Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-29 / 39. szám
~ J3 CQ » tir GYERMEKEKNEK Evangélikus Élet 1985. szeptemóer 29. Gyermekbibliakör Szarvas- Új templomban Szombat van, délután három óra. Már minden gyermek itt van gyülekezeti termünkben, aki el akart jönni. Kezdődhet tehát a gyermekbibliaóra. Szombatonként, mindig ugyanebben az időpontban gyűlnek ösz- sze a szarvas-újtemplomi gyülekezet kicsinyei, a tizenkét éven aluliak. Többen közülük óvodás koruk óta rendszeresen járnak ide, de hívogató szavunkra szinte minden órán megjelenik egy-egy újabb gyermek. A hivogatás munkájában igen nagy részt vállal a mi Judit nénink, gyülekezetünk húsé-: ges tagja, aki hosszú éveken át Istentől kapott elhívással vezette a gyermekbibliaórát azzal a céllal, hogy minél több gyermek jusson el Krisztus megismerésére és befogadására. De nemcsak mi, felnőttek hívogatunk, hanem a kis bibliaköri tagok is komoly szolgálatot végeznek. Nemcsak testvéreiket, bgrjsfclßikat hívogatják, hanem még sauiéíket is. Van olyan szülő, kit gyermeke hite, imádságai, bizonyságtételei indítottak el Isten felé. De hogyan is zajlik le nálunk egy gyermekbibliaóra? Természetesen énekléssel kezdődik. Szeretnek énekelni gyermekeink, örülnek az új énekeskönyvünknek. Zenei ki-** vánságműsorral kezdünk, ami azt jelenti, hogy minden gyermek választhat egy éneket, melyet gitár-, harmónium- vagy hegedújátékkal kísérünk. .Zenészeink" közül többen zeneiskolások, de néhányan közöttünk tanulnak gitározni és harmóniumozni, kedvet kapva gyülekezetünk fiataljaitól, akik ifjúsági istentiszteleteinken különféle hangszereken játszva szolgálnak. Imádsággal kezdjük az Ige magyarázatát. Éves tematikánk - tehát hogy mikor milyen Igét és témát választunk egy-egy órán - ünnepköreinkhez kapcsolódik. Hosz- szabb ideig tartó ünnepköreinkben, mint pl. a Szentháromság ünnepe utáni időszakban egy-egy bibliai könyvet tanulmányozunk diavetítés, flanellképek vagy rajzok, festmények segítségével. (Képünkön éppen a húsvét utáni ünnepkörben vagyunk, flanellképek segítségével Jézus példázatait vesz- szük sorra.) Egy-egy könyv áttanulmányozása végeztével házi bibliaversenyeket is rendezünk. Gyermekeink füzetet vezetnek óráinkról, ebbe az aranymondások és azok illusztrációi kerülnek. A téma végeztével közösen imádkozunk. Itt tapasztaljuk meg igazán, menynyire nem hiábavaló munkánk az Úrban! Egyik gyermek a másik után szólítja meg az Úr Jézust hálát adva Néki és kérve öt sok mindenért. Imádságban hordozzuk szolgálatainkat is, különösen karácsonyi ünnepélyünket, melyen minden gyermekbibliakörösünk szolgál verssel, énekkel, hangszer- játékkal, színdarabbal. Az Úrtól tanult imádsággal zárjuk a sokszor szűnni nem akaró kis imák sorát. Végül játékkal oldjuk fel a figyelem okozta fáradtságunkat. Sokféle játékot ismerünk Csukás István: Az én játékoskönyvem (Móra, 1980.) c. kötetéből. Városunkban van egy csodaszép Arborétum, ide szervezünk kirándulást legtöbbször. Minden gyermekbibliakörnek ajánljuk, kiránduljanak el hozzánk. Deme Zoltánná A X. VASÁRNAP r IGÉJE 1 Kor 12, 12-26 „EGGYÉ TESZ S NEM EGYSZÍNŰÉN!” Az emberiség nagy családjában. - „.. .Egyik kezével könnyeket töröl, másik kezével sebeket kötöz, a harmadikkal utat épít szivektől szívekig... szánt-vet, hidat ver, ültet szüntelen. Magyarországon és Tanganyikában és Kínában és bárhol a világon, mindenfelé találsz ilyen kezet.,. S az Ő kezére ismersz boldogan. Egy test. Sok tagja van.” (Turmezei: A titokzatos test.) - Valóban, ettől a felismeréstől függ az emberiség és az egyház jövője is. A nagyon sokféle ember ma már egyetlen „barlangba” szorult össze s-ha itt nem talál egymásra, közös pusztulás előtt áll. Ezért ijesztő illúzió csupán az egy földrészre korlátozható világháború, és ezért nem lehet beszélni az úgynevezett igazságos háborúról. Nemzetek és kontinensek sorsa helyett, az egyetemes emberiség veszélyeztetett jövője a mi kérdésünk. Az egyházak közösségében. - „Egyedül üdvözítő egyház” nincs, főleg azért, mert az üdvösség odaadását Isten nem osztja meg senkivel, és nem adja ki kezéből, még az egyháznak sem. Az egyház mindig az élő Jézus Krisztus teste volt, „tagokra” szétosztva. Kezdettől fogva ezt vallotta meg hitvallásában is: „Hiszek... egy keresztyén anyaszentegyházat” (Apostoli hitvallás) - Bibliánk szerint, egyszer mindannyian ott fogunk állni Krisztús itélőszéke előtt, és akkor igen sok kérdésre kell majd válaszolnunk. Olyan kérdésről viszont nem tudunk, hogy „melyik felekezethez tartoztál” és „melyik templomba jártál”. Egy test vagyunk! Mégis, amíg az „úton vagyunk”, tagokra ősziünk szét, de ott, a végső számadáskor már csak az „egy nyáj és egy Pásztor” képe rajzolódik ki élesen, vagyis az egyetlenegy test, a Krisztusé lesz nyilvánvaló. •Hisszük, hogy most is ezt az egyetlen Krisztus-testet kell mindennél fontosabbnak tartanunk. Hitünkkel ezt kell keresnünk, ezt lehet megtalálnunk, és ezt kell szolgálnunk. A mi falunkban három templom található egymáshoz közel. Tegyük fel a furcsa kérdést: e három megbecsült és kedves templom közül, melyik kettőt kellene lebontani az egység kedvéért? - Ugye, józan ész erre nem gondolhat, a hívó szív még kevésbé! Hisszük, hogy az egy „test” három „tagjáról” van itt szó, amelyek akkor töltik be Istentől (!) rendelt feladatukat, ha úgy tekintenek egymásra mint „szem a kézre és fej a lábra”. Ha így becsülik és elfogadják egymást és nyíltan meg is vallják: egymás nélkül a Test volna szegényebb. - Ebben a közösségben valóban „együtt szenvedünk” és „együtt örülünk” is. Szenvedünk, ha észrevesszük, hogy az egyik templom népe kezd visszahúzódni, bezárkózni saját templomába és nem keresi a közösséget a másik kettővel, és a nagy harmadikkal: a templom nélküliek népes táborával. Vagyis elzárkózik a minket körülvevő emberek, „felebarátok” közösségi, társadalmi kérdései elől. Örülünk, ha a másik „tagban”, a másik templom népében olyan hitbeli értékeket vehetünk észre, amiből csak tanulhatunk és gazdagodhatunk, - és örülünk, ha egyek lehetünk falunk sok közös gondjának segítő felvállalásában. A gyülekezeten belül milyensok külön feladat vár a tapasztalt öregekre, az újat kereső fiatalokra t-, a.praktikusan es meleg szívvel gondolkodó asszonyokra és az erős döntéseket meghozó és kivitelező férfiakra. Ők valamennyien betölthetik a külön- külön tag szerepét, mindegyik a maga helyén szolgálva az egészet, a gyülekezetben is Krisztus testét. Imádkoznunk kell érte és bátran engedni, hogy minden Jézus Krisztust szerető testvér a maga adottságaival szolgálja Őt - és azokat, akikért Ő jött ... Hányszor akartuk már elnyomni, a magunk képére formálni a másféle másik embert a családban, a gyülekezetben, az egyházban, az egyházak között, a népek között. Isten egészen mast akar: „A másik ember más, mint én... És mégis ember mindahány... Tudod jól... Egy Lélek zúg át sok szivén, Eggyé tesz s nem egyszínűén! ... De minden szín dicsérje őt Vonzon a nagy világ előtt!” (Ev. énekeskönyv: 472) Simonfay Ferenc IMÁDKOZZUNK Mennyei Atyánk, te beláthatatlanul szépnek és felfoghatatlanul gazdagnak teremtetted a mi életünket és világunkat. Még ma is így viselsz rólunk gondot. Tedd a mi hitünket és életünket olyanná, hogy hozzád igazodó munkatársaid lehessünk a magunk helyén, Jézus Krisztus sze- retete és Szentlelked ereje által. Ámen. 20 EV A MODERN EGYHÁZI ZENE SZOLGÁLATÁBAN A nagytarcsai templom kapuján plakát hívogat: „Egyházzenei áhítat a Hermons együttes 20 éves jubileuma alkalmából. Előadásra kerül Győri János Sámuel Pünkösdi oratóriuma...” Ebből az alkalomból beszélgetünk a szerzővel, a modern egyházi zenéről.- Hogyan született meg a Hermons együttes?- Két döntő hatást szeretnék kiemelni. A hatvanas évek első felében kezdtem el Fótra járni, és itt kaptam első jelentős egyházzenei élményeimet. Ugyanakkor ezek az évek jelentették a könnyűzenében a beat „hőskorszakát”: Beatles, Rolling Stones... 1965-ben kaptam első gitáromat, és néhányan összeálltunk először spirituálékat énekelni. Első hangszereinket szinte magunk barkácsoltuk. Az első dobunk egy funérláda volt, az első hangfalat egy kiszuperált lőszeres ládából alakítottuk ki. Az igazi fordulópontot az jelentette, amikor már saját számokkal is szolgáltunk.- Milyen volt a gyülekezetben az új hang fogadtatása?- A nagytarcsai gyülekezetben erős tradíciók élnek, de mint éneklő gyülekezet mindig nyitott volt az új énekek felé. Mi soha nem éreztük igazán a generációs feszültséget. Sőt ellenkezőleg: Első számaink szövegét, melyből az „Új reménység” kezdetű még énekeskönyvünkbe is bekerült, édesanyám írta. S mikor nevet kerestünk az együttesnek, nagymamánk, özvegy Gáncs Aladárné javasolta, hogy vegyük föl a bibliai Hermon hegy nevét a 133. zsoltár alapján.- De azért nem mindenki lelkesedett az új stílusért...- Természetesen mint minden újnak, úgy ennek a gitáros műfajnak is megvolt és megvan ma is az „ellenzéke”. Vannak, akik egyenesen „ördöginek” nevezték a modern elektronikus hangszerek betörését a templom áhítatos csöndjébe. Nekünk az a meggyőződésünk, hogy Istent mindenféle eszközzel lehet dicsérni, és a modern hangszerek ezen a területen új távlatokat nyitnak.- Melyek 20 esztendős szolgálatotok jelentősebb mérföldkövei?- 1967-ben már mintegy 20 rö- videbb, saját énekkel jelentkeztünk. Majd 1970-ben megszületett az első nagyobb lélegzetű mű, a Karácsonyi oratórium. Ez egy lá- gyabb hangvételű alkotás, melyben a korátokat a gyülekezet énekkara énekelte részben még népviseletben. Később nagy hatást tett rám a „Jézus Krisztus Szupersztár” című rock-opera. Ennek folytatásaként szántam az 1972- ben komponált Feltámadás-oratóriumot. S most a 20 éves jubileumra készült el a harmadik rész, a Pünkösdi oratórium. Ebben jelentős szerepet kap a szintetizátor, ez a hatalmas lehetőségeket magában rejtő elektronikus hangszer. Egyik érdekessége a műnek a Cre- do-tétel, mely a klasszikus B-A-C-H motívumra épül.- S végül hogyan látod ennek a műfajnak a jövőjét?- Modern hangszerek felhasználásával szeretnénk szolgálni a jövőben is az egyházban. G. P. A Hermons együttes „A modern film óriása” FANNY ÉS ALEXANDER Nem tudom, ismerheti-e közelebbről Ingmar Bergman, akit joggal nevez egyik hazai kritikusa a ^modern film korszakos jelentőségű óriásának, a Prédikátor könyvét a Bibliából. Mert eddigi életművét ismerve meglepetésszerűen az ószövetségi prédikátor bölcsességéhez érkezik el ebben az utolsónak ^ szánt filmjében. A több mint háromórás darab szüntelen feszültségben tartja a nézőt, olykor idegtépő pillanatokat is szerezve. S akkor a végén, két újszülöttet is ünneplő nagy családi körben, a század első éveiben, profetikusán célozva a bekövetkező világháborúkra, az egyik szereplő vallomása így hangzik fel: „A gonoszság letépi magáról láncait, és akár egy veszett kutya, végigszáguld a világon. Ezért kell boldognak lenni, ha az ember úgy érzi magát. Ezért fontos, és egyáltalán nem szégyellnivaló, hogy az ember örülni tudjon ennek a kis világnak, a jó ételnek, a szelíd mosolynak, a virágzó gyümölcsfáknak, a keringőknek.” Mintha a prédikátort hallanánk modem változatban, aki a földi élet hiábavalósága láttán biztat,’ örüljünk a kis örömöknek, amelyek adatnak. Ennek az életfelfogásnak a hátterében a filmben kegyetlen valóságok sötétlenek: halál, magány, emberi kapcsolatok megkövült romlása, gyermekeket kinzó gonoszság. És olyan jelenségek, amelyek a parapszichológia körébe tartoznak: látomások, távolbalátás, mágikus varázslatok. A szeretet, mely Ingmar Bergman régi filmjeiben az emberi élet alapvető hiányaként és megoldásaként jelentkezett, itt egy szadista pap ajkán torzszüleménnyé válik. De az Isten-kérdés, amely végigkísérte Bergman művészi pályáját, itt sem hagyja nyugodni: keserűbben, mint eddig, a főszereplő ateista kisfiú istengyalázó szájába adva és tehetetlen kétségbeesésébe helyezve, küzd egy kegyetlen és láthatatlan, megragadhatatlan Isten ellen - valójában, noha maga nem tudja, a mindenható irgalmas Istenért. A film tartalmát meg sem kísérlem elmondani, hiszen a szerző forgatókönyvét 226 nyomtatott oldal foglalja magában (a bemutató előtt közvetlenül jelent meg magyarul az Árkádia kiadó gondozásában). Bergmannak ez a film- könyve önmagában is jelentős iro- I dalmi alkotás, és - erre külön felhívom a figyelmet - a film élményét ez a könyv teszi teljessé, igazában csak azzal együtt érthető. Olvasása nélkül töredékesnek, lassúnak, néhol elhibázottnak tarthatjuk a filmet. A mozidarabból ugyanis számos fontos, szerves részlet hiányzik (a film hosszúsága miatt?), a párbeszédeket, monológokat pedig a magyar felirat csak leegyszerűsítve hozhatja a cselekmény megtörésének kára nélkül. A film főhőse a 10-12 éve között járó fiú: Alexander. Bergman művészi pályáján e tekintetben csúcs, amit ezzel a gyermekszereplővel elér: nem is annyira a fiú szavaiban, hanem az arcán, a szemében, a mozdulataiban fejeződik ki minden jut teljes átélésre a kegyetlen valóság. Ez utolérhetetlen kettős teljesítmény, a rendező ihletésének és a fiú szereplésének művészi alkotása. (Fanny, a kishúga is bátyja szerepét emeli ki.) Tragikus és borzalmas események egy olyan gyermek lelkivilágában tükröződnek, aki nagy képzelőerővel rendelkezik és határozott egyéniség. Reá, a film nézése közben egyre jobban szívünkhöz növő kisfiúra építette fel Bergman egész hatalmas drámai művét. A svéd kisvárosban élő evangélikus püspök alakja - tennészetesen átformálva és a végletekig élezve - fájdalmas saját gyermekkori emléket idéz Bergman életében. Világtól elzárkózó papi családban nőtt | fej. „Ötven évvel volt hátrébb minden abban a házban” - mondja egyik régebbi önvallomásában. Számunkra, az egyház számára is szomorú, hogy a szigorú vallásos nevelés komor otthoni légkört teremtett, mely életre szólóan keserű nyomokat hagyott benne. De térjünk vissza a filmhez, amelynek papi szereplője rideg erkölcsi elveivel, képmutatásával, aszketikus környezetével, a gyermeki lélek iránti teljes érzéketlenségével, a hangoztatott „kemény szeretet” ürügyén elkövetett kegyetlen bánásmódjával teszi elviselhetetlenné mostohagyermekeinek, főként Alexandernek helyzetét, akik egy éve veszítették el édesapjukat. Úgy vélem, a modern élet felszabadító ereje azóta talán mindenütt a világon lehetetlenné tett ilyenfajta papi családi légkört és nevelést. Egyébként a keresztyén erkölcsre hivatkozó hasonló nevelési módszer és zord életfelfogás bármikor az igazi keresztyénség megcsúfolása volt, ahol—reméljük kivételképpen - előfordult. Bergman jó szolgálatot tett a keresztyénség ügyének ennek éles leleplezésével. (A verésnek, gyermekek gyötrésének mint nevelő eszköznek az alkalmazásától e vallási háttér nélkül is remélhetőleg elriasztja a film azokat, akik még mindig helyeslik, sőt gyakorolják.) Tanulságos számunkra kétféle életvitel szembeállítása is a filmben. A nagy család, amelyben a kisfiú édesapja haláláig élt, sok hibával, vétekkel, könnyelműséggel is terhelt, de tagjai állandóan elfogadják egymást és gyakorolják a megbocsátást. A hántások ellenére mégis szeretik egymást. Az Isten nevét ajkán hordozó pap pedig, aki letérdepelteti imádkozni a családtagokat és kegyesen emlegeti a szeretetet, könyörtelen terrort gyakorol felettük. A mű vallomás Bergman egész élethivatásáról, a színészetről. Á kisváros színháza keretet ad a történetnek, de több annál: sorsszerűvé válik. A nem túl tehetséges színész, de jó apa és férj színházi próba közben lesz rosszul; a fiatal özvegy férjhez menetele a paphoz, ez a hamarosan belátott nagy tévedése a színészi pálya kényszerű elhagyását vonja maga után; a szerencsés befejezés a színházhoz való visszatérésével is jár. A gyermekeket akkor látjuk utoljára a filmben, amikor színházat játszanak szobájukban; a jelenetet Alexander írta. A film végén Alexander édesanyja és az egykor szintén színésznő nagyanyja újra színpadra készülnek. August Strindberg új darabját veszik kézbe. Az első oldalról olvassák a szavakat, melyek minden igazi színmű és film csodáját érintik: „valamilyen jelentéktelen valóságtöredékről elrugászkodva a képzelet kibomlik és új szövetet SZŐ...” Veöreös Imre
