyönyörködött a gyülekezet. Az egyházzenei áhítat befejezéseként csendült fel a néhány napra díszkivilágítást kapott templom tornyából a rézfúvósok toronyzenéje. Az igazi ünnepség azonban Az evangélium hódításának nincsenek korlátái A gyülekezet csak megrendült csodálkozással veheti annak a hírét, hogy valahol kapuk, még inkább emberek nyílnak meg Jézus Krisztus evangéliuma előtt. Ilyen eseményhez ez a magatartás méltó. A samáriai eseményről szóló híradás eléggé szűkszavú. Különösen ott, ahol a leglényegesebbről van szó. A visszafogott hang nem érdektelenséget, magától értődő esemény feletti gyors napirendre térést jelez, hanem azt a szent megrendülést, amely az Újtestamentumban Isten nyüvánvaló tetteit kíséri. Van olyan csend, amely tapsviharral, egetverő hallelujával vetekszik. Itt nem győztesek ünnepelnek a vesztesek vereségén, nem ellenséges vagy közömbös terület bekebelezését jegyzőkönyvezik, hanem Jézus Krisztus ígéretei teljesedésére csodálkoznak rá. Pedig a körülmények mintha ellene dolgoznának Jézus Krisztus ígéreteinek és a gyülekezet reménységének. Temetik az első diakónus-vértanút, félelmetes ellenlábas támad Saul személyében. Sokan szédülnek bele Simon mágus igézetébe. Meghökkentő, hogy Samária a veszteség gyengítő ereje és a legkülönbözőbb irányból fenyegető veszélyek kellős közepében fogadja be Isten igéjét. Nem akkor, amikor más elfoglaltság híján „lelki- zés”-re is van idő és energia, hanem akkor, amikor Isten órája üt. A gyülekezet azonban nem tétlen várakozással leste az óraütést. Tette a dolgát. Samáriában Fülöp képében és munkájával. Ahol kapuk, még inkább emberek nyílnak Jézus Krisztus előtt, ott a háttérben, vagy még inkább a munka kellős közepén arccal bíró, névvel nevezhető hűségesek vannak munkában. Az eredményt ugyan sem személyük, sem fáradozásuk nem garantálhatja, vagy magyarázhatA 200 éves pusztavámi templom október 20-án, vasárnap volt. A gyülekezetbe érkezett dr. Nagy Gyula, az Északi Egyházkerület püspöke feleségével együtt, hogy a megújított templom újra szentelését végezze. Az érkező püspököt és feleségét Krebsz János gyülekezeti felügyelő köszöntötte meleg szavakkal. „Samária befogadta az Isten igéjét.” ja. Ki ez a Fülöp Saul vagy Simon tekintélyéhez, személyes súlyához képest? A magyarázat nem benne, hanem Jézus Krisztusban rejlik, Aki tartja magát szavához, ígéretéhez. Ő hűséges a szolgálatába elhí- vottakhoz is. Hűsége tartja Fülöp bizalmát ébren addig is, amíg az eredményből még semmi nem látszott. Általában az Jézus Krisztus Urunk gyakorlata, hogy nem személytelenségbe' burkolódzik, hanem eleven, hűséges emberek szavában közelít bennünket. Időnként mindenki rászorul, hogy hálásan számba vegye - ha egyáltalán mind számba vehetők ki mindenkit mozgósít Jézus Krisztus arra, hogy végül is befogadjuk Isten igéjét. Az emberimádat veszélye meglehetősen kicsi: minden normális ember felfedez annyi emberi nyomorúságot a másikban, ami ettől a veszélytől megóvja. Sokkal inkább arra kellene ügyelnünk, hogy meg ne vessük azt, aki Jézus nevében, Jézus képében szól. Isten igéje befogadásán kezdetet ért a gyülekezet. Nem egyszer- smindenkorra kész keresztyéneknek örvendezpek Samáriában, hanem a most indulókra gondolnak, akiknek testvéri segítségre van szükségük. Ezért küldik közéjük Pétert és Jánost. A „munkaerő” javát. Nem állagmegóvást várnak tőlük, hanem a hitben idősebb testvérek nélkülözhetetlen szolgálatát. Nem a „hatóság” szerepében jönnek, hanem a testvérek kölcsönös beszélgetését és vigasztalását teszik kézzelfogható lehetőséggé. Akik befogadták Isten igéjét, azokért tovább kell könyörögni: „Tarts meg, Urunk, szent igédben. ..” Jézus Krisztus a megmaradásba, a megőrzés szolgálatába is beletervezte a testvérek segítségét és imádságát. Fehér Károly S mire a kerület püspöke, az őt kísérő Lábossá Lajos esperessel és a lelkészekkel harangzúgás közben a templomba indult, nemcsak a templom és a gyülekezeti terem volt zsúfolásig tele, de még a templom udvara is. Dr. Nagy Gyula püspök csak néhány napja érkezett haza Kínából, ahol egyházi delegáció tagjaként járt, s igehirdetésében a kínai protestánsok üdvözletét tolmácsolta először a gyülekezetnek. Majd Máté 6, 25 kk. alapján arról beszélt, hogy mennyi aggodalmat jelent az embereknek a holnap, a jövő. Aggodalommal néznek a saját, az egyház, a világ jövője felé. De nekünk tudnunk kell, hogy minden Isten kezében van. Ahogy Isten kezében volt sok megpróbáltatás közben is a pusztavámi gyülekezet is. De az ősök hittel tudtak indulni és hittel tudták végezni a „ma” parancsát. Ez a. hit ad örömöt, békességet és reménységet. Ebből fakadnak a szeretet cselekedetei, a hűség, a becsületes munkavégzés. - Legyen bizalom, hit az Istenben, szeretet egymás és minden ember iránt és reménység a jövő felől itt a földön és az örökéletben - mondotta igehirdetésében a püspök, amelyet a nagyszámú külföldi vendégre való tekintettel németül is összefoglalt. Az ősi Confirma éneklése után az úrvacsoraosztásban a A felújított templom megáldása püspöknek és esperesnek Jo- hmnes Max Raeder geretsriedi és Puskás János helyi lelkész segített. Az istentiszteletet követő közgyűlésen Puskás János lelkész ismertette a gyülekezet és az építkezés történetét. Beszámolt arról a hatalmas áldozatról, amelyet a gyülekezet a 200 éves jubileumra készülve néhány év alatt hozott, miközben új lelkészlakást épített, a régiből gyülekezeti termet alakított ki, majd kívül-belül renováltatta templomát. Az alig 600 lelkes gyülekezet csak a templomrenoválásra több mint 600 ezer forint készpénzt adott és több százezer forint értékű társadalmi munkát végzett. A Műemléki Felügyelőség 80 ezer forinttal járult a renováláshoz. Az Oroszlányi Szénbánya Vállalat pedig a falu alábányászása mi(Folytatás a 3. oldalon) ÉRDEMES-E MÉG VÁRNI? Beteljesedés helyett ígéret 1Móz 17, 1-8 öreg ember ül a sátra előtt. 99 éves már. Életében sok szépet élt át. De egy keserűsége maradt: nincs gyermekük. Isten annyiszor megígérte: annyi utóda lesz, mint égen a csillag. Ebből a sok csillagból csak egyetlenegyet ajándékozna neki. De nem! Most is jön és igér. Beteljesedés helyett ígéret! Érdemes-e még várni? Milyen hosszú volt az útja Úr városától! Mindennap remélt, várt. A szél szemébe szórja a homokot, a nyáj béget friss fű után, tóvább kell indulnia... S megint nem történt semmi! Nagy hatással volt rám S. Beckett: „Godot-ra várva" c. darabja. A táj csüggesztően kopár. Csak egy fa van. Itt várakozik két csavargó. Godot-ra várnak, ki tudja, mióta. Új meg új ígéret, hogy jön Godot, aztán jön az üzenet: nem jön, majd máskor. Érdemes-e még várni? Üresen cammog az idő. Ilyen mondatok hangzanak: „Mit csináljunk? Tornásszunk? Tótágast álljunk? Beszélgessünk? De miről?" Egyik azt mondja: „Húzd fel a cipődet!” „Minek?” „Ezzel is megy az idő! Meglátod, jól elszórakozunk!" De a pusztaságban nem történik semmi. Többször mondogatják: „Kössük fel magunkat!" Mikor a színházból kijöttem, az a félelmetes érzés töltött el, hogy valamiképpen mindnyájan így várunk valakire, valamire. Sivárság, üresség, tartalmatlanság. Kísérteties volt mindenütt Haumannt és Mártont látni! Egy ember képkeretet cipelt... Két férfi hevesen vitatkozott a meccsről... Egy idős ember naponként kiáll a kiskapuba, hátha jön 4 gyermeke közül valamelyik. Egy 23 éves béna lány ül naphosszat a tolószékben, s éh biztatom: Isten tehet csodát... De nem tett. Meghalt a lány. Hány ember játszotta meg magát, mint Godot, életünkben! Megoldják egyéni problémánkat, az emberiség problémáját! Reményt keltettek. S lett két szörnyű világháború! S most megint beborult az ég felettünk! Hány ádvent után most itt van a hányadik? Az örök ember örök várakozására mi az örömüzenet? Hiszen az a hír- terjeszthető el a mi Istenünkről is, hogy fgér, sok mindent ígér, de nem váltja be ígéretét. Csendesedj el, kedves Olvasóm, hogy tisztázódjon egy alapvető kérdés. A közelünkben ott dobog egy csodálatos, meleg szív, Isten szíve. Kisugárzik felénk fényeivel, erőivel, áldásával. Mi meg elzárkózunk a láthatatlan világból érkező ajándékok elől. Igazán emberekké akar tenni minket. A legnagyobb beteljesedés az ö üzenete: szeretlek, veled vagyok! Mi' meg notóriusan, boldogtalanul - ennek a meleg hangnak hátat fordítva- hajtogatjuk: több kell, több pénz, több taps, több szórakozás. Mindezt a világ felé fordulva áhítjuk, - de éppen a világra jellemző az, hogy ígér,'de becsap. Kérlek, vedd sorba az alapvető ajándékokat, melyeket kaptál Istentől! Jézus Krisztust, ezt a csodálatos Valakit, aki megmutatta nekünk, milyen jóságos az Isten arca, - nem a büntetés, a kárhoztatás jellemző Reá. A búnbocsánat, a lelki békesség, - Ó de csodálatos beteljesedések! Betegágyon, a halál függönyéhez érve! Nem Godot ö, hogy amikor a „semmi” sivatagjában érezzük magunkat, ne szólítson meg, ne nyújtsa felénk kezét! Persze, sok minden igazán és egészen odaát teljesedik be. De a beteljesedés kendőjének a csücskét már most is kézben tarthatjuk. Ezért hála Néki! Görög Tibor ApCsel 8,14.
