Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-07-28 / 30. szám

Evangélikus Elet i9B5. július 28. „AZ ÁLMUNK MEGVALÓSULT!” ÖRÖKBEFOGADÁS VAGY GYERMEKNÉLKÜLISÉG? „Én az apád vagyok” - mondtam neki halkan. Uramisten, ml történt ekkori A nyakamba ugrott, csókolta az arcom, a szám, a homlokom, olyan harsányan és vékonyan kiabált a kis pintyőke, hogy csak úgy zengett belé a fülke. „Édesapám! Tudtam, ón tudtam, hogy megta­lálsz! Úgyis megtalálsz! Olyan régóta várom már, hogy mikor találsz meg) - Hozzám simult, minden Izében remegett, mint a fűszál a szélben. Az én szememre meg köd ereszkedett és nekem Is minden porclkám remegett.” (Solohov: Emberi sors) Mende 1982: templom és parókia külső tatarozása; 1983: vízbeveze­tés, járdaépítés, két harang villamo­sítása; 1984: kerítésépítés, temp­lomkert parkosítás, LVSZ vendég- fogadás; 1985: Június 16, de. 11 óra Virágcsokor, presbiterek gyűrűje.- Mint mindig, nagy szeretettel köszöntjük esperes urat a mendei gyülekezetben! - hangzik az ünne­pélyes szó Keveházi László kezét megszorítva a parókia előtti fenyő­fa alatt. Fénylő szemek kereszttüzében, csak libasorban, oldalazva tud­nak a szolgálattevők bejutni a zsúfolt kis templomba. Az oltár­tér elülső sarkában, asztalon áll a gyülekezet virágokkal díszített, megvalósult álma: az újraöntetett kis harang. A hívek szeme most tőle kapja örömkönnyes csillogá­sát. - Zeng, harsog a hálaadó ének...- „Ez új kisharang a másik ket­tővel együtt legyen mindig Isten hívó szavának közvetítője... Ál­dott legyen mindenki, aki megszó­laltatja az Úr szolgálatában, és ál­dott legyen a gyülekezet, mely megérti a harang szavát, hogy Is­ten kegyelmének gazdagságát ma­gasztalja nemzedékről nemzedék­re!” \ A közgyűlést Buriusz Mihály fel­ügyelő nyitotta meg, majd dr. Fol­tin Brúnó lelkész számolt be az ünnepi istentisztelet előzményei­ről.- „Az utóbbi öt évben Isten ke­gyelméből különösen is az jellem­ző gyülekezetünkre, hogy itt min­dig történik valami. Miután az épület- és környezetkarbantartás­ban a legégetőbb feladatainkat megvalósítottuk, presbitériumunk elhatározta, hogy a közel harminc éve megrepedt, s azóta néma kis- harangunkat újraöntetjük... Az első templomi híradásokra jelent­kezett Koczkás Illésné és fia Kocz- kás László, hogy az újraöntetés teljes költségét szeretnék gyüleke­zetünknek adományozni Isten iránti hálából. Gyülekezetünk többi tagjának adományaival együtt így összesen mintegy 65 ezer forint céladomány érkezett tervünk megvalósítására. Ez ösz- szeggel nem csupán új kisharan- gunkat készíttettük el Gombos La­jos őrbottyáni harangöntő mester­rel, hanem a másik két harangunk elöregedett koronáját is kicserél­tethettük, s mindhárom haran­gunkat villamosíthattuk... Isten áldása legyen az adakozókon és harangjaink időseket és fiatalokat hívó szolgálatán! Csak azt ne fe­ledjük soha, hogy még egy új ha­rang sem helyettesíti a mi szavun­kat és szolgálatunkat. Mert a ben­nünk és általunk munkálkodó Is­ten szeretetéböl történik csak min­dig valami a gyülekezetben és éle­tünkben. ..” • Detre László nyugalmazott es­peres, a gyülekezet volt lelkésze, a helyi római katolikus gyülekezet megbízottja, s a külön busszal az ünnepre érkezett péteri testvér­gyülekezet nevében Paput Mihály felügyelő köszöntő szavai után vendégek és vendéglátók megterí­tett asztalok mellett ünnepeltek to­vább a gyülekezet nemrégen beik­tatott asszony-presbitereinek áldo­zatkész, vendégszerető szolgálatát élvezve. A mendei 52 kg-os új kisharang a „szol­gálati helyén”. Gombos Lajos harang- öntömester munkája Június 23, de. 11 óra A péteri istentiszteletről sietősen érkező lelkészt eddig itt soha nem hallott szépségű beharangozás fo­gadja, s a gyülekezet a templom előtt.-Hallja nagytiszteletű úr? Az álmunk megvalósult - szól ifj. Hunka Mihály kántor Holló Fe­renc egyházfi és csillogó szemű presbiterek gyűrűjében. Kérges ke­zek szorítják kezemet: ők szerelték helyükre, ők villamosították, többször éjszakába nyúló munká­val az új és megújított harangokat, ők végezték a legtöbb elvégzett munka dandárját. - Ha tehetném, most legszívesebben átnyújtanék mindegyikőjüknek egy-egy virág­csokrot. .. ifj. Foltin Brúnó A napokban egy gyermekotthont látogattam meg, ismerkedtem a ki­csinyek életével. Ahogy az egyik nappaliban a vezetővel beszélget­tünk, egy hétéves forma kislány kapaszkodott belém és kezemet szorongatva ezt kérdezte: ugye itt maradsz, nem mész el? Ilyen és ha­sonló élményben mindazoknak ré­sze lehet, akik nevelőotthonok ki­csiny lakói iránt érdeklődnek. Nem ritkán ezzel a kéréssel is szembe találja magát a látogató: vigyél el, legyél az anyukám, vagy apukám! Bevallva, vagy tudat alatt ugyanis egy vágy él ezekben a gyer­mekekben: a nagy közösség helyett egy kis családhoz kötődni. Árra vágynak, hogy ne kelljen osztozni­uk a nevelő, a pedagógus szerete- tén tizedmagukkal, hanem a szere­tet, a gyöngédség, a törődés kizá­rólag nekik szóljon. Sokuk álma azonban sohasem válik valóra. Több tízezren élnek az ország kü­lönböző pontjain lévő gyermekott­honokban, s felnőnék anélkül, hogy az igazi otthon melegét vala­ha is megismerhették volna. Sokan kapnak olykor felelőtlen ígéreteket a vér szerinti szülők részéről, egye­bet semmit. És vannak olyanok - nem is kevesen -, akiket soha nem látogat senki. Pedig vannak rendezett otthonok, ahonnét meg éppen a gyermek hi­ányzik. Vannak házaspárok, akik vágyódnak a gyermek után, de nincs sajátjuk. Most ne keressük a miértre a feleletet, hiszen annyi oka lehet. Miért van az, hogy ez a kölcsö­nös óhaj - gyermekek és gyermek­telen házaspárok részéről - olyan ritkán találkozik és teljesedik be? Ennek okaira szeretnék a követke­zőkben rámutatni. De mindenek­előtt egy fontos dolgot tisztázni. Azt ugyanis, hogy a házasság lehet teljes értékű, kiegyensúlyozott, boldog gyermek nélkül is. Ha két ember szereti és megbecsüli egy­mást, komolyan veszi Istentől ka­pott segítőtárs voltát, mindig talál­nak közös célokat, melyek megva­lósításáért együtt küzdenek. Nyi­tottak maradhatnak a nagyobb közösségek problémái iránt, több idejük, energiájuk marad mások terheinek magukra vállalására. Mindenki ismerhet a maga köré­ben ilyen házaspárokat. Mégis: minden házaspárban ott él a vágy a gyermek után. A gyer­mek - több gyermek - vállalása, nevelése, részvétel Isten teremtői, gondviselői munkájában, mellyel egymásra bíz bennünket, felelőssé tesz bennünket a jövő nemzedék­ért. A gyermek valóban Isten áldá­sa, sok-sok öröm forrása a család­ban, nevelésükkel Isten akaratá­nak teljesítői, Isten szeretetének továbbadói lehetünk. Milyen ellenvetésekkel találko­zunk, ha az örökbefogadás kérdése kerül szóba gyermektelen házaspá­rok részéről? Ne avatkozzunk bele Isten aka­ratába - mondják sokszor hívő emberek, ő tudja, miért nem adott, fogadjuk el az ő kezéből! A lázadozásnak valóban nincs he­lye. De arra figyelhetünk, hogy Is­ten igéje mennyiszer biztat az elha­gyottak, az árvák felkarolására! Hihetjük, hogy az ő akarata, ha egy árva, lelkileg sérült, szeretetre éhes kisgyerek egy keresztyén csa­ládban otthonra talál. Nagy kockázat vállalni egy gyer­meket, akinek származásáról sem­mit sem tudunk! - mondják mások. Valóban, a nevelés kockázattal jár. De minden nevelés, vér szerinti gyermekeink nevelése is. Weöres Sándor „Anyámnak” című versé­ben írja: „A kamaszkor tőled elku- szált, férfi-szívem újra rád-talált”. Ki ne tapasztalta volna még gyer­mekeivel kapcsolatban, hogy új, ismeretlen, néha riasztó vonások jelentkeznek magatartásukban, jel­lemükben, elidegenednek, „elku- szálódnak” tőlünk, aztán eljön is­mét az egymásra találás ideje, ha türelemmel, okos szeretettel állunk mellettük a nehéz időszakban. Nincs ez másként az örökbefoga­dott gyermekekkel sem. Talán csak annyiban, hogy nekik ha lehet, még több szeretetre, még több türelemre van szükség a nevelőszülők részé­ről. Mert minél többet tudunk meg a személyiség fejlődéséről, annál világosabbá válik, hogy a legdön­tőbb tényező a gyermek fejlődésé­ben a környezet, amelyben felnő, elsősorban is az őt körülvevő szere­tet és az összetartozás biztonságá­nak érzése. Sokakat visszariaszt az a hosz- szadalmas ügyintézés, ami napja­inkban az örökbefogadással együtt jár. Nem egyszerű eljutni a szülőknek a döntésig: keresünk és felnevelünk egy gyermeket, a leg­fontosabbat adjuk neki, szülőket és otthont. Ezután elindulnak és végigjárják azt a kudarcokkal és csalódásokkal teli nehéz utat, ami nem egy esetben az elhatározás megmásításához vezet. Meri ha megtalálják egy otthon kis lakói között azt az egyet, aki legköze­lebb áll elképzelésükhöz, ha a gyermekben is érdeklődés, vonza­lom ébred irántuk, vagy ha már mint nevelőszülők „megszelídítet­ték” a lélekben sokszor sérült gyer­meket (L. Nők Lapja 85. jan. 12. szám), akkor jönnek a bonyodal­mak. Például: a gyermek nem örökbefogadható, meri a máskü­lönben nevelésre alkalmatlan szü­lök nem mondanak le a gyermek­ről, nem adják beleegyezésüket az örökbefogadáshoz. Értékes hóna­pok, sokszor évek telnek el aktato­logatással, és nem születik döntés a gyermek helyzetével kapcsolat­ban. Megfelelő módosításokkal kelle­ne segíteni, könnyíteni azoknak a helyzetén, akik részt akarnak vál­lalni egy égető kérdés megoldásá­ban: a jövő nemzedék nevelésében. Még néhány jó tanács azoknak, akik az örökbefogadás kérdésével foglalkoznak. Ha kiderül, hogy saját gyerme­kük nem lehet és vágyódnak a gyermek után, ne várjanak túl so­ká az örökbefogadással. Gyermek­nek és szülőknek egyaránt fontos, hogy minél előbb kezdjék meg kö­zös életüket, formálódjanak egy családdá. Csak közös akarattal! Csak ha mindkét házaspár valóban vágyik a gyermek után és igenli az örök- befogadást. A gyermeknek foko­zott mértékben van szüksége mindkét szülő gyengédségére és szeretetére. A közösen vállalt gyer­mek még szorosabbra fűzi kapcso­latukat. A bomlóban lévő házassá­gokat viszont nem nagyon lehet egy gyermekkel „megmenteni”. Végül: a gyermeknek éreznie kell, hogy az örökbefogadás végér­vényes. Soha, semmilyen körülmé­nyek között ne érezze azt, hogy ők is elhagyhatják, mint az igazi szü­lei. Ezt el is mondhatják neki, ha félelmei támadnak mindig újra, de méginkább kell hogy megérezze abból a természetes, meleg légkör­ből, ami őt körülveszi: ők összetar­toznak, kölcsönösen szükségük van egymásra! Keveháziné Czégényi Klára MEGALAKULT AZ EGYHÁZI ÉS FELEKEZETI LAPOK ÚJSÁGÍRÓINAK SZAKOSZTÁLYA \^A Ma$jyar Újságírók Szövetsége keretében a közelmúltban HL alakult meg az egyházi éa felekezeti lapok újságíróinak szak­osztálya. Megválasztották a szakosztály vezetőségét ás tiszt­ségviselőit. Elnöke Magyar Ferenc, az Új Ember főszerkesztője, titkára, dr. Aranyos Zoltán, zsinati tanácsos, titkárhelyettese Tóth Sándor, az Új Ember olvasószerkesztője. A vezetőség tagjai Lehel László, az Evangélikus Élet felelős szerkesztője, Szabó Géza, a Katolikus Szó felelős szerkesztőié, valamint Orbókné, Szent-lványl Ilona, az Unitárius Élet felelős szerkesz­tő-helyettese. Június 28-án a szakosztály megtartotta első ülését Az ötven­egy egyházi újságírót tömörítő szakosztály megvitatta és Jóvá­hagyta az 1985. év második felére szóló munkaprogramot A szakosztály tevékenységének súlypontjait a következőkben jelölte meg: e a szakmai problémák, feladatok és a továbbképzés kérdései­nek vizsgálata és szolgálata, valamint az érdekképviselet, e a felekezetközl kapcsolatok ápolása - mindenekelőtt a publi­cisztika területén, e tájékoztatók, konzultációk, helyszíni látogatások szervezése, e.az egyházi sajtó hatásának, lehetőségének és feladatának Vizsgálata saját területén és társadalmi környezetében, e az egyházi sajtó szolgálata a nemzetközi kommunikációs kap- ; ceolatok területén. ( ^ Túrmezei Erzsébet Mérlegen ­Isteni mérlegére tette egész életem: szolgálatom, szeretetem, bizonyságtételem... és megremegtetett a félelem, arcom fakóra vált... mert az én Uram engem „megmért, és könnyűnek talált"... „megmért, és könnyűnek talált". Aztán - egy vércsepp hullt a serpenyőbe, és az egyensúly helyreállt. ítéletet vártam, halált, s kegyelmet kaptam, életet! Megváltóm, azt az értem hullott, csodatévő, drága vércseppet hogyan köszönjem meg neked?! V ______________________________________________) Pe tőfi halálának 136 évfordulója Akit nem lehet eltemetni... ő az a költőnk, akit nem lehet eltemetni. Nincs jellel ékesített sír­köve. Amilyen hirtelen, titokzato­san és váratlanul jött e világra 1822. dec. 31-én éjfélkor, amikor a kiskőrösi evangélikus templom ércharangja búcsút kongatott az óesztendőnek, s egyben köszöntöt­te az újat, ugyanolyan váratlanul és titokzatosan tűnt el a szabad­ságharcban, a fehérhegyi csatában 1849. júl. 31-én. ő maga énekelte meg, hogy nem szeretne „.. .lassan hervadni el, mint a virág...” ha­nem ezt kérte 23 éves fiatal ember­ként szinte imádság formájában: „holttestemen át fújó paripák szá- guldjanak a kivívott diadalra, s ott hagyjanak engem összetiporva!” Egyedülálló ez a „minta-imádság”, ilyen fiatal szív így még soha nem fogalmazta meg saját halálát, kivá­lasztva a halálnemét is, és Isten így még nem hallgatott meg imádsá­got, rpiflj éppen Petőfiét. A kiskő­rösi nádfedeles Petőfi-ház bölcsője szimbólum, mert abból az élet útja nem a temető felé vezet, Petőfit halotti gyászmenet sohasem kísért az elmúlásba, Petőfinek nem volt temetése... őt nem lehet eltemetni. Nagy költőnk neve elválasztha­tatlanul forrott össze a magyar szabadság ügyével. Petőfi az egész emberiség világát a szabadság je­gyében éli át. Az a tájék szép, amely a szabadságra emlékeztet: az Alföld. Az az irodalmi alkotás jó, amely a szabadság ihletését érezteti, az a tett jó, amely a világ­szabadság felé vezet! A szabadság legnagyobb ellenségeiként a zsar­nokokat, a királyokat ismeri fel és ezek ellen a legféktelenebb indulat­tal szól verseiben... Szinte megvál­tozik a hangja, nyers és szenvedé­lyes lesz, ha róluk kell írnia. Kor­társai, kritikusai, a műforma töké­letlenségével vádolták. így vála­szolt erre a vádra: „Ezeknek az uraknak a magyar rímről és mér­tékről fogalmuk sincs, ők a ma­gyar versekben latin metrumot ke­resnek, s ez az én költeményeim­ben nincs az igaz, de nem is akar­tam, hogy legyen. Hol ők engem rím és mérték dolgában á legna­gyobb hanyagsággal vádolnak, ta­lán éppen ott járok legközelebb a tökéletes magyar versformához. Ha néhol egyes kifejezésekre, s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, ahová csak fölpiperézve, fényes Csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni...” Pető­fi a szabadság apostola, akinek a nép ügyéről sem hallgatnia, sem hazudnia nem szabad. Mint igazi forradalmi egyéniség, meggyőző­dését a legvégsőkig vállalta, termé­szetes, hogy az osztrák császár és udvara által kikényszerített harc­ban Bem zászlaja alatt küzdött és esett el! Jókai Mór egy Petőfi emlékünne­pen Kiskőrösön mondotta, hogy: „Petőfi kivívta a nép szabadságát, kivívta a szellem felszabadulását, senki segítsége nélkül, egyedül láng­szelleme által. Még magasabbra vá­gyott, még merészebb célok után, s ahol nem volt elég a lant, felvette a kardot, s amiről dalolt, amit di­csőített, azért meg is tudott halni. Utolsó dala kardcsattogás volt!” A térképen elég gyorsan meg le­het jelölni azokat a helyeket, ahol költőnk tanult, katonáskodott, színészkedett, az országunk hatá­rát soha nem lépte át. Ma már Petőfi: „világjáró!” Kínaiak olvas­sák a Csendes-óceánnál, szovjet emberek a Kaszpi-tenger mellett, németek a Keleti tenger partvidé­kén, a finnek az Északi-tengernél, versei sok nyelven bejárják a vilá­got! Ponicsán Imre Vanyola. Az 1786-ban épült és most kfvül-belül megújított templomát szeptember hó 23-án áldotta meg Síkos Lajos esperes. Ez alkalommal történt a gyülekezet új presbiterei­nek a beiktatása is. •I" M .Íívtrl'í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom